Haladás, 1947 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1947-02-20 / 8. szám

10 HALADÁS. KRITIKA\a SZÍNHÁZAK KATA S Z T R Ó ÍRTA* az utolsó előadás után Levél a szerkesztőhöz *) Sfost már szabad. Eddig nem volt illendő. Az utolsó előadás után, az ismeretlen kritikus ellenállhatatlan lelki kényszer hatása alatt, nem tud tovább halig itni. Annak a lapnak be­tűivel, amelynek címlapjáb és a Víg­színház színlapján ugyan nz a név vállalja a felelősséget azért, amit mond: emberszeretetért, irodalomért, írói felelősségért. E sorok. írója az utolsó előadáson még egyszer megnézte Zsolt Béla da­rabját, o Nemzeti drogériát. Csak azért, hogy lelkiismeretesen ellen­őrizze a saját véleményét, amely szintén nem a premieren vagy főpró­bán, hanem a huszadik előadáson ala­kult ki- A toll nem tud megnyugodni azokkal a naplójegyzetekkel, amelyeket az - előadás után feljegyzett és azok­kal a társas és társaságbeli vitákkal, melyek folyamán igen komoly szóbeli iádat emelt az előadás egynéhány té­nyezője ellen. A pártatlan igazság s édelmében itt is el kell hangzani a véleménynek, amely nem az író-rajon­gó és nem az irodpilom-rajo'jgó; még kevésbbé az amatőr színházi kritikus magánügye. Mert nem magánügy az, hogy egy költő mélységes és fájdalmas (elképzeléseit más művészek félreértük. Hogy fezíniiázi nyelven fejezzem ki: félrejátsszákl Mert — szeríny, de igen határozott véleményem s=crir.t — Zsolt Béla dargbját, alakjait » tisztes múltú Vígszínházban félrejálsiották. l'jból hangsúlyozom: nem kritikát, banem tanulságot szeretnék lerögzí­teni ezekben a sorokban. Azt, hogy n .színpadi szerző, vagy ebben az eset­ben: a költő, aki színdarabot írt, ner.i mindig vállalhatja a felelősséget a színház munkájáért Meg akkor sem, ha személyesen vehet részi a műhely munkájában. Ügy gondolom, hogy Zsolt Béla, — akiről azt hallottam, hogy csak akkor egész ember és egész költő, amikor tollal a kezében a papi­ros fölé hajlik, vagy az írógép billen­tyűit gépfegyvere.ri gondolataival —, már a műhelymunka alatt se érthe­tett egyet az esztergályossal, aki a nemes wbénfából kifaragta az előadás alapjait. A szerző — mint tudom — nem mindig elég erélyes és bátor ah­hoz, hogy a rendezővel és színésszel szemben * maga elképzeléseit győze­lemre segítse. «, Nem tudom elhinni, hogy Zsolt Béla lelkében a Nemzeti drogéria alapjai úgy születtek meg, ahogyan fikst a Vígszínház szín­padán megismertem. Az 6 hibája, sót í íine ls, hogy ezekkel a szegény, tisz­tességes és szimpatikus nemzeti dro­géristákat így félre engedte játszani. Amikor ezt a nyilvános naplót írom, csak Orsolya Erzsire gondolok meg­hatottan. Ahogyan az utolsó felvonás­ban az ura vállára hajtotta a fejét, azt és Így csak Varsányi Irén tndta. Tévedéseit elkerülése végett: ez a pár sor nem utólagos kritika, csak <gy költészet-rajongó naplójegyzete. MEZEI MAGDA FÓTHY JÁNOS F Á J A *) Közöljük «t a levelet, bár non (kell hangsúlyoznunk, hogy a Nemzeti Drogéria szerzője hálásan gondol a rendezőre s minden j&ínészre és szí­nésznőre, aki elképzeléseit valóra vál­totta. A Haladdt eddig nem foglalkozott színházi kérdéseikkel. Bevalljuk: netu tartotta érdemesnek. A mai elet — a közélet épúgv, mint a művészeti — a gondok, problémák és visszásságok olyan áraoiatával önti el hétről-hétre e lapnak amúgy is szűkreszabott olda­lait, hogy a magyar játékszín válsága, ha kultúránk szempontjából egyéb­ként mérhetetlenül súlyos jelenség is, háttéribe szorult a társadalom es a lelkek ama válsága mögött, amelynek diagnózisát