Hajdú-Bihari Napló, 1993. január (50. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-08 / 6. szám

1993. JANUÁR 8., PÉNTEK KÖZOKTATÁS HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 7 SS_________| Arany Lajos Csokonai „rokonai” Talán a véletlen műve, hogy értékeink őrzé­sének témájában, karácsony táján, csaknem ugyanazon a napon találkozhattam egy pozitív és egy negatív példával. Mindkettő beszédes, érdemes hát őket ideidézni. Kezdem a jóval. Már jó előre hírét vettük, hogy a Petőfi Irodalmi Társaság, a Debreceni Irodalmi Múzeum és a debreceni II. Rákóczi Ferenc honismereti szakkör milyen méltó mó­don emlékezik meg Petőfi Sándor születés­napjáról. December 31-én, délután három órától koszorúzással egybekötött tartalmas mementót rendeztek a szakkör által éppen 35 esztende­je elhelyezett emléktáblánál. Szilveszter napján, a legvérmesebb dudálások és a felfokozott újévi hangulat közepette sem feledkezett meg a koszorúzó mintegy tíz kulturális, társadalmi szervezet a nemzet nagy fiának születési év­fordulójáról. Egyetemi tanártól hallom ugyanakkor, hogy egy nemrég nála járt debreceni gimnazista (nem akármilyen hírű iskola diákja!) felkészültségéről hamar kiderült: óriási hiányosságai vannak. Olyanok, hogy fogalma nincs például arról, melyik városban áll Csokonai Vitéz Mihály síremléke, s példának okáért, arról sincs tu­domása, hol született e jeles költőnk. Nem mindennapi dolog az említett születés­­napi ünneplés. Az utóbbi, a tudásbeli hiátus azonban mindennapibbnak, sőt - felháborodá­sunk ide vagy oda - sajnos, szokványosabb­nak látszik. Lehet ilyet tapasztalni érettségi vizs­gákon, felvételiken is bőséggel. Szinte külön gyűjteményt lehetne készíteni azokból a diákel­szólásokból, amelyek komoly fővakarásra késztetnek tanárt és érettségi elnököt egyaránt. Igaza van az említett tudósnak: kampányt kel­lene indítani annak érdekében, hogy a lokál­patriotizmusnak legalább a legelemibb sajá­tosságait magukévá éljék ifjaink. Hogy kinek lenne a feladata pótolni a hajdani nagy debreceni magyartanárok megszállott­ságát, amely az iskolai tanulmányoknak már a legkezdetén irodalmi sétára vitte a diákokat? Összefogás dolga lehet az ügyet kezelni. Az iskolák közötti kommunikációs csatornákat in­tenzívebben kellene működtetni, hívni egymást legjelesebbjeink felidéző erejű köszöntésére, az önkormányzatnak sűrűbben kellene kezdemé­nyeznie (mert hála istennek, számos a megyei illetőségű hírneves régi személyiség) olyan városi, megyei szintű fórumok, vetélkedők ren­dezését, amelyek révén a helyismeret és hely­szeretet fejlődhet vagy legalább kimozdulhat a holtpontról. S folytathatnám az ötleteket. Vénkerti varázslat Debrecen (HBN - A. L.) - Mint korábban ezen az oldalon írtunk róla, ötszáz gyereket tekinthet tanítványának (közülük hatvanan versenyeken, fellépéseken is részt vesznek) Vollay Enikő balettmester vezetőedző, aki a Kinizsi SE ritmikus sportgimnasztikai osztá­lyán dolgozik. Legutóbb karácsony alkalmán lepte - ajándékozta­­ meg a főleg szülőkből, hozzátartozókból verbuválódott közönséget óvodás- és iskoláskorú kis tanítványai lát­ványos gimnasztikai bemutatójával. A Vén­kerti Általános Iskola tornatermében a kicsik zenés sporttáncuk első részét ezúttal nem szokványos módon lejtették: az elsötétített terem gyertyafényözönben úszott, s az ap­róságok csillagszórókkal kísért bemutatója könnyet fakaszthatott a sziklából is. Rideg világunkban szigetek lehetnek az efféle meg­­indítóan szép események. PEDAGÓGIAI HÍREK • AZ IRINYI ÉVKÖNYVE­ Az Irinyi János Élelmiszer-ipari Szakközépiskola, Szak­munkásképző Intézet és Gimnázium új évkönyve az 1991-92-es tanév krónikáját