Haladás, 1947 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1947-01-02 / 1. szám

SZIVAR ÉS FEKETEKÁVÉ éria: leengyel Géna­­­i. Ii ! Megint kidőlt egy fa az Ady­nemzedék erdejének ritkuló sorai­ból. Medve Miklós a mai olvasók százezrei számára semmitmondó, legfeljebb talán kissé fura név; a fogyatkozó számú jóbarátok úgy érzik, hogy elment valaki, aki eb­ben a viharza össze-vissza század­ban a hűséget, megbízhatóságot, a megvigasztaló és biztató ember­típust jelentette, és jelentette ter­mészetesen­­az elmúlt fiatalságot is, melynek tűnő éveiben elős­zör buk­kant fel kinek Itt, kinek ott, a szá­zadkezdet­e kivételesen vonzó re­preg­ntánsának alakja. Az idő mú­lásának természetesen nagy része várt abban, hogy barátai körében oly mély, és őszinte bánatot keltett Medve Miklós halálnak híre. Hi­szen nem mondhatták jelentékeny embernek abban az értelemben, ahogyan ez a szó általában­ hasz­nálatos. Sem irodalmi, sem politi­kai silkotás nem maradt utána s mikor annyi közeli és távolabbi ba­rát, testvér, föltert földi pályája szakadt meg, bettne mégis nem Csupán önmagunkat sajnáljuk és siratjuk, hanem egy bár talán szűk körbe is értékelt, de a maga korát gazdagító jelenséget. Családi gyökerei teljesen a régi Magyarországhoz kötött.'k volna Nagy vagyon, ősi nemzetség, plebe­jusoktól teljesen ment családfa, melynek hajtásai tm­egszeretíhítték — meg is szerezték — a kaínarási méltóságot. Neki nem kell e'­t voln­i alulról, a bocskoros nemesek sorá­ból kacsintani az Igftzi'' rrtegyű­i famíliákra, melyek aligha törték volna el, hogy a serdülő Ady End­re, családjának s maga­ magának vágya szerint központi szolgabíró, vagy éppen alispán lehessen. A Medve-nemzetség főispánokat, va­lódi megyei potentátokat adott. Ebből a körből lépett Medve Mik­lós a maga jellegzetesen szerény módján, minden zaj és póz nélkül, d­e Véglegesen és visszavonhata ta- I nul a század elejének abba a ka­vargó, forrongó, egyenetlen, cigá­nyos — de elsősorban mindig in­tellektuális — társadalmába, mely írókat, költőket, művészeket, gon­dolkodókat, politikusokat, refor­ me­reket adott Magyarországnak és tudva — öntudatlanul magot ve­tett Medve Miklósnak rendületlen és — ritka tünemény — végig zavar­talan barátsága Ady Endrével na­gyon korán, a debreceni jogász­évek alatt kezdődött. Innen Medve Miklós a kolozsvári egyetemre ke­rült, Ady, aki már Debrecenben újságíró lett, Nagyváradra, majd Párizson keresztül,­ azt hiszem 1904-ben Budapestre. Adynak most következő éveivel a könyvek egész sora foglalkozik; szinte napjainak történetét jegyezték fel olyan rész­letességgel, mint egyetlen más ma­gyar költő,­ét sem. S ahol minden­napi életéről van szó, ott fel-fel­bukkant Medve Miklós neve. Medve Miklós Bécsbe került mint fiatal tisztviselő, a magyar király „személye körüli" miniszté­riumiba, abba a szép barokk épü­letbe, mely hajdan a magyar és az erdélyi kancelláriának adott hajlé­kot. Hosszú ideig, már mint házas és családos ember (Sárossy Paula kolozsvári színésznőt vette el) a császárváros régi résziben, a Bae­cker-Strasse egyik ódon házában volt szép otthona , itt keresték fel írók és művészek, átutaló és Bécsben lakó magyarok. Jószívű, szolgálatkész; nagyon sok ember­nek volt segítségére, főként a há­borús évek során. De nemcsak tár­sasági, hanem — a maga kedvtelé­sére, belső szükség!­et­t erősen intellektuális életet élt. Anélkül, hogy csak észrevették volna felü­letes ismerősei: alapos és mess­é terjedő műveltsége átfogta az euró­pai irodalmat, művészetet. Intenzív érdeklődéssel s hamarosan tökéle­­tes tájékozottsággal kísérte a nem­zetközi politika minden eseményét. Böhöni említi, hogy Adynak sűrű párizsi kirándulásai során (a Léda­korszakban) visszafelé utaztában Is tbbnyire elfogyott a pénte­kl­­­g, ahol kiszállt s Medve Miklósék se­gítették ki; egyszer nem találta őket otthon, külföldön voltak s igazi Ady-gesztussal a nevelőnktől kért és kapott kölcsönt. Bécsből Medve Miklós igen gyak­ran jött Budapestre és szélesítette baráti körét. Kevés ember tudott mindjárt az első megismerkedés alkalmával szinte megmagyarázha­tatlan módon, oly erős rokonszen­vet kelteni. Csendes, halksz­ivű, halk járású, szerény, pózmentes, bizalmat ébresztő. Az első háborút megelőző évti­zedben a magyarság óriási több­sége útja irányát nem is sejtve, ment végzete felé. Ady lilájában szinte tudatalatti szorongás és mar­dosás nyilatkozik meg. J­uzi­­Osz­kár és köre a politikai jogkiterjesz­tés problémáján kívül jól látta a megoldatlan nemzetiségi kérdés sö­téten fenyegető felhőit. Az 1908-as annexiós krízis sok olvas­ó és gon­dolkozó magyar előtt fellebbentette a szédítő szakadékot takaró ködré­teget, hiszen a nemzetközi helyzet már tökéletesen az­nos volt az 1914-es konstellációval s a háború kitörése már akkor hajszálon múlt. A világ eseményeiről, az Összefüg­gésekről s készülődésekről, a ve­szedelmekről Medve Miklós sokkal többet vett észre, mint azok­nak a társaságoknak legtöbb tagja, me­lyekben Budapesten megfordult, a hallgatta a legkülönfélébb helyek­ről összeverődött emberek töpren­géseit, kritikáját, tervezgetését. A háború utolsóelőtti évében, 1937 júniusában Károly király, aki már kétségbeesett kísérleteket tett, hogy békét kapjon, belpolitikai kez­deményezés gyanánt gróf Ester­házy Móricot nevezte ki miniszter­elnökké, kabinetjében Vázsonyi Vilmost igazságügyminiszterré, a függetlenségipárti gróf Batthyány Tivadart pedig személye körüli miniszterré. Két hónap múlva a miniszterelnök megbukott és We­kerlé jött; Batthyány azonban ma­radt s mellette személyi titkára gyanánt Medve Miklós, aki így közvetlen kapcsolatba került aktív politikai körökkel, elsősorb­n azokkal, amelynek tagjai később októberi­ eseményekben vettek cse­lekvő részt. A háború győzelmes befejezését váró optimizmus csök­kenőként korül bebontakozni a jövő sötét képe s konkrét értelmet kap­nak Ady sorai: , Nekem, pajtát, úgyis mindegy, Farkas esz meg, ördög esz meg, De megesznek bennünket. S az a szomorú és mindegy, Hogy jó időben bennünket Sorsunkra mi sem intett. „Itt valahol, ott valahol" össze­hajolnak az aggódók, félők, szo­rongók s a nagy magyar magabí­zással szemben hosszú évek óta erősödött és terjedt az a sokféle kételkedés, mely később a „de­strukció" és a „defetizmus" gyűj­tőnevét érdemelte ki. Csendes hall­gatója volt a végevárhatatlan­ vi­táknak Medve Miklós, kit a város­, hoz elsősorban törhetetlen Ady­barátsága kötött. A hűség érdesfte teljesen az övé. A kortársak jól tudták, amit Bölöni mond Adyról: „Hű pajtása, szellemi-lelki segítője és társa rendszeresen nem tudott lenni valakinek. A barátság terhét épen úgy nem viselte­ el, mint ahogy nem tűrte a szerelem bék­lyóját." Akit időnkint napról­napra, vagyis éjszakáról éjszakára elválaszthatatlanok volta­k tőle, mint például Révész Béla vagy Reinitz Béla, azokkal megtörtént, hogy évekig fel nem engedő sértő­döttséggel vonultak el­­őle. Zavar­talan barátság — tartós haragot okozó összezördülés nélkül — azt a kevésszámú hívét fű­zte hozzá, akik költői nagyságának teljes át­érzéséből fakadó megbecsüléssel tértek napirendre emberi gyarlósá­gai felett; mellette maradtak jóban­rosszban, anélkül, hogy italos éj­szakáiban — ha csak nem m­át hallgatók s nézők — nagyobb részt vettek volna. Közéjük tartozott Medve Miklós a költő haláláig. A forradalom ki­törésekor Pestre költözött, mint az új magyar külügyminisztérium tisztviselője; a buk­s után mint követségi tanácsos ment nyugdíjba. A barátság valóban a sírig tar­tott. A kerepesi úti temető egy jobb magyar életnek, az októberi forra­dalomban rövid időre testet­­ölt­ött elgondolását is magába zárta már. Az ellenforradalom idején Medve Miklós régi barátai megszállt terü­leten szereztek neki nyugodalmas­nak vélt állást s akik nem tartoz­tak legszűkebb köréhez, évekig nem látták. . Az új háború alatt ismét Buda­­pesten volt. Egyik legutolsó ta­gozásunk a háború második v, harmadik évében, mindenesetre nagy, fordulat előtt történt. „ Magyarország rendületlenül bíz a német győzelemben, csak a m is üldözöttek s meg vadabb ü­t­tetések előtt álló érzékeny felve készüléke sejtetett — ha­­addig bírjuk­ — jobb időket. Med Miklós rendületlenül meg volt védve a szövetségesek győzelmét — Miért nem jöv­ünk Miért nem találkozunk a régi rátékkal? — kérdezte. Könnyű volt felelni, „mint dott kévé" hulltunk szét. Lát­i gondolni kellett arra, hogy ez az embertípus, amelyre az ős­omlás után az újraéledő­nak szüksége lehet; nem mint fitikusra, hanem mint demokráci­­ában kipróbáltan megingathat­lan, tudásában, műveltségében,­­­jékozottságában oly kivételes ki­tatásokkal rendelkező munka Medve Miklós azonban már és később még­ inkább sokkal radtabb és betegebb volt, s emire újra kezdhette volna. Megnehez­dett sora ellenére csendben és fe tűnés nélkül segített, akin és­dig tudott. Kistarcsára, járt ki dául s a ma,­a változatlanul fel­­­nést kerülő módján emberek mentette meg. Egyre nehezebb idők közvetked­tek reá. S ő csendben és panas nélkül tűrte a nélkülözést s az ő hatalmasodó betegségét. A feje­­­badulás után a Kecskeméti úl­ban nagyon szerény lakásban todott meg mint társbérlő. Be't öreg és­­szegény volt. Aminek hiá­nyát időnként a legfájdalmas érezte: a szivar és a feketekávé. Hónapok óta már az utcára tudott lemenni, de azért mi dél iránt érdeklődött s milyenről tu­dott.. Nemrégen bevitték a várd ligeti . Szász-szanatórium­­ba, megoperálták. Utána, meghalt. H vannyolcéves volt. Utolsó szav ezek­ voltak: — Síromra dohánylevelet, szir és feketekávét tegyetek. Akik utolsó idejében ipoly azt mondják,­­hogy élete folyam írt kötetekre, való vera mára utána. Amennyire ellenőrizni tu­­dom, soha nyomtatott sor nem jelent tőle. .HALADÁS-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék