Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1946-07-11 / 26. szám

— —HALADÁS­ „EZÚTTAL A NYAKAZÁS ELMARADT" » Írta: Rónai Mihály András „Legfőbb kifogásom az új magyar demokráciával szem­­ben, hogy mindjárt kezdetben nem volt elég erélyes." Károlyi Mihály • Alig száradt meg a Károlyi Mihály mondatán a tinta, máris események sora következett, mely az új magyar demokrácia kezdeti erélytelenségének egyik részeredményeként a Szövetséges Ellenőrző Bizottság vezetőjének kriti­káját is kiváltotta. Innen fogva pedig a magyar politikában új időszámítás kezdődik s végzetes volna, ha a magyar államvezetés nem volna képes arra, hogy eddigi politikai gyakorlatának némely vonatkozását, bármily nehezére is essék, keményen, eltökélten és vég­legesen revideálja. Mert hát... Igen: „ezúttal a nyakazás elmaradt". Nem mondom: a magyar demokrácia — s ez nemcsak belső morális szám-lájának, hanem nemzetközi politikai mérlegének is egyik legaktívabb té­tele — valamennyi volt csatlósállam­nak élén jár a háborús főbűnösök kö­nyörtelen, kapitális megbüntetése tekin­tetében; ám ha becsületes elszántság­ról teszünk is tanúságot, mégis csak könnyebb végén fogjuk meg a dol­got, amikor bíráik elé állítjuk s meg­büntködtetjük azokat a legcégéresebb országvesztőket, akiket a nagyhatalmak politikai rendőrségének ébersége­s igazságügyi diplomáciájának lova­gias bizalma a kezünkre ad. Ugyan­ekkor azonban bizony politikai, tár­sadalmi, gazdasági és szellemi beren­dezkedésünk legmélyére nyúlva, kö­vetkezetesen és fáradhatatlanul kellett volna megkezdenünk s folytatnunk azt a reakcióellenes harcot, amelyről pár nappal ezelőtt a legilletékesebben ál­lapították meg, hogy „nem folyik a kellő eréllyel". Így értem az iménti madáchi citátumot, hogy ezúttal — s mindeddig — bizony ,,a nyarkazás el­maradt". Elmaradt, még­pedig — amint Károlyi Mihály éles szemmel pillantotta meg — mindjárt kezdetben maradt el: akkor ugyanis, amikor az egész honi reakció halálra rémülve és álszakállal lapult és történelmi sze­rencséjét ünnepelte volna benne, ha megússza azzal, amit az azóta maguk kárán tanult demokratikus erők részé­ről most — ha így folytatja — előbb­utóbb kiprovokál majd. Lelkemre: nem vagyok vérszomjas, de ha meggondolom, mekkora a kü­lönbség a megtorlásnak ama mértéke és módja, melyre a nyilas propaganda nyomán a fasizmusban ludas társa­dalmi rétegeink elkészültek­­ aközött, ami valójában bekövetkezett, még e képletesen értett nyakazásnak idáig való elmaradása is némi oknyomo­zásra sarkal.­ ­ Sokféle okból is elmaradhatott ez eddig. Elmaradhatott — bár nem első, de nem is utolsó sorban — azért is, mert ami indulat a tömegekben élt s amit ezer év alatt s kivált az utóbbi negyedszázad során folyton másfelé kanalizáltak, még mindig nem tért a maga természetes útjára, természetes célpontjai felé. Elmaradhatott­ — de csak ideiglenesen — a felülről veze­tett, immár nem barrikádos, hanem tervezett­ forradalmi átalakulások tu­datosságából, a kezdeti periódus ke­mény és kényszerű taktikájából. El­maradhatott e taktika melléktermé­kéből, némi orrfacsaró sznobizmusból is, hisz' nálunk a forradalmi átalaku­lás gyorsított filmként s oly elsietve pergett le, hogy a filmkockák egy­másra mosódtak: az ádáz guillotine le sem hullott s máris benn vagyunk a kellemetes directoire kellős közepén — szalonostul és kiskocsmástul, kérlek­a lássan, kedves elvtársam, forradalom és ellenforradalomm egymás abortív és hibrid külső formáiban törvényszerűen hasonulván. S elmaradhatott végül a fentebb említett zord művelet a balol­dali rezsimek szervi okokban gyöke­rező, örök szentimentalizmusából is, mely a jobboldali rezsimek ugyancsak szar­vi­ okokban rejlő, örök skrupulus­talanságával, gátlástalan vérengzésé­vel szemben mindig egyenlőtlenség volt ugyan, inferioritás és hendikep, mo­rális történeti szempontból azonban — si la longue — a végső győzelem legszolidabb biztosítéka. (Meg is ret­tenhetnék tán egy pillanatra, ha arra gondolok, hogy a világtörténet két legnagyobb, intézményesen megszilár­dult és győztesen megmaradt forra­dalma — a francia és az orosz — ezt a végső győzelmet csak az ancien ré­­­gime hidegvérű és gyökeres felszámo­lásával érhette volt el, szemben pél­dául az első spanyol és a második magyar köztársasággal, melynek szen­timentalizmusa és hazafiúi jóhiszeme egy-egy Franco generálist, illetve Horthy admirálist növesztett a nya­kára.)­ ­ Tudom azt is, hogy demokratikus átalakulásunknak ágyúdörgés közt s egy valóságosan és lelkileg egyaránt hadszíntérré lett országban kibontako­zó kezdetei bizonyos taktikai önural­mat az elvi alapon álló demokraták számára kényszerűen írtak elő. A l­á­rmilog hal­ma csak a felszabadulás ütemében terjedezett ki hosszú hónapok rendjén az egész országra s e hatalomnak — egyetlen, történelmi célja az ország állami lété­nek a megsemmisüléstől való meg­mentése lévén — az elvi finnyásság legminimálisabb határai között lehe­tett csak és kellett a meghasonlott nemzet minden erejét egyetlen célra összefognia. A meghasonlás, melynek legfőbb forrása Horthy október 15-iki kiugrási kísérlete volt, oly hirtelen jött s oly mélységesnek bizonyult, hogy az eredetileg is baloldali erők horrthystákban s más egyéb ci-devani elemekben, sőt kalandorokban is olyan váratlan heterogén szövetségesekre akadtak s köztük nem utolsó sorban a szabódezsői nevelésű, fasizmus és szocializmus közt zavaros ideológiá­val és bölcs opportunizmussal évekig lavírozó értelmiségiekre is), kiknek segítségéről lemondani a magyaror­szági csata ágyúdörgésében alig vállal­ható felelősséget jelentett volna ugyan, de akiknek eredendően megbízhatatlan és kompromittált mivolta a konszoli­dálódni kívánó demokratikus rendszer számára már gyakorlatilag és moráli­san egyaránt elviselhetetlen tehertétel. Kivált pedig ezóta jelent ez tovább nem vállalható tehertételt, amióta a hátborzongatóan heterogén elemeket ad hoc összefűző negatívum, a nem is antifasiszta, csupán németellenes állásfoglalás — melynek őszinteségét különben is csak a dátuma dönti el — a háború befejeztével megszűnt kom­battáns érték lenni. Akkor azonban, a történő történelem rettentő sodrában irtózatos felelősséggel kormányrúdhoz álló maroknyi demokrata alighanem joggal érezhette lehetőségének, sőt eset­leg kötelességnek is, hogy — a nem­zeti lét vagy nemlét sorskérdéséről lévén szó — a vitát meg sem engedő suprema lex érdekében akár az ör­döggel is szövetkezzék. Alighanem ugyanígy látták szükség­szerűségnek és Ördöggel való szövet­kezésnek a baloldallal való összeál­lít a horttysta és egyéb badogliánus elemeik is. Anélkül, h­o­gy érdemeiket kisebbíteni akarnám, sőt anélkül, hogy szerepük értékelésével egyáltalán meg­próbálkoznám, óhatatlanul eszembe jut, hogy az ideiglenes nemzeti kor­mányban még Horthy Miklósnak há­rom, esküjéhez hű tábornoka is helyet foglalt, épúgy, mint az ellenforrada­lom és a­ bécsi döntések karakterisz­tikus, öngyilkossággal vezekelt minisz­terelnökének fia is. S ha az ellen­állás fogalmát ad absurdum viszem, még az ifjabb Horthy Miklóst is a honi maquis változatos galériájába sorolhatnám, hisz' utóvégre testőrei közt tűzharcot vívott Gestapóékkal s hasba is lőtték az Eskü-téren. Január­ban aztán én­­­agam láttam egy pesti bérházban karján vörös karszalaggal, s zsebében saját szerzeményű német­ellenes versezetekkel házbizalmiskodni nem kisebb ősfasisztát, mint Budaváry Lászlót... Természetes tehát, vagy legalább is levezethető és magyarázható a folya­mat, melynek rendjén aztán az új rendszer kezdeti szakának személyi politikája és felelősségrevonási lehető­sége érthetően vált improvizálttá, il­letve bizonytalanul körülhatárolná: az lett belőle, hogy a változás azokkal laborált s azokat lendítette fel iure primae occupationis, akiket a helyükön talált; s ehhez még az is járul, hogy akiket egyáltalán a helyükön vagy legalább is életben találhatott, azok egytől-egyig vagy a véletlennek, azaz saját ügyességüknek és szerencséjük­nek vagy — negatív értelemben per­sze, úgy, hogy életben s politizáló erőben hagyták őket — a nyilasoknak kreatúrái voltak. (A sírontúli hála nem is egyejükben virágzik is már...)­ ­ Mindez eddig — de csak eddig és se­mmivel sem további — többé-ke­vésbé elfogadható. A súlyos és következ­ményeit most még csak nem is érez­tető, csupán jelző hiba ott esett, ahol rendszerünk a maga kezdeti periódu­sának ezt az igazolható és szükségszerű kényszerűségét a köztársaság végleges berendezkedésének korszakában is fenntartotta, sőt taktikai aranyszabály­ként politikájának egyik tartópilléré­vé avatta. Persze a kezdeti garnitúrá­nak nincs már minden árnyalata képviselve, egyik-másik tehertételtől sikerült már megkönnyebülnünk, és az átmentett ci-devant elemek­­— hatalomra jutott demokratáinkat leg­hozzáférhetőbb pontjukon, sznobizmu­sukon fogva meg — közéletünk, sőt magánérintkezésünk formáit, egész tónusát máris a maguk stílusához idomították vissza s ami fonto­sabb, a demokratikus magyar állam­nak igen jelentős posztjain állnak ma is olyan személyek és politikai aré­nánkban ma is súlyos — sőt, fájda­lom, immár baloldali szempontból is sokszor nélkülözhetetlennek látszó — szerepet játszanak olyan csoportosu­­lások, akiknek s amelyeknek aktív jelenléte múltjuknál , minden lélek­zetvételüknél fogva inkompatibilis ma­gával a demokrácia puszta fogalmá­val is. E tétel ronthatatlanul érvényes minden tisztogató szándéknak sikere­sen ellenálló diplomáciánkban, köz­oktatási politikánkban, kulturális be­rendezkedésünkben s parlamentünk­ben egyaránt. Már­pedig ott, ahol — Franciaországgal és Jugoszláviával fájdalmas ellentétben — azt, hogy ki kerül irányító posztra a közéletben , ki a Népbíróság elé, politikai és tak­­tikai konsziderációk döntik el, ahol tehát a kollaboracionisták elleni egy­­értelmű felelősségrevonás helyett maga az államvezetés jelenti ki hallgatólag a régi formulával: wer Kollaboratio­nist ist, bestimme id­ — ott egyrészt meginog a jogegység és a törvénytisz­telet (hisz* mi jogon ítél egy-egy iga­zolóbizottság csupán feddésre is csak egy jámbor egykori Magyarság-t­ere­zetet ott, ahol... „a példa fáj), más­részt pedig maga az államvezetés esik annál a gyanúnál is súlyosabb hibába, hogy a maga morálisan igazolhatatlan s végül utilitárius szempontból is csak csődöt vallható államrezonjárá hallga­tólag s alkalmasint önmaga, előtt sem bevallva a kollaboracionistákkal való kollaborálást tette meg. Röviden ez magyarán: az az alapvető igazság merül itt feledésbe, amit néhány hó­nappal ezelőtt Zsolt Béla úgy fogal­mazott meg,­­hogy demokráciát csak demokratákkal lehet csinálni.­ ­ Bizony jól mondta Heltai Jenő:­­ vidéki ország vagyunk. Hozzáteszem még, hogy negyedszázados ellenfor­radalmi priusszal, agyonkompromit­tált középosztállyal és össze-vissza ler­tőzött lakossággal küszködő vidéki or­szág. Tisztában vagyok azzal, is, hogy szegény vidéki színtársulatoknál nincs külön operettegyüttes és drámai en­semble: körülbelül ugyanaz a társulat játssza a Csárdáskirálynő-t és a Víg özvegy-­t, mint Az ember tragédiájá­t és a Lexkr király­t. Ismerem a politkai bölcsességnek azt a marxista tételbe foglalt alapvető igazságát is, mely ter­mészetszerűen írja elő, hogy dolgoz­nunk mindig azzal a matériával kell, amelyet a konkrét feladat elénkbe ad.. Tudom azonban, hogy örökérvényű tételek mivé képesek válni az appli­káció tárában s a gyakorlatba való doktrinér átültetés t­ök­egtiszteletének egyoldalúságában s tudom végül azt is, hogy a történelemben, sőt a poli­tikában is előbb-utóbb mindig és na­gyon is fájdalmas, nagyon is gyakorlati módon érvényesülnek a morális ele­mek, sőt ezeken belül még a ttilári­sak is— s ha mindezt nem is tudnám, másfél demokratikus esztendő után közéletünk egyre délamerikaibb kézi­gránáttű­ze mindezt keservesen és kli­nikai pontossággal demonstrálná. Károlyi Mihály kritikájával azonban — váltig remélem — új időszámítás kezdődik a háború utáni magyar poli­tikában, s ha e remény valóra válik, több joggal s bátorságosabb hittel vi­hetünk virágot jövőre Március , ta­lán idén is már Október vértanúinak. • • T • a. * S még az történt ezen a napon, hogy elvették tőlünk a babot, ami eddig kizárólagos táplálékunk volt, a szombati zsidó népételre való gúnyos utalásként. A tenyeres-talpas, kisiparost! csendőrezredes s a városi élelmezési hivatalvezető, a papgazdasszony zabigyerek fia, akik gyerekkorukban kleri­kális kalendáriumokból tanulhatták a humort, nyilván rette­netesen jó viccnek tarthatták, hogy ezeket az „idigeket" és „Jordánokat" babbal etetik, a csecsemőt ugyanúgy, mint a gyomorrákos öreget — zabálják tele magukat sólettel, mielőtt megdögölnek! Most azonban kiderült, hogy a bab sokkal je­lentősebb eleme a nemzeti vagyonnak, semhogy rituális tré­fára lehetne elfecsérelni. „A bab kell vitéz katonáinknak. — magyarázta a hitközségi elnöknek a városi élelmező. — A kormány tegnap külön rendelettel minden babot lefoglalt a front számára. Maguknak, akik nem harcolnak, jó lesz a marharépa is." — A hír, hogy a babot kiviszik a frontra a gettóból, nem keltett izgalmat, de még csak érdeklődést sem. A gettónak valójában mindegy volt, milyen moslékot főznek a várostól felállított zsidó konyhákon, — a gettó egyszerűen nem evett. Az emberek torkában gombóc nőtt, nem ment le rajta a falat s minél tovább nem ettek, annál kevésbbé voltak éhesek. Magam sem emlékszem, hogy napok óta mást ettem volna, mint az első éjszaka — azt a száraz, avas kekszet —, azóta egyáltalában nem jutott eszembe, hogy enni kell. A sokféle szorongás, a veréstől, leleplezéstől való aggodalom — és az önemésztés —, hogy ki hol hibázta el, hogy miképpen lehetett volna mindezt mégis elkerülni — a reménytelenség­­ellenére a konok csodavárás, hogy az utolsó pillanatban mégis történnie kell valaminek: az egyik szerint Isten, a má­sik szerint a huszadik század civilizációjának közbelépése révén, vagy csak árja-rokonok, befolyásos keresztény barátok elmaradhatatlan akciója nyomán — olyan végletes, egy pontra koncentrált lelki feszültségben tartott bennünket, hogy a testünk igényei nem jutottak szóhoz s reflexeink is majdnem kikapcsolódtak. Az egyik kipirultan magyarázta, hogy irre­denta volt, a románok alatt állandóan pénzelte az esküt nem tett köztisztviselőket. A másik 1919-ben a kommunisták ellen küzdött , s várták táviratilag a kivételezést, amelynek meg kell jönnie a parancsnoksághoz. Egy keszeg hitoktató, mielőtt bevonult a gettóba, három sürgős táviratot is feladott a vitézi széknek: tizennyolcban Nagybiccsén a csehek ellen harcolt, minden igazolóirata megvan, meg kell jönnie a válasznak, a kivételezésnek: „A vitézi széknél megbecsülnek engem!" S közben még mindig hozták be a sörgyárból a véres csomago­kat. S most már biztos volt, hogy senki sem marad ki. Már a jómóduakat, a lateinereket verik s a gramofon szól egész nap! — Ki törődött itt a babbal?­Aki nem a kivételezést várta, az árja feleségében bízott, aki odakint biztosan megmozgat minden követ, más a félvér fiában, aki motoros a fronton. S aki semmire sem hivatkozhatott, azt a csodát várta, hogy az utolsó pillanatban orosz, vagy angolszász ejtőernyősök eresz­kednek le, elfoglalják a várost és hazaeresztik a zsidókat. S aki nem volt ilyen reményteljes és optimista, várta vissza a fehér repülőgépeket, hogy végkép szétbombázzák a várost, akár velük együtt. S aki ezelőtt a négy Bémer-téri kávéház valamelyikében délután egy félórányit politizálgatott a feke­ténél, azt várta, hogy a kormány mégiscsak belebukik ebbe a lehetetlenségbe, — valaki olvasta is egy becsempészett lapban, hogy Imrédy lesz a miniszterelnök s Imrédy pénzügyi zseni, Imrédy tudja, hogy mit jelent az országnak, ha a zsidók nem csinálnak kereskedelmet és ipart! Mindenki várt valamit. Ki törődött itt a babbal és a répával? A gyerekek természetesen éjjel-nappal éhesek voltak és sok baj volt velük, főképp a tizennégy évesnél fiatalabbakkal. Nyűgösködtek, bőgtek, toporzékoltak és követelődztek és ve­szélyesen járatták a szájukat, politikáról, angol rádióról is. Az anyák odaadták nekik a népkonyhai löttyöt s a tíz deka kenyeret — a maguk részét is — s valami eldugott marmelád, sajt, cserkészkolbász, pogácsa akadt még a batyuk mélyén is, — de a gyerekeket nem lehetett jóllakatni. Egész nap kinn vol­tak a gettóházak udvarán, a levegőn, parancs szerint nekik is ötkor kellett kelniük, mint a felnőtteknek s állandóan útban voltak s képtelen stikliket csináltak a nagy szabadságban, amely főként az odakint szorosabb iskolai és nevelőnői felügye­let alatt élt módos polgárgyerekekre a gettóban rászakadt. A felnőttek a szorongástól, a csodavárástól és a hírszomjúságtól lefoglaltan csak akkor törődtek velük, ha jöttek hozzájuk valamiért, kegyetlenül követelődzve, mint a hitelező, akit nem érdekel, hogy az adós milyen vis maior miatt nem tudja tel­jesíteni kötelezettségét. Alig ettek, máris éhesek voltak ( a szülők ilyenkor kétségbeesetten összekapartak nekik valami falnivalót s ha nem volt, koldultak, kölcsönkértek, utolsó rongyaikért csencseltek egy darab kenyeret, — csakhogy a gyerek fenyegetően számonkérő tekintetét leszereljék. Ó, na­gyon gonoszak voltak a gyerekek — déltájban a felnőttek, amikor nem tudták őket jóllakatni, jobbak­ rettegtek tőlük, mint a csendőröktől. Agresszív életösztönüktől, amely teli szájjal és vádaskodva követelte jogait és őket vonta felelős­ségre mindenért, ami történik. Egy textilgyáros tizenkétéves nyurga, öregesarcú kislánya, akit eddig a Notre Dame de Sion apácái neveltek a zárdában, az állomás közelében, haját tépve, rikoltozva várdolta az anyját: „Miért vagytok zsidók? Miért? És ha zsidók vagytok, hogy mertetek engem megcsinálni?" De a kevésbé végletes esetekben is érezni lehetett, hogy ezek » koránérett, elne­vett,­­pancsolt neurotikus zsiógyerekffe bűnösnek tartják szüleiket, mert hiszen csak a bűnösöket büntethetik meg ilyen irgalmatlanul! A szülők sarokbaszorí­tottan, tehetetlenül, nem tudtak védekezni, hogy jövünk mi ehhez, kinn, a palánkon túl a többi gyerek strandra jár, tölcsérből nyalja a fagylaltot, biciklizik a ligetben — s ben­nünket becipeltettek a palánk mögé, elvetették a ruhánkat s a játékainkat, nem adnak enni — s mindezt az apák bűnéért! A legkisebb bosszú, hogy üvöltenek és dobognak, amikor mindenki retteg minden hangtól és minden mozgástól, hogy nem mosdanak és nem fésülködnek és a fiúk és a lányok be­bújnak a bokrokba, felmennek a padlásra, együtt mennek a W. C.-re — a korai pubertás áttöri gátjait — mialatt a felnőtt nők periódusa elmarad s a felnőtt férfiak olyanok, mint a kasztráltak. A szülők rémült gépiességgel és dermedt szórako­zottsággal még közbe-közbelépnek, de félúton abbahagyják, mert máris rohannak a kapu felé: valaki jött, új hírt hoz­va, állítólag beoltanak bennünket, ami azt jelenti, hogy mégsem ölnek még, mert minek a halottnak oltás tífusz, kolera, vér­has és diftéria ellen? A gyerekek tehát reklamálni fogják a babot, de majd fel­falják a céklát és a répát is. S ha az sem lesz, nem kell félteni őket, felfalnak bennünket, öregeket. A gyerekekről a gettóban külön könyvet kellene írni — a giovinezzáról, amely itt is a legirgalmatlanabb. A gázkamra boldogtalan balisláiról, akik állandóan sakkban tartották a felnőtteket. Persze voltak jó, szelíd, szomorú és beteg gyerekek is, de nem ők voltak jellegzetesek. Aztán ott voltakor raktárrá és gyűjtő­hellyé kijelölt másik zsidótemplomban egy csomó­ban a vak, a süketnéma és a nyomorék gyerekek, akiket a kormányrendelet szerint kiemeltek intézeteikből. S az elme­kórházból is behozták a kis idiótákat. S nemcsak a gyerekeket, de a vak, a süketnéma, nyomo­rék és az őrült felnőtteket is. Az őrültek legfeljebb sokat be­széltek és hadonásztak, de nem csináltak zavart: úgy visel­kedtek, mintha minden, ami történik, a világ legnormálisabb dolga lenne­­, a világ hozzájuk örült. Bár zsidó őrültek voltak, három Hitler is akadt közöttük, de egyetlen Einstein, Bergson, vagy Marx sem. Behozták a zsidó fegyen­ceket is a börtönökből — három közülük már az első éjjel szerencsésen megszökött. Behoztak egy zsidónak tekintendő katolikus kispapot a papneveldéből — senkivel sem áll szóba, bősz antiszemita volt s egész nap hangosan a német győzele­mért imádkozott. Behoztak a közkórház venereás osztályáról két zsidó prostituáltat, akikrőll kiderült, hogy az erkölcsrendé­szeten ötven pengőért meghamisították a bárkájuk vallás­rovatát. (Foli­tatjuk!) . 7

Next