Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1946-04-20 / 14. szám

írta: Lukács I.vala Április 16. Zenében talán jobban tudnám elzö­rögni, egy mély hegedűre hajtva fe­jem, igen, egy mély hegedűn, mely­nek húrjait nem vonó, hanem szívem dobbanása dirigálná. Színtelen szavak­kal szinte lehetetlen kifejezni, amit érzek ma, április tizenhatodikán, év­fordulóján Lukács Zsuzsi hősi halá­lának. Egy éve már, hogy nem él, egy éve már, hogy nem élek... Egy éve már, ha kék matrózblúzos, diáksapkás lányok kerülnek elém az utcán, kapualjakba menekülök, hogy ti­­koljam a könnyet, ami kibuggyan szememből. Zsuzsi is ilyen kék matróz­blúzt és diáksapkát viselt, neki is könyvektől duzzadt aktatáska húzta le kissé jobb vállát, ő is kacagott az Utcán, ő is megállt pillanatokra antikváriusok és cukrászdák kirakatai előtt. Sladd dicsekedjem el vele, hogy a Mária Terézia-gimnázium egyik büsz­kesége volt, minden esztendőben vas­tag betűkkel nyomtatták nevét az értesítőbe, praedlara érett lett s arról álmodozott, hogy tanár lesz. Munkás Iett. A kőbányai­ úti Fa- és Székáru Gyárban — ahová a női m­unkatábo­rok elől rejtettem — cipelte a desz­kákat, széklábakat, a tiszta kitűnő érettségijével, angol, francia, német nyelvtudásával szálkák szántottak se­bet a tenyerén, derekát feltörte az asztallapok súlya, de vidáman, moso­lyogva keverte a bűzös enyvet, a mun­kások rajongtak érte s ő azzal vigasz­talta anyját: micsoda élmény számára ;­ gyár, csak határos lehet, ha az egyetem elött egy évet ott tölt. Ko­molykodva magyarázta anyjának, h­ogy törvényt szeretne hozni: minden tizel­emi munkás legalább egy évet gyárban töltsön, tanulja meg becsülni a munkát és a munkást, Zsuzsi nem került az egyetemre. Bergen-Belsenbe került édesanyjával és velem együtt... A deportációslágert fenyőerdő sze­gélyezte. Egész életemre meggyűlöltem a fenyőt. Gyűlöltem minden egyes fát külön-külön, ahogy álltak katonás torokban, egyforma távolságban egy­mástól konokul és mereven, mint az SS-örök a drótkerítés mentén. Német fa — mondtam Zsuzsinak, de ő örülni tudott a fenyők zöldjének, míg a kre­m­atórium­ kéménye fölett szálló varjúi röptében is gyönyörködött. Nézd apu,­­nadárt — mutatott a varjú után és mosolyogni tudott a belseni télben. Ilyen örömöket kapott csak az éntettől, mindössze ennyit: a belseni fenyők színét és a varjú röpülését. A tengert nem látta meg soha, se fjordo­kat, se hegyeket, mert túl fiatal volt, amikor még utazni lehetett, s mire felcseperedett, már nem lehetett. Egyetlen külföldi útjára hetvened­m­agával indult csendőrkísérettel, va­gonban. Tavaly, április elején újra vagonba raktak bennünket. Közeledtek Bergen-Be­lsen felé az amerikai csapatok. Gyorsan, kapkodva, csaknem rejt­ve ütve hajtottak ki bennünket a né­metek az állomásra, s indítottak út­unk Theresienstaat felé, llogy ne ke­rülhessünk az amerikaiak kezébe... Nem tudtunk semmi bizonyosat, de sejtettünk valamit. A vagonok ajtaját m­ost nem zárták le. Ki lehetett ülni a lépcsőkre, lógott a lábunk a kerekek felett s belebámultunk a német ta­vaszba. Apró sárga, fehér, lila virá­gokat láttunk a töltés mentén s a a friss ,zöldbe borult m­ezőn bandukoló szökött francia munkások egy reggel­iízt kiál­ltták a vonat felé: a németek elvesztették a háborút! Hallod apu? súgta Zsuzsi a fülembe, halkan, csön­desen, mert már elszoktunk attól, h­ogy hangosan merészeljünk beszélni. A szabadság elé szaladt velünk a vonat. A vonat megállt, egy kis német állomás, Zernitz előtt. És megszólal­tak a gépfegyverek. Feleségem szívén szaladt át az első golyó, aztán Zsuzsi mellét tépte fel egy másik. Nekem a jobb kezemet ütötte át. Elvesztettem a az eszméletemet. Mikor magamhoz tértem, már újra indult a vonat, ahová feldobtak, mint egy zsákot. A vágón nyitott ajtaján át láttam még Zsuzsit a sínek mellett, ahogy feküdt, a golyó egészen feltépte a mellét, a szívét láttam Zsuzsinak. A szívét, mely még nem ismerte a szerelmet. Nem volt még ideje a szerelemre, fiúismerőse­se volt, mert mindig csak tanult, ta­nult, készült az egyetemre, az életre készült, s most ott­ feküdt a sínek mellett holtan, láttam a meztelen szí­vét, a nyitott szemét láttam és a sze­mében a kérdést: miért? Miért kellett meghalnia tizenkilenc éves korában? Egyedül, rettenetes árván kerültem Most könnyekből és szavak­ból próbálok itt síremléket ál­­­ani ezen az évfordulón Zsuzsinak. Már­ványból nem tudok neki sírkövet emelni, nem tudom hol temették el, micsoda tömegsírban Németországban. "Uhui Zornils környékén A náci­ világnak vége. Letiporták és legyőzték őket, de eredményeik egy része itt maradt. Nemcsak a lelkek­ben, hanem más, a földön talán még soha elő nem fordult jelenségekben is. Arról van szó, hogy egy észak-né­met eldugott tanyán néhány száz párhónapostól egy­évesig árnyalódó korú kisbabát találtak, öt ápolónő felügyelete alatt. Az ápo­lónők — SS-nek természetesen — semmiféle felvilágosítással nem akar­tak vagy talán nem is tudtak szol­gálni a gyermekek szüleire nézve. El­mesélték, hogy ezeket a gyermekeket alig pár napos korukban szakszerűen vattába és vászonba burkolva kato­nák hozták a menhelynek berendezett tanyára és az volt az utasítás, hogy jól kell bánni velük. A szakszerű bánásmódban nem is volt hiány, az ellátást is pontosan megkapták. Időnként megjelent egy magasrangú katona­orvos, megvizsgálta a gyermekeket, külön­böző méréseket végzett rajtuk és át­nézte a fejlődésükről vezetett naplót. Az ápolónők nem kérdezhették, hogy milyen célból történik mindez és he­lyükön maradtak akkor is, amikor be­szüntették az élelmiszerszállítmányo­kat, megszűntek a látogatások , amikor Hitler birodalma felbomlott. Az amerikaiak rátaláltak az elrejtett tanyára, ben­ne a menhelyre, a men­helyen az üresszemü gyermekekre. Micsoda gyerekek ezek — töpreng­tek az amerikaiak, de nem tudtak ön­maguknak választ adni. Deportáltak gyermeket? De hiszen azok számára Hitlerék lényegesen egyszerűbb mód­szereket találtak. A koruk is olyan alacsony volt, hogy nem lehettek el­hurcolt anyák gyermekei, hiszen ab­ban az időben nem szülhetett már egyetlen elhurcolt anya sem: az utolsó deportálás (a magyar), már régen be­fejeződött. Az amerikaiak gondjaikba vették a rejtélyes gyermekfarm lakóit és megindult a kutatás, kik ezek az egy évet sem elért gyermekek? A dachaui táborban rátaláltak egy lengyel szerzetes-orvosra, Dr. Micha­lowskyra, aki sok mindent, többek között azt is tudta, hogyan jöttek a világra a német tanya gyermekei. Je­lentéséből és ennek nyomán megin­dult nyomozásból Klans Heinz Evers-i történet alakul ki. A DIOMONKULUS RÉMREGÉNYE Dr. Michalowsky elmondotta, hogy a saját szemével látta a lábuknál fogva trapézszerű készülékre akasz­tott szláv, francia és zsidó szűzeket , akiket azért helyeztek ebbe a pozitúrába, mert állítólag ez felelt meg legjo­b­ban a mesterséges megterméke­nyítése­k,sérü­­s céljának. A műveletre csak szűzeket használ­tak — azokat a deportált­ táborokból szedték össze, egészségi és esztétikai szempontok szerint. Néhány hónappal ezelőtt a magyar lapokban is jelent meg ilyenfajta hirdetés: Ki tud tizenhat éves Mat­d'i lányomról, ak­i Auschtuitz­ból a «Szép-kezű is szép-szemű» szá­zaddal indítottak útnak? Most már tudjuk, hogy milyen célt szolgált az a század, amelybe a kéz nemes for­mája és a szem szépsége szerint vá­logatták össze a deportáltakat Mikelinsky jelentésének időközben hiteles alátámasztása támadt­a­r. Schil­ling, magasrangú SS-orvos is kinyi­totta a száját, ő volt az, aki a misz­tikus megtermékenyítési operációk nagy részét végezte, mégpedig oly­módon, hogy a férfi termőanyagot frontkatonáktól vették, termőtalajnak pedig húsz éven aluli deportált lányokat válasz­tottak ki. A lányok egy része belepusztult a szülésbe, másik része a terhesség alatti tudományos vizsgálatokba — vallotta Schilling dr.—, de hogy a gyermekek­kel mi történt, azt nem­ tudja, az más kollegára tartozik. Hogy név szerint kire, azt sem tudja. Mi azonban tudjuk most már, hon­nan származnak az eldugott tanya csendes, üresszemű kisgyermekei. Hans Heinz Evers népe hozta létre ezeket a Homunkulusokat, akiket keresztre­feszített szüzek fogadtak méhükbe és szűzen viselték szívük alatt. A kisfiút, akit soha sem szülhettek meg, ez az ellenséges motorizált kis embrió szo­rította ki, akinek az apjára az anya még gondolni sem tudott, mert csak injekciós tű formájában találkozott a Férfival. Többszáz nő szülte meg szűzen gyermekét Dachauban és Auschwitz­ban és tűnt el utána nyomtalanul a gázban, a kemencékben, egyedül a sátán tudja, hol és milyen módon. A gyermekek élnek, amerikai kato­nák csokoládés tejen­­és grape fruit levén nevelik őket. Vájjon felnőnek-e? Fodor Ágnes résnek. Szobor csakugyan sok lett volna, az emléktábla többnyire banális és művészietlen és patetikus szövege ritkán fejezi ki azt, aminek emlékét meg akarja őrizni. A rózsalugassal körülvett kávéházi terrasz valóban azt mondja el a halottakról az utókor­nak, ami a valóság volt. .A kávéházi terrasz helyén polgárok haltak meg — meséli majd ez a nagyon­­pesti emlék­mű —a polgárok, akikben nem volt semmi hősiesség, akik nem akartak mást, mint dolgozni és megélni. Az igazságtalanságok ellen az utolsó pil­lanatig csak joggal és a törvénnyel és nem fegyverrel akartak védekezni. — Egyetlen harciasságuk volt: minden nap egy félórát a kávéházi törzs­asztalnál békességben békétlenkedni eg­y csésze feketekávé mellett. Ennek ellenére egy gyalázatos kor 1945 ja­nuárjában a szenvedés passzív politi­kai hőseivé is mártír­aivá avatta őket. Mi a tanulság: most is itt ülnének, ha meg nem halnak .. A rózsafákban megtestesült emlék­mű eredeti és nagyon pesti ötlet. Sa­játos pesti bizarrság és gyengédség nyilatkozik meg benne, amelyért en­nek a városnak még ma sem k­ell szégyelnie magát. HOMUNKULUS atyja: EGY GÖREB anyja: SZÉPKEZŰ SZÉPSZEM Rózsafa nyílik a sírjuk előtt A­a Halidása néhány hét előtt­he­­tőségétől, mert csakugyan megtalálta számolt a Liszt Ferenc-tén zsidó ex- f­a legstílszerűbb módját a m­egemlékb­­umálásról. Többek között azt nehez­ményeztük, hogy a demokrácia ható­ságai még jelképesen sem vesznek tudomást erről a tragikus aktusról. Kern holmi hivatalos ünnepséget rekla­máltunk, dis­­szónokokkal és közpén­zen vásárolt drága koszorúkkal, ha­nem csak valami jeladást, hogy a fő­város vezetői osztoznak a polgárok gyászában, akik mégiscsak Budapest mártíriumának vértanúi. A cikk ud­varias figyelmeztetésére nem válaszolt senki és mi azt hittük, hogy ugyan­arra a sorsra jutott, amelyre (sajnos), még ma is nagyon sok f okvetetlenke­dés­­ünk. Tudomásul vettük, hogy a főváros vezetői hasonló ügyekben nem érzik szükségét az intézkedésnek. * Ezen a gyönyörű koratavaszi dél­előttön hosszú idő után először vetőd­tem a Liszt Feren­c­ tér környékére az exh­umálás óta. Elkerülhetetlen dolgom akadt a Zeneakadémián s a napsütés­től és a Moszkvából érkező optimista jelentésektől felvidult utcán, az And­rássy­ út sarkán letértem a térre. A gödröket természetesen azóta már régen betemették,­­ ahol három hét előtt a­éber jelenetek játszódtak le: most tarka kávéházi kert figyelmeztet arra, hogy az élet megy tovább... A kávéházi kert talajára ismét ráhúzták az aszfaltburkolatot,­­ azt a bizonyos pesti őstalajt, amelyet a múltban any­nyit kárhoztattak és gúnyoltak és amelyből (állítólag) ennek a város­nak erkölcse, ízlése, irodalma, sőt em­berfajtája úgy nőtt ki, mint a paraszté a fekete földből. Ebbe az aszfaltba, megfelelő nagy- s­ír­ság fiyula a jövendő legújabb szá­lágú réseken keresztül, a szobor körül mában. Háy Gyula megoldása, mély friss rózsatöveket ültettek, ami két­ségtelenül meglepő, mert a kávéházi kert hagyományos pesti flórája az örökzöld f­ü­gy az oleander. Rózsa nőtt ki tehát az aszfaltból rózsabokor fog májusban virágzani a kávéházban, a­­Japán­ kertjében. Az öreg pincér nem is lepődik meg, hogy érdeklődöm a különlegesség után, mert a rózsabokor a kávéházban va­lóban rendellenesség. A főváros kertészetétől jöttek ki — mondja a pincér — és körülültették a teret rózsatövei. Mi öntözzük és vi­gyázunk, hogy ne essék­ bántódásuk­ szerint minden munkaadó a munka­béren keresztül bizonyos mennyiségű bént ad alkalmazottainak, melyen a dolgozó a mai magyar élet mostoha gyermekét, a könyvet tudja megvásá­rolni, nem terheli túl gazdasági éle­tünket és mégis előbbre viszi társa­dalmunkat a művelődés útján. A Ha­ladás többizben foglalkozott már a magyar író és a magyar olvasó hely­zetével és ha nem is ilyen konkrét formában, mint Háy Gyula, de célzást tett rá, hogy a társadalom végre masa vegye kezébe műveletlensége orvoslá­sának, szellemi életünk tespedésének A vendégek először csodálkoztak, mert kérdését. Örömmel ü­dv­özöljük tehát régebben megszokták, hogy a kávéházi kert hordóban szokott lenni általában. De mióta megtudták, hogy a boldo­gultak emlékére ülötték ide a rózsát, nagyon meghatódtak. Sokan vannak, s országon megtalálja a maga éltető ta­nkik nem is szeretnek odaülni. Most saját, az olvasóközönséget, még nincs virág a töveken, de ha majd ' tele lesznek rózsával — talán a ven-3 «kuiturka­ória» bevezetésének javas­latát, reméljük, hogy min­él előbb va­lóra vál­ik és a magyar író nemcsak külföldön, hanem elsősorban Magyar­dö­gek is elfelejtik ... Igen, elfelejteni. Ez lenne a legjobb. És utólag bo­csánatot kell kérnünk a főváros vezé-I Gállai Ágnes MI­RT CSILLAR. OS IZ- f­i­lk­, SŐT OLCSÓ IS. HIRT CSV. CSILLÁR! HALADÁS Hiába menekül, hiába bujkál a bolha, a tetű, a szoloska, az ÖLTOX rovarirtó m­egtalálja. Kapható minden fes­téküzletben. Gyártja: Oly­m­pia Vegyi üzem. VIL. , Klancál­ u. 20. Telefon: 423—774. Erzsébet­ körúti kétszobás, irodának v. műhelynek is alkalmas lakásomat el­cserélném hasonlóra pesti oldalon. Fi Ép ablakok jeligére a kiadóba. tt atadás- KULTÚRKALÓRIÁRÓL Meghívó a f. hó 27-én, szombaton délután 5 órakor megtartandó értekezletre. Tárgy: A béke gazdasággi előkészítése. Előadó: Lón Aladár. Hozzászólnék: Fenyő Miksa, Kun Zsigmond, Vámos Jenő és Varannai Aurél. Vendégeket is szívesen lát a Magyar Radikális Párt elnöksége HÚSVÉT Az idén ugyanakkor, amikor hús­­vét van a keresztény világban, a zsidóknál beáll a kovásztalan ke­nyér ünnepe — emléke a pusztában való tévelygésnek, a nagy vándor­­lásnak, amikor minden fizikai tör­vény ellenére a Nap sütött kivéte­­les kegyelemből Jehova népének kenyeret. Ezt a pár ünnepnapot azoktól az évektől fogva, amikor elvesztettem legényéletemet, rendszerint XVeisz József Lipót miskolci igazgató-ta­nító házában töltöttem. A feleségem apja volt ez az öreg­ember, akinek forró, szeme volt, kis háza Miskolcon, hat gyereke és édes, okos, világi felesége, az anyó­som. Milyen szövevénye a véletlennek kellett ahhoz, hogy Bródy Sándor hitetlen magyar író (jelenleg buda­pesti utcatulajdonos) tekergő, ha­szontalan fia elvegyen feleségül egy miskolci zsidótanító­ lányt, nem tu­dom. Lehet, hogy egyszer, amikor kimentem a dohányutcai szállodá­ból, bal helyett jobbra mentem és ennek a következménye volt az de lehet az is, hogy mindez előre meg volt írva a csillagban, amely épúgy lehet ötszögű, mint gömbölyű — mit tudom én? Amit megbízhatóan, igazolhatóan tudok, az nagyon kevés. Ez: két évvel ezelőtt, nem sokkal húsvét zsidó ünnepe után az öreg­embert, akiből az asszonyom ered, vonatra tették a kékszemű édes feleségével együtt, hogy elégessék és füstre tegyék — olyan társaság­ban, amely nem válik szégyenére egyetlen zsidó tanítónak sem. Ott volt a Goldberger, aki híres selymeket talált ki, ott volt doktor Pollatschek, aki számos gégéket or­vosolt ezen a magyar­ országon — ott voltak majdnem az összes rab­bik, elöljárók, hitközségi elnökök, mindenki, aki felnőtt létére hitt ab­ban, amit Weitz tanító (kereszt­nevén József és Lipót) ötven éven át tanított a gyerekeknek: hit, erkölcs, igazság. Hogy terfedett a hitben, erkölcs­­ben és igazságban, az nem az ő té­vedése. Egységes tévedése ez min­den naiv embernek, aki azt hitte, hogy az embereken segíteni lehet, hogy a világ csak szerencsétlen, de nem menthetetlen és hogy a jót úgy szét iehet választani a rossztól, mint fjjjst csempészt a követségi tanácsostól. Most már mindegy: az öreg ember füstbe ment, én nem tudom meg­tanulni a húsvéti ima héber szavait, az ünnepből csupán csak a gombóc érdekel — és a feleségem is csak akkor sir, amikor azt hiszi, hogy én már mélyen alszom a szomszéd ágyon, párnám alatt az összes sta­tisztikákkal, vitairatokkal és doku­mentumokkal, amelyek beigazolják, hog­­ minden tévedés volt, hogy ki­zárólag a németek a bűnösük és hogy tulajdonképpen nem történt semmi sem ... Semmi sem, legfeljebb a füstben, a koromban, a földet körülvevő szennyben több van eg­y paránnyal: e­­y fekete és egy kék szempár­ ma­radék salakjával , amely elindult Miskolcról és megérkezett az égbe, amit nem hiszek, amit utálok és amit kinevetek. Bródy István 9 Blau Miksa fogadóirodája Rákóczi.i­t 88. Telefon: 255— Ma. Aprilis 21,22,25-én Vi 3-kor e e t f­­UGETO VIDÉKI KERESKEDŐK! NERSZÖVETKEZETEK! UTÁNVÉTTEL ISMÉT SZÁLLÍT PAPÍRSZÜNYE­GET, FALVÉDŐT, ALLVAN P­APÍRT, levél­papírokat, CIGARETTAPAPÍRT és mind­ennemi PAPÍRÁRUT GYÖRGY IMRE, Deák Ferenc­ u. 15. Telefon: 380-515 Dús választék. Pénz­távirati átutalása esetén nagy árengedmény i­ AI A im iopiMijElja, iifiLfiunj jif'supiszswM

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék