Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1946-03-14 / 9. szám
6 zinházak SZÍNHÁZKUTATÁS írja: Kürti Pál !. SZINUSZ-RENDEZŐK Az ostrom után , színházaink a színész-rendezők egész raját küldték rohammunkára. Egy ideig az volt a látszat, mintha az örökös magyar rendezőhiány és rendező-válság áthidalása sikerült volna, míg azután egykét kirívóan hamis és süket előadás külön színész-rendező válságot idézett fel. Viták és érvelések során három tétel merült fel: a) valóságos "zínész-lázadás* tört ki; a színész inkább ne rendezzen, b) a színész rendezzen, hiszen a modern színház csaknem minden kiváló rendezője színész volt, de e) ne rendezzen akkor, ha maga is játszik, legkevésbbé, ha maga játssza a rendezendő darab főszerepét. Aszínészlázadás jelszava — mely színigazgatói oldalról hangzott el — nyilván azzal a régi tapasztalattal függ össze, hogy alig akad színész, ki ne érezne magában rendezői tehetséget s alig olyan, ki e becsvágyinak kielégülésére ne törekednék. Lehet, hogy a közelmúltban nálunk egyes színészek egyenesen kötötték magukat a rendezői hatáskörhöz s az igazgató vagy a rendezői asztalhoz engedte egy-egy fontos színészét, vagy kénytelen volt lemondani róla mint színészről is. A «színészlázadát»-nak afféle mozgalmas epizódjai is lehettek. Nemzetközi távlatból a teremtő képességű színész-rendezők valóságos arcképcsarnoka tanúskodik a színészrendező művészi létjoga mellett. De megannyi koronatanúra hivatkozhatnak a «latin» rendezők is (így nevezik külföldön azt a rendezőt, aki nem gyakorló színész, hanem esztétikai, dramaturgiai és pedagógiai rátermettsége avatta rendezővé). Az utóbbi válfajhoz sorozhatjuk nyugodt lelkiismerettel mindazokat, akik kora ifjúságukban ugyan belekóstoltak a színészetbe, de csakhamar rájöttek, hogy •pályát tévesztettek*; ezeknek a szellmi fejlődése azonos a latin* rendezőével: ők is esztétikai kultúrájukkal, elméleti tudásukkal vagy valamely stílusbeli módszerrel közelítették meg a színházat Tatroff és Meyerhold, Jenner és Piscator nem színész-rendezők, mert a színészi gyakorlat jóformán semmiféle szerepet nem tölt be rendezői rendszerük és módszerük kialakulásánál. Antoine és Sztaniszlavszki műkedvelő társulatokon fejlesztették ki rendszerüket s pályájuk kezdetén maguk is beálltak műkedvelő színésznek. Általában, ha a kezdeményezőket irányt mutatókat stílusalakítókat vesztjük számba, alatin" rendezők fölénye szembeszökő. A puritán, zord, elméleti Otto Brahm sokkal jelentékenybb tényező a modern színház fejlődésében, mint a barokk, színgazddag Reinhardt. A szellemi mozgalmak áramkörébe többnyire a Brahroszadású rendezők kapcsolják a színházat. Jarques Copeau nevéhez fűződik a francia színjátszás megújhodása. Copeau egyenesen a tiszta és választékos Irodalom, a legkényesebb Igányú kritika szellemi rétegéből lépett a színház fénykörébe (színész-rendezőink tehát tévednek, ha a magukénak valljuk). •Latlna a modern francia színház legérdekesebb s legtöbbet vitatott egyénisége: Gaston Báty is. Persze, a színész-rendező fényes neveknek egész sorával érvelhet ha valaki komolyankétségbevonná a rendezőtípus nemes fajsúlyát. Ámde izzal semmikép se mentegesse balsikerét hogy a színész-rendező csak mint kívülálló töltheti be rendeltetését, mert ha önmagát is rendeznie kell. nincs megfelelő áttekintése és elveszíti a helyes távlatot. Sztaniszlavszkij bárót Reinhardt Lukát játszotta a híres Éjjeli menedékhely rendezésében. Gémitz mázsás szerepeket hordott a vállán tulajdon rendezéseiben. Jouvet minden rendezésének egyúttal főszereplője — Dullin ugyancsak Gustaf Grunidgent — a közelmúlt német árvaházának egyik legfigyelemreméltóbb egyénisége — majd mindig önmagát rendezi s érdekesen rendezi a darabot it, önmagát is. John Gielgad, az angol Shakespeare-bínjátszit reformátort, Hamletet Hs. Richárdot Othellót alakítja korszakot jelző rendezéseiben. A színészrendező-vitában felmerült tételeknek új tételeket szembeszegezni nem sok értelme volna. A példákból talán kitűint hogy nehéz szabályokat felállítani; érvek és ellenérvek keresztezik egymást s döntő mindig csak az eredmény. Okosabb, ha hazai esetünknek inkább tüneti, mint elvi jelentőséget tulajdonítaia. Egészségtelen tünet mindenkép, hogy rövid néhány hónapon belül vagy egy tucat olyan színészünk jutott rendezői feladathoz, aki azelőtt sohasem rendezett A miénknél sokkal pallérozottabb, árnyaltabb színházi kultúrák talajából sem nő ki hirtelen ennyi rátermett rendező. E rohamot még az sem menti, hogy a jövevények közül kettő-három valóban bevált. Beteges tünet, hogy a szelekciónak nem alakult ki valamely módszere — lényegében kevéssé egzakt módszere —, mert hiszen a válogatás e téren inkább csak tapintatérzék kérdése,, Minden színészben mozog a rendezői ambíció s a rendező csirája talán valóban benne is él minden valamirevaló színészben; de egészséges színházi kultúrák gátat szabnak a becsvágyak áradatának s hamarosan ráeszmélnek arra, hogy rendezőnek csak egy bizonyos típusú színész való. Tervszerűtlenséggel és könnyelmű, kényelmes felaprózással semmikép sem oldjuk meg az örökké kísértő magyar rendezőválságot. Az új korszak aligha emelkedhet a régi fölé a rendezői létszám megháromszorozásával. De bízzunk benne, hogy az élet mindennapos gyakorlata csakhamar rendet teremt a rendszertelenségben. S a két-három tehetséges kedvéért talán a balfogások felett is illenék szemet hunyni... HALADÁS 1849 októberében IRTA: HEINE Elnémultak a vad tablók Éz újra csend borult a tájra; Némát hátim, a nagy gyerek Ismét repesve vár karácsonyira. Szép szelíden csak megvagyunk A boldog, szűk családi körben És túl ezen nem izgulunk. Házunkra újra békés fecske röppen. Békén pihen s egymásra néz Erdő, folyó a holdtüzisben. Csak néha dörren. — Tán Iesi Lehet, hogy jóbarátot ölt meg éppen.. Tán balga hőst talált ssben, Hiába volt fegyver kezében. Nincs annyi ész mindenkiben. Mint Flaecusban, ki elfutott merészen. Dörren. •— Lehet, hogy ámená!y Rakita hangja csak, tán Goethe Emlékének szdnták ezért, Tűzjátékkal hódol sok tittilója. És Liszt Ferenc is vitaatért,Nem pusztult el a csatatérm A német magya nemzetért, — Gyilkos golyótól ittiti hullott a várt. A szabadságnak eletett A legutolsó büszke vára. Magyarhon testén mély telak — A nagy Liszt él, de vérzik a hasija. A nagy zenész egyszer mesél Magyar csatákról majd csodákat Az unokáinak, ha tél jön, arról, hogy küzd a sok hét trázaa. A német mellény szűk nekem, ha hallom azt, hogy „Magyarország!" Tender-morajt érez szivem, sítérzem rohamtrombitások sörtét, fülembe újra cseng szilaj Tsőtmond a régi tzép világról, Vascsattogású csatadaltA dal a Nibelungott alkonyiról. Ez ugyanaz a hősi láng ts ugyanaz a régi ének, A nevek változtak esti pán. De nem változtak a dicső vitézek. t.s ugyanaz a végzet is — Bogy Unt a tok zászló lobogva! A hős bukik, — sorbilyesít, — A durva, nyers erőszak dönti porba. HOLLÓ FERENC fordít itt. J Szövetkezett most a sikor 'A medvével, hogy Bttzetépjen — Elestél, hőt magyar, dl Öl Bennünket is a még sötétebb tugyan. Ti kaptatok pár bestiát, ilig hagyján, ahogy ők gyötörnek, Da disznók, farkasok, kutyák Azok, kik minket rabigába törtek. A győztes had mifongva fát — Tán ünnepeltem, díszt is öltszk! Da csitt, költő, izgulni kár — Beton fagyét talán hallgatni böleszlk. UtP ZJWOt Emberszag ' Nem Illik Szép Ernőt felfedezni. Pedig a kísértés nagyon is erős. Felfedezni Szép Ernőt, a közelmúlt történelmének első Cellinijét, az elsőt, aki iparművészeti remekművet teremtett mindenféle csúnya nyersanyagból. Lúdtalpú öreg kereskedők könnyeiből, viselt ruhák verítékszagából, ütés nyomán kiselkedő erősen cukortartalmú vérből. Igen, 1044 nyaráról és ősziről szól ez a könyvecske, összezárt megkínzott emberekről. De a hangsúly itt az embereken van, nem a jelzőkön, amelyek csak kísérik ezt a szót — akár a géppisztolyos legények a totyogva •menetelő* csapatot. Emberekről és percekről szól es a könyv — szép percekről az undor sivatagában, egy cigarettaslakkról, ami jólesik, egy korty hideg vízről, egy boldog lábkinyújtásról— egy kedves hangról, ami váratlanul tiszti gallér mögül jön. A költő elbűvölő gyerekcsodálkozása van benne, az ijedt és játékos gyerekcsodálkozás, a «Kérem én még nem játszottam” költőjének kedves sértődöttségű, aki egy kicsit mindig gyanakszik, hogy a géppisztolyos legények tulajdonképpen csak viccelnek, hogy alapjában véve aranyos kisfiúk ők is- akik talán boldogtalanul szerelmesek s ezért kissá vannak— S amellett milyen pontosan ábrázolja a valóságot a költői A különféle védőlevelek divatjait a rémhírek és remények lázgikbék as emberi magatartások árnyalatait mennyivel precízebben, mint nagyképű politikai memoárok szerzőit El kell olvasni ezt a könyvet mindazoknak, akik ismerték az «emberszagot» eredetiben, bármely oldatról — mert Szép Ernő az első, aki ebből a maró alapanyagból a mesgbocsátás és az emberi megértés parfümjét párolja. A. SÓS ENDRE: Az emberi jogok (Dante-könyvtár, 10 s6.) A képzelt publicista ügyesen foglalta össze azokat a politikai és társadalmi szerződéseket, melyek a modern emberi jogok rendszerét tartalmazzák. Sós Endre könyvecskéje azonban több, mint az amerikai függetlenségi nyilatkozat, a francia Forradalmi Káté, a sztálini Szovjet Alkotmány és az Atlanti charta egyszerű ismertetése, minden sora harcol is ezekért a jogokért, melyek csorbíthatatlan teljességét egyelőre még egyik ország vagy államrendszer sem tudta megvalósítani, de amelyek felé a háborútól, faji gőgtől, sovinizmustól megundorodott nemzetek mindannyian törekszenek. . legelőnyösebben is^íj* Apie»t veszünk és eladunk «3H»! rtm&sA rs és tmg*pr Em tJEXSL n £inom ruhák fiszíí*tájta RÓZSA-U. 105 j vu^j^^^t^^^ HÁT MI AZ ÍRÓ? Ankét ankétnak sarkába harap. He-tek óta egyebet sem teszek, mint ankétokon üldögélve hallgatom, hogy milyen rosszul megy nekem, hogy lehetne segíteni rajtam, ha az állam, ha a társadalom, ha a birtok, ha a közületek ezt vagy azt tennék érdekemben. Sorsomról s állapotomról meddő a felvilágosítás, nagyon is jól tudom, mi nélkül szűkölködöm. Zokszót sem ejtettem emiatt ezideig. Akadt, aki szétlőtt lakásom helyett kéretlen fedéllel kínált felruházott télikabáttal s olyan fehérneműkkel, melyeknek nevét talán még demokratikus érintett ladyk előtt sem lehet kimondani. Ugyanogy eltengődöm s ha panaszkodhatnékom támad, mindig fennszakad szavam, ha azokra gondolok, akiknek — kitűnő írók — ennyi sem jut s végkép elnémul minden panaszom, ha Nagy Zoltán,Szerb Antal, Sárközi György, Fenyő László, Gellért Andor Endre, Pap Károly, Radnóti Miklós és annyi más jut eszembe, ha özvegyeikre gondolok, kikről egyelőre még nem ankétoznak sehol. Ami azokat a remek terveket és ötleteket illeti, melyeket illedelmesen végighallgatok, nem tudok hozzájuk szólni. Könyvkiadással sohasem foglalkoztam, nem értek hozzá s hogy az állam pénzügyi kormányzata mit szól e tervekhez és ötletekhez, nem tudhatom. Hálásan veszem tudomásul, hogy van ember, kinek ezen jár az esze s nem a dollár árfolyamán s meghatnak azok az olykor *kard ki kard* élességü viták, mikel megmentésem változatai módozatai körül folytatnak. Aztán hazamegyek s dolgozom tovább. De az iyen viták után, az ilyen ankétokat követő éjszakákon egyre nyugtalanabbul görnyedek írógépem fölé s mindig nagyobb a hézag hazaérkezésem és az első simán megszülető mondat között A zavar meddősége ez. Az egyre kínosabb feszengés csendje. Mert földi nyomorúságom festői, ecsetelése s a megmentésemre irányuló bonyolult közgazdasági tervek s ötletek közé, miket hallomásom szerint ütemesen tudtul adnak az Illetékes Helynek, orcapirító szövegek ékelődnek. Nem tudom, melyik lábamra álljak, mikor azt hallom, hogy barátaimmal együtt engem ismagyar írót gyűjtőnéven fáklyának, nemzetnevelőnek, a nép igazi tanítójának, a demokrácia oszlopának neveznek s ki tudja még hány ily megtisztelő címmel díszítenek. Az ilyen beszédet szemérmes ember nehezen állja pirulás nélkül. Legszívesebben óckodva elszelelnék ilyenkor. Nem, sehogysem tudom megszokni. S mikor hajnaltájt befejezem a munkát s lehúzván a magyar író egyen-lábbelijét, ormótlan bakancsomat, hiába próbálom szoktatni magam, mondván: no, kedves népnevelő fályahordozó, megint kilyukadt a kapcád — hát nem megy. Hogy itt valami stílustalanság esik, azt abból is gondolom, hogy az a derék elvtársam, aki a gázszámla nevű szerény cédulán ama csillagászati arányú algebrai műveletek eredményét hozza, sohasem nevez engem a demokrácia vagy a köztársaság oszlopának, hanem fásult részvéttel csendes hangon közli, hogy két-három nap múlva újra jön a ha akkor sem fizetek, kénytelen lesz leszerelni gázórámat Igaz, azt még nem próbáltam meg soha, hogy azt mondjam neki: •Nézze elvtársam, épp most folyik megmentésem érdekében egy ankét, melyen nagyon életrevaló tervek merültek fel, várjon ezzel a rongyos számlával addig, míg az ankét eredményét felterjeszti egy küldöttség az Illetékes Helyre — ne féljen, biztosan meglesz az eredmény, hiszen én a nép igazi nevelője, a demokrácia fáklyahordozó harcosa vagyok!* Ő nem szólít engem oszlopnak, én nem hivatkozom oszlop mivoltomra. Holott ő hivatásos pénzbeszedő, én meg író vagyok, mindketten rendes emberhez méltó foglalkozást űzünk, de sem az ő gyakorlata, sem az én elméletem nem ad helyet az ilyen beszédnek Szóval itt van egy stilisztikai probléma. Valami félreértés, mely igazolja viszolygásomat s zavaromat. Egy darabig azt hittem, hogy talán a nagy írók másként vannak ezzel, azt hit ' tem, hogy talán szerény tehetségem tudata pirit el ilyenkor. De tapogatódzásaim a nagy írók hivatott hökrében felokosított hogy Kassák Lajost fe in szólítja oszlopnak a pénzbeszedő, hogy Heltai Jenő villanyszámlája sem létetik félre az Illetékes Hely döntéséig. Később arra a megállapodásra jutottam, hogy Itt kétségkívül ellentmondás van. Földi nyomorúságom ellentmond annak, hogy oszlop és fáklya vagyok. Az oszlopra, ha az csakugyan tart valamit s nemcsak falrakent malter, barokk faldísz, az igazi oszlopra vigyáznak. A fáklyát becsben tartják ott, ahol világosságra van szükség. Mikor szétlőtték a lakásomat gondnokok s házfelügyelők hosszas ankétokat folytattak velem, hogy miként s mikor akarom rendbehozatni,e mikor az első szakértői szemle alkalmával megtudták, hogy lakásomban súlyosan megsérült a ház egyik tartóoszlopa, minden ankét megszűnt, engem kidobtak lakásom névleges tulajdonjogából is r ész nélkül nekiláttak az oszlop rendbehozásának. Mert tartottak már ankétot az írók érdekében az írók. Megsegítésükre szavaztak már különféle összejöveteleken a könyvkiadók. Tehát az írók életösztömével , a könyvkiadók üzleti józanságával, érdektudatával nincs baj. De ki hallott arról, hogy az olvasók ankétoztak volna az írók és a könyvkiadót megmentése érdekében? Ki olvasott olyan cikket melyben az olvasók érdekképviselete vagy akár valamely alkalmi tömörülés az illetéket Hely elé tárta volna az írók rettentő nyomorúságát, a könyvkiadás sivár helyzetét és sürgős megoldást követelt volna, mondván: «leroskadok, ha oszlopaim kidőlnek, setétben maradok, ha kialszik fáklyám]. Nota bene: olyat már olvastam, hogy az író felpanaszolta az olvasók nyomorát, társadalmi bajait — függetlenül saját egyéni nyomorúságától s függetenül a könyvkiadás helyzetétől. De azt hogy az olvasónak hiányzik a könyv, hogy az olvasó bármi veszélyt látna abban, hogy elnémul a magyar író, hogy az olvasónak fájna, hogy tanítói, lelkének megvilágosítói lassan, de feltarthatatlanul elpusztulnak — annak nyomát sem látom. Mi következik ebből? Vagy az, hogy az író nem oszlopa, nem fáklyája a demokráciának, vagy az, hogy valami baj van a demokrácia krétája körül, ha a demokratikus társadalomnak nincs szüksége demokratikus írók munkájára. Hát mi az író? Oszlop? Fáklya? Népének tanítója? Nem. Koldus, aki alamizsnáértnyörög. Az Úrnak 1948-ik, a magyar demokráciának második esztendejében Bóka Zászló Souvenir d'Auschwitz Lukács Ágnes rajzalbuma (Szocialista Cionisták kiadása, 1946) Auschwitz női táborának, a kopasz és kiéhezett nők világának életét idézi. Adler Miklós (Hechaluc-kiadás, 1940) magát a deportálás folyamatát. A naplók, jegyzőkönyvek és egykori akták verbális dokumentumain kívül szükség van ezekre a vizuális naplókra, hogy végre-valahára tényleg megundorodjunk a fasiszta szellemiség minden megnyilatkozásától, a faji gőg és „világnézeti" terror igazi arcától. Csak bámulattal adózhatunk a művészeknek — akik közül az egyik pláne fiatal nő —, hogy az emberekokozta Pokolban is megőrizték friss megfigyelőképességüket, hogy nem vesztették el a Mértéket, melyhez alakjaikat mérték. Mindkét művés albumából kivillan a Szép tisztelet és a szadista kéjvágytól eltorzult Só-és csendőrarcok és az éhségtől, betegségtől elványadt deportált arcok mögött ott éreztük a művészeknek azt a vágyát, hogy mindezek helyett legjobban az Emberi Ember német, szép, harmonikus vonásait szeretnék papírra vetni. Ehhez azonban először be kell mutatni az emberi lesüllyedés fokozatait. * Lig tábor, és személyiatokat vidéki*káruikkal rendelkezésre állít . M. MLil