Haladás, 1947 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1947-05-08 / 19. szám
111. ÉVFOLYAM 19. SZÁM FŐSZERKESZTŐ ZSOLT BÉLA Nyugatom legnagyobb bűn az intellektuális árulás* Párizs, 1947 május. Vincent Auriol köztársasági elnök a „Conseil Superieur de la Magistrature"-i jogaival élve életfogytiglani kényszermunkára változtatta meg azokat a halálos ítéleteket, melyeket elmúlt év novemberében a „Je Suis Partout" három munkatársa ellen hozott a francia igazságszolgáltatás. P. A. Cousteau, Lucien Rebatet és Algarron tehát, az elnök jóvoltából, nem végzik napjaikat valamelyik kivégző szakasz előtt, hanem életük végéig tartó kényszermunkával fognak fizetni azért, mert a nácibarát lapnak munkatársai voltak. Ez az első eset, hogy francia újságírók hasonló kegyelemben részesülnek. A felszabadulás óta a francia igazságszolgáltatás a legszigorúbban az újságírókat ítélte el, büntetésük kivétel nélkül mindig a cselekményre kiszabott maximális volt. Még remény sem volt arra, hogy kegyelemben részesülnek, mert ez elől az államfő mindig a legrigorózusabban elzárkózott. Vincent Auriol, úgy látszik, nem akarta elnökségét a hajthatatlan szigor jegyében megkezdeni és ezúttal megmentette a három xemboché"-t a haláltól. Az elnök elhatározását a francia sajtó igen élénken kommentálja. A baloldali lapok hevesen támadják az államfőt és gyöngeséggel vádolják. A legradikálisabbcsak Pierre Hervé, a kommunista párt fiatal publicista nagysága ramtatkozik, aki a párt hivatalos lapjában, a „L'Hutrianit"-ben többek között így ír: „Végre is minden remény még nem veszett el! Lehet, hogy eg napon még találkozunk is velük az utcán, ha a reakciós sajtó által követelt amnesztia valósággá lenne ... Hiszen elegendő volna az, hogy a szélsőjobboldal kalandorainak sikerüljön a köztársaság ellen tervezett merénylet és hogy valami olyan történjék nálunk, mint Görögországban — minden börtön kinyílnék és szabadon járkálnának közöttünk ezek az urak!'' Az „Aux Écotes"-ban P. L. szignó alatt olvasom: „Megbékélésről szó sem lehet. Igen, megbékélünk minden jó franciával, de nem a denunciánsokkal, gyilkosokkal, emberkínzókkal, árulókkal .. " A magyar olvasó talán nem érti* ] meg a francia sajtó e fölháborodá • sát Hiszen nem történt más, mint ] hogy három — nem is első sorban • álló — újságírót nem végeznek ki, hanem életfogytiglani kényszermunkára fognak, ami — valljuk be —, talán nem is kellemesebb a gyors halálnál. Miért e szigor? Miért e hajthatatlanság? Különösen akkor, amikor az említett lap, a „Je Suis kartont" főszerkesztőjét, az alig 36 éves Brassitachot már több mint egy esztendeje Italálra ítélték és ki is végezték? Miért e nagy harag, ez az engesztelhetetlenség? Hiszen a háborúnak már régen vége van és a papíros is megsárgult már, amelyen P. A. Cousteau, Lucien frebatet és Algarron cikkei megjelentek? A magyarázat az, hogy itt Nyugaton az intellektuális árulást tekintik a legnagyobbnak! Olvasóink a «Haladás» más hasábjain már többször találkoztak az írók és hírlapírók felelősségrevonásának kérdésével, de mindig csak magyar vonatkozásban. Ez a cikkünk a francia és belga álláspontot ismerteti s ez az Álláspont, elrettentő szigorúságával lényegesen eltérő a miénktől. Minél magasabb szellemi nívón áll a vádlott, annál súlyosabb a büntetése. Minél tehetségesebb, annál könyörtelenebbül csap le rá az igazságszolgáltatás ökle. Mert a tehetség kötelez. Kötelez a közösséggel, a hazával szemben. Aki műveletlen és ostoba, az hivatkozhatik arra, hogy félrevezették. Aki tájékozott és művelt, az nem védekezhetik azzal, hogy becsapták, megszédítették. „Én nem így gondoltam ..." — mondta egyszer a brüsszeli Igazságügyi Palotában az egyik vádlott író. Oh, nem volt olyan borzalmas a bűne, becsületemre. Két finomstílusú regénye jelent meg a háború alatt, nem volt bennük egy betűnyi politika sem. De: a német cenzúra sorszámát viselte mindkét könyv. A Propagandastabeltől kért engedélyt műve megjelentetéséhez. Azonkívül az egyik napilap ifjú- sági rovatába írt néha — ugyancsak politikamentes — cikkeket. Természetről, kalandos utazásokról, játékokról. Az író maga is fiatal, ma sem több 28 évesnél. Mikor az elnök fejére olvasta bűneit, mélyen hallgatott. Ő nem így gondolta, egyáltalában nem sejtette, hogy politikamentes írások megjelentetése is bűnnek számít. Ő nem tudta azt, hogy akkor, amikor nevét a nácilapban megje , lenteti, a lap egész szellemével azonosítja magát. Pedig tudnia kellett volna, mert az trellesi gimnáziumban végezte tanulmányait, s mert a világhírű brüsszeli egyetem diákja is volt. És mindkét iskolában megtanították arra, mi a cinizmus, mi az, amit semmiképpen sem szabad elkövetni. — Bocsássanak meg neki, hiszen olyan fiatal és olyan tehetséges! — mondta az ügyvéd. — Az, hogy tehetséges, csak súlyosbít esetén! — replikázott a bíró. 10 évi fogházat kapott a fiatal író, s hiába fellebbezett, az ítéletet helybenhagyták. Hogy a nép mennyire érzi az írástudók felelősségét, a tollforgatók befolyását, arra mi sem jellemzőbb, hogy a német megszállás alatt a belga nép nem a diktátort játszó tragikomikus Degrelle-t tekintette 1. számú árulónak, hanem a «Cassandre» című hetilap főszerkesztőjét, a félemeles tehetséggel vezércikkező Paul Colint. Degrelle üvöltözésein csak mosolyogtak, amikor egyszer egy meetingen azt bizonygatta, hogy „a belga nép azonos a némettel", nyíltan a szemébe nevették. De Colinon nem mosolyogtak, mert tudták, hogy ördögi okfejtésével rengeteget árt a szövetségesek és az ország ügyének. El is határozták, hogy el kell tűnnie a közéletből. Hadd mondjam el a történetet, mert megrendítő és háborús éveim egyik legdöntőbb élménye. 1943 tavaszán az „Ellenállási Mozgalom" egyik brüsszeli csoportja kapta a parancsot Paul Calin megölésére. A kivégzést egy 22 éves fiú vállalta: Pierre Iraiteur. Ez a fiú a brüsszeli hautebourgeoisie egyik legismertebb családjának tagja volt. Apja multimilliomos bankár, a fiú az „U. S. B.", a brüsszeli egyetem diákja. Két barátja vállalkozott a „falazásra", — ahogy nálunk mondják— arra, hogy munkájában segíti. Fraiteur elmegy a rue Montagne de la Couron levő szerkesztőségbe és hidegvérrel lepuffantja a korrupt árulót. Két barátjával elmenekül. A sajtó — a nácisajtó, természetesen — kommunista terroristák gyilkos merényletéről harsog napokon keresztül. A Gestapo egymillió belga frank (25.000 dollár) vérdíjat tűz ki a tettes fejére. Hiába, a tettest nem sikerül elfogni. Néhány héttel később a „Cassandre" szerkesztőségében Colin utódjánál, Paul Hortennél megjelenik egy Hortoogen nevű sofőr. Elmondja, hogy Colin gyilkosa az ő autóján akar Franciaországba szökni, hogy onnan továbbfolytassa útját Anglia felé. Tanácsot kér. Nem tudja, mitévő legyen. Napok óta viaskodik önmagával. Nem szeretne denunciálni, de az egymillió frank nagyon csiklandozza. Slerten rábírja a denunciációra. A sofőr kiszolgáltatja a fiút a Gestapónak. A fiatal Frasteurrel egyidőben fogják el két társát is. Mindhármukat lánccal akasztják a hírhedt breendonck-i várban ... Az egész belga nép siratja az „igazságtevőket". (Les justiciers...) A sofőr jelentkezik a Gestapón a vérdíjért. Szemébe röhögnek és a szó szoros értelmében kirúgják. A felszabadulás után elfogják a bujdosó Slertent és a sofőrt is. A tárgyaláson a sofőr elenyésző szerepet játszik, alig figyelnek rá. Herteri a» föjmnél. Az intellektuel. A felbujtó. • A denunciáció spiritus rectora. A bíró megmondja neki, hogy cikkei miatt amúgyis halál várt volna rá, de mint besúgó denunciáns megbélyegzetten fog meghalni. Slerten csak egyet kér: végezzék ki szemtől szembe. Ezt a kérését sem teljesítik. Mert minden harag, minden düh, minden megvetés őt sújtja. A nagy felelőst.... Még csak azt akarom ezzel kapcsolatban elmondani, hogy a «Cassandre» volt szerkesztőségének falán emléktábla hirdeti az 1. számú áruló kivégzését. És a márványtáblán PIERRE FRAITEUR nevét csupa nagybetűvel, paul colin nevét pedig csupa kisbetűvel vésték. Úgy látszik, a belgák ismerik Molnár Ferenc „Pál utcai fiúk" című gyermekregényét, ifjúságunk e legszebb olvasmányát ... Igen, az írástudók felelőssége nagyobb mindenkiénél. A betű hat, a betű közvéleményt formál, a betű a társadalom mentalitására döntő befolyással van. Mert az emberek olvasnak. Ki ment el a nácik meelingjeire? A kirendelt zsoldosaikon kívül alig valaki. De a beszédeikről szóló beszámolókat mindenki elolvasta. Újságot vettek az emberek, mert tudniok kellett sok mindent, ami a politikán kívül áll, s ami a mindennapi élethez tartozik. A német rendeleteket is tudomásul kellett venni, akár tetszett, akár nem. De jól megjegyezték azok nevét, akik eladták magukat a náciknak ... Az újságírók 90 százaléka letette a tollat a megszállás idejére. Nem írt, ha csak nem az asztalfiókjának. Láttam jónevű hírlapírókat, akik elmentek pincérnek, hivatali nőknek, még újságárusnak is. Mert árulni, azt még csak lehet. De elárulni, írni nem. Volt olyan, nem is egy, aki feketézett", ami egyáltalán nem volt dehonesztáló a háború alatt. Sőt! Hazafias cselekedetnek számított. „Minél több áru megy a fekete*piacra, annál kevesebbet visznek el a németek" — volt a jelszó. Zsurnaliszta le nem írt egy szót, író nem publikálta könyvét, mert a németek engedélye kellett hozzá ... A „Belgiumban másként csináltál!" című cikkemben megírtam, hogy mindenkit felelősségre vontak, akinek a legtávolabbi kapcsolata volt a nácisajtóval. Film-, színház-, sport-, ifjúság-rovatvezetőket éppenúgy elítélték, mint a politikai vezércikkírókat és kommentátorokat, ha büntetésük nem is volt egyformán súlyos. Viszont ha arra gondolok, hogy Gaston Deryke-ot, a «Nouveau Journal» filmkritikusát, aki egyben a «Cassandre» irodalmi bírálója is volt, halálra ítélték... Node hagyjuk a hasonlatokat, illetve az összehasonlításokat. Könnyű neked Sári selyemágyba halni ... Belátom, könnyű dolog Belgiummal és Franciaországgal példálózni. Ha et demokráciának tradíciói vannak, itt a demokrácia a nép vérébe szívódott. Itt az emberekbe már gyerekkorukban belenevelik a szabadság, az emberszeretet, az emberségesség igéit. Itt ösztönössé vált a jó felé hajlás, mert nemesek a tanítók, s nem barbárok. Itt, az elemi iskolai tanító náciellenes gúnydalokra tanította osztályát és nem félt attól, hogy valamelyik gyerek beárulja szülőjénél, aki esetleg nácibarát. (.Jómagam is egynéhány ilyen dalt tanultam a kis Balkányi Gyurkától, aki büszkén, édes raccsolással mesélte nekem, mint „tolnak ki" a disznók" kal ...) Ezt a közszellemet kell megteremteni nálunk. Az igazságnak ezt a fanatizmusát kell népünkbe oltani, a vandalizmus, a nácibrutalitás, a felelőtlen gyilkolás szelleme gyűlöletével egyidejűleg. Az emberségesség igéit hirdessék hittanórán épúgy, mint erkölcstanórán ... és mindig. Egy népet kell felnevelni, felemelni. A tanítókon a sor, az írástudóké a felelősség. A fokozott, éz ezerszeres felelősség! SZOMBATI SÁNDOR Ifjabb bányászáldozatokat követelt el a magyar újjáépítés, ezúttal a perecesi aknát állják körül síró, magukra maradt asszonyok és gyermekek. Megrendült szívvel veszünk búcsút a munka hősi halottaitól, de úgy érezzük, hogy ezzel még nem tettünk eleget lelkiismereteükk parancsának. Mert ha él bennünk lelkiismeret, akkor elsősorban az illetékesekhez kell szólnunk, hogy ne maradjanak meg csupán a gyásznál és a hozzátartozókról való illő gondoskodásnál. Gondoskodjanak arról is — még ha minden erejük, minden erőnk megfeszítésébe kerül is —, hogy ilyesmi többé elő ne fordulhasson, hiszen éppen a demokrácia hirdeti és tudja a legjobban, hogy az emberéletnél semmi sem értékesebb. Kétszeresen szomorú számunkra az újabb év bányaszerencsétlenség híre, hiszen a Közlekedési Kiállításon láttuk, hogy a felszabadulás óta mennyivel haladtunk előre, mennyivel fejlődött technikai berendezésünk. Reméljük, hogy a perecesi szerencsétlenség figyelmeztetővel mindenki számára, aki csak tenni tud valamit ebben a kérdésben, reméljük, hogy újjáépítésünk nem követel több mártírt nem tudjuk, hogy várjon az iktári fs vagy betleni Bethlenekhez tar* * tozik-e a TOVÁBB „Miről van szó" című rovatának vezetője, de kétségtelenül csak egy feudális főúr lehet olyan tájékozatlan, hogy 1947-ben még mindig ,,zsidó töké"-ről beszéljen. Az illusztris szerző ugyanis, aki egy könnyed ,,lehet"-jel Intézi el a HALADÁS főszerkesztőjének azt a megállapítását, hogy „Magyarországon a fasizmus lényege az antiszemitizmus volt" — meglepő, szinte prófétai haraggal kel ki „a fasizmus útját egyengető zsidó tőke" ellen. Haragjában még azt is felhozza, hogy „egy amerikai lap szerint a Nyugatra távozott magyar zsidók mély tisztelettel süvegelik meg Horthy Miklóst". Miután reméljük, hogy a TOVÁBB cikkírói nem a társadalom további atomizálására, hanem mégiscsak az osztálytalan társadalom felé törekszenek, úgy érezzük, hogy helyre kell igazítanunk azt a felfogást, mely még mindig elismeri a tőke faji vagy felekezeti tagozódásának fasiszta dajkameséjét. Ha valóban azt akarjuk, hogy ebben az országban ne legyen többé antiszemitizmus, akkor először is vegyük tudomásul, hogy az antiszemiták sohasem egy elmúlt rendszer zsidóira haragszanak, hanem mindig a meglevő rendszer elől-lévőire. Éis amikor olyan előkelő és illusztris egyéniség, mint a TOVÁBB rovatvezetője maga is elismeri, hogy igenis van külön zsidótelke, speciális szeraita fasizmus stb., akkor az antiszemitizmus mételyétől megfertőzöttek csak még jobban „megerősödnek" zsidóellenes bosszúvágyukban. Ezt az egész folyamatot lélektani bumerángnak is nevezhetnénk. A TOVÁBB egyik érdekes cikke — nagyon helyesen! — rámutat arra, hogy Amerikában még mindig nem szűnt meg egészen a négerek lincselése. Miért nyújt hát egy követ azok felé, akik ezúttal nem négereket, hanem zsidókat akarnak meglincselni? Azt hiszi talán, hogy ezzel a gesztussal lekenyerezheti a lincselteket? Mi nem hisszük ezt és az a véleményünk, hogy azoknak, akik szocialistáknak és humanistáknak vallják magukat, töretlenül kell küzdeniük mindenfajta lincselés ellen, amíg csak van ilyesmi ezen a földön. It közvetlenül a felszabadulás után, út, éhség, pusztulás és reménytelenség közepette alakult meg a Nemzeti Segély. Néhány hét alatt Budapesten és az ország háború sújtotta vidékein megindult a segítőmunka, amelynek során ingyenkonyhák nyíltak meg, ruhák és gyógyszerek kiosztása kezdődött és országszerte kiépült az anya- és csecsemővédelemnek, valamint a szegénygondozásnak ez a hézagpótló szerve. Két és fél évvel a felszabadulás után a Nemzeti Segély még mindig működik és még mindig sok a tennivalója. Csupán Budapesten nem kevesebb, mint harmincnégyezernégyszáznegyvenegy ruhadarabot, négyszáznyolcvannyolcezerkettőszáz kiló élelmiszert és kilencszázezer forint értékű gyógyszert osztott szét a rászorultak között. Országos viszonylatban nyújtott szolgáltatásai száznégymilliónyolcszázhetvenegyezerötszáz,tizenöt forint értéket tettek ki. Óriási számok ezek, amelyeknek jelentőségét nem csökkenti az a körülmény, hogy a szükséglet is óriási. Bármilyen nagy haladást is tettünk az újjáépítés terén, a szegénység még mindig nagy és még mindig sokan vannak, akik hatósági vagy társadalmi támogatásra szorulnak. A Nemzeti Segély feladata az, hogy ezeket az igényeket, az állami gondoskodás lehetőségein túlmenően ellássa és azok, akik ennek a jóravaló intézménynek közhasznú munkásságát figyelemmel kísérték, nyugodtan állíthatják, hogy a Nemzeti Segély mindenkor céljának, feladatának magaslatán állott.