Haladás, 1947 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1947-02-20 / 8. szám

10 KRITIKA a SZÍNHÁZAK KATASZ TR Ó A Haladdt eddig nem foglalkozott színházi kérdéseikkel. Bevalljuk: neti tartotta érdemesnek. A mai élet — a közélet épúgy, mint a művészeti — a gondok, problémák és visszásságok olyan áradatával önti el hétről-hétre e lapnak amúgy is szűkreszabott oldalait, hogy a magyar játékszín válsága, ha kultúránk szempontjából egyébként mérhetetlenül súlyos jelenség is, háttérbe szorult a társadalom és a lelkek ama válsága mögött, amelynek diagnózisát megállapítani és orvosságát megtalálni elsőrendű hivatása a Haladás-nak. A magyar játékszín helyzete azonban most már eljutott addig a mélypontjáig, ahol a világot már csak egy hajszál választja el a katasztrófától és e fenyegető helyzet mellett szó nélkül menni el, annyi volna, mint közönyös vállvonogatással feladni a magyar kultúra egyik olyan területét, amely, egészen a legutóbbi időkig, az első helyek egyikét foglalhatta el Európa szellemi térképén Kíséreljük hát meg, hogy ennek a bajnak, problémának, sőt veszedelemnek diagnózisát is megállapítsuk, hogy rámutasson* asokra az okokra, amelyeik — szerintünk —• e válság | kórokozói és megkeresük egy talán | hosszadalmas, de bizonyára eredményes gyógykezelés módjait. E diagnózis megállapítását erősen komplikálja, hogy a magyar játékszín 3 válságán belül működik egy másik — vele r összefügigő, de tőle nlég süggetlen — folyamat is, amelyet általában „színházi válságnak" neveznek. Ez aszínházi válság még iveta kórtünet, legfeljebb korjelenlég is csak az általános helysietvek függvénye. A tél túlságosan szigorú, a zxínházakat gyengén fűtik és a Biar amúgyis épp eléggé varázslt.0S£l04t Mírfiós meglehetősen sivár hangulatot áraszt, kabátos, kalapos nézőterével. Kevés a pénz is, a társadalomnak az a rétege, amely eltartotta a színházakat, összeszűkült, djecinek nemcsak anyagokat valattak, hanem politikaiak is, — ezekről az utóbbiakról külön tanulmányt lehetne írnni, s mit kellene is. Mindezek azonban csak múló okok, amelyek egyik napról a másikra megváltozhatnak: a tél elmúlik, a gazdasági helyzetjavalhat, a politikai viszonyokba® is bizonyos nivellálódás állhat be, az tehát, amit „színházi válságnak" nevezünk, megszünhetik egyik napról a másikra, anélkül azonban, hogy ettől egy pillanatig is enyhülne az, ami nem „színházi válság" többé, hanem a magyar játékszín katasztrófája. Mert ne felejtsük el: teljesen függetlenül attól, megy vagy nem megy egyik vagy másik színház, bezárja-e kapuit az egyik, ugyanakkor, amikor sikert „fog ki" a másik, teljesen függetlenül — mondom — ettől a bizonytalan, változékony és merőben konjunkturális helyzettől, az egész magyar színjátszás lassú agóniájánál vagyunk tanúi ezekben az időkben. Ne örüljenek a demokrácia ellenségei: ez az agónia nem a felszabadulással kezdődött, hanem már legalább tíz évvel ezelőtt és nem utolsó sorban azzal van összefüggésben, ami szintén körülbelül tíz éve kezdődött Magyarországon: az úgynevezett ,,orszgváltással". Mert a magyar játékszín életeibe akkor szólt bele először a politika, amelynek hangja — mondjuk ki csak csziadé® — azóta és most sem némult el a színházak kulisszái mögött és az üzenő bizottságok irodáiban. Körülbelül tíz év előtt indult meg — mondom — a magyar színházi kultúra hanyatlási folyamata. Kezdődött azzal, hogy felbomlottak azok a zárt együtteseit, amelyek egy-egy színház sajátos egyéniségét, táját külön légkörét jelentették és alakították ki. Azelőtt volt egy „vígszinházi" együtes, egy „magyar színházi" együttes, egy „nemzetiszínházi" együttes, — a szerző tudta, hova és kinek írja darabját, a közönség tudta, melyik színháztól mit várhat és mennyit kaphat. Ez a sokféle és különböző egyéniségű, de önmagában mindig egységes „ensemble" végeredményében a magyar színházi kultúra szintézisét adta és ez komoly, erős, tartalmas, elsőrendű párlat volt. Aztán megindult a felhígulási folyamat. Az együttes kultúrája helyébe az egyes színész, a sztár mesterkélt és mesterséges kultusza lépett, a régi nagy együttesek, amelyek művészi hagyományaikat öntudatlanul is átadták utódaiknak felbomlottak, a színházak elvesztették egyéniségüket, saját külön légkörüket és így állt elő az a helyzet,hogy ma, ha mondjuk egy Molnár Ferenc új darabot adna át a Vígszínháznak, az együttest Budapest összes színházaiból kellene összeszedni. És mégsem volna „vígszínházi" előadás. A magyar játékfann művészi katasztrófájának ezzel a talán legtöbb okával párhuzamosan haladnak a többi okok, amelyek között van régitó keletű és van olyan, amelyért már a demokrácia volna felelős, ha egy új és még ezer súlyosabb problémával küzdő társadalmi berendezkedést felelőssé lehetne tenni egyes gyermekbetegségeiért Régebbi keletű baj, hogy nincs igazi, megfelelő, nemcsak tudásban, hanem egyéniségben is kiemelkedő színházvezetőnk a Paulag Edék Beöthy Lászlók és Hevesi Sándorok fajtájából való színházi emberünk. De ha volna is még egy-két olyan igazgatónk, akinek — évtizedes gyakorlat révén — van bizonyos művészi hitele, ez az egy-két színházvezető is elveszti a talajt a lába alól a rossz vagy legalábbis kiszámíthatatlan konjunktúra miatt. Innen van az, hogy a színházak, miután egyéniségüket, légkörüket elvesztették, most már színvonalukat és stílusukat is elvesztik: na a háromórai előadástartamra kinyújtott tízperces időszerű kabarétréfa kifutotta, néhány estére tervezett, ám váratlant módon hónapokra prolongálódott kasszasiker-szériáját, jöjjön Shakespeare, ha ez nemm sikerül, jöjjön egy másik játék, komoly formájából újra csak kabarészerűvé időszerűsítve, aztán ha ez sem megy, üsse kő, jöjjön az új Irodalom és ha ez végleg nem kell a közönségnek, jön a kapuzárás. Bécsiben fűtetlenek a színházak, este sötét a város és alig van villamosközlekedés, de a nézőtér tele van, mert a színház megőrizte egyéniségét, légkörét, stáusát, hagyományos kultúráját, művészi hitelét Egyetlen szóval: varázsát. A felszabadulás után semmi sem indult meg olyan csodálatos lendülettel, mint a színházak élete. És ekkor történtek azok a hibák, amelyek e rögtöbbi keletű bajokat még csak tetézték. A színházak nem kerültek olyan kezekbe, amelyek megfejelő tőkével tudták volna fennmaradásukat biztosítani, ha már egyszer talpraállították őket. Az állam pedig, amely 19 milló forinttal szubvencionája két színházát, tudomást sem vesz a magánszínházak élet-halálküzdelméről. A másik baj, amely minden rendszerváltozás örök tévedése, hogy demokráciánk túlságosan nagy fontosságot tulajdonít a színháznak, mint a politikai meggyőzés, a propaganda eszközének. Nálunk kezdettől fogva politikailag építik alá a színházakat, ahelyett, hogy anyagilag és művészileg építenék alá. A demokrácia tanulhatott volna Szovjet-Oroszország példájából, ahol a színházat már igen régóta nem irányítják politikai szempontok szerint. Nálunk viszont a felszabadulás után bedobták a színház szellemébe a „polgári" és „nem polgári*" színjáték hamis, hazug és színházellenes problémáját mrre az írók, akik egyébként sem dolgozhatnak tehetségük és kedvük szerint éspedig anyagi okokból, riadtan és tanácstalanul ülnek kéziratpapírjuk előtt, mit írjanak, kinek és hogyan? Színházat csak az igazgatói irodáhál lehet vezetni, de semmiesetre texa pártirodákból. Ezek után: mi volna a gyógymód? 1. Kerüljenek a színházak megbízható és komoly — ahogy mondani szokás: tőkeerős — kezekbe. És — s ahogy a külföldi színházak — a budapestiek is térjenek át a „kisszínház" típusára. Anyagi és művészi szempontból egyformán ez a színháztípus az egyedüli, amely ma elképzelhető, megvalósítható és fenntartható. 2. Sztár-kultusz helyett építsék azt az együttes kultúrát, amely mindenütt a világon a színiházak tartópillérjét, egyéniségét, légkörét, stílusát jelenti. Ez persze a művész urak és művésnő úrhölgyek részéről is megkövetel bizonyos áldozatot és elsősorban igen nagy és szent aljzatot a hivatás iránt. 3. A színház — végre szakítson a filmmel. Ne kacérkodjék vele és irtsa ki magából azt az alacsonyabb rendüségi komplexust, amely a világ összes színházai közül csak a budapestiekben működik a filmmel szemben. A kép helyett jusson jogaihoz a magyar játékszíne®. á. szól A képet a film jobban tudja, a szót azokban a színpad tudja jobban. Goethe mondja a Faust színpadi előjátékában, az írókhoz és színházigazgatókhoz fordulva: Greift nur hinein ins volle Mensehenleben! Eitt jeder lebt, trlcht vielen ists bekannt. Und u>o ihr packt, da ists interessant! Sohasem volt ez a tanács időszerűbb, mint ma és senki számára, mint a mai magyar színházvezetőknek. Nem a film után cammogni, hanem a színpad nyelvén emberi és színpadi mondanivalókkal bűvölni vissza az örök és múlhatatlan „Bühnenzaubert" a színház művészetébe, ez annyit jelent, hogy a színház vonzása, amely ma nálunk úgyszólván megszűnt, új életre kap, játszatni kezdi minden varázsát és ez a foelsi varázs az egyetlen, ami dacolni tud a pusztán csak konjunkturális, tehát időhöz kötött külső vzeszedelmekkel. Holós-Korsta Lajos újj novellát„Torpedó" címmel gyűjtötte kötésbe, új novelláit Hollós-Korvin Lajos, akit az elmúlt évben megjelent regénye, a „Hátsólépcső" legjelentősebb elbeszélőművészeink közé emelt. A „Torpedói" novelláinak alaphangja ugyanaz, mint a regényé. Az élet kiélésének elsikkadt vágya, a létezésbe szürkülő élet, az egymásután következő napok reménytelen taposómalma, a térbe és időbe zárt emberi szabadság, szóval a szegénység. A kötetből kiemelkedik a „Fajáték"' című novella, mely az író egy régebbi novellájával, „A Textofilgyár''-ral együtt a deklasszáltság komplexumának legszebb és legigazabb magyar ábrázolása. Maga a címadó „Torpedó" érzésünk szerint túl nagy és az íróhoz nem annyira közelálló kérdést vet fel — mely bár hallatlanul izgató és mély, hiszen egy „élő torpedótba lépő hitlerista makróz végső perceit elemzi —, és ezért kissé indokolatlan lélektani eleneeket fedezünk fel benne. (A. G.) Franciaország szól hozzánk. A budapesti francia követség a múlt héten nagyszámú meghívott közönség előtt levetíttetett néhány filmet Nem játékfilmek voltak ezek, de dokumentumok a múlt és a jelen francia művészetéről. Csodálhattuk Lenotre architektonikus kertjeit, Rodrin drámai szobrait, Matisse új képeit s munkaközben magát az ősz mestert; elkísérhettük Lurgat-t a francia szőnyegszövés nagy tradícióit újjáteremtő művészt Aubussonba s utazhattunk egy negyedórányit Provenceben, s „szerelem földjén". Megrázó élmény volt ez a filmbemutató: a francia szellem és művészet erejének hírhozója. És néhány nappal a filmbemutató után nyitott meg a Francisa Követség a Károlyi-palotában egy reprezentatív fényképkiállítást, mely ismét csak Franciaország élő, mindig időszerű alkotózsenijének kifogyhatatlan erejéről hasonlíthatatlan értékéről tanúskodik. Külön örömmel láttuk, hogy a párizsi magyar művészeknek (Urassal, Landau Erzsi, Maron Ervin) mily jelentős részük van a mai francia fényképészet artisztikai fejlődésében, tökéletes alkotásaiban. Ugyanezen a héten jelent meg a Bóka László szerkesztette Új Könyvtár második kötete Kolozsvári Grandpierre Emil három érdekes tanulmányával, melyek — a szerző szerint — vallomások a francia szellemről Az író a francia racionalizmusról a regényhősökről s az exisztencialista regényről értekezve valójában hódolatát fejezi ki a francia gondolat és művészet és az ezekben megnyilvánuló emberi magatartás előtt. Ez utóbbit interpretálta Raymond Warnier, a most Budapestre érkezett francia egyetemi előadó is a Francia-Magyar Társaság és a budapesti Alliance Francaise rendezésében az elmúlt napokban i .,forradalmi Stend*d nl"-ról tartó" francia nyelvű előadásában. '047 febmárjá«*k egyetlen hetén Franchorszi"ítv «*6rt hozzánk — itt, Budapesten M. K. E. ÍRTA* FÓTHY JÁNOS FÁ JA az utolsó előadás után Levél a szerkesztőhöz *) S most már szabad. Eddig nem volt illendő. Az utolsó előadás után, az ismeretlen kritikus ellenállhatatlan lelki kényszer hatása alatt, nem tud tovább hallgatni. Annak a lapnak betűivel, amelynek címlapján és a Vígszínház színlapján ugyanaz a név vállalja a felelősséget azért, amit mond: emberszeretetért, irodalomért, írói felelősségért. E sorok írója az utolsó előadáson még egyszer megnézte Zsolt Béla darabját, a Nemzeti drogériát. Csak azért, hogy lelkiismeretesen ellenőrizze a saját véleményét, amely szintén nem a premieren vagy főpróbán, hanem a huszadik előadáson alakult ki. A toll nem tud megnyugodni azokkal a naplójegyzetekkel, amelyeket az előadás után feljegyzett és azokkal a társas és társaságbeli vitákkal, melyek folyamán igen komoly szóbeli vádat emelt az előadás egynéhány tényezője ellen. A pártatlan igazság védelmében itt is el kell hangzani a véleménynek, amely nem az író-rajongó és nem az irodalom-rajongó, még kevésbbé az amatőr színházi kritikus magánügye. Mert nem magánügy az, hogy egy költő mélységes és fájdalmaselképzeléseit más művészek félreértük. Hogy fzínházi nyelven fejezzem ki: félrejátsszák. Mert — szerény, de igen határozott véleményem szerint — Zsolt Béla darabját, alakjait a tisztes múltú Vígszínházban félrejátszották. Úajból hangsúlyozom: nem kritikát, hanem tanulságot szeretnék lerögzíteni ezekben a sorokban. Azt, hogy aszínpadi szerző, vagy ebben az esetben, a költő, aki színdarabot írt, neki mindig vállalhatja a felelősséget a színház munkájáért Még akkor sem, ha személyesen vehet részt a műhely munkájában. Úgy gondolom, hogy Zsolt Béla, — akiről azt hallottam, hogy csak akkor egész ember és egész költő, amikor tollal a kezében a papiros fölé hajlik, vagy az írógép billentyűit gépfegyverek gondolataival —, már a műhelymunka alatt se érthetett egyet az esztergályossal, aki a nemes pirénfából kifaragta az előadás alapjait. A szerző — mint tudom — nem mindig elég erélyes és bátor ahhoz, hogy a rendezővel és színésszel szemben a maga elképzeléseit győzelemre segítse. «, Nem tudom elhinni, hogy Zsolt Béla lelkében a Nemzeti drogéria alapjai úgy születtek meg, ahogyan fist a Vígszínház színpadán megismertem. Az ő hibája, sőt ríme is, hogy ezekkel a szegény, tisztességes és szimpatikus nemzeti drogéristákat így félre engedte játszani. Amikor ezt a nyilvános naplót írom, csak Orsolya Erzsire gondolok meghatottan. Ahogyan az utolsó felvonásban az ura vállára hajtotta a fejét, azt és így csak Varsányi Irén tudta. Tévedéseit elkerülése végett: ez a pár sor nem utólagos kritika, csak egy költészet-rajongó naplójegyzete. MEZEI MAGDA *) Közöljük et a levelet, bár nemkell hangsúlyoznunk, hogy a Nemzeti Drogéria szerzője hálásan gondol a rendezőre s minden színészre és színésznőre, aki elképzeléseit valóra váltotta. BUDAPESTI ÉS LONDONI EML£KEJ0 I^Jft I.fG MOTUS A retrográd focrtodaSz.m. forradalom volt, és fiatalok, költők, népimádók masíroztak az élén. Szó sincs róla, hogy a fasiszta bugris-düh csakis a bugrisokat babonázta volna meg. Szó sincs róla, hogy azzal a totalitárius tébollyal szemben, amely minden forradalmi jellege ellenére mégis egy elmeszesedett világképet kívánt a kontinensre s benne Magyarországra merevíteni, csakis az öregek tettek volna ,— legjobb esetben — tétlenek és tehetetlenek. Senki sem szennyezte be magát jobban, mint a fiatal élnte. Azzal, aki habozás és szégyenkezés nélkül vállalkozott a hitleri gyarmatosítók kiszolgálására, nem volt probléma, ha csak nem, a közrendészet területén. Azzal sem, aki nyíltan a szetrográdság forradalmát köszöntötte a nürnbergi kánon diadalában. Ahol és amíg nyilvánvaló maradt a fasizmusnak az az értelme, hogy „most pedig a munkásnak kuss!" — ahogy a hosszúlépés bódulatában kedélyeskedő filiszterek rikkantgatták — ott k könnyen megtalálta velük szemben helyét az olyan ember, aki a társadalmi feszültség levezetésére valamennyire bonyolultabb elgondolást tart szükségesnek. Jelentkezett azonban a fasiszta parancsuralmi szándék bonyolultabb és tudálékosabb formában is- Némelyeknek az tetszett a fasismusban, hogy liberális kapitfilizmus és " szovjet-szocializmus szintézise", az előbbinél haladottabb, az utóbbinál nyugatibb. Volt, akinek szemében a hitleri zsiványsággal szemben a legeszményibb pandúr Mussolini lett volna, a germán változattal szemben a ,,latin", mely — eleinte még Rajmoss Ferenc is ezt hajtogatta — rokonabb a mi szilaj nemzeti temperamentumunkkal. Ez a szintetikus caesar-kultusz szolgáltatta a módjával modern, hézagosan képzett értelmiség jogcímét arra, hogy ,,megértse" a szakszervezetek szétverését, a munkásházak rommálövését, nem kevésbbé, mint a könyvégetést. Miután e jogcím helyességében hangosan kételkedtem, egyszerre vágták fejemhez a vádat, hogy a kartel-tőke testőre vagyok és hogy bolsevista izgatásban mesterkedem. Az előbbi vád megtalálható Németh László műveiben, az utóbbi a királyi államrendőrség kiadásaiban: útlevelem ma is hordozza a „titkos" jelet — a név után odabélyezett évszámot —, amelylyel az akkori hatóságok a „politikailag megbízhatatlan" elemekre hívták fel egymás figyelmét Ezt főképen annak megvilágítására idézem, hogy a két vád mennyire kevéssé látszott elentmondásunk az akkori okoskodás félhomályában. Emlékszem, amikor az osztrák polgárháború idején egy fasiszta „szintézis" hitébe kapaszkodó barátommal vitatkoztam: azt hajtogatta, hogy én, mert a köztánúsági alkotmányosságnak védelmére kelek, egy elavult „polgári demokráciáért" emelek szót, szemben az újfajta, a „népi demokráciá"-val, amelyet ő kíván megvalósítva látni — Szóval Starhemberg herceg és Fey őrnagy, amikor a Vörös Bécset legázolják, a „népi demokrácia" irányában haladnak? — kérdeztem. — Természetesen. Az ilyen folyamatnak vannak ugyan szomorú kísérőjelenségei, de a történelmi erők... Ismétlem: így azok beszéltek, akik, ha ugyan tovább nem szédültek később a német hadi sikerek bűvöletében, ma a nemzet "ellenállá" feléhez sorolhatják magukat. Akkor még a fél ország űzte a hitleri ördögöt, de alig akadt, aki nem valamely fasiszta oltású belzebúbbal űzte volna. Németország szintetikus ruggyantát termelt, mi szintetikus berzebúbokat termeltünk. Volt, aki a „fasiszta tekintélyuralom és a liberális kapitalizmus szintézisé"-ben reménykedett, amelyet, mint „kvalifikált demokráciát", majd Bethlen István fog uraimra segíteni; és olt, aki a végletek szintetikus találkozását sürgette is ha a diadalmas «népi erők», a német nemzeti szocializmus, az olasz fasizmus, a lengyel és a japáni és török hadi erények marasztalásába belerejtett egy utalást a Szovjetúnió teljesítményeire, elvárta, hogy a baloldaltól hozsannát kapjon forradalmi merészségéért. Volt klerikál-fasiszta szintézis, mely szerint a mobil tőkét rendszabályozni kell, de a történelmi családok birtokállományához és az egyházi ,,célvagyon"-hoz nyúlni hazafiatlan és keresztényietlen cselekedett volna, és volt mobil tőke, amely hasonló áldozatkészséggel ajánlotta fel a nagybirtokot a népi étvágy lecsillapítására. Az árja fajvédelem közömbösítésére meghirdették a turáni fajvédelmet, a völkisch imperializmus ellensúlyozására a szentistváni imperializmust, a kampós- és nyilaskereszt durvaságainak elhárítására a mankós- és kettőskeresztet, buzogánnyal és rozmaringgal. A zsidó lap- és könyvkiadók potom áron vásárolták szalmában és merített papíron adagolták ki a ropkányokat, ősmagyarokat, eszangelistákat, jobbágyszabadítókat, falukutatókat, kormányösztöndíjas forradalmárokat- Határtalanul ravaszok voltak. Politikájuk ez volt: elhitetni a németekkel, hogy többet érnek egy olyan Magyarországgal, amely a maga turáni-keresztényi szintetikus kurjantásaival csatlakozik fel hozzájuk, mint egy sváb vezényszóba tört tartománnyal. Tulipános ládában terjesztették a német világuralmi kísérlet irracionalista eszme-és szólamtárát, kituszkolták vagy elhallgattatták a szabadelvű és a marxista intellektuálisokat, feláldozták az európai magyar hagyományt a katonai és üzleti dinamizmus oltárán, önkéntesen, alkotmányosan nevelték az ifjúságot tölteléknek a német ágyúba, mialatt félelmet nem ismerő teutondühvel függetlenségi harcot vezényeltek a soroksári pángermán millmák ellen, így jártak túl a német eszén. Elhitették vele, hogy Magyarország akkor is megbízható csatlós, ha nem kényszerítik rá; elhitették bele, hogy a sujtásos levente-oktatók és khaki cserkésztisztek keze alól ugyanolyan jó nácik kerülnek ki, mint akiket a német villám és halálfej jegyében nevelnek gyilkolásra: azt hazudták neki, hogy a Horthy-rendszer pedagógiája végül ugyanazt a szellemet termi ki, mint a hitleri diktatúráé és csodálkoztak, amikor 1941-ben kiderült, hogy mennyire igazat hasadtak. Jövő héten folytatjuk.) 3 HALADÁS. Belföldi és nemzetközi vagon-, hajó- és darabáruszállítmányok. Fuvarlevél felülvizsgálás. Vámkezelés. BUDAPEST, IV., VÁCI UTCA 4 Telefon: 1897-548. Sürgönyeim: Celerit, Budapest.