Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1946-07-11 / 26. szám

! Közeledik augusztus elseje, a stabil pénz premierje. Az az egyöntetű ér­deklődés, ami a bemutatót megelőzi, mutatja ennek történelmi jelentősé­gét és az az optimizmus, ami az új­ságokban és előadó­asztaloknál a fo­rintról megnyilvánul, bizonyíték amel­lett, hogy bizalom várja az új fizető­eszközt. Erre a bizalomra kétségtelenül szükség van, mert az új forint nem az ortodox közgazdasági elvek és elő­feltételek között születik, mint aho­gyan az infláció folyamata is alapo­san rácáfolt egy-két törvénynek tar­tott közgazdasági megállapításra. Az infláció például hatályon kívül he­lyezte a Graham-törvényt, amely sze­rint a rossz pénz kiszorítja a jót. (Bár ez a törvény nem inflációs pén­zekre vonatkozott, de a húszas évek inflációja alkalmával mégis bevált, ez az infláció azonban már hónapok óta úgy zajlik le, hogy a gazdasági élet legnagyobb részéből kiszorult a pengő és helyét a dollár, arany, adó­jegy, más fizetőeszközök foglalták el. (Ez magyarázza azt, hogy a béke­beli háromszázmillió pengő bank­­jegykészlettel szemben, ma alig tíz­millió pengő értékű bankjegy van forgalomban. Az adópengő is egészen különleges változást szenvedett. Létrehozása azt a célt szolgálta, hogy mint indexszám mutassa a pengő értékveszteségét, nem a bankjegykészlet, hanem a min­denkori áremelkedésnek megfelelően. Az adópengő tehát követi az áremel­kedést. Mit csinált a gazdasági élet az adópengővel? Az index-szám úgy nézett ki az inflációs bankjegytenger­ben, mint egy stabilizációs sziget, amelyre az árakat rá lehet állítani. Tehát mindenki (aki nem választott jobb valutát, dollárt, aranyat) adó­pengőben szabta meg árait és így is hajtotta be számlaköveteléseit. Ezt a folyamatot az állam volt kénytelen megindítani, mert pénzügyi appará­tusának lassúsága folytán, az állami vásárlások ellenér­tékét nem tudta a számla bemutatása napján kifizetni, így kénytelen volt megengedni szállí­tójának, hogy adópengőben számláz­zon. Mikor minden árn­y­ikk ára adó­pengőben meg volt szabva, kihúztuk a tala­jt az adópengő lába alól, meg­fosztottuk attól a jogcímétől, hogy egyáltalán életben maradhasson. Mert az adópengőben megszabott ár emel­­ledését nem képes követni az adó­pengő, mint indexszám, — ellenkezőő­­leg az adópengőben árusított áru vánja az indexszám emelkedését, hogy követhesse és veszteség nélkül elad­ható legyen. Vagyis az árak követik az adópengőt és nem az adópengő az áremelkedést. Így halt meg az adó­pengő és meg is tudom mondani ha­lála napját: 1946 május 12. Ez volt az Utolsó nap, amelyen a pénzügy­miniszter az adópengőt az Országos Árindex Megállapító Bizottság javas­lata alapján jegyezte, ettől kezdve a pénzügyiminiszter a bankjegyfo­ga­lomnak megfelelően maga állapítja meg az adópengő szorzószámot és irányítja az inflációs áremelkedést. Zászlóvivője lett a drágulásnak. Ez az irányítás azonban a szabad piacon nem tudott teljes mértékben érvényesülni. Egyik korábbi cikkem­ben kimutattam, hogy dollárban az áremelkedés akkor kezdődött, amikor a gazdasági tényezők nem számolási alapul vették a dollár értékét, hanem n verőeszközül kezdték alkalmazni a dollárt, mert ettől az időtől kezdve dollárban kellett keresni is. Ugyanez áll az adópengőre és így megindult a drágulási folyamat adópengő­ viszonylatban is, aminek következ­ménye az, hogy ma már a január elsejei adópengő-értékhez viszonyítva, az adópengő-árak körülbelül tízszere­sek. Inflációt csináltunk egy nem­létező pénzből, a fikciónak, a fan­tomnak megrontottuk az értékét, mert belekevertük a pengőnkbe. A gazdasági élet azonban ezt a fik­ciót is többre értékeli a pengőnél, mert az adópengő értékében kibocsá­­tott adójeggyel adót, más köztartozá­sokat és közüzemi szolgáltatások ellenértékét lehet fizetni. Ezzel az adójegy megbecsült fizetőeszközzé vált, estétől reggelig a pénz értékét adójeggyel át lehet menteni, tehát át lehet menteni július 31-ig is, az adó­jegy lejártának napjáig Az adójegy forgalombahozatala bi­zonyára nagy bevételt jelent az állam­nak simapengőben, mert oly nagy­­ kereslet iránta, hogy kibocsátása nap­ján minden adójegy eladható. Mégis rá kell mutatnom arra, hogy az érllmháztartás számára ezt a túlzott adójegy forgalombahozatalt veszélyes­nek tartom. Az inflációs bankjegykibocsátás ter­mészete hozza magával azt, hogy az államadósság alig vagy egyáltalán nem emelkedik. A korábbi bankjegy­készletek ugyanis értéküket vesztik, így például január elején a bankjegy­készlet 750 milliárd volt, ma egy vil­lamosjegy az egész január elsejei bankjegykészletnek többezerszerese, a március végén forgalomban volt bankjegykészlet körülbelül 20 billió,­­ amit a ma forgalomban lévő leg­kisebb címletű bankjegyek közül kettő darab testesít meg s messze alatta van a villamosjegy árának. Mi történik ezzel szemben, ha az állam a bankjegy mellett kibocsát olyan fizetőeszközt, amely nem veszít értékéből? Kétségtelen, hogy min­denki ennek segítségével igyekszik pénzét konzerválni és így a sima pengő nem a közönség, hanem az állam zsebében fog elértéktelenedni, az állam pedig köteles lesz elfogadni az adójegyet óriási összegű köztarto­zások kiegyenlítéséül, mert a végén ki fog derülni, hogy a bankjegykész­­let ugyan csak tízmillió békepengőt ér, de az adójegykészlet ennek sok­szorosa erejéig lapul a közönség tár­cájában. Következőleg az új bank­jegykibocsátás által elértéktelene­désre ítélt korábbi bankjegykészlet az állammal szemben nem veszíti el ér­tékét, mert az adójegy kibocsátásával az állam ez­l megakadályozza s ezzel a saját terheit növeli. így lett bume­ráng az adópengőből, ammelynek ere­deti célja az állammal szemben fenn­álló köztartozások felértékelése volt. Pénzoldalról így néz ki a stabil pénz születését megelőző ,utolsó hó­nap. Ez a helyzet tökéletes ellentéte annak, ami a két évtizeddel ezelőtt lejátszódott inflációk stabilizációs pénzét megelőzte. A korona és a Rentenmark több mint egy éven ke­resztül stabil pénzek voltak s az új valuta csak akkor látott napvilágot, amikor a gazdasági élet már kihe­verte a megrázkódtatást, amivel az inflációs bankjegykibocsátás azonb­ani hatályú beszüntetése járt. Ilyen nyu­galmi periódusra mi nem számítha­tunk, de erre sajnos, nincs is időnk, mert a dolgozók, akik éhező gyomor­ral és lerongyolva kínlódták végig ezt a másfél évet, erejüknek és türel­müknek végéhez értek. Semmi okunk nincs arra, hogy éppen ezt a körül­ményt tartsam aggályosnak, amikor látom, hogy inflációs gazdasági éle­tünk rácáfolt minden elméletre és nemcsak a parlamenti, de a gazdasági élet törvényeit is alkalmazhatatlanná tette. Az átállásra egy-két vagy három nap épúgy elegendő lehet, mint egy év, ha megfelelő felkészültség előzi meg a forintot. Mert a forintnak nem az arany­készlet a legfőbb fedezete, hanem az államhatalomnak a garanciája, hogy megszabott árakon mindenki minden közszükségleti cikkhez hozzá fog jutni. A munkás az élelmiszerhez, a gazdálkodó az iparcikkhez. Mindazok, akik ehhez a kérdéshez a nyilvános­ság előtt hozzászólnak, szükségesnek látják és helyeslik ennek a célnak megvalósítása érdekében a kötött gazdálkodás bevezetését. Ehhez még hozzáteszem azt, hogy a magam ré­széről mindenkor és mindenütt már az infláció alatt sürgettem a legszi­gorúbb kötött gazdálkodás bevezeté­sét, mert olyan intézkedés, amely értékálló pénz megteremtésére alkal­mas, az feltétlenül alkalmas a pénz romlásának megakadályozására. Éppen ezért egyetlen aggályom az új pénzzel szemben a közellátási mi­niszternek az a bejelentése, hogy a kötött gazdálkodást csak fokozatosan kívánja bevezetni. A forintnak születése pillanatától kezdve harcolnia kell a spekulánsok és üzérek ellen, nem úgy, mint a pen­gőnek és Reichsmarknak, mert ezek helyett a harcot elvégezte a stabili­zált korona és a Rentenmark. Most a harcot — éppen a periódus kiesése miatt — az újszülöttnek kell meg­vívnia. Melyek a spekuláció számbavehető fegyverei? Az arany, dollár és egyéb idegen valuták, az áruhiány és a­­rém­hírterjesztés, a forintba vetett biza­lom lazítása. Az arany és az idegen valuták a jelenleginél valamivel kisebb mérték­ben, a forint kibocsátása után is egy­ideig fizetőeszközök lesznek nemcsak az értékükben rejlő állandóság miatt, hanem azért is, mert az új pénzzel beköszönt a pénzszűke s így kötele­zettségeit mindenki olyan értéke is teljesíti, am­ilyen érték éppen rendel­kezésére 411 , amit partnere tőle el­fogad. Azt pedig nem tudom elkép­zelni, hogy aranyat és dollárt Ma­gyarországon valamely gazdasági arany undorral visszautasítson. Az áruhiány nem szűnik meg egy csapásra. Leromlottságunk és leron­gyoltságunk miatt még hosszú ideig a kereslet lesz a magyar piac jellem­zője, — ez pedig mindig áremelkedést von maga után. Ha nincs forintunk, emelkedik az ár dollárban vagy aranyban, — minthogy pedig a fo­rintnak a dollárhoz vagy aranyhoz megszabott viszonya állandó lesz (hi­szen ez jelenti a stabil pénzt) —, úgy fog feltűnni a jelenség, mintha a fo­rint veszítene vásárlóerejéből, vagyis romlana. Ettől pedig Isten óvja meg az újszülött forintot, mert egyetlen ilyen tünetre a spekuláció ontani fogja a rémhíreket a pénz rosszasá­gáról és nyugodtan állíthatom, hogy ha az új pénz iránti bizalom elvész, elvész az ország is. A spekulációnak és a reakciónak a fegyverei elől csak úgy tudunk ki­térni, ha minden vonalon kötött gaz­dálkodást vezetünk be. Ha a kötött­ség bevezetésére nem vagyunk elő­készítve, akkor ennek elvégzéséig be kell tiltani azoknak az áruknak a forgalmát, amelyek a forint születése napjáig nem voltak a kötött gazdál­kodás rendszerébe bevezetheti s ezeket is fokozatosan kell a rendszer­be bekapcsolni. A kereskedő, gyáros, gazdálkodó mindig összehasonlítást végez az általa produkált vagy forga­lomba hozott áru és más áru értéke között. Ha a cipő forgalma kötött, de a kesztyű szabad, akko­r a kesztyű­ben mutatkozó áremelkedés csábítja a bőriparost és kereskedőt, hogy a kesztyűgyártás számára dolgozzék és ha a korlátozó intézkedések ezt meg­akadályozzák, akkor mindent meg­tesz ezek kijátszására. Ha a gazdál­kodó beszolgáltatja terményét, de annak stabil árával szemben valamely közszükségleti cikke a szabadforga­lomban drágul, akkor igyekszik a be­szolgáltatási rendeletet kijátszani. Mert figyelembe kell vennünk azt, hogy a kormány mögött nem egy egységes tömeg, hanem önző egmének állanak, akiknek nagy része ellensé­ges érzületű, akiket nemcsak nem hat át annak belátása, hogy minden kiló búzával vagy minden pár bakanccsal hazájukat és ezen keresztül önmagu­kat segítik, hanem úgy vélik, hogy pillanatnyi hasznuk mellett még elő­nyös is számukra, ha a demokratikus kormányzat pénzü­gyi politikája meg­bukik. Ez az önzés nem új keletű, generációkat neveltek fel Magyar­országon, akiket nem tanítottak meg nemzetben gondolkodni, csak kis egyéni érdekeik feletti spekulációra. A fasiszta háború, amely lelkes töme­get vélt maga mögött, nem mert elő­állni az egész háború alatt egy hadi­kölcsönjegyzéssel, bár egy fél ország üvöltötte a biztos győzelmet. A forint vásárlóerejének megállapí­tása már megtörtént, de megtörté­nt-e már minden intézkedés arra, hogy legyen mit vásárolni? Ez a filius ante patrem megnyugtatólag és lelke­sítőleg hat a jövő tekintetében, de tárgyi bizonyosságot a pénz jósága tekintetében csak mi jelent, ha a kormány a legnagyobb energiával viszi keresztül az átmeneti időben a mezőgazdaság, ipari termelés és ke­reskedelem teljes kötöttségét. A VÉGNAPJAI írta: VÉCZEI LÁSZLÓ HALADÁS­ Vincze Oszkár: Baross-világ, Magyarországon Ez a különös könyv olyan újság­cikkeknek a gyűjteménye, amelyeket írójuk egy miskolci hírlapba írt, köz­vetlenül a felszabadulás után, abban az időben, amikor minden megye kü­lönálló ország volt, elvágva Debre­centől, az akkori fővárostól és az akkor még fel nem szabadult Buda­pesttől. Ennek ellenére nem helyi problémák vetődnek fel a több mint elmésen, meggyőzően megírt cikkek­ben, hanem olyan kérdések, amelyek még ma is (és bizonyára holnap is) az egész nemzetet érdeklik. Ha valaki öt év múlva látni akarja, mi volt meg­oldandó, megoldható és megoldhatat­lan A felszabadulás utáni Magyaror­szágon, annak Vincze Oszkár cikk­gyűjteményét is el kell majd olvasnia, annál is inkább, mert ezek a cikkek sohasem maradnak meg az újságírói munka szintjén, hanem lemenve a dolgok mélyébe, mindenütt a gyöke­reket keresik. Örök értékűek R/PIGONYI gyermekfényképei Iv., Kálvin-tér 5, IV., Váci-utca d­/b Tib­eti kínládik - szorz Szegő Bandi kocsmák­ Liszt Ferenc-tér 3 Perzsaszőnyeg ZSÁK, PONYVA VÉTELI U N G A R KIRÁLY-UTC­A 14 .• RÁKÓCZI (1T 4! Július 13-án és 17-én fél 3-kor , VILÁGOS PILLANAT" A liberális gazdasági rendszernek ellenfelei között alig találni kérlelhe­tetlenebb kritikusra, mint amilyennek Wilhelm Röpkt­ mutatkozott «Die Ge­sellschaftskrise der Gegenwart» című könyvében, amely nálunk is nagyon népszerű volt a háborús évek alatt, főként annak a polgárságnak körében, mely fölött most viszont Csécsy Imre, tehát ennek a társadalmi rétegnek egyik képviselője a «Világos pillanat­ban suhogtatja ostorát. Nincs igaza annak, aki, bár jobb és találóbb s ke­vésbé kompromittált elnevezés híján maga is polgárnak vallja magát, ha sértődve teszi le a könyvet, érdemes végigolvasni. Mindnyájunkban a hiba, s aki felfedi, jobb szolgálatot tesz, mint a gondolattalan hízelgő. A jelzők, amelyeket Csécsy osztogat, nem kellemesek. A polgár buta és önző, műveletlen, sőt ami rosszabb: félművelt, ha mégis rendelkezik bizo­nyos ismeretekkel, akkor tűrhetetlen sznob, «szokásai képtelenek, érzelmei csodálatosak, viszonya az élethez meg­foghatatlan­. Szó ami szó: gyermek ezt nem hallja örömmel. De hát hall­gatták-e egyáltalában Berzsenyit és Vörösmartyt, Petőfit é­s Adyt? S mily kár, mennyire megadja az árát min­den nemzedékünk, hogy rájuk nem hallgatott. A példák nem azt jelentik, mintha Csécsy mondanivalói számára megtalálta volna a kifejezésnek azt az elsöprő erejét és szuggesztivitását, mely e nagy költőket jellemzi. Alig is lehetett ez célja s alig lehetett mód­jában a prózaírónak, ki az értelem­hez szól s nem villámszerűen elvakító képeket lobbant fel, hanem fejtegetve és magyarázva egy szövevényes tár­sadalmi problémát óhajt megvilágí­tani. De alapjában a szándék nem más, és bizonyára sokan vannak, akikre a meggyőzés —­ majd azt mondtam: a fenyités — szokott esz­közei jobban hatnak, mint a n vers­sorokba sűrített pörölycsapások. Csécsy Imre terjedelmes könyve naplószerű keretben, egy háborús nyár erdélyi utazásából bontogatja ki a polgári társadalom kritikáját. Sem a keretnek, sem a naplószerűségnek nincs különösebb jelentősége, hacsak az nem, hogy tanúságot tesz a publi­cista szépírói, megfigyelő törekvései és nem mindennapi kvalitásai mellett. S még talán annyi, hogy eleve elejét veszi annak a kifogásnak, amely a tárgy teljesen rendszeres összefogását reklamálná. Amit Csécsy mond, azt természete­sen elsősorban a magyar polgárságra kell vonatkoztatni, bár végeredmény­ben egyformán magára veheti „francia bankár és olasz szatócs, yankee és junker, keresztyén és zsidó". „Buta­ság tekintetében a pesti polgárral csak egyetlen emberfajta veteked­hetik: az angol burzsoá." Több fejezetét foglalja el egy — talán nem is egészen költött — be­szélgetés és vita a munkásosztály tu­datos képviselőjével, „Péterrel", aki­nek osztályába vetett optimizmusával szemben, bár nagy respektussal, két­kedő marad. — Attól tartok, hogy az osztály­harc sem szűnik meg egészen, legföl­jebb más formát ölt. A kiküszöbölt burzsoázia helyébe új osztály nő: a bürokrácia. Ez uralkodik majd a né­pen, talán keményebben és ostobábban még, mint elődje. S az emberek ellen­állnak majd, ahogy tudnak. Állandóan résen álló kételkedése — egyik legszimpatikusabb tulajdonsága — megóvja attól, hogy a dogmatikus szocializmust képviselő Péternek be­hódoljon, de a vita folyamán maga­tartását olykor szinte a régi triviális pesti élccel jellemezné az ember: ahogyan te mondod, nincs igazad... bízd csak rám, én majd jobban meg­védem a te ügyedet De hiszen az egész könyv egy na­gyon jóhiszemű, amellett a sokoldalú és alapos tudás pápaszemével feljegy­zett gondolkodó szakadatlan vitája önmagával. Gondolkodó és kritikusára nézve félelmesen — mindenre gon­doló. Nem várja meg a kifogást, maga veti fel a kérdést: miért csak a pol­gár vétkes? Hát a többi osztályokban nem találtatik hiba? Így legfeljebb annyit mondhatunk, némi romantikus íz tapad ahhoz, ahogyan könyvében a mérhetetlenül korlátolt polgárral szemben a legegyszerűbb s legtudat­lanabb paraszt is filozófus módjára higgadt, józan, bölcs. Ugyancsak csí­rájában fojtja el — maga utalván rá — azt az észrevételt is, hogy ma ta­lán nagyon is népszerű a polgárt ütni, valóban, még hallgatni is két­ségtelen hibáiról, vagy, ha úgy tet­szik, bűneiről, bizonyos bátorságra vall — hát még védeni érdemes tulaj­donságokat felfedezni benne. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a könyv a háború alatt s annak nem is utolsó szakában keletkezett s mint az előszavában elmondja, ebben a mos­tani formájában a háborús cenzúra előtt volt. Hogy nem engedték ki­nyomatni, azon nem csodálkozunk; az a publicista azonban, aki 1943 kö­rül a maga világnézetéről ezt a kéret­len tanúságot adta — bátran mond­hatjuk: ellenségei kezébe —, annak nem kell férfias és gerinces maga­tartására külön hivatkoznia. A könyvön végigvonuló „örök ké­tely", úgy vélem, nem valami termék­telen pesszimizmus kifejezése. Kétel­kedés a polgár első kötelessége, való­ban jellemzően polgári tulajdonság. Erre ösztönözni fő célja Csécsy köny­vének s emellett éppen eléggé nyoma­tékosan tesz hitet egy szellemi elit ve­zetői hivatottsága s Amerikáiról szólva a nyugati demokrácia reményteljes volta és általában a kétségbeeséssel szemben a remény elsőbbsége mellett. Nagyon szép, érdekes és meggyőző az a fejezete, melyben Hegel és dia­lektikája elé helyezi Kant bölcseletét. S befejezésül — ellentétben az előszó szerénykedésével — hadd állapítsuk meg, hogy nyugodtan­ mondhatja ke­nyerének az alanyi­ elbeszélő műfajt; e műfajnak kiváló művelői közé kell sorollunk e könyve alapján Csécsy Imrét is. Lengyel Géza ír A Hatvani Cukorgyár Részvényt­­ársaság 1924-ben a répatermelő birtoktól mintegy 40 kilométerre vásárolt egy 1200 holdas erdő­birtokot. Ez az erdő a földreform­törvény alapján a földművelési mi­nisztérium erdőkezelőségének ren­delkezése alá került. A törvény ér­telmében az erdőfelügy­előségnek joga van az erdő tartozékait a maga részére követelni. Mit ért — mit érthet? — a tör­vény az erdőség tartozéka alatt? Egy fűrésztelepet, egy famegmun­kálót vagy minden ilyesfélét, ami az erdővel kapcsolatban van. Ez ter­mészetes. Mit tett viszont az illetékes erdő­felügyelőség• A maga részére kö­vetelte a hatvani cukorgyárat, mint az 1200 holdas erdőbirtok tarto­zékát. Az olvasó legyen szíves, ne ne­vessen olyan hangosan. Ez komo­lyan így történt. Sőt, így történik. Mert az erdőfelügyelőség kitart cso­dálatos álláspontja mellett és ko­molyan harcolni kell, hogy a hat­vani cukorgyár ne legyen egykori erdejének tartozéka... Nyilatkozat. A Haladás június 27-i számában is kémregény címen cikket írtunk a deportált K. S.né. lakáshiva­tali kálváriájáról, amelyben egyoldalú információ és hiányos dokumentumok alapján téves adatok is szerepeltek, elsősorban Kardos Jánosról, a III. ker. lakásosztály vezetőjéről, akivel kapcsolatban meggyőződtünk, hogy egyrészt nem rokona a lakás mai bérlőjének, másrészt, hogy K. S.-né ügyét jóindulatúan kezelte. Miután nem célunk, hogy egy korrekt köz­tisztviselőt hamis színekben tüntessünk fel készséggel reklifikáljuk cikkünk tévedéseit. | A «­­Ami­ntef i K ^sT bámul ! f endec Kelen Pál zongoraművész július 15-én Schumann—Liszt műsorral sze­repel a Rádióban ^^HMMmMHMMHMMgHHBHMWM Somló fürdőruha fogalom. Különle­ges szabás hozott anyagból is. Vill., József­ körút 77. A Fotógrafika Reklámvállalat, (IV., Váci u. 11/b.) most ünnepelte 1 éves fennállását. Különálló klasszisát, nél­külözhetetlenségét, sok-sok igen ötle­tes és nagyon ízléses plikát, valamint filmreklám igazolja. vegyen önműködő Villanyszámatógépet Vörösváry Pál, Rákóczi út u . Ü G E T . A Magyar Lovaregylet július 14-én, 21-én és 27-én­ versenyt tart. Kezdete d.­­u. 3 óra LÍVIA pullover IV., Bécsi-o. 2

Next