tar­talmazza. Szólnak az iskolai élet főbb ke­reteiről, értékelik nevelési és oktatási tevé­kenységüket, a tanulmányi munkát, vizs­gálják az iskola és élet kapcsolatát, a gyakor­lati oktatás helyzetét, s elemzik a tanórán kívüli nevelést és oktatást. • A BETHLEN ÚJ SZAKIRÁNYAI. Az 1993-94-es tanévben táj ágazatokon nyújt szakképzést a Bethlen Gábor Közgazdasági és Postaforgalmi Szakközépiskola. A hagyo­mányos számviteli-gazdálkodási, számí­tástechnikai programozó, képesített köny­velői, valamint postaforgalmi tagozat mellett az új tanévben jelentkezni lehet középfokú menedzser-titkári, illetve külkereskedelmi vállalkozói ágazatra. Az OLDALT SZERKESZTI: Arany Lajos Mesét mesélnek a „kis Fazekas” diákjai Debrecen (HBN)­­ Közhelynek hangzik, de bizonyosan igen elmélyült és szeretetközpontú oktatói-nevelői munkát igényel annak elérése, hogy általános iskolás diákok közös erővel kötetre való mesét írjanak. E tanári tevékenység nyomán a Fazekas Mihály Általános Is­kolában megmozdult a tanulói fantázia, s csaknem félszáz mese, verses történet és mesefordítás kerekedett százharminc oldalas könyvvé ebben a sajátos alkotói műhelyben, amelyben Tuza Tibor és Vitéz Ferenc, valamint a sajnos már elhunyt Fekete Antal két év­tizedes közvezetésével huszon­három tanuló vetette papírra kép­zeletvilága termékeit, amelyeket Minya Gábor irányításával öt diák illusztrált. Az alább következő mesét az iskola angol szakköre fordította. A világ legokosabb tolvaja Sok évvel ezelőtt történt, hogy három tolvaj üldögélt a folyó partján, egy kis falu közelében. Az egyik dicsekedni kezdett: - Én vagyok a legokosabb tolvaj a vilá­gon. - A másik ránézett, és kaca­gott rajta: - Tévedsz! Én vagyok a legokosabb. - Mire a harmadik már hahotázott: - Tévedtek ti mind a ketten! Én vagyok az egész világ legokosabb tolvaja.­­ Erre fo­l­­adást kötöttek. Mindhárman etettek a földre tíz-tíz aranyat, s megegyeztek, hogy azé lesz a har­minc arany, aki be tudja bizonyí­tani, hogy ő a legokosabb tolvaj az egész viágon. A folyó melletti mezőn meglát­tak egy öregembert kecskéivel és bivalyaival. Az első dicsekvő máris közölte: - Én ellopom tőle az egyik kecskéjét. - Azzal elin­dult felé. - Jó reggelt, öregapó! - köszönt rá. - Ha elmegy ahhoz a durian fához, akkor valami nagyon érde­keset fogsz találni. Az öreg kíváncsian el is ment, de hiába keresgélt a fa körül, nem talált semmit. Mire meg visszatért állataihoz, a tolvajjal együtt hűlt helyét találta egyik kecskéjének. A másik tolvaj csak legyintett: - Ez nem volt valami nagy dolog. Bár­ki el tud lopni egy kecskét. Engem nézzetek meg! Én az egyik biva­lyát fogom elcsenni! - Azzal ő is átsétált a mezőn. - Jó reggelt, öregapó! Miért vagy olyan szomorú? Az öregember elpanaszolta ba­ját, hogy egy tolvaj ellopta tőle a kecskéjét. - Az előbb láttam egy embert, aki kecskét vezetett - mondta erre a második tolvaj, és az ellenkező irányba mutatott. - Azon az úton ment. Ha sietsz, még utolérheted. Szedte is az öreg a lábát, ami­lyen gyorsan csak tudta, de ter­mészetesen nem talált rá sem a tolvajra, sem a kecskére. Amire meg visszaérkezett, a másik tolvaj ellopta, és társaihoz vitte legszebb bivalyát. A harmadik tolvaj ezt is becs­mérelte: - Nem valami nagy dolog! Bárki el tud lopni egy bi­valyt. Engem nézzetek meg! Én azt a ruháját lopom el tőle, ami raj­ta van. A másik kettő rácsodál­kozott: - Ha ezt meg tudod csinál­ni, akkor tényleg te vagy a világ legrafináltabb tolvaja - mondták neki, és néztek utána, ahogy át­sétált ő is a mezőn. - Jó reggelt, öregapó! Miért vagy olyan szomorú? Az öreg neki is elkeseregte, hogyan lopták el tőle egyik kecs­kéjét és legszebb bivalyát. - Rá se ránts! - vigasztalta a harmadik tolvaj. - Ezért ne lógasd az orrod! Én tudok egy helyet, ahol húsz aranyat találhatsz, s az busásan kárpótol a veszteségedért. - Hol? - kérdezte felcsillanó szemmel az öreg. - A folyóban - kapta meg a választ. - Amikor áteveztem a folyón, megbillent a csónakom, és vízbe esett a tarisznyám, amiben húsz arany is benne volt. - De miért nem merülsz be te a folyóba és keresed meg magad az aranyai­dat? - Mert nem tudok úszni. De ha te felhozod a tarisznyámat, akkor a húsz aranyat megtartha­tod. Az öreg kapott az ajánlaton, máris levetette ruháit, és lemerült a víz alá, de hiába, nem talált ott semmit. A harmadik tolvaj közben visszatért társaihoz az öreg ruhái­val, és felvette a földről a harminc aranyat. - Láthatjátok, én vagyok a legokosabb tolvaj az egész vilá­gon, ráadásul elnyertem tőletek tíz-tíz aranyat is. De most szán­juk meg azt a szegény ötembert... A három tolvaj ebben egyet­értett. A kecskével, a bivallyal meg a ruhával visszabandukoltak a folyó mentén a magába roskadt öregemberhez. - Ne haragudj ránk! - kérlelte a harmadik tolvaj. - Itt van a ruhád, itt a kecskéd, a bivalyod, meg az ijedtségre a húsz arany is, amit te neked ígértem. Mi most csak tréfáltunk. Máskor azonban vigyázz jobban az ál­lataidra! Aki gyermek, küldheti rajzát, festményét! Zánka (HBN)­­ A Gyermekal­kotások Galériája kötetlen témá­jú képző- és iparművészeti pá­lyázatot hirdet az ország minden gyermeke számára. A kiírók azt szeretnék, ha a pá­lyázó alkotásaiban bemutatná hazája tájait, értékeit, szépségét, a szülői ház, a család életét, örömeit, gondjait, iskoláját, saját magát, barátait, társait, kedvenc szóra­kozását, a felnőttek életét otthon és a munkában, a népi szokásokat, hagyományokat stb. A pályázatra beküldhetők - eredeti címének feltüntetésével - a kedvenc iro­dalmi vagy zenei művek illuszt­rációi is. A pályázatra 5-15 éves korú gyermekek küldhetnek munkákat. (Azok, akik 1978. január 1. után születtek.) Pályázni csak 1992-93- ban készült eredeti, önálló művel lehet. Minden pályázónak leg­alább két alkotást kell beküldenie, kivéve, ha a video-art vagy com­­puter-art területén pályázik. A mű mérete tetszés szerinti, rajzok és festmények esetén maximum 50x70 cm. A képek paszpartu, il­letve keret nélkül küldendők. A pályamunkák tetszőleges anyag és technika felhasználásával készül­hetnek: festészeti és grafikai tech­nikák (szén-, kréta- és pasztell­­munkát csak fixálva fogadnak el); batik és egyéb textilfestés; kis­plasztikák, kerámiák; rézdom­borítás; tűzzománc; computer-art; video-art. Minden pályamű hátlapjára ra­gasztott papíron gépírással a kö­vetkező adatokat kell feltüntetni: a pályázó neve, születésének idő­pontja (év, hó, nap); a pályázó pontos ríme; a beküldött alkotás témája, a kép címe; a felkészítő (tanár) neve, szignója. A pályamunkákat a versenyzők az iskolákban, intézményekben, szervezeteken keresztül küldték el a lentebb olvasható címre. A ki­írók kérik, hogy a beküldött pálya­munkákról készítsenek gépelt összesítő listát két példányban, amely tartalmazza a pályázó ne­vét, születésének pontos időpon­tját, illetve az alkotás témáját, a kép címét. Nem bírálják el azokat a mű­veket, amelyek sérülten érkeznek, amelyeknél a műkészítés önál­lósága vitathatóvá válik, illetve amelyeknél a kért adatokat nem megfelelő módon tüntették fel, valamint amelyek a beküldési határidő után érkeznek. A pályamunkákat 1993. már­cius 31-ig kell beküldeni az aláb­bi címre: Gyermekalkotások Ga­lériája, 8250 Zánka. A beküldött alkotásokat nem küldik vissza. A zsűri által kiál­líthatónak minősített munkák a Gyermekalkotások Galériája tulaj­donába, gyűjteményébe kerülnek, s azokat kiadványaikhoz felhasz­nálják. A rendező szervek a be­küldött művekkel kapcsolatos minden jogot maguknak tartanak fenn. (A pályázattal kapcsolatos egyéb információk a fenti címről kérhetők.). A zsűri a pályamunkákat kor­osztályonként és technikánként dí­jazza. A legjobb teljesítményt nyújtó pályázókat a Gyermekal­kotások Galériája nyári tehetség­­gondozó táborába meghívja. Az elmúlt évi pályázat egyik kor­osztálydíjas alkotása: Papp Zoltán (Debrecen): Anya Az egyházi iskolák helyzete (1945-48), 5. Füri Zoltán Az általános iskola megszervezése A kultuszminisztériumban ha lassan is, de folytak az oktatási re­form előkészületei. A reform elke­rülhetetlennek látszott. A baloldal pártjai egyöntetű akaratként fo­galmazták meg az elmaradottnak ítélt oktatási struktúra felszá­molását, a modernnek tartott és a volt uralkodó osztályok műve­lődési monopóliumát felszámoló nyolcosztályos általános iskola kiépítését. A VKM 1945. július 3- án kiadott egy rendeletet, melynek szellemében „az 1945/46. iskolai évtől kezdve minden népiskolát nyolcosztályos népiskolává" szán­dékoztak fejleszteni, „minden átmenet nélkül". Hogy a ren­deletet végre lehessen hajtani, hogy az osztályok megszervez­hetők legyenek, a tanszemélyzetet biztosítani tudják, az osztatlan iskolák számára, jellegre való tek­intet nélkül, kötelező együttmű­ködést, kooperációt írtak elő. Jú­lius 28-án Teleki Géza sajtóérte­kezleten jelentette be: az új tan­évtől nyolcosztályos iskolákat fog­nak működtetni. A kultusztárca vezetőinek szemléletéből, a jog­folytonosságra figyelő magatar­tásából következett, hogy nem egy új iskolatípus kialakítását tartották feladatuknak, hanem a népiskolák továbbfejlesztésében gondolkod­tak. Ennek ellenére a rendelet az egyházak jogállását sértette. A kö­telező kooperáció útján megvaló­suló nyolcosztályos népiskola az egyházi iskolák összevonását, felekezeti jellegének csorbulását je­lentette volna. Mindszenty József, értesülve a minisztérium döntéséről, a szülők természetjogára, az egyház neve­lési szabadságára hivatkozva, a rendeletet úgy minősítette, hogy az „gyökerében már nem is bur­kolt lépés az összes hitvallásos iskolák léte ellen". A hercegprímás tiltakozásának hatására a kato­likus, a református és az evangé­likus egyház képviselőinek rész­vételével értekezletet tartottak a VKM-ben, s a rendelet leginkább kifogásolt részét, a kötelező kooperációt, kívánatosra módosí­tották. Miközben a VKM-ben még csak a népiskolák továbbfejlesztésének munkálatai folytak, a miniszter­­tanács kiadta a 6650/1945. ME. számú rendeletét az általános iskolák felállításáról. Ezen ren­delet, illetve a végrehajtása érde­kében kibocsátott utasítások je­lentőségét Simon László kul­tuszminisztériumi államtitkár sze­rint az adta, „hogy már névvel és kvalifikációban is" megkülön­böztették „egymástól a népiskolát és az általános iskolát". A kormány elképzeléseivel szemben a felekezetek részéről megfogalmazott ellenvetések hű­vössé tették az egyházak és a kor­mányzat között amúgy is fe­szültségektől terhes légkört. A politikai életben - az 1944-1945. évek fordulóján csak helyi szinten megfogalmazott - államosítási kezdeményezések 1946-ban újabb impulzusokat kaptak egyik-másik baloldali párt tagjai által tett kije­lentésektől, míg az egyházakban az államosítástól való félelem vált dominánssá. A kormányzat nem gondolt, nem is gondolhatott még 1946-ban az iskolák államosí­tására, mivel ehhez sem a poli­tikai, sem az anyagi feltételek nem voltak adottak. Amint azt a kul­tusztárca vezetői nyilvánosan többször is kifejtették: szóba sem került az államosítás. (Folytatjuk)

Next