Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1946-07-11 / 26. szám
— —HALADÁS „EZÚTTAL A NYAKAZÁS ELMARADT" » Írta: Rónai Mihály András „Legfőbb kifogásom az új magyar demokráciával szemben, hogy mindjárt kezdetben nem volt elég erélyes." Károlyi Mihály • Alig száradt meg a Károlyi Mihály mondatán a tinta, máris események sora következett, mely az új magyar demokrácia kezdeti erélytelenségének egyik részeredményeként a Szövetséges Ellenőrző Bizottság vezetőjének kritikáját is kiváltotta. Innen fogva pedig a magyar politikában új időszámítás kezdődik s végzetes volna, ha a magyar államvezetés nem volna képes arra, hogy eddigi politikai gyakorlatának némely vonatkozását, bármily nehezére is essék, keményen, eltökélten és véglegesen revideálja. Mert hát... Igen: „ezúttal a nyakazás elmaradt". Nem mondom: a magyar demokrácia — s ez nemcsak belső morális szám-lájának, hanem nemzetközi politikai mérlegének is egyik legaktívabb tétele — valamennyi volt csatlósállamnak élén jár a háborús főbűnösök könyörtelen, kapitális megbüntetése tekintetében; ám ha becsületes elszántságról teszünk is tanúságot, mégis csak könnyebb végén fogjuk meg a dolgot, amikor bíráik elé állítjuk s megbüntködtetjük azokat a legcégéresebb országvesztőket, akiket a nagyhatalmak politikai rendőrségének éberséges igazságügyi diplomáciájának lovagias bizalma a kezünkre ad. Ugyanekkor azonban bizony politikai, társadalmi, gazdasági és szellemi berendezkedésünk legmélyére nyúlva, következetesen és fáradhatatlanul kellett volna megkezdenünk s folytatnunk azt a reakcióellenes harcot, amelyről pár nappal ezelőtt a legilletékesebben állapították meg, hogy „nem folyik a kellő eréllyel". Így értem az iménti madáchi citátumot, hogy ezúttal — s mindeddig — bizony ,,a nyarkazás elmaradt". Elmaradt, mégpedig — amint Károlyi Mihály éles szemmel pillantotta meg — mindjárt kezdetben maradt el: akkor ugyanis, amikor az egész honi reakció halálra rémülve és álszakállal lapult és történelmi szerencséjét ünnepelte volna benne, ha megússza azzal, amit az azóta maguk kárán tanult demokratikus erők részéről most — ha így folytatja — előbbutóbb kiprovokál majd. Lelkemre: nem vagyok vérszomjas, de ha meggondolom, mekkora a különbség a megtorlásnak ama mértéke és módja, melyre a nyilas propaganda nyomán a fasizmusban ludas társadalmi rétegeink elkészültek aközött, ami valójában bekövetkezett, még e képletesen értett nyakazásnak idáig való elmaradása is némi oknyomozásra sarkal. Sokféle okból is elmaradhatott ez eddig. Elmaradhatott — bár nem első, de nem is utolsó sorban — azért is, mert ami indulat a tömegekben élt s amit ezer év alatt s kivált az utóbbi negyedszázad során folyton másfelé kanalizáltak, még mindig nem tért a maga természetes útjára, természetes célpontjai felé. Elmaradhatott — de csak ideiglenesen — a felülről vezetett, immár nem barrikádos, hanem tervezett forradalmi átalakulások tudatosságából, a kezdeti periódus kemény és kényszerű taktikájából. Elmaradhatott e taktika melléktermékéből, némi orrfacsaró sznobizmusból is, hisz' nálunk a forradalmi átalakulás gyorsított filmként s oly elsietve pergett le, hogy a filmkockák egymásra mosódtak: az ádáz guillotine le sem hullott s máris benn vagyunk a kellemetes directoire kellős közepén — szalonostul és kiskocsmástul, kérleka lássan, kedves elvtársam, forradalom és ellenforradalomm egymás abortív és hibrid külső formáiban törvényszerűen hasonulván. S elmaradhatott végül a fentebb említett zord művelet a baloldali rezsimek szervi okokban gyökerező, örök szentimentalizmusából is, mely a jobboldali rezsimek ugyancsak szarvi okokban rejlő, örök skrupulustalanságával, gátlástalan vérengzésével szemben mindig egyenlőtlenség volt ugyan, inferioritás és hendikep, morális történeti szempontból azonban — si la longue — a végső győzelem legszolidabb biztosítéka. (Meg is rettenhetnék tán egy pillanatra, ha arra gondolok, hogy a világtörténet két legnagyobb, intézményesen megszilárdult és győztesen megmaradt forradalma — a francia és az orosz — ezt a végső győzelmet csak az ancien régime hidegvérű és gyökeres felszámolásával érhette volt el, szemben például az első spanyol és a második magyar köztársasággal, melynek szentimentalizmusa és hazafiúi jóhiszeme egy-egy Franco generálist, illetve Horthy admirálist növesztett a nyakára.) Tudom azt is, hogy demokratikus átalakulásunknak ágyúdörgés közt s egy valóságosan és lelkileg egyaránt hadszíntérré lett országban kibontakozó kezdetei bizonyos taktikai önuralmat az elvi alapon álló demokraták számára kényszerűen írtak elő. A lármilog halma csak a felszabadulás ütemében terjedezett ki hosszú hónapok rendjén az egész országra s e hatalomnak — egyetlen, történelmi célja az ország állami létének a megsemmisüléstől való megmentése lévén — az elvi finnyásság legminimálisabb határai között lehetett csak és kellett a meghasonlott nemzet minden erejét egyetlen célra összefognia. A meghasonlás, melynek legfőbb forrása Horthy október 15-iki kiugrási kísérlete volt, oly hirtelen jött s oly mélységesnek bizonyult, hogy az eredetileg is baloldali erők horrthystákban s más egyéb ci-devani elemekben, sőt kalandorokban is olyan váratlan heterogén szövetségesekre akadtak s köztük nem utolsó sorban a szabódezsői nevelésű, fasizmus és szocializmus közt zavaros ideológiával és bölcs opportunizmussal évekig lavírozó értelmiségiekre is), kiknek segítségéről lemondani a magyarországi csata ágyúdörgésében alig vállalható felelősséget jelentett volna ugyan, de akiknek eredendően megbízhatatlan és kompromittált mivolta a konszolidálódni kívánó demokratikus rendszer számára már gyakorlatilag és morálisan egyaránt elviselhetetlen tehertétel. Kivált pedig ezóta jelent ez tovább nem vállalható tehertételt, amióta a hátborzongatóan heterogén elemeket ad hoc összefűző negatívum, a nem is antifasiszta, csupán németellenes állásfoglalás — melynek őszinteségét különben is csak a dátuma dönti el — a háború befejeztével megszűnt kombattáns érték lenni. Akkor azonban, a történő történelem rettentő sodrában irtózatos felelősséggel kormányrúdhoz álló maroknyi demokrata alighanem joggal érezhette lehetőségének, sőt esetleg kötelességnek is, hogy — a nemzeti lét vagy nemlét sorskérdéséről lévén szó — a vitát meg sem engedő suprema lex érdekében akár az ördöggel is szövetkezzék. Alighanem ugyanígy látták szükségszerűségnek és Ördöggel való szövetkezésnek a baloldallal való összeállít a horttysta és egyéb badogliánus elemeik is. Anélkül, hogy érdemeiket kisebbíteni akarnám, sőt anélkül, hogy szerepük értékelésével egyáltalán megpróbálkoznám, óhatatlanul eszembe jut, hogy az ideiglenes nemzeti kormányban még Horthy Miklósnak három, esküjéhez hű tábornoka is helyet foglalt, épúgy, mint az ellenforradalom és a bécsi döntések karakterisztikus, öngyilkossággal vezekelt miniszterelnökének fia is. S ha az ellenállás fogalmát ad absurdum viszem, még az ifjabb Horthy Miklóst is a honi maquis változatos galériájába sorolhatnám, hisz' utóvégre testőrei közt tűzharcot vívott Gestapóékkal s hasba is lőtték az Eskü-téren. Januárban aztán énagam láttam egy pesti bérházban karján vörös karszalaggal, s zsebében saját szerzeményű németellenes versezetekkel házbizalmiskodni nem kisebb ősfasisztát, mint Budaváry Lászlót... Természetes tehát, vagy legalább is levezethető és magyarázható a folyamat, melynek rendjén aztán az új rendszer kezdeti szakának személyi politikája és felelősségrevonási lehetősége érthetően vált improvizálttá, illetve bizonytalanul körülhatárolná: az lett belőle, hogy a változás azokkal laborált s azokat lendítette fel iure primae occupationis, akiket a helyükön talált; s ehhez még az is járul, hogy akiket egyáltalán a helyükön vagy legalább is életben találhatott, azok egytől-egyig vagy a véletlennek, azaz saját ügyességüknek és szerencséjüknek vagy — negatív értelemben persze, úgy, hogy életben s politizáló erőben hagyták őket — a nyilasoknak kreatúrái voltak. (A sírontúli hála nem is egyejükben virágzik is már...) Mindez eddig — de csak eddig és semmivel sem további — többé-kevésbé elfogadható. A súlyos és következményeit most még csak nem is éreztető, csupán jelző hiba ott esett, ahol rendszerünk a maga kezdeti periódusának ezt az igazolható és szükségszerű kényszerűségét a köztársaság végleges berendezkedésének korszakában is fenntartotta, sőt taktikai aranyszabályként politikájának egyik tartópillérévé avatta. Persze a kezdeti garnitúrának nincs már minden árnyalata képviselve, egyik-másik tehertételtől sikerült már megkönnyebülnünk, és az átmentett ci-devant elemek— hatalomra jutott demokratáinkat leghozzáférhetőbb pontjukon, sznobizmusukon fogva meg — közéletünk, sőt magánérintkezésünk formáit, egész tónusát máris a maguk stílusához idomították vissza s ami fontosabb, a demokratikus magyar államnak igen jelentős posztjain állnak ma is olyan személyek és politikai arénánkban ma is súlyos — sőt, fájdalom, immár baloldali szempontból is sokszor nélkülözhetetlennek látszó — szerepet játszanak olyan csoportosulások, akiknek s amelyeknek aktív jelenléte múltjuknál , minden lélekzetvételüknél fogva inkompatibilis magával a demokrácia puszta fogalmával is. E tétel ronthatatlanul érvényes minden tisztogató szándéknak sikeresen ellenálló diplomáciánkban, közoktatási politikánkban, kulturális berendezkedésünkben s parlamentünkben egyaránt. Márpedig ott, ahol — Franciaországgal és Jugoszláviával fájdalmas ellentétben — azt, hogy ki kerül irányító posztra a közéletben , ki a Népbíróság elé, politikai és taktikai konsziderációk döntik el, ahol tehát a kollaboracionisták elleni egyértelmű felelősségrevonás helyett maga az államvezetés jelenti ki hallgatólag a régi formulával: wer Kollaborationist ist, bestimme id — ott egyrészt meginog a jogegység és a törvénytisztelet (hisz* mi jogon ítél egy-egy igazolóbizottság csupán feddésre is csak egy jámbor egykori Magyarság-terezetet ott, ahol... „a példa fáj), másrészt pedig maga az államvezetés esik annál a gyanúnál is súlyosabb hibába, hogy a maga morálisan igazolhatatlan s végül utilitárius szempontból is csak csődöt vallható államrezonjárá hallgatólag s alkalmasint önmaga, előtt sem bevallva a kollaboracionistákkal való kollaborálást tette meg. Röviden ez magyarán: az az alapvető igazság merül itt feledésbe, amit néhány hónappal ezelőtt Zsolt Béla úgy fogalmazott meg,hogy demokráciát csak demokratákkal lehet csinálni. Bizony jól mondta Heltai Jenő: vidéki ország vagyunk. Hozzáteszem még, hogy negyedszázados ellenforradalmi priusszal, agyonkompromittált középosztállyal és össze-vissza lertőzött lakossággal küszködő vidéki ország. Tisztában vagyok azzal, is, hogy szegény vidéki színtársulatoknál nincs külön operettegyüttes és drámai ensemble: körülbelül ugyanaz a társulat játssza a Csárdáskirálynő-t és a Víg özvegy-t, mint Az ember tragédiáját és a Lexkr királyt. Ismerem a politkai bölcsességnek azt a marxista tételbe foglalt alapvető igazságát is, mely természetszerűen írja elő, hogy dolgoznunk mindig azzal a matériával kell, amelyet a konkrét feladat elénkbe ad.. Tudom azonban, hogy örökérvényű tételek mivé képesek válni az applikáció tárában s a gyakorlatba való doktrinér átültetés tökegtiszteletének egyoldalúságában s tudom végül azt is, hogy a történelemben, sőt a politikában is előbb-utóbb mindig és nagyon is fájdalmas, nagyon is gyakorlati módon érvényesülnek a morális elemek, sőt ezeken belül még a ttilárisak is— s ha mindezt nem is tudnám, másfél demokratikus esztendő után közéletünk egyre délamerikaibb kézigránáttűze mindezt keservesen és klinikai pontossággal demonstrálná. Károlyi Mihály kritikájával azonban — váltig remélem — új időszámítás kezdődik a háború utáni magyar politikában, s ha e remény valóra válik, több joggal s bátorságosabb hittel vihetünk virágot jövőre Március , talán idén is már Október vértanúinak. • • T • a. * S még az történt ezen a napon, hogy elvették tőlünk a babot, ami eddig kizárólagos táplálékunk volt, a szombati zsidó népételre való gúnyos utalásként. A tenyeres-talpas, kisiparost! csendőrezredes s a városi élelmezési hivatalvezető, a papgazdasszony zabigyerek fia, akik gyerekkorukban klerikális kalendáriumokból tanulhatták a humort, nyilván rettenetesen jó viccnek tarthatták, hogy ezeket az „idigeket" és „Jordánokat" babbal etetik, a csecsemőt ugyanúgy, mint a gyomorrákos öreget — zabálják tele magukat sólettel, mielőtt megdögölnek! Most azonban kiderült, hogy a bab sokkal jelentősebb eleme a nemzeti vagyonnak, semhogy rituális tréfára lehetne elfecsérelni. „A bab kell vitéz katonáinknak. — magyarázta a hitközségi elnöknek a városi élelmező. — A kormány tegnap külön rendelettel minden babot lefoglalt a front számára. Maguknak, akik nem harcolnak, jó lesz a marharépa is." — A hír, hogy a babot kiviszik a frontra a gettóból, nem keltett izgalmat, de még csak érdeklődést sem. A gettónak valójában mindegy volt, milyen moslékot főznek a várostól felállított zsidó konyhákon, — a gettó egyszerűen nem evett. Az emberek torkában gombóc nőtt, nem ment le rajta a falat s minél tovább nem ettek, annál kevésbbé voltak éhesek. Magam sem emlékszem, hogy napok óta mást ettem volna, mint az első éjszaka — azt a száraz, avas kekszet —, azóta egyáltalában nem jutott eszembe, hogy enni kell. A sokféle szorongás, a veréstől, leleplezéstől való aggodalom — és az önemésztés —, hogy ki hol hibázta el, hogy miképpen lehetett volna mindezt mégis elkerülni — a reménytelenségellenére a konok csodavárás, hogy az utolsó pillanatban mégis történnie kell valaminek: az egyik szerint Isten, a másik szerint a huszadik század civilizációjának közbelépése révén, vagy csak árja-rokonok, befolyásos keresztény barátok elmaradhatatlan akciója nyomán — olyan végletes, egy pontra koncentrált lelki feszültségben tartott bennünket, hogy a testünk igényei nem jutottak szóhoz s reflexeink is majdnem kikapcsolódtak. Az egyik kipirultan magyarázta, hogy irredenta volt, a románok alatt állandóan pénzelte az esküt nem tett köztisztviselőket. A másik 1919-ben a kommunisták ellen küzdött , s várták táviratilag a kivételezést, amelynek meg kell jönnie a parancsnoksághoz. Egy keszeg hitoktató, mielőtt bevonult a gettóba, három sürgős táviratot is feladott a vitézi széknek: tizennyolcban Nagybiccsén a csehek ellen harcolt, minden igazolóirata megvan, meg kell jönnie a válasznak, a kivételezésnek: „A vitézi széknél megbecsülnek engem!" S közben még mindig hozták be a sörgyárból a véres csomagokat. S most már biztos volt, hogy senki sem marad ki. Már a jómóduakat, a lateinereket verik s a gramofon szól egész nap! — Ki törődött itt a babbal?Aki nem a kivételezést várta, az árja feleségében bízott, aki odakint biztosan megmozgat minden követ, más a félvér fiában, aki motoros a fronton. S aki semmire sem hivatkozhatott, azt a csodát várta, hogy az utolsó pillanatban orosz, vagy angolszász ejtőernyősök ereszkednek le, elfoglalják a várost és hazaeresztik a zsidókat. S aki nem volt ilyen reményteljes és optimista, várta vissza a fehér repülőgépeket, hogy végkép szétbombázzák a várost, akár velük együtt. S aki ezelőtt a négy Bémer-téri kávéház valamelyikében délután egy félórányit politizálgatott a feketénél, azt várta, hogy a kormány mégiscsak belebukik ebbe a lehetetlenségbe, — valaki olvasta is egy becsempészett lapban, hogy Imrédy lesz a miniszterelnök s Imrédy pénzügyi zseni, Imrédy tudja, hogy mit jelent az országnak, ha a zsidók nem csinálnak kereskedelmet és ipart! Mindenki várt valamit. Ki törődött itt a babbal és a répával? A gyerekek természetesen éjjel-nappal éhesek voltak és sok baj volt velük, főképp a tizennégy évesnél fiatalabbakkal. Nyűgösködtek, bőgtek, toporzékoltak és követelődztek és veszélyesen járatták a szájukat, politikáról, angol rádióról is. Az anyák odaadták nekik a népkonyhai löttyöt s a tíz deka kenyeret — a maguk részét is — s valami eldugott marmelád, sajt, cserkészkolbász, pogácsa akadt még a batyuk mélyén is, — de a gyerekeket nem lehetett jóllakatni. Egész nap kinn voltak a gettóházak udvarán, a levegőn, parancs szerint nekik is ötkor kellett kelniük, mint a felnőtteknek s állandóan útban voltak s képtelen stikliket csináltak a nagy szabadságban, amely főként az odakint szorosabb iskolai és nevelőnői felügyelet alatt élt módos polgárgyerekekre a gettóban rászakadt. A felnőttek a szorongástól, a csodavárástól és a hírszomjúságtól lefoglaltan csak akkor törődtek velük, ha jöttek hozzájuk valamiért, kegyetlenül követelődzve, mint a hitelező, akit nem érdekel, hogy az adós milyen vis maior miatt nem tudja teljesíteni kötelezettségét. Alig ettek, máris éhesek voltak ( a szülők ilyenkor kétségbeesetten összekapartak nekik valami falnivalót s ha nem volt, koldultak, kölcsönkértek, utolsó rongyaikért csencseltek egy darab kenyeret, — csakhogy a gyerek fenyegetően számonkérő tekintetét leszereljék. Ó, nagyon gonoszak voltak a gyerekek — déltájban a felnőttek, amikor nem tudták őket jóllakatni, jobbak rettegtek tőlük, mint a csendőröktől. Agresszív életösztönüktől, amely teli szájjal és vádaskodva követelte jogait és őket vonta felelősségre mindenért, ami történik. Egy textilgyáros tizenkétéves nyurga, öregesarcú kislánya, akit eddig a Notre Dame de Sion apácái neveltek a zárdában, az állomás közelében, haját tépve, rikoltozva várdolta az anyját: „Miért vagytok zsidók? Miért? És ha zsidók vagytok, hogy mertetek engem megcsinálni?" De a kevésbé végletes esetekben is érezni lehetett, hogy ezek » koránérett, elnevett,pancsolt neurotikus zsiógyerekffe bűnösnek tartják szüleiket, mert hiszen csak a bűnösöket büntethetik meg ilyen irgalmatlanul! A szülők sarokbaszorítottan, tehetetlenül, nem tudtak védekezni, hogy jövünk mi ehhez, kinn, a palánkon túl a többi gyerek strandra jár, tölcsérből nyalja a fagylaltot, biciklizik a ligetben — s bennünket becipeltettek a palánk mögé, elvetették a ruhánkat s a játékainkat, nem adnak enni — s mindezt az apák bűnéért! A legkisebb bosszú, hogy üvöltenek és dobognak, amikor mindenki retteg minden hangtól és minden mozgástól, hogy nem mosdanak és nem fésülködnek és a fiúk és a lányok bebújnak a bokrokba, felmennek a padlásra, együtt mennek a W. C.-re — a korai pubertás áttöri gátjait — mialatt a felnőtt nők periódusa elmarad s a felnőtt férfiak olyanok, mint a kasztráltak. A szülők rémült gépiességgel és dermedt szórakozottsággal még közbe-közbelépnek, de félúton abbahagyják, mert máris rohannak a kapu felé: valaki jött, új hírt hozva, állítólag beoltanak bennünket, ami azt jelenti, hogy mégsem ölnek még, mert minek a halottnak oltás tífusz, kolera, vérhas és diftéria ellen? A gyerekek tehát reklamálni fogják a babot, de majd felfalják a céklát és a répát is. S ha az sem lesz, nem kell félteni őket, felfalnak bennünket, öregeket. A gyerekekről a gettóban külön könyvet kellene írni — a giovinezzáról, amely itt is a legirgalmatlanabb. A gázkamra boldogtalan balisláiról, akik állandóan sakkban tartották a felnőtteket. Persze voltak jó, szelíd, szomorú és beteg gyerekek is, de nem ők voltak jellegzetesek. Aztán ott voltakor raktárrá és gyűjtőhellyé kijelölt másik zsidótemplomban egy csomóban a vak, a süketnéma és a nyomorék gyerekek, akiket a kormányrendelet szerint kiemeltek intézeteikből. S az elmekórházból is behozták a kis idiótákat. S nemcsak a gyerekeket, de a vak, a süketnéma, nyomorék és az őrült felnőtteket is. Az őrültek legfeljebb sokat beszéltek és hadonásztak, de nem csináltak zavart: úgy viselkedtek, mintha minden, ami történik, a világ legnormálisabb dolga lenne, a világ hozzájuk örült. Bár zsidó őrültek voltak, három Hitler is akadt közöttük, de egyetlen Einstein, Bergson, vagy Marx sem. Behozták a zsidó fegyenceket is a börtönökből — három közülük már az első éjjel szerencsésen megszökött. Behoztak egy zsidónak tekintendő katolikus kispapot a papneveldéből — senkivel sem áll szóba, bősz antiszemita volt s egész nap hangosan a német győzelemért imádkozott. Behoztak a közkórház venereás osztályáról két zsidó prostituáltat, akikrőll kiderült, hogy az erkölcsrendészeten ötven pengőért meghamisították a bárkájuk vallásrovatát. (Folitatjuk!) . 7