Haladás, 1949 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1949-01-06 / 1. szám

CYÍZLÖLÖM ŐKET!... írta: Máthé Elek református lelkész Az egész Mindszenty-ügy egyik legnehezebben cáfolható és lelep­lezhető, fél vagy annál is kevesebb igazsága az volt, amiről a trónját vesztett esztergomi érsek maga is szívesen beszélt, hűséges csatlósa, a Vatikánban menedéket talált Mihalovics Zsigmond pedig szerte­kürtölt az egész világban, mintha a protestánsok között is sokan lettek volna, akik rokonszenvvel kísérték volna Esztergom érsekének bár Don­ Kihote-szerű, de mégis veszedelme­sebb természetű, szélmalom harcát a magyar demokrácia ellen. Az ilyen, adatszerűen nem igazolható állítások szépen hangzó szónokias­ságát természetesen szívesen hal­lották és kapva kaptak rajta hatá­rokon innen és túl az olyanok, a­kik, amint azt a nyugatiak sajtója és rádió­állomásai az unalomig is­mételték a prímás letartóztatását követő napokon, maguk is hitték, másokkal azonban mindenesetre el akarták hitetni, hogy Délkelet-Európában az emberiesség és a szabadság egyetlen gáncs és félelem nélküli lovagja, csillogó páncélba öltözött Parszifalja Mindszenty József: Amerikai és angol vezércikkírók és hírmagyarázók arról természete­sen megfeledkeznek és azt a jelen­téktelennek nem nevezhető, tárgyi igazságot tudatosan elhallgatják, hogy Mindszenty József szélmalom harcának, ha kezdet kezdetétől fogva nem lett volna kilátástalanul kudarcra ítélve, legfőbb célja volt, hogy a két világháború előtti Eu­rópa politikailag­­legelmaradottabb, reakciós és bigot uralmi rendszerét, a Habsburg monarchiát helyreál­lítsa előbb Magyarországon és Ausztriában, majd aztán Mosztartól Csernovitzig, a Bajor Alpoktól a Fekete-tengerig, úgy, mint volt 1914 előtt. Mindszenty védelmezői a parla­mentben és az Új Ember hasábjain gyakran emlegették sértődött han­gon, hogy a hercegprímás egyetlen egy beszédjében sem mondta és se­hol a nyilvánosság számára le nem írta, hogy vissza akarja adni a nagybirtokosoknak földjeiket vagy a nagytőkéseknek államosított vál­lalataikat. Arról most nem beszé­lünk, hogy a rendőri hatóságok ke­zére került és nem a nyilvánosság­nak szánt prímási feljegyzések, kü­lö­nösen a földreform­ esetében, egésze® mást bizonyítnak. Ennél sokkal fontosabb, amit lényegében úgyis sejtettünk, sőt majdnem bi­zonyosan tudtunk, de részletesen a nagy nyilvánosság csak a prímás letartóztatása után közzétett ada­tokból értesült róla, hogy Mind­szenty József 1947 nyarán tett északamerikai utazását többek kö­zött arra is­ felhasználta, hogy a legitimizmus új életre keltésével dolgozzék a Habsburg monarchia helyreállításának előkészítésén. A hercegprímás az uralkodókkal való bánásmódban jól bevált jezsuita gyakorlat szerint, noha ő maga nem is jezsuita, a gyónás szentsé­gének hívő katolikusoknál minden másnál bizalmasabb kapcsolatait használta fel Zita volt özvegy csá­szárnéval és Habsburg Ottó­v­al való, ismételt találkozásain. Mikor ha csak fellegvárakat építve is, de részleteiben is megbeszélték Ottó trónjának visszaállítását, amely munkáiban Mindszenty bíborral ékesített személyének különösen fontos szerepet szántak, bizonyosan azért is, mert Zita és Ottó úgy okoskodnak, hogy bizalmukkal soha többet nem szabad megaján­dékozniok eretnek protestánsokat. Ez a dolog lényege és nem a nyugati hírmagyarázók előadásai­nak vagy a lapok cikkeinek szép szavakba öltöztetett vezérm­otívuma a szabadság bajnokának tragikus bukásáról. Ha valaki mégis azt akarná elhitetni önmagával, hogy egy elképzelt Ottó restauráció esetén fenntarthatók lennének az utolsó négy év szociális haladásának vív­mányai, az ilyen emberen nem le­het segíteni. Az ilyenre pontosan ráillenek a prófétai szavak, látván nem látnak és hallván nem halla­nak. Aki azonban józanul és el­fogulatlanul gondolkodik, tudja, hogyha Mindszenty József vágy­álma, a Habsburgok visszahozatala Valami csoda folytán beteljesült voksa, már csak a politikai reakció belső törvényénél fogva is, az egyé­nek üldözését és a bosszú féktelen kiélését nem is említve, a nép olyan kíméletlen elnyomása, a szociális követelmények olyan durva visszaszorítása következett volna, amire példát csak a teljesen kleri­kális uralom alatt nyögő Spanyol­országban találunk. Ha mégis akadtak volna a ma­gyar protestánsok között olyanok, akik rokonszenvvel kísérték Mind­szenty József tevékenységét, a prí­más legitimista terveinek nap­fényre hozatala után meg kell, hogy változtassák véleményüket és ki kell ábránduln­ok egy olyan ügyre pazarolt rokonszenvükből, amely saját hitbeli meggyőződé­sükre csak megalázást és sérelmeket hozhat. Amikor Mih­alovics Zsig­mond egy svájci lap tudósítója előtt megtette imént említett nyilat­kozatát „Mindszenty protestáns partizánjai­"ról, az Egyesült Álla­mokban elhangzottak olyan kijelen­tések, amelyek szerint egyedül Bu­dapesten hetenként százával térnek át protestánsok a katolikus hitre, egyes egyedül azért, mert így juttat­ják kifejezésre, hogy az esztergomi hercegprímást tartják szellemi vezé­rüknek. Mondanunk sem kell, hogy ebből az állításból egyetlen szó sem volt igaz. A budapesti protes­táns templomokban Szilveszter es­téjén vagy újévkor szokták fel­olvasni a szószékről az istentiszte­let végén az elmúlt év statisztikai adatait. Az alábbi adatokból vilá­gosan kitűnik, hogy a katolikus hitre való áttérés szempontjából a Mirndszenty iránti állítólagos pro­testáns lelkesedésnek nyomát sem lehet találni. A 120—130.000 lelket számláló budapesti református egy­házmegyében 1948-ban a katolikus hitre áttért 80 férfi és 132 nő, de ugyanakkor a katolikusból refor­mátusnak tért át 50 férfi és 85 nő. A református egyház vesztesége egész évben 75 egyháztag volt, tehát százalékban ki sem fejezhető töredék. De a Mindszentizmusnak ezekhez az áttérésekhez sem volt semmi köze, hanem a vegyesházas­ságokkal függött össze. Reformátu­sok és katolikusok közötti vegyes­házasok szám­a Budapesten 1948-ban négyezer körül volt. Viszont voltak néhány százan, pontosan 350-en, akik a vegyesházasságból származó különféle bonyodalmakat úgy­ küszöbölték ki, hogy a refor­mátus fél katolikus vagy a kato­likus fél református hitre tért át. Végül olyan protestánsok oku­lására, akik hajlandók lennének arra, hogy a Habsburg restaurációt, a Mindszenty-féle politika legfőbb célkitűzését a maguk számára is kívánatosnak tartanák vagy leg­alább is olyannak, amit cinikusan nem átalnak „kisebb rossz"-nak ne­vezni, elmondom a következő tör­ténetet. Kilenc évvel ezelőtt, 1940 márciusában New Yorkban voltam, amikor Franciaországból odaérke­zett Ottó, hogy bizonyos nyugati szövetségesek által jónak látott por­paganda feladatokat elvégezzen. Nem sok idővel megérkezése után a newyorki jezsuiták hívták meg ebédre Bronx-beli rendházukba, a Jem Keleti Intézetének etad­l­hhh Fordham Road-on levő St. John's College- ba. A meghívottak között az egyetlen protestáns John Prince professzor, a Columbia egyetem Keleti Intézeté­nek igazgatója volt, akivel ugyan­aznap este az intézetében rendezett előadó ülés után beszélgettem. Prince professzor, aki egyébként magyarul is elég jól beszél, a velem levő Takaró Géza, newyorki refor­mátus lelkészhez és hozzám for­dulva így szólt: „Bizonyosan ér­dekli önöket, hogy Ottó herceg miként gondolkodik a magyar pro­­testánsokkal. Mikor lunc­h közben a Habsburg monarchiának a szövtsé­gesek várt győzelme után ál­tala várt helyreállításáról folyt a beszélgetés, tudva, hogy Cseh-Szlovákiában és még inkább Magyarországon pro­testánsok jelentős számban élnek, megkérdeztem a hercegtől, miként gondolkodik róluk? Válasza néhány szavas tőmondat volt, de ez a né­hány szó annál többet mondott: — „I hate them — Gyűlölöm őket." BÍBOROSOK GYŰRŰJE A fémtok egymásután önti ki mély titkait és tárja fel a konspirációt, tudatosan és tervszerűen szőtt szálait, egyházi és világi hatalmasságait, akik a magyar demokratikus köztársaság megdöntésére szövetkeztek. Mindennap új fej búvik ki a rejtélyes tokból, új kéz nyúlik ki és új név áraszt világos­ságot: íme ezek azok, akik vissza akar­ják szedni a földet a magyar néptől, ki akarják szolgáltatni az országot a háborús hatalmaknak és vissza akar­ják hozni a feudalizmus feltámasztá­sának varázslóját, Habsburg Ottót. Dokumentumok kerülnek elő, amelyek­ben mindenről van szó, csupán egyről nem: a vallásszabad­ságról, a hit szabad gyakorlásáról, a lelkek szabad szárnya­lásáról. Vallomás mindegyik arról, hogy a vallást semmi veszély nem fe­nyegette Magyarországon és a vallás nagy ponh­ifexei tisztára politikai e­lők érdekében állottak össze szétágazó összeesküvésre. Kerek egész gyűrű alakul ki a sze­münk előtt: a bíborosok és a főpapok szoros lánca. Kezdődik a láncszem Mindszentynél és tovább kapcsolódik belé: Rohracker salzburgi hercegérsek, Innitzer bécsi bíboros, Faulhaber müncheni bíboros, Spetlm­an newyorki bíboros, Montini bíboros, vatikáni ál­lamtitkár, maga a pápa, és végül visz­szaérkezi­k a láncolat ismét Eszter­gomba Mu­tciszentéhez. Belekapaszko­dik a gyűrűbe Horthy Miklós, aki levelet ír a pápának a szent korona visszatartása érdekében­ jelentkezik a láncba Csáky, Eszterház­y Pa­jtás, a fő­urak és mágnások nyüzsgő hada, aki mind a bíborosok megszervezett erős táborától reméli egy régi világ vissza­tértet ,és földbirtokai visszaszerzését a magyar néptől. A bíborosok hiteles levelezéséből el­vitathatatlanul megállapítható, hogy a szent koronában egyik sem látott, nem is keresett vallási kegytárgyakat, áhíta­tos ereklyét, lelki vigasz forrását, ha­nem kimondottan és megnevezetten politikai kincset: a magyar államhata­lom és szuverenitás jelképét. Jogiyal kérdezheti mindenki: mi köze ezeknek a bíborosi uraknak Ma­gyarország fHlnmhnrihni problémáihoz és szuverenitásához? Ki adott nekik •manui­iítumot. Iwrv Salzburgon, Bécsen, Münchene, Brüsszelen, New-Yorkon Rómán k«re«sz*ül » magyar árfan? sorskérdéseibe beleavatkozzanak? Mit jelent ez a szent szövetség, amely bíborosokból és érsekekből áll és ro­hamot h­adiít el a magyar demokrácia ellen, vissza akarja állítani hazánkban a nagybirtok uralmát és el akarja ko­bozni az állami szuverenitás egykori jelképét, azt a szimbólumot, amely ma már csak történelmi és műkincs érté­ket jelent, de éppen azért szeretnék megkaparintani, hogy ismét a főpapi és főúri osztály halá­mának klenédiuma lehessen? Ezekben a dokumentumokban, bíbo­rosok és pápai államtitkárok levelei­ben egyetlen szó, egyetlen célzás sincs arra, hogy bárminő vallási veszedelem forogna fenn Magyarországon, hogy tehát a főpapok gyűrűje azért kereke­dett volna ki ilyen tökéletesen, hogy kk .­védje a magyar vallásszaláadságot. Halvány célzást nem fedezhetünk fel a vallás védelméről, a lelkiismeret nyu­galmáról és tisztaságairól, templomok, zárdák, processziók, papi missziók, hitoktatás veszedelméről, ami ellen a bíb­oro­knak szövetkezniök kell. A vi­lág bíborosai a nemzetközi reakció, az imperialista fiatalllmi törekvések és a demokrácia ellenes Sizent szövetség nyílt harcosaiként és irányító vezéreiként ugranak elő ezekből az eredeti doku­mentumokból. Mialatt a nyugati sajtó és politika a Mindszenty-ü­gyet mint a vallásszabadság legsúlyosabb sérelmét tünteti fel, a fémtok luciferi arca tele van gonosz politikai ránccal, szenve­déllyel, gyűlölettel és elszántsággal. A bíborosok s­em leplezik ezekben a levelek­ben és üzenetekben, hogy Mind­szen­tyíven és a szent koronában politi­kai érdekek exponensét és szimbólu­mát látják és ismerték fel és ezért nyü­zsögnek, ezért fognak kezet és akar­ják megállítani mozgásában a földet, amely mégis mozogni akar. Világ­szépei és köztük elsősorban a magyar nép, olvassátok el ezeket a leveleiket, a bíborosok és érsekek üze­netváltást és győződjenek meg immár saját szavuk és beszédük nyomán, hogy itt a vajlószabadság ü­riterve alatt egy letűnőben levő és bukás előtt álló hatalmi­­ékítmény megmentését kísér­lik messs. Nyíljanak fel a sziemek és hastntózzanak a fü­lek, ítélkezzzék az értelem és sajogjon fel a szív: a mil­liók ámítása és hiszékenységjének ki­sorozása telárnlbafcrft vojaira-c- drasz­ tikusabban és durvábban, nyersebben és önnönmagát elárulóbb módon, mint ezekben a levelekben? Hazugság min­den szó, amit a vallásszabdság vé­delméről írnak és beszélnek, rádióznak és prédikálnak; az igazság az, amit a fémtok magából kiöntött: a bíborosok, szövetsége meg akarja fojtani a ma­gyar nép demokratikus megújhodását és felszabadulását, vissza akarja adni a mágnások földjét, szolgává akarja tenni az országot az imperialista cé­lok igájában és a katolicizmus jelszava alatt Közép-Európa katolikus országai fölé akarja ültetni a Habsburgokat, a jezsuitákat, a klérust és földesúri pere­puttyot és mindezt milliók hitének és vallásos buzgalmának megcsalásával és elámításáva. Most van száz éve, hogy a pápa el­vesztette világi hatalmát, IX. Pius elszaladt Rómából és a Habsburgok, Bourbonok és a kalandor III. Napoleon­­segítségével még egyszer megpróbálta a pápai államot visszaszerezni. Ami nem sikerült száz évvel ezelőtt, azt meg akarják ismételni száz év után: az egyház lelki uralmának segítségével visszaállítani a feudális-klerikális ural­mat azokban az országokban, ahol azt elvesztették. A bíborosok fojtogató gyűrűje rá akar fonódni a felszabadult milliók nyakára. Ehhez az iparkodás­hoz a nyilvánosság előtt tolvajnyelvet használnak, a vallás megmentésének hamis és álnok szókincsét. De szeren­csére Mindszenty bölcsen megőrizte a fémtokban a bíborosok leveleit és ezek kikiáltják a világnak, hogy a főpapok nem a hit, lelki béke és áhitat, hanem a világi hatalom zászlósurai, a jobbágyi robot, a munkáskizsákra á­rnyolás és a háborús számadás és ké­szülődés megőrzői és feltámasztói. Sem­ Mindszentynek, sem bíborostársain­a­k nincs közük a vallás kérdéseihez, tisz­táb­a politikai cinkosok és vállalkozók, nagyhatalmi zsoldosok és a világ újjá­születésének ellenségei. Munkások és parasztok, intelligencia és szellemi harcosok egyaránt tudják immár, hogy a Mindszenty-ügy hátterében milyen célok és indulatok lüktetnek. Amiint nem sikerült a pápai világi ural­mat száz évvel ezelőtt visszaállítani, úgy nem fog sikerülni a bíborosi gyűrű utolsó kísérlete sem: megmenteni azt a politikai rendszert, amely a főpapok és főurak gazd­aság­i és politikai befo­lyását az idők végtelenségéig szer­etné fenntartani. Pécsről indult el... 1944 december végén megrendülve és tehetetlenül értesült a körülzárt Bu­dapest a szovjet parlamenterek: Stein­metz kapitány és társai legyilkolásá­ra]. Ez a nemzet­közi jogellenes, ember­telen gaztett felháborított minden, be­csületes magyar embert. Steinmetz ka­pitányban nemcsak a hős szovjet­katonát, hanem hazánkfiát is gyászol­juk. Steinmetz Miklós kapitány édes­apja, Steinmetz István mérnök, ma­gyar ember, aki több évtizedes emigrá­ció után, hős fia halálának egy éves évfordu­ljára érkezett haza népi de­mokráciánk hívó szavára és most a Közlekedésügyi Minisztériumban telje­sít szolgálatot. Felkerestük Steinmetz Istvánt, aki forradalmi múltjáról, emigrációjáról és fiának életéről a kö­vetkezőket mondta: — Tanulmányaimat a pesti műegye­temen végeztem. Már akkor tagja vol­tam annak a mozgalomnak, amelyből később a Galilei Kör sarjadt ki. Ebben az időben kezdték az egyetemen Ap­ponyiék reakciós keresztmozgalmukat. Keresztény ember magok, de mint a szabad gondolkodás híve, nem tűrhet­tem azt a különbségtételt ember és ember között, amelyet ez a reakciós keresztmozgalom már akkor elindított. Tiltakoztam a kereszt kitétele ellen. 1913-ban kerültem Pécsre, ahol mint mérnök az Államvasutaknál teljesítet­tem szolgálatot. Beléptem a Szabad­gondolkodás Magyarországi Egyesüle­tébe, ahol az egyesület egykori alapírí­tói: Hajdú Gyula, Doktor Sándor, Ágoston Péter, Jászi Oszkár és mások jóbarátaim voltak. Köztudomású, hogy Pécsről indult el az a gondolat, amely visszhangra talált az akkori Magyar­ország h­aladó értelmiségének jelenté­keny táborában. Örömmel olvastam a Haladás legutóbbi számában azt a cik­ket, amely a századeleji szabadgon­dolkodókról szólt. Nem vitás, hogy volt Magyarországon olyan polgárság is, amely magában hordta a forrada­lom lángját és amelyre, mint örök­ségre, ez a polgárság büszkén tekintiett vissza. Hajdú Gyulával, aki most az Igazságügy-minisztérium politikai ál­lamtitkára, együtt voltunk a Tanács­köztársaságban. 1921-ben, amikor a szerbek kiürítették Pécset — mint szocialista, városi főmenük — emi­grálnom kellett Horthy­ék elöl. Felesé­gemmel és gyermekeimmel Dél-Ameri­kába kerültem. Beléