Haladás, 1948 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1948-01-01 / 1. szám
ÚJÉV BUDÁN Írta: Postafáról . A Margit-híd közepén találkoztam barátommal. Langyos, tavaszi szél suhant át a hídon, lent pedig áttetsző jégtáblák úsztak le a Dunán. — Budára megy? •— kérdezte barátom. — Igen, ott lakom. •— Szóval Budán? Mondd, mit remélnek az emberek Budán? Mit várnak az újévtől? És egyáltalán remélnek-e? Több, mint egy éve lakom már Budán s azóta látom, hogy Buda remél. Emlékszem, milyen ragyogó, milyen bizakodó volt Buda másfél évvel ezelőtt. Mint találkára készülő asszony, csinosította magát és fényeiben megmagyarázhatatlan, titokzatos kacérság csillogott. Remélt. Később rájöttem, hogy ez a láz, ez a szerelmes készülődés azoknak a tiszteknek szólt, akiket később a nyilvánosságra került összeesküvésben ismertünk meg. Aztán másban reméltek. A régi budai műveltség, a többszázados nyugati humanizmus távolabb kereste vágyai beteljesedését. Átnézett az óceánokon Amerika felé, de szemét nem a Szabadságszoborra irányította, hanem az atombombára. Buda reméli, sokféleképpen, különösen, nyíltan vagy titokban, de reméli. S amíg az ország épült, amíg az emberek az élet felé törekedtek, ámia midenki építeni akart valamit másoknak, akár önmagának, Buda nem adta fel a reményt. Hitt abban, hogy a leroskadt házak nem akarnak feltápászkodni, a kopár terek nem vágyódnak zöldül fák után. .. mélabús, csalódott szerelmes torz reménye volt ez. Visszafordultam a hídon és a barátom után néztem, de ő már messze volt, a híd szinte a végtelenbe nyúlt, de a láthatár szélén finom ködökben imbolygó Pest felé, a szabadság felé, a demokrácia városába. Tovább mentem Budának és tovább gondolkoztam a hídon, amely mintha ferdére billent volna s én egyre sebesebben és egyre kevesebb ellenállással sodródtam Buda felé, a múltba, az időtlen és részvét nélküli múltba. s remél-e még Buda? — fűztem tovább barátom kérdését az év utolsó napjának délelőttjén, mint akinek kötelessége felelni erre a veszélyes kérdésre. Remél. Mert ha benyitsz annak a szép dunaparti barokk háznak templombejáratszerű kapuján, ott ülnek minden lakásban, szemüket mohón a Szilveszterre szegezve a budai reménykedők. Most már nem abban bíznak, hogy megbukik a Köztársaság, a háború gondolatát is ápolják, de nem olyan optimisták, mint tavaly. Benyithatsz itt is, ott is a házakba és a szobákba, egykori szelíd följelentőket és besúgókat találsz, álmodozó gyilkosokat, romantikus csempészeket, sok-sok boldogtalan unokahúgát és nagybátyját a halott német Birodalomnak. Nincs már reális reményük. Csodákban bíznak. Közgazdasággal, külpolitikával meg nem közelíthető csodákban. Ezt várják az újévtől, ezt a megrendítő csodát, a feltámadás napját. Mindennap olvashatsz valamit Budáról, sok apró bűnügyet, úgynevezett erkölcs-botrányt, elfajzott szerelmi eseteket, előkelő panamákat. Ezek mind, mind a csodavárás apróbb meggondolatlanságának jelei, elméretezett pózok, túlságosan hangos szavak, az alkoholmámorban magukról megfeledkezett bűnözők áruló hangjai, így remélnek Budán most az óév utolsó óráiban és csendes vallási téboly vesz erőt az embereken. Lemondtak a múltról, mint a szerelemről és járják a templomokat, erőt és biztatást remélve fektetik be imádságaikat annak érdekében, hogy jövőre talán ... De ezer kilencszáznegyvennyolc közeledik Buda felé. S ha Pestre elhozza a százesztendős szabadság kora tavaszát, akkor ez az izgalmas fugalom erősödnék többszörösére itt Budán. Mert kár lenne érte. Az újév érintésére talán elveszíti Buda utolsó reményét, kijózanodik a csodákból, rájön arra, hogy a régi szép idők vidám, géppisztolyos gavallérja nem tér már többé vissza és nem csapják be a bolthajtásos ablakokat, ha fegyvertelen, különböző arcberendezésű és ruházatú, de jogaikban és szándékaikban egyenlő emberek közelítenek feléjük. Brüsszel, december. Képzeljék el kedves olvasóim, milyen világszenzáció volna, ha a magyar ellenzék egyik vezére összeszólalkoznék a parlamentben a kormánykoalíció valamelyik képviselőjével és összeverekednék vele, olyannyira, hogy az ellenzéki képviselő orrából dőnlne a vér, az elnök, miután felfüggesztette az ülést, a teremőrökkel együtt rohanna oda a verekedőkhöz s igyekezne szétválasztani őket. Micsoda gyönyörű story volna ez némely amerikai lap számára, milyen gyönyörű head line-ok születnének és napokon keresztül beszélnének a magyar parlamentben uralkodó elviselhetetlen légkörről, terrorról s a jó Isten tudja, még miről. Mert a fent idézett példa ugyanis Belgiumban megtörtént, a véres incidensnek többszáz tanúja volt, a nyugodt, komoly vitákhoz szokott parlament egy súlyos összetűzésnek volt tanúja, mégsem harsog a világsajtó, még csak annyira se tartják érdemesnek az esetet kedves kollégáim, hogy letáviratozzák lapjaiknak. Amióta De Gaulle a francia községi választásokon győzelmet aratott, a már lankadó indulatok fellobbantak a belga királykérdés körül. A kormánykoalíció (szocialisták és katolikusok) egyik pártja, a katolikusok egyre hevesebben követelik III. Lipót király visszatérését Belgiumba. Mondanom sem kell, hogy De Gaulle esetleges kudarca esetén a katolkus párt nem követelte volna ilyen erővel III. Lipót visszatérését. Ebben a mondatomban már meg is mondottam az okot. III. Lipót a jobboldal királya, a baloldali pártok, a liberálisoktól a kommunistákig hallani sem akarnak róla. Elegendő lenne a szocialista párt egyik vezéregyénisége, Camille Huysmanns erre vonatkozó egyik nyilatkozata, amely úgy mél: «///. Lipót mindig fasiszta volt és ma is az.» Távirati stílusban elmondom az. előzményeket, mert bármilyen drámaian izgalmas is mindaz, ami e kérdés körül van, tartanom kell magamat a magyar papírviszonyokhoz. 1940 május — Belgiumot elárasztja a német hadsereg. A király marad, foglyul adja magát a németeknek. A kormány összevesz a királlyal, Londonba megy, hogy ott folytassa tovább a háborút. A király kijelenti, hogy nem akar többé tudni minisztereiről. Míg a korhiány Londonból irányítja a belga nép ellenállását az ország határain belül egyrészt, a gyarmatokon másrészt, a "király brüsszeli kastélyában él, állandó kontaktusban van a német kommandánssal, titkára kapcsolatokat tart a kollaboránsok szellemi vezéreivel. A király elmegy Berchtesgadenba Hitlerhez. Kéri annak biztosítását, hogy a német győzelem után is trónon maradhasson. 1944 nyarán Hitler az előnyomuló szövetséges csapatok elől elviszi Németországba. Megbízható tanuk vallomása szerint III. Lipót kijelentette, hogy "inkább megy Németországba, mintsem hogy a brutális és goromba amerikai tábornokokkal szóba álljon". Még egy részlet: mialatt a belga hadifoglyok tízezrei senyvednek a német fogolytáborokban, addig a király megnősül Brüsszelben, elveszi egy szélsőjobboldali érzelmeiről ismert és a múlt háborúban eléggé kompromittált flamand nagyiparos lányát... Ugyanezen idő alatt a király öccse, Károly, Belgiumban állandóan találkozik az ellenállás vezetőivel, 1944-ben pedig a Gestapo elől a Aadenekbe menekül és ott a többi maquizarddal együtt várja be az előrenyomuló szövetséges seregeket. A felszabadulás után a kormány összehívja a Parlamentet, megállapítja, hogy per király német kézen lévén, nincs abban a helyzetben, hogy uralkodjék, a parlament majdnem egyhangúan Károly herceget választja meg az ország ideiglenes kormányzójává. Így lett Belgium olyan királyság, amelyet egy kormányzó vezet — valami hasonlót mi magyarok is ismerünk az elmúlt évtizedek történetében... A háború befejezése után a kormány tagjai felkeresik a még mindig Németországban tartózkodó Lipótot és őszntén elmondják neki, hogy a Londonból való visszatérésük óta birtokukba jutott dokumentumok és tanúvallomások arra késztetik őket, hogy megkérjék a királyt, mondjon le trónjáról s adja át helyét Baudoui trónörökösnek. A király látszólag bele is egyezik, tanácsára repülőgépen jön Brüsszelből Erzsébet anyakirályné és Károly régensherceg, hogy a trónörököst visszavigye Belgiumba. A király felesége azonban igen ambiciózus hölgy s úgy látszik, nagyobb befolyása van férjurára, mint kormánya tagjainak. A király felesége kiráyné akar lenni, tehát nem engedi, hogy Lipót lemondjon. Az esti tárgyalásokon Lipót már beleegyezett és megadta az utasítást a lemondó okirat megszövegezésére, mire azonban reggel lesz, sajátkezűleg tépi szét tervezetét. Van Acker miniszterelnök úgy látja, hogy Lipót megváltozott álláspontja mögött nemcsak a feleség tanácsa áll. Attól tart, hogy Lipót puccsot kísérel meg s erőszakkal tér vissza a trónra. Brüsszelibe visszajövet a rádióban beszédet tart s kijelenti, hogy puccs esetén nem vállalja a felelősséget a rendért, ami magyarul annyit jelent, hogy szabad utat enged az általános sztrájknak s a véres utcai harcoknak. A liberálisok, szocialisták és kommunisták egységes királyellenes állásfoglalása megrémíti a katolikus pártot, a tervezett puccs elmarad. Míg a képviselőházban 20 főnyi többsége van a három baloldali pártnak, addig az egészen furcsa választójogi törvény eredményeként a szenátusban csak egyfőnyi majoritása van a kormánynak. A katolikusok nem nyugsztunk, állandó izgalmi állapotban tartják az országot, bizonygatják, hogy a király semmi hibát nem követett el. A kormánynak igen nehéz az élete, mert a katolikus ellenzék állandóan lesi az alkalmat, amikor a kormánypárti szertám,rolk valamelyike hangzik az ülésteremből s így leszavazhatja, megbuktathatja a gouvernement. * (7 'támadóit a tenger, a nép.-k j • is tengere — igy dalolta Petőfi 2 ' és valóban 1848 eseményei azt is igérték, hogy valamennyi nép le- 4 • rázza zsarnokát és a szabadság felé « • rohan feltartóztathatatlanul. így in- J • dult a magyar forradalom is most 4 • száz évvel ezelőtt és ha nem is volt 4 | az első Európában, amelyjármát • megunva síkra lépett", ő maradt az 4 • utolsó, míy harcolt, kitartott és végül | elbukott. Minden forradalmat leverjétek, csak a magyar állt győztesen és 4 • ha a cár nem siet a megrémült | а habsburgi dinasztia segítségére. Ma-j • gyarország saját erejéből diadalmas- 4 • kedik. Ma, amikor Tildy Zoltán köz- ts társasági elnök megnyitja a centenátriumi ünnepségek sorozatát, e kettőt 4 t véssük jól eszünkbe: mi tartottunk 1 s ki végsőkig száz évvel ezelőtt vala jmennyi nép között és önmagunk 4 J erejével győztünk volna, ha idegen J • hatalmak le nem gázolnak. Ma is ön- 4 [ magunkra épitünk, saját erőnkből 4 * akarjuk befejezni a forradalmat. * » amelyet száz évvel ezelőtt elbuktattak 4 J és hiába reménykedik a reakció ab- J * ban, ami száz évvel ezelőtt megmen- 4 • tette, ez még egyszer meg nem ismát- 4 • fedhetik. Azzal a hittel indulunk neki › • a centennárium esztendejének, hogy › • okulunk a letiport magyar szabad- ‰ ságharc bukásán, minden demokrá- › * eia tragédiáján, ami száz év alatt oly * • gyakran megmutatkozott. Erősek, ma- 4 [gabiztosak elszántak és az önvédelem * minden eszközére készen álluns, ^ • nemcsak ünnepelünk, szónokolunk, 4 | írunk és deklamálunk, hanem cselek- * • szünk is. A népek tengere, amely ~ • száz év múltjával ismét feltámadott, 4 K el fogja seperni az útjában álló gá- • takat és amiit ők száz évvel ezelőtt is dicsőségen kezdtek, mi diadallal fog- rjuk bevégezni. Az új kormányt Spaak alakítja meg, mégpedig úgy, hogy koalíciót csinál a katolikusokkal. Ez senkinek sem sikerült volna, csak Spaaknak, ennek a diabolikusan zseniális diplomatának. Hosszú tárgyalások után sikerül megformálnia a kormányprogramot, amelynek egyik pontja az, hogy "igyekezni fognak valamilyen megolődést találni a királykérdésben, azonkívül pedig «be fogják nyújtani a nők szavazati jogának törvénytervezetét». S itt álljunk meg egy pillanatra, ouvrons un prienthése — ahogy a franciáik mondják. A baloldali pártok éppen a királykérdésre való teintattel. ellenségei a nők szavazati jogának Mert a nők nem szavazhatnak Belgiumban, igaz, hogy senkinek sem jutna eszébe, hogy ezért kétségbe vonja, hogy demokrácia van Belgiumban. Amíg a konzervatív katolikusok egyik fő programpontja a nők választójoga, addig a szabadelvűek és munkáspártiak nem hajlandók a gyengébb nem képviselőit emancipálni az urnák előtt. Kétségtelen, hogy a klerikális befolyás alatt álló nők tömegei a király visszatérése mellett foglalnának állást, mégpedig úgy, hogy a katolikus pártra szavaznának. Spaak, hogy a kormány deklarációjában tett ígéreteit beváltsa, tárgyalni kezdett a pártok vezetőivel, azonban mindenki megmaradt pozícióin, az ország véleménye ebben a kérdésben továbbra is megoszlott. Erre azt a propozíciót tette a katolikusoknak, javasolják a királynak: küldje vissza gyermekeit Belgiumba. Ebbe a katolikusok beleegyeztek. Spaak levelet írt a királynak, amelyben kérte a királyi gyermekek Belgiumba való visszaküldését, őfelsége csak öthetes késéssel válaszolt a miniszterelnöknek, amelyben közölte: beleegyezik abba hogy gyerekeit viszszaküldje az esetben, ha Spaak a korrmány nevében kijelenti a parlament előtt, hogy a kiró .z becsülete mikuótalan. Spaak úgy vélte, hogy ha Párizs megér egy misét, akkor egy deklaráció megéri a békét, nem szívesen hár, •de meg kell tennie ezt a kijelentését, mert különben soha egy lépést sem haladhat a megoldás felé. Elkészítette • deklarácóját és már ki is jelölte a J napot, amelyen fel akarta olvasni. Ez L egy szerda volt. A szerdát megelőző , vasárnap a király fogadta Svájcban hívei egy küldöttségét és kijelentette: csak azt várja, hogy Spaak a kormány nevében deklarálja, hogy ő becsületes ember, utána semmi akadálya sem lesz majd annak, hogy visszatérjen a trónra. Ez volt a bomba, mely olyanta robbant, hogy majd belebukott a korrmány és kis híja, hogy fel nem osz£ látták a parlamentet. A baloldaliak, különösképpen a szocialisták, egysze-rű parasztidogásnak minősítették a ki-rály eljárását. Max Huset, a szocialista párt naiiv kapacitású, dinamikus elnöke pártja nevében interpellációt jegyzett be akirálykérdésben. Buset felelősségre vonta a katolikus pártot a párt és a király nyilatkozataiért. Ekkor szólalkozott össze az ellenzéki ,liberális Van Glabeeke, volt igazság- és belügyminiszter, „a kollaboránsok réme", Descamps katolikus képviselővel, akit „a Waterói oroszlán"-nak szoktak becézni barátai. Repültek a sértések és a boxütések, az ülést felfüggesztették ! A verekedés okozta szünetben aztán lecsillapultak a kedélyek és ez men- tette meg a kormányt. Ha a két képviselő nem verekszik össze, belgium ma már aggúlyosabb politikai krízisben van, kiírták volna a választásokat. A kormány két pártja bizalmat szavazott Spaaknak, a kommunisták és a liberálisok ellene szavaztak. Az ülés után Spaak az újságírók előtt elismerte, hogy hajszálon múlott a kormány élete és hogy ezentúl nehezebb lesz a kormányzás ... • Konklúzió- A belga királykérdés az európai politika függvénye. Fontossága túlmegy az ország határain. • Amennyiben a kedélyek meg nemnyugszanak, egészen s"b"és következményekkel járhat. Nem akarok jóslásokba bocsátkozni, bár nem én, hanem Camile Hiussmans közoktatásügyi miniszter mondotta, hogy a királykérdés még a barrikádokra viheti ezt a különben békés és dolgos népet ... A belga katolikusok — kimalngpártiak írta: Szombati Sándor HALADÁS Kedves vevőimnek boldog új évet kívánok LVIA IV, Bécsi u. 2 Jön az erős tél! HÓCSIZMÁK, HÓCIPŐK, SÁRCIPŐK IV, Váci u. 9. WIMPASSING VI. Andrássy út 8 ÚJÉV PESTEN Írta: Márkus László Voltak, ezelőtt is mindenfajta iskolák tananyagát tartalmazó tankönyvek, de sohasem hallottunk arról, hogy ezeket a könyveket más is olvasta volna, mint a diákság, az is csak azért, mert muszáj volt neki. Most azt jelentik a könyvárusok, hogy az új tankönyveket szorgalmasan kezdik vásárolni a felnőttek is. Nem valószínű, hogy már most közismert lenne az új könyvek tartalma, nem valószínű, hogy a diákokat annyira szenzácionálta, hogy hírükkel telekiabálták volna a várost. Ezek a könyvek nem árasztják magukból a bestsellerek penetráns, tolakodó, erőszakos, kábító szagait, címüket nem vetítik a felhőkre agresszív reflektorok, s ha mégis érdekes olvasmányt szimatol bennük a dolgozó társadalom, ennek magyarázata nem lehet más, mint hogy sugallatos hatása van a jelzőnek, amivel tartalmuk lényegét meg szokták jelölni. ,,Demokratikus tankönyvek", ez a hivatalos megállapított jellegük és úgylátszik, ez a szó ma már nem csak jelige, mely többé-kevésbé hiteles politikai tantételeket fedez, hanem valóságos, működő, önmagát megteremteni vágyó elv, eleven élet, formát kereső intuíció a felszabadult szellemben. Az új tankönyveket eleve bizalommal fogadja az eszmélő társadalom, mert elhiszi, hogy tényleg a demokrácia eszméit és eszményeit tartalmazzák és elhiszi főkénen azt, hogy ezekből a könyvekből egy új, illetőleg eddig visszaszorított gondolatokban megújult világ képét ismerheti meg és konkrét fogalmazásban kapja azt, amit tudattalanul sejtett és áhított. Az új tankönyvekben az újat keresik, az örökkévaló erkölcsi törvény új fogalmazását, a szociális fegyelemmel fékezett szabadság, a közösség és az egyén igazságos és észszerű viszonyának törvényekbe foglalását. Újnak hiszik a könyveket, tehát nem olyannak, amilyenek eddig voltak. Azt hiszik az emberek, hogy az új könyvekben nem egy kötelező államvallás és nem egy hatalmi szervezet céljai szerint kigondolt és dogmatizált világrend feszes előírásait fogják olvasni, nem eleve meghatározott, változhatatlan és kritizálhatatlan, végleges képleteket, hanem ösztönzést és irányítást kapnak arra, hogy maguk is gondolkodhassanak és tovább gondoljanak a tanítóktól kapott, dinamikusan telített energikus eszmélet. Ezekben az új könyvekben a gondolatszabadság kódexeit feltételezik, azoknak az elveknek summáját, amelyek garantálják, hogy az új törvény valóban a szabad meggyőződés, nem pedig a kényszerű vak hit szankciójával teremt és tart rendet az ember új és boldog közösségében. Örvendetes, vigasztaló és biztató ajándéka az új esztendőnek az a jelenség, hogy az új tankönyveket a felnőttek dolgozó társadalmában is buzgón olvassák. A száz éve föllobbant és újra hamvába holt demokrácia új és már ki nem oltható fellobbanására gondolhatunk, ha ezek az új könyvek valóban a demokrácia egyszerű és igaz szent könyvei. Valami misztikus szépség és valami több mint véletlen felsőbb akarat jelenléte deríti fel e komor időket, ennek a második negyvennyolcnak borús hajnalát, ha ez az érdeklődés csakugyan azt mutatja, hogy most már a tömegek lelkében is élő és tevékeny vágy óhajtja az emberiesség megismerését és megvalósulását. Ila már nem felszabadító messiásokat vár az ember, hanem önmagának messiása akar lenni, önmagát megváltani a tudás és az értelem csodájában. A pesti új év egén ennek a vágynak napja két, az emberi szellem felszabadulásának tüzes jele, amelyben győzni fog a gondolat, ha az új tankönyvek valóban azt tartalmazzák, amit bennök a sóvárgó ember feltételez. Óriási felelősség terheli azokat, akik írták, és azokat, akik terjesztik a könyveket, de egyben a történelmi kötelességteljesítésnek magas dicsősége is ígérkezik számukra, mert generációk boldog vagy boldogtalan sorsa múlik azon, hogy az új nyegyvennyolc iskolája a demokráciát tudja e tanítani, vagy megint csak azt, ami új hatalmasok hatalmát alapozza meg az újra homályba boruló világon.