megállapítani es orvossá­gát megtalálni elsőrendű hivatása a Haladás-nnik. A magyar játékszín helyzete azonban most már eljutott addig a mélypontjáig, ahol a wJsó­gof már csak egy hajszál választja el a katasztrófától és e fenyegető helyzet melleit szó nélkül menni el, annyi volna, mint közönyös vállvonogatással feladni a magyar kultúra egyik olyan területét, amely, egészen a legutóbbi időkig, az elsc helyek egyiké* foglal­hatta el Európa szellemi térképén Kíséreljük hát meg, hogy ennek a bajnak, problémának, sőt veszedelem­nek diagnózisát is megállapítsuk, hogy rámutasson'* asakra az okokra, amelyeik — szerintünk —• e válság | kórokozói és megkeres ük egy talán | hosszadalmas, de bizonyára eredmé­| nyes gyógykezelés módjait. I E diagnózis megállapítását erősen ' komplikálja, hogy n magyar játékszíu 3 válsmgán beiül működik egy másik — velő iásszeíügigő, de tőle nvég s üigget­len — folyamat is, amelyet általában „színházi válságnak" nevesnek. Ez a .színházi váiság' még iveta kórtünet, legfeljebb korjeleníég Í3 csük az álla lá rios hdyjietoek függvénye. A tél túl­ságosan szigorú, a zxíaházakat gyen­gén fűtik és a Eiar ainúgyis épp eléggé varáz3SÍ<0S£l04t MírJiós megle­hetősen sivAr hangulatot áraszt, kabá­tos, kalapos nézöt&rével. Kevés a péaz is, a társadalomnak az a rétege, amely eltartotta a színházakat, össze szűkült, dj eciaek nemcsak anyag) okai va-aitak, hanejn politikaiak is, — ezekről az utóbbiakról külön tanul­mányt lehetne írrii, sfit kellene is. Mindezek azonban csak múló okok, amelyek egyik napról a másikra meg­változhatnak: a tél elmúlik, a gazda­sági helyziet .javullkat, a politikai vi­szonyokba® is bizonyos nivellálódás állhat be, az tehát, amit „színházi válságnak" nevezünk, megszünhetik egyik napról a másikra, anélkül azon­ban, hogy ettél egy pillanatig is eny­hülne az, ami nem „színházi válság" többé, hamem a magyar játékszín ka­tasztrófája. Mert ne felejtsük el: teljesen füg­getlenül attól, megy vagy nem megy egyik vagy másik színház, bezárj a-e kapuit az egyik, ugyanakkor, amikor sikert „fog ki" a másik, teljesen füg­getlenül — mondom — ettől a bi­zonytalan, változékony és merőben konjunkturális helyzettől, az egész magyar színjátszás lassú agöniájánals vagyunk tanúi etekben az időkben. Ne örüljenek a demokrácia ellen­ségei: ez az agónia nem a felszabadu­lással kezdődött, hanem már legalább tíz évvel ezelőtt és nem utolsó sorban azzal van összefüggésbea, ami szintén körülbelül tíz éve kezdődőit Magyar­országon: az úgynevezett ,,ors^yuul­tássai". Mert a magyar játékszín éle beibe akkor szólt bele először a poli­tika, amelynek hangja — mondjuk ki csak csziadé® — azóta és most sem némult el a színházak kulisszái mö­gött és az üzenú bizottságok irodái­ban. Körülbelül tíz év előtt indult meg — mondom — a magyar színházi kultúra hanyatlási folyamata. Kezdő­dött azzal, hogy felbom.ottak azok a zárt együtteseti, amelyek egy-egy szín ház sajátos egyéniségét, táját külön légkörét je.ent.tték és alakították ki. Azelőtt volt egy „vígsziiházi" együtes, egy „magyar színi lázi" együttes, egy „nemzeliszi/nházi" együttes, — a szer­ző tudta, hova és kinek Írja darab ját, a közönség tudta: melyik színház­tól mit várhat és mennyit kaphat. Ez a sokféle és különböző egyéniségű, de önmagáiban tnind'g egységes „en­semble" végeredményeben a magyar színházi kultúra szintézisét adta és ez komoly, erős, tartalmas, elsőrendű párlat volt. Aztán megindult a felhígu­lást folyamat. Az együttes kultúrája helyébe az egyes színész: a sztár mes terkélt és mesterséges kultusza lépett, a régi nagy együttesek, amelyek mű­vészi hagyományaikat öntudatlanul is átadták utódaiknak felbomlottak, a színházak elvesztették egyéniségüket, saját külön légkörüket és így állt elő az a helyzet, 'hogy ma, lia mondjuk egy Molnár Ferenc új darabot adnia át o Vígszínháznak, az együttest Bu­dapesd összes színházaiból kellene összeszedni. És mégsem volna „víg­szfpházi" előadás. A magyar játéksain művészi ka­tasztrófájának ezzel a talán legícbb okával párhuzamosain haladnak « többi okok, amelyek között van ré­git* keletű éa van olyan, amelyért már a demokrácia volna felelős, ba egy új és még ezer súlyosabb problé­mával küzdő társadalmi berendezke­dést felelőssé lehelne tenni egyes gyermekbetegségeiért Régebbi keletű baj, hogy nincs j igazi, megfele,ő, nemcsak tudásban, hanem egyéniségben is kiemelkedő szinházvezetónk a Paulag Edék Beöthy Lászlók és Hevesi Sándorok fajtájából való színházi emberünk. De ha volna is még egy-két olyan igazga­tónk, akinek — évtizedes gyakorlat révén — van bizonyos művészi hitele. ez az egy-két színbázvezető is elveszti a talaj* a lába alól a rossz vagy leg­alábbis kiszámíthatatlan konjjnktÚJa miatt. Innen van az, hogy a színhá­zak, miután egyéniségüket, légkörüket elvesztették, most már színvonalukat és stílusukat is elvesztik: na a három­órai előadástartamja kinyújtott tíz­perces időszerű kabarétréfa kifutotta, néhány estére tervezett, ám váratlant módon hónapokra prolongálódott kasszasiker-szériáját, jöjjön Shake­speare, ha ez ne.n sikerül, jöjjön egy másik játék, komoly formájából újTa csak kabarészei üvé idészerűsltve, az­tán ha ez sem megy, üsse kő, jöjjöa az új Irodalom és ha ez végleg nem kell a közönségnek, jön a kapuzárás. Bécsiben fűtetlenek a színházak, este sötét a vtáros és alig van villa­mosközlekedés, de a nézőtér tele van, mert a színház megőrizte egyéniségét, légkörét, stüusát, hagyományos kul­túráját, művészi hitelét Egyetlen szo val: varázsát. A felszabadulás után semmi sem indult meg olyan csodálatos lendület­tel, mint a színházak élete. És ekkor történtek azok a hibák, amelyek e ró gt-íbbi keletű bajokat még csak tetéz­ték. A színházak nem kerültek olyan kezekbe, amelyek megfejelő tőkével tudták volna fennmaradásukat bizto­sítani, ha már egyszer talpraállították őket. Az állam pedig, amely 19 m Ilii forinttal szubvencioná ja két színhá­zát, tudomást sem vesz a magánszín­házak élet-halálküzdelméről. A másik baj, amely minden rend­szerváltozás örök tévedése, hogy de­mokráciánk túlságosan nagy fontos­ságot tulajdonit a színháznak, mint a politikai meggyőzés, a propaganda eszközének. Nálunk k-zdettől fogva politikailag építik alá a színházakat, ahelyett, hogy anyagilag és művészi­leg építenék alá. A demokrácia tanul­hatott volna Szovjet-Oroszország pél dijából, ahol a színházat már igeo régóta nem irányítják politikai szem­-v>níok szerint. Nálunk viszont a fel­szabadulás után bedooták a színház szellemébe a „polgári" és „nem pol­gári*" színjáték hamis, hazug és szín­házellenes problémáját mrrc az írók, akik egyébként sem dolgozhatnak te­hetségük és kedvük szerint ésped! g anyagi okokból, riadtan és tanácstala­nul ülnek kéziratpapírjuk elítt; . mit írjanak, kinek és hogyan? Színházat csak az igazgatói irodá-Belföldi és nemzetközi vagon-, hajó- és darabáruszállítmányok. Fuvarlevélfelülvizsgálás. Vámkezelés. BUDAPEST, IV., VÁCI-UTCA 4 Telefon: 189^-548. Sürgönyeim: Celerit, Budapest. BUDAPESTI ÉS LONDONI EML£KEJ0 I^Jft I.fG MOTÜS 3 A retrográd focrtpdaSr.m: forradalom volt, és fiatalok, költök, népimádók masíroztak az éléa. Szó sincs róla, hogy a fasiszta bugris-düh csakis « bugrisokat babonázta volna meg. Szó sincs róla, hogy azzal a totalitárius tébollyal szemben, amely minden for­radalmi jellege ellenére mégis egy elmeszesedett világképet kívánt a kon­tinensre s benne Magyarországra me­revíteni, csakis az öregek tettek volna <— legjobb esetben — tétlenek és tehetetlenek. Senki sem szennyezte be magát jobban, mint a fiatal éliie. Azzal, aki habozás és szégyenkezés Irilkül vállalkozott a hitleri gyarma­tosítók kiszolgálására, nem volt pro­bléma, ha csak nem; a közrendészet területén. Azzal sem, aki nyiltan a jtetrográdság forradalmát köszöntötte a nürnbergi kánon diadalában. Ahol és amíg nyilvánvaló maradt a fasiz­musnak az az értelme, hogy „most pedig a munkásnak kuss!" — ahogy a hosszúlépés bódulatában kedélyes­kedő filiszterek rikkantgatták — ott feönnyen megtalálta velük szemben helyét az olyan ember, aki a társa­i/almi feszültség levezetésére vala­mennyire bonyolultabb elgondolást tort szükségesnek. Jelentkezett azon­han a fasiszta parancsuralmi szándék bonyolultabb és tndálékosabb formá­ban is- Némelyeknek az letsze.it a fasismnsban, hogy liberális kap?­tfilizmüs és * szavjet-szocializmns szintézise", az előbbinél haladottabb, a* utóbbinál nyugatibb. Volt, akinek szemében a hitleri zsivány sággal szemben a legtszményibb pandúr Mussolini lett volna, a germán válto­zattal szemben a ,,latin", mely — eleinte még Rajm'ss Ferenc is e/.t hajtogatta — rokonabb a mi szilaj nemzeti temperamentumunkkal. Ez a szintetikus caesar-kultusz szolgáltatta a módjával modern, hézagosan kép­zett értelmiség jogcímét arra, hogy ,,megértse" a szakszervezetek szétve­rését, a munkásbázak rommálövését, netnkevésbbé, mint a könyvégetést. Miután e jogcím helyességében han­gosan kételkedtem, egyszerre vágták fejemhez a vádat, hogy a kartel-tőke testőre vagyok és hogy bolsevista izgatásban mesterkedem. Az előbbi vád megtalálható Németb László mű­veiben, az ntóbhi a királyi állam­rendőrség kiadásiibaB: útlevelem ma is hordozza a „titkos" jelet — a név után odabélygzett évszámot —, amely­lyel az akkori hatóságok a „politi­kailag megbízhatatlan" elemekre hív­ták fel egymás figyelmét Ezt főképen annak megvilágítására idézem, hogy a két vád mennyire kevéssé látszoft eHéntmondóiuvk ar. akkori okoskodás félhomályában. Emlékszem, amikor az osztrák polgárháború idején egy fasiszta „szintézis" hitébe kapaszkodó barátommal vitatkoztam: azt hajto­gatta, hogy én» mert a Vöztáwasági alkotmányosságnak védelmére kelek, egy elavult „polgári demokráciáért"* emelek szót, szemben az újfajta, a „népi demokráciá"-val, amelyet ő kí­ván megvalósítva látni — Szóval Starhemberg herceg és Fey őrnagy, amikor a Vörös Bécset legázolják, a „népi demokrácia" irá­nyában haladnak? — kérdeztem. — Természetesen. Az ilyen folya­matnak vannak ugyan szomorú kísérő­jelenségei, de a történelmi erők... Ismétlein: így azok beszéltek, akik, ha ugyan tovább nem szédültek ké­sőbb a német hadd sikerek bűvöleté­ben, ma a nemzet ^ellenálló" feléhez sorolhatják magukat. Akkor még a fél ország űzte a hitleri ördögöt, de alig akadt, aki nem valamely fasiszta oltású belzebúbbal űzte volna. Német­ország sziutetikns ruggyantát termelt, mi szintetikus beJzebúbokat termei­tank. Volt, aki a „fasiszta tekintély­nralom és a liberális kapitalizmus szintézisé"-ben reménykedett, amelyet, mint „kvalifikált demokráciát", majd Bethlen István fog araimra segíteni; és vlt, aki a végletek szintetikus ta­lálkozását sürgette ts ba a diadalmas «népi erők», a német nemzeti szocia­lizmus, az olasz fasizmus, a lengyel és a japáni és törők hadi erények ma­rasztalásába belerejtett egy utalást a Szovjetúnió teljesítményeire, elvárta, hogy a baloldaltól hozsannát kapjon forradalmi merészségóért. Volt kleri­kál-fasiszta szintézis, mely szerint a mobil tőkét rendszabáiyozni kell, de a történelmi családok birtokállomá­nyához és az egyházi ,.céIvagyon"-boz nyúlni haza fia tlan és keresztényiet­len cselekedett volna: és volt mobil tőke, amely hasonló áldozatkészség­gel ajánlotta fel a nagybirtokot a népi étvágy lecsillapítására. Az árja fajvé­deiem közöinbósítésére meghirdették a turáni fajvédelmet, a völkisch impe­rializmus ellensúlyozására a szentist­váni imperializmust, a kampós- és nyilaskereszt durvaságainak elhárítá­sára a mankós- és kettőskeresztet, buzogánnyal és rozmaringgal. A zsidó lap- és könyvkiadók potom áron vá­.tárolták s halinában és merített pa­píron adagolták ki a rookányokat, ős­magyarokat, esfangelistákat, johb.'gy­szabaditókat, falukutatókat, kormány­ösztöndíjas forradalmárokat- Határta­lanul ravaszok voltak. Politikájuk ez volt: elhitetni a németekkel, hogy többet érnek egy olyan Magyarország­gal, amely a maga turáni-keresztényi szintetikus kurjantásaival csatlakozik fel hozzájuk, mint egy sváb vezény­szóba tört tartománnyal. Tulipános ládában terjesztették a német világ­uralmi kísérlet irracionálist a eszme-és szótamtárát, kituszkolták vagy el­hallgattatták a szabadelvű és a mar­xista intellektuálisokat, fefáldozták az európai magyar hagyományt a kato­nai és üzleti dinamizmus oltárán, ön­kéntesen, alkotmányosan nevelték az ifjúságot tölteléknek a német ágyúba, mialatt félelmet nem ismerő teúton­dühvcJ függetlenségi harcot vezényel­tek a soroksári pángermán millmári ellen, tgy jártak túl a német eszén. Elhitették vele, hogy Magyarország akkor is megbízható csatlós, ha nem kényszerítik rá; elhitették bele, hogy a sujtásos levente-oktatók és khaki cserkésztisztek keze alól ugyanolyan jó nácik kerülnek ki, mint akiket a német villám és halálfej jegyében nevelnek gyilkolásra: azt hazudták neki, hogy a Horthy-rendszer pedagó­giája végül ugyanazt a szellemet ter­mi ki, mint a hitleri diktatúráé és csodálkoztak, amikor 1941-ben kide­rült, hogy mennyire igazat hasadtak. Hövö héten folytatjuk.) hál lehet vezetni, de semmiesetre texa pártirodákból. Ezekntán: mi volna a gyógymód? 1. Kerüljenek a színházak megbíz­hat ó és komoly — abogy mondani szokás: tőkeerős — kezekbe. És — I abogy a külföldi színházak — a bu­dapestiek is térjenek át a „kisszínliáz4 " típusára. Anyagi és művészi szem­pontból egyformán ez a színháztipus az egyedüli, amely ma elképzelhető, megvalósítható és — fenntartható. 2. Sztár-kultusz helyett építsék M azt az együttes kultúrát, amely min­denütt a világon a színiházak tartó­pillérjét, egyéniségét, légkörét, stílu­sát jelenti. Ez persze a művész urak és művézsnő úrhölgyek részéről is megkövetel bizonyos áldozatot éa elsősorban igen nagy és szent aljza­tot a hivatás iránt. 3. A színház — végre szakítson a filmmell Ne kacérkodjék vele és irtsa ki magából azt az alacsonyabb fend ü­ségi kexmplezust, amely a világ összes színházai közül csak a budapestiek­ben működik a filmmel szemben. A kép helyett jusson jogaihoz a magyar játékszíne®: á. szól A képet a film jobban tudja, a szói azokban a szín­pad tudja jobban. Goethe mondja a Faust színpadi előjátékában, az írók­hoz és színházigazgatókhoz fordulva: Greift nur hinein ins volle Mensehen­leben! Eitt jeder lebt, trlcht vielen ists be­kannt. Und u>o ihr packt, da ists interessant! Sohasem volt ez a tanács idősze­rűbb, mint ma és senki számára, mint a mai magyar színházvezet 3k­nek. Nem a film után cammogni, ha­nem a színpad nyelvin emberi és színpadi mondanivalókkal bűvölni vissza az örök és múlhatatlan „Büh­nenzaubert" a színház művészetébe, ez annyit jelent, hogy a színház von­zása. amely ma nádunk úgyszólván megszűnt, új életre kap, játszatni kezdi minden varázsát és ez a foelsf varázs az egyetlen, ami dacolni tud n pusztán csak konjunkturális, tehát időhöz kötött külső s-eszedelmekkel. Honós-Korsta Lajos újj novellát­„Torpedó'' címmel gyűjtötte kőiéibe, új novelláit Hollós-Korvin Lajos, akit az elmúlt évben megjelent regénye, a „Hátsólépcső" legjelentősebb elbe. szélőmüvészeínk közé emelt. A „Tor­pedó1 ' novelláinak alaphangja ugyanaz, mint a regényé. Az élet kiélésének el­sikkadt vágya, a létezésbe szürkülő élet, az egymásután következő napok\ reménytelen taposómalma, a térbe és időbe zárt emberi szabadság; szóval a szegénység. A kötetből kiemelkedik a „Fajáték"' című novella, mely az író e?y régebbi novellájával, „A Textofil­gyár''-ral együtt a deklasszáltság komplexumának legszebb és legiga­zabb magyar ábrázolása. Maga a címadó „Torpedó" érzésünk szerint túlnagy és az íróhoz nem annyira kö­zelálló kérdést vet fel — mely bár hallatlanul izgató és mély: hiszen egy „élő torpedó't-ba lépő hitlerista mak­róz végső perceit elemzi —• és ezért kissé indokolatlan lélektani elent-ket fedezünk fel benne. (A. G.) Franciaország szól hozzánk. A bu­dapesti francia követség a mult héten nagyszámú meghívott közönség előtt levettttetett néhány filmet Nem já­tékfilmek voltak ezek, de dokumen­tumok a mult é« a jelen francia mű­vészetéről. Csodálhattuk Lenotre ar­chitektonikus kertjeit, Rodrin drámát szobrait, Matlsse új képeit s munka­közben magát az ősz mesteri; elkísér­hettük Lurgat-t a francia szőnyeg­szövés nagy tradícióit újjáteremtő művészt Aubussonba s utazhattunk egy negyedórányit Provencobeu, s „szerelem földjén". Megrázó élmény volt ez a filmbemutató: a francia szellem és művészet erejének hírho­zója. És néhány nappal a filmbemu­tató után nyitott meg a Francij» Követség a Károlyi-palotában egy reprezentatív fénvképkiáliftást, mely ismét csík Franciaország élő. mindig időszerű alkotózsenijének kifogyha­tatlan erejéről hasonlíthatatlan érté­kéről tanúskodik. Külön örömmel lát­tuk, hogy a párizsi magyír művé­szeknek (Urassal, Landau Erzsi. Ma­ron Ervin) mily jelentős részük van a mai francia fényképészet ar­tisztikas fejlődésében, tökéletes alko­tásaiban. Ugyanezen a héten jelent meg a Bóka László szerkesztette Uf Könyvtár második kötete Kolozsvári Grandpierre Emii három érdekes ta­nulmányával. melyek — a szerzS szerint — vallomások a francia szel­lemről Az író a francia raeion 'llz­musról a regényhősökröl s az e^isn­tencialista regényről értekezve való' jában hódolatát fejezi ki a francia gondolat és művészet és az ezekben megnyilvánuló emberi ma"at»rtáí előtt. Ez utóbbit interpretálta Ray­mond Warnier, a most Bud^nestr* érkezett francia eívetemi előadó is a Francia-Magyar Társaság és a buda­pesti All'ance Francaise rendezésé­ben az elmúlt naoofchan i .,forradal­mi Sfend*>nl"-ról tartó" francia nvel­vű előadásában. '047 febmár: á«*k egyetlen hetén Francborszi" ítv «*61t hozzánk — itt, Budapesten M. K. E.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék