Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1946-03-14 / 9. szám

6 ­­zinházak SZÍN­HÁZ­KUTATÁS írja: Kürti Pál !. SZINUSZ-RENDEZŐK Az ostrom után , színházaink a színész-rendezők egész raját küldték rohammunkára. Egy ideig az volt a látszat, mintha az örökös magyar rendezőhiány és rendező-válság áthi­dalása sikerült volna, míg azután egy­két kirívóan hamis és süket előadás külön színész-rendező válságot idézett fel. Viták és érvelések során három tétel merült fel: a) valóságos "­zínész-lázadás* tört ki; a színész inkább ne rendezzen, b) a színész rendezzen, hi­szen a modern színház csaknem min­den kiváló rendezője színész volt, de e) ne rendezzen akkor, ha maga is játszik, legkevésbbé, ha maga játssza a rendezendő darab főszerepét. A­­színészlázadás­ jelszava — mely színigazgatói oldalról hangzott el — nyilván azzal a régi tapasztalattal függ össze, hogy alig akad színész, ki ne érezne magában rendezői tehetséget s alig o­lyan, ki e becsvágyinak kielégü­lésére ne törekednék. Lehet, hogy a közelmúltban nálunk egyes színészek egyenesen kötötték magukat a rende­zői hatáskörhöz s az igazgató vagy a rendezői asztalhoz engedte egy-egy fontos színészét, vagy kénytelen volt lemondani róla mint színészről is. A «színészlázadát»-nak afféle mozgalmas epizódjai is lehettek. Nemzetközi távlatból a teremtő ké­pességű színész-rendezők valóságos arcképcsarnoka tanúskodik a színész­rendező művészi létjoga mellett. De megannyi koronatanúra hivatkozhat­nak a «latin» rendezők is (így nevezik külföldön azt a rendezőt, aki nem gyakorló színész, hanem esztétikai, dramaturgiai és pedagógiai rátermett­sége avatta rendezővé). Az utóbbi vál­fajhoz sorozhatjuk nyugodt lelkiisme­rettel mindazokat, akik kora ifjúsá­gukban ugyan belekóstoltak a színé­szetbe, de csakhamar rájöttek, hogy •pályát tévesztettek*; ezeknek a szel­l­mi fejlődése azonos a­­ latin* rende­zőével: ők is esztétikai kultúrájukkal, elméleti tudásukkal vagy valamely stí­lusbeli módszerrel közelítették meg a színházat Tatroff és Meyerhold, Jen­ner és Piscator nem színész-rendezők, mert a színészi gyakorlat jóformán semmiféle szerepet nem tölt be rende­zői rendszerük és módszerük kialaku­lásánál. Antoine és Sztaniszlavszki mű­kedvelő társulatokon fejlesztették ki rendszerüket s pályájuk kezdetén ma­guk is beálltak műkedvelő színésznek. Általában, ha a kezdeményezőket irányt mutatókat stílusalakítókat vesz­tjük számba, a­­latin" rendezők fö­lénye szembeszökő. A puritán, zord, elméleti Otto Brahm sokkal jelenté­ken­ybb tényező a modern színház fejlődésében, mint a barokk, színgazd­­­dag Reinhardt. A szellemi mozgalmak áramkörébe többnyire a Brahro­szadású rendezők kapcsolják a szín­házat. Jarques Copeau nevéhez fűző­dik a francia színjátszás megújhodása. Copeau egyenesen a tiszta és válasz­tékos Irodalom, a legkényesebb Igá­nyú kritika szellemi rétegéből lépett a színház fénykörébe (színész-rendezőink tehát tévednek, ha a magukénak vall­juk). •Latlna a modern francia szín­ház legérdekesebb s legtöbbet vitatott egyénisége: Gaston Báty is. Persze, a színész-rendező fényes ne­veknek egész sorával érvelhet ha va­laki komolyan­­kétségb­evonná a ren­dezőtípus nemes fajsúlyát. Ámde iz­zal semmikép se mentegesse balsike­rét hogy a színész-rendező csak mint kívülálló tölt­heti be rendeltetését, mert ha önmagát is rendeznie kell. nincs megfelelő áttekintése és elve­szíti a helyes távlatot. Sztaniszlavszki­j bárót Reinhardt Lukát játszotta a híres Éjjeli menedékhely rendezésében. Gémitz mázsás szerepeket hordott a vállán tulajdon rendezéseiben. Jouvet minden rendezésének egyúttal fősze­replője — Dullin ugyancsak­ Gustaf Grunidgent — a közelmúlt német árvaházának egyik legfigyelemremél­tóbb egyénisége — majd mindig ön­magát rendezi s érdekesen rendezi a darabot it, önmagát is. John Gielgad, az angol Shakespeare-b­ínjátszit re­formátort, Hamletet Hs. Richárdot Othellót alakítja korszakot jelző ren­dezéseiben. A színészrendező-vitában felmerült tételeknek új tételeket szembeszegezni nem sok értelme volna. A példákból talán kitűint hogy nehéz szabályokat felállítani; érvek és ellenérvek keresz­tezik egymást s döntő mindig csak az eredmény. Okosabb, ha hazai esetünknek in­kább tüneti, mint elvi jelentőséget tu­­lajdonítaia. Egészségtelen tünet min­denkép, hogy rövid néhány hónapon belül vagy egy tucat olyan színészünk jutott rendezői feladathoz, aki azelőtt sohasem rendezett A miénknél sokkal pallérozottabb, árnyaltabb színházi kultúrák talajából sem nő ki hirtelen ennyi rátermett rendező. E rohamot még az sem menti, hogy a jövevények közül kettő-három valóban bevált. Be­teges tünet, hogy a szelekciónak nem alakult ki valamely módszere — lé­nyegében kevéssé egzakt módszere —, mert hiszen a válogatás e téren inkább csak tapintatérzék kérdése,, Minden színészben mozog a rendezői ambí­ció s a rendező csirája talán valóban benne is él minden valamirevaló szí­nészben; de egészséges színházi kul­túrák gátat szabnak a becsvágyak áradatának s hamarosan ráeszmélnek arra, hogy rendezőnek csak egy bizo­nyos típusú színész való. Tervszerűtlenséggel és könnyelmű, kényelmes felaprózással semmikép sem oldjuk meg az örökké kísértő magyar rendezőválságot. Az új korszak aligha emelkedhet a régi fölé a ren­dezői létszám m­egháromszorozásával. De bízzunk benne, hogy az élet min­dennapos gyakorlata csakhamar ren­det teremt a rendszertelenségben. S a két-három tehetséges kedvé­ért talán a balfogások felett is illenék szemet hunyni... HALADÁS 1849 októberében IRTA: HEINE Elnémultak a vad tablók Éz újra csend borult a tájra; Némát hátim, a nagy gyerek Ismét repesve vár karácsonyira. Szép szelíden csak megvagyunk A boldog, szűk családi körben És túl ezen­­ nem izgulunk. Házunkra újra békés fecske röppen. Békén pihen s egymásra néz Erdő, folyó a holdtüzisben. Csak néha dörren. — Tán Iesi Lehet, hogy jóbarátot ölt meg éppen.. Tán balga hőst talált ssben, Hiába volt fegyver kezében. Nincs annyi ész mindenkiben. Mint Flaecusban, ki elfutott merészen. Dörren. •— Lehet, hogy ám­ená!y Rakita hangja csak, tán Goethe Emlékének szdnták ez­ért, Tűzjátékkal hódol sok tittilója. És Liszt Ferenc is vitaatért,­­Nem pusztult el a csatatérm A német magya nemzetért, — Gyilkos golyótól ittiti hullott a várt. A szabadságnak eletett A legutolsó büszke vára. Magyarhon testén mély telak — A nagy Liszt él, de vérzik a hasija. A nagy zenész egyszer mesél Magyar csatákról majd csodákat Az unokáinak, ha tél jön, arról, hogy küzd a sok hét trázaa. A német mellény szűk nekem, ha hallom azt, hogy „Magyarország!" Tender-morajt érez szivem, sítérzem rohamtrombitások sörtét, fülembe újra cseng szilaj Tsőtmond a régi tzép világról, Vascsattogású csatadalt­­A dal a Nibelungott alkonyiról. Ez ugyanaz a hősi láng ts ugyanaz a régi ének, A nevek­ változtak esti pán. De nem változtak a dicső vitézek. t.s ugyanaz a végzet is — Bogy Unt a tok zászló lobogva! A hős bukik, — sorbily­es­ít, — A durva, nyers erőszak dönti porba. HOLLÓ FERENC fordít itt. J Szövetkezett most a s­ikor 'A medvével, hogy Bttzetépjen — Elestél, hőt magyar, dl Öl Bennünket is a még sötétebb tu­gyan. Ti kaptatok pár bestiát, ilig hagyján, ahogy ők gyötörnek, Da disznók, farkasok, kutyák Azok, kik minket rabigába törtek. A győztes had mifongva fát — Tán ünnepeltem, díszt is öltszk! Da csitt, költő, izgulni kár — Beto­n fagy­ét talán hallgatni böleszlk. UtP ZJWOt Emberszag ' Nem Illik Szép Ernőt felfedezni. Pe­dig a kísértés nagyon is erős. Felfe­dezni Szép Ernőt, a közelmúlt törté­nelm­ének első Cellinijét, az elsőt, aki iparművészeti remekművet teremtett mindenféle csúnya nyersanyagból. Lúdtalpú öreg kereskedők könnyeiből, viselt ruhák verítékszagából, ütés nyo­mán kiselkedő erősen cukortartalmú vérből. Igen, 1044 nyaráról és ősziről szól ez a könyvecske, összezárt megkín­zott emberekről. De a hangsúly itt az embereken van, nem a jelzőkön, ame­lyek csak kísérik ezt a szót — akár a géppisztolyos legények a totyogva •menetelő* csapatot. Emberekről és percekről szól es a könyv — szép per­cekről az undor sivatagában, egy cigarettaslakkról, ami jólesik, egy korty hideg vízről, egy boldog lábki­nyújtásról— egy kedves hangról, ami váratlanul tiszti gallér mögül jön. A költő elbűvölő gyerekcsodálko­zása van benne, az ijedt és játékos gyerekcsodálkozás, a «Kérem én még nem játszottam” költőjének kedves sértődöttségű, aki egy kicsit mindig gyanakszik, hogy a géppisztolyos legé­nyek tulajdonképpen csak viccelnek, hogy alapjában véve aranyos kisfiúk ők is- akik talán boldogtalanul sze­relmesek s ezért kissá vannak— S amellett milyen pontosan ábrá­zolja a valóságot a költői A különféle védőlevelek divatjait a rémhírek és remények lázgik­bék­ as emberi maga­tartások árnyalatait mennyivel precí­zebben, mint nagyképű politikai me­moárok szerzőit El kell olvasni ezt a könyvet mind­azoknak, akik ismerték az «embersza­got» eredetiben, bármely oldatról — mert Szép Ernő az első, aki ebb­ől a maró alapanyagból a mesgbocsátás és az emberi megértés parfümjét párolja. A. SÓS ENDRE: Az emberi jogok (Dante-könyvtár, 10 s6.) A képzelt publicista ügyesen fog­lalta össze azokat a politikai és tár­sadalmi szerződéseket, melyek a mo­dern emberi jogok rendszerét tartal­mazzák. Sós Endre könyvecskéje azonban több, mint az amerikai füg­getlenségi nyilatkozat, a francia For­radalmi Káté, a sztálini Szovjet­ Alkot­mány és az Atlanti charta egyszerű ismertetése, minden sora harcol is ezekért a jogokért, melyek csorbítha­tatlan teljességét egyelőre még egyik ország vagy államrendszer sem tudta megvalósítani, de amelyek felé a há­borútól, faji gőgtől, sovinizmustól megundorodott nemzetek mindannyian törekszenek. . legelőnyösebben is^íj* Apie»t veszünk és eladunk­­ «3H»! rtm&sA rs és tmg*pr Em t­JEXSL n £inom ruhák fis­zíí*tájta RÓZSA-U. 105 j vu^j^^^t^^^ HÁT MI AZ ÍRÓ? Ankét ankétnak sarkába harap. He-­­­tek óta egyebet sem teszek, mint an­kétokon üldögélve hallgatom, hogy­­ milyen rosszul megy nekem, hogy lehetne segíteni rajtam, ha az állam, ha a társadalom, ha a birtok, ha a közületek ezt vagy azt tennék érde­kemben. Sorsomról s állapotomról meddő a felvilágosítás, nagyon is jól tudom, mi nélkül szűkölködöm. Zok­szót sem ejtettem emiatt ezideig. Akadt, aki szétlőtt lakásom helyett ké­retlen fedéllel kínált felruházott téli­kabáttal s olyan fehérneműkkel, me­lyeknek nevét talán még demokrati­kus érintett ladyk előtt sem lehet ki­mondani. Ugyanogy eltengődöm s ha panaszkodhatnékom támad, mindig f­ennszakad szavam, ha azokra gondo­lok, akiknek — kitűnő írók­ — ennyi sem jut s végkép elnémul minden pa­naszom, ha Nagy Zoltán,­Szerb Antal, Sárközi György, Fenyő László, Gel­lért Andor Endre, Pap Károly, Rad­nóti Miklós és annyi más jut eszembe, ha özvegyeikre gondolok, kikről egyelőre még nem ankétoznak sehol. Ami azokat a remek terveket és öt­leteket illeti, melyeket illedelmesen végighallgatok, nem tudok hozzájuk szólni. Könyvkiadással sohasem fog­lalkoztam, nem értek hozzá s hogy az állam pénzügyi kormányzata mit szól e tervekhez és ötletekhez, nem tudhatom. Hálásan veszem tudomásul, hogy van ember, kinek ezen jár az esze s nem a dollár árfolyamán s meghatnak azok az olykor *kard ki kard* élességü viták, mikel megmen­tésem változatai­­ módozatai körül folytatnak. Aztán hazamegyek s dolgozom to­vább. De az iyen viták után, az ilyen an­kétokat követő éjszakákon egyre nyugtalanabbul görnyedek írógépem fölé s mindig nagyobb a hézag haza­érkezésem és az első simán megszü­lető mondat között A zavar meddő­sége ez. Az egyre kínosabb feszengés csendje. Mert földi nyomorúságom festői, ecsetelése s a megmentésemre irá­nyuló bonyolult közgazdasági tervek s ötletek közé, miket hallomásom sze­rint ütemesen tudtul adnak az Ille­tékes Helynek, orcapirító szövegek ékelődnek. Nem tudom, melyik lá­bamra álljak, mikor azt hallom, hogy barátaimmal együtt engem is­­magyar írót gyűjtőnéven fáklyának, nemzet­nevelőnek, a nép igazi tanítójának, a demokrácia oszlopának neveznek s ki tudja még hány ily megtisztelő cím­mel díszítenek. Az ilyen beszédet sze­mérmes ember nehezen állja pirulás nélkül. Legszívesebben óckodva elsze­lelnék ilyenkor. Nem, sehogysem tu­dom megszokni. S mikor hajnaltájt befejezem a munkát s lehúzván a ma­gyar író egyen-lábbelijét, ormótlan ba­­kancsomat, hiába próbálom szoktatni magam, mondván: no, kedves nép­nevelő fá­lyahordozó, megint kilyu­kadt a kapcád — hát nem megy. Hogy itt valami stílustalanság esik, azt abból is gondolom, hogy az a de­rék elvtársam, aki a gázszámla nevű szerény cédulán ama csillagászati ará­­nyú algebrai műveletek eredményét hozza, sohasem nevez engem a demo­krácia vagy a köztársaság oszlopá­nak, hanem fásult részvéttel csendes hangon közli, hogy két-három nap múlva újra jön a ha akkor sem fize­tek, kénytelen lesz leszerelni gázórá­mat Igaz, azt még nem próbáltam meg soha, hogy azt mondjam neki: •Nézze elvtársam, épp most folyik megmentésem érdekében egy ankét, melyen nagyon életrevaló tervek me­rültek fel, várjon ezzel a rongyos számlával addig, míg az ankét ered­ményét felterjeszti egy küldöttség az Illetékes Helyre — ne féljen, bizto­san meglesz az eredmény, hiszen én a nép igazi nevelője, a demokrácia fáklyahordozó harcosa vagyok!* Ő nem szólít engem oszlopnak, én nem hivatkozom oszlop mivoltomra. Ho­lott ő hivatásos pénzbeszedő, én meg író vagyok, mindketten rendes ember­hez méltó foglalkozást űzünk, de sem az ő gyakorlata, sem az én elméletem nem ad helyet az ilyen beszédnek Szóval itt van egy stilisztikai pro­bléma. Valami félreértés, mely iga­zolja viszolygásomat s zavaromat. Egy darabig azt hittem, hogy talán a nagy írók másként vannak ezzel, azt hit­ ' te­m, hogy talán szerény tehetségem tudata pirit el ilyenkor. De tapogatód­zásaim a nagy írók hivatott hökrében felokosított hogy Kassák Lajost fe in szólítja oszlopnak a pénzbeszedő, hogy Heltai Jenő villanyszámlája sem létetik félre az Illetékes Hely dönté­séig. Később arra a megállapodásra ju­tottam, hogy Itt kétségkívül ellentmon­dás van. Földi nyomorúságom ellent­mond annak, hogy oszlop és fáklya vagyok. Az oszlopra, ha az csak­ugyan tart valamit s nemcsak falra­kent malter, barokk faldísz, az igazi oszlopra vigyáznak. A fáklyát becsben tartják ott, ahol világosságra van szükség. Mikor szétlőtték a lakásomat gondnokok s házfelügyelők hosszas ankétokat folytattak velem, hogy mi­ként s mikor akarom rendbehozatni,­­­e mikor az első szakértői szemle al­kalmával megtudták, hogy lakásom­ban súlyosan megsérült a ház egyik tartó­oszlopa, minden ankét megszűnt, engem kidobtak lakásom névleges tu­lajdonjogából is r ész nélkül nekilát­tak az oszlop rendbehozásának. Mert tartottak már ankétot az írók érdekében az írók. Megsegítésükre szavaztak már kü­lönféle összejöveteleken a könyv­kiadók. Tehát az írók életösztöm­ével , a könyvkiadók üzleti józanságával, érdek­tudatával nincs baj. De ki hallott arról, hogy az olvasók ankétoztak volna az írók és a könyv­kiadót megmentése érdekében? Ki ol­vasott olyan cikket melyben az olva­sók érdekképviselete vagy akár vala­mely alkalmi tömörülés az illetéket Hely elé tárta volna az írók rettentő nyomorúságát, a könyvkiadás sivár helyzetét és sürgős megoldást követelt volna, mondván: «leroskadok, ha osz­lopaim kidőlnek, setétben maradok, ha kialszik fáklyám]. Nota bene: olyat már olvastam, hogy az író felpanaszolta az olvasók nyomorát, társadalmi bajait — függet­lenül saját egyéni nyomorúságától s függetenül a könyvkiadás helyzetétől. De azt hogy az olvasónak hiányzik a könyv, hogy az olvasó bármi veszélyt látna abban, hogy elnémul a magyar író, hogy az olvasónak fájna, hogy tanítói, lelkének megvilágosítói las­san, de feltarthatatlanul elpusztulnak — annak nyomát sem látom. Mi következik ebből? Vagy az, hogy az író nem oszlopa, nem fáklyája a demokráciának, vagy az, hogy valami baj van a demokrácia krétája körül, ha a demokratikus tár­sadalomnak nincs szüksége demokra­tikus írók munkájára. Hát mi az író? Oszlop? Fáklya? Népének tanítója? Nem. Koldus, aki alamizsnáért­­­nyörög. Az Úrnak 1948-ik, a magyar demok­­rác­iának második esztendejében Bóka Zászló Souvenir d'Auschwitz Lukács Ágnes rajzalbuma (Szocia­lista­ Cionisták kiadása, 1946) Au­sc­hwitz női­­ táborának, a kopasz és kiéhezett nők világának életét idézi. Adler Miklós (Hechaluc-kiadás, 1940) magát a deportálás folyamatát. A naplók, jegyzőkönyvek és egykori ak­ták verbális dokumentumain kívül szükség van ezekre a vizuális naplók­ra, hogy végre-valahára tényleg meg­undorodjunk a fasiszta szellemiség minden megnyilatkozásától, a faji gőg és „világnézeti" terror igazi arcá­tól. Csak bámulattal adózhatunk a művészeknek — akik közül az egyik pláne fiatal nő —, hogy az emberek­okozta Pokolban is megőrizték friss megfigyelőképességüket, hogy nem­ vesztették el a Mértéket, melyhez alakjaikat mérték. Mindkét művé­s albumából kivillan a Szép tisztelet é­s a szadista kéjvágytól eltorzult Só-és csendőrarcok és az éhségtől, betegség­től elványadt deportált­ arcok mögött ott éreztük a művészeknek azt a vá­gyát, hogy mindezek helyett legjob­ban az Emberi Ember német, szép, harmonikus vonásait szeretnék pa­pírra vetni. Ehhez azonban először be kell mutatni az emberi lesüllyedés fokozatait. * L­ig tábor, és személyi­atokat vidéki*­k­á­r­ui­k­k­a­l rendelkezésre állít . M. MLil

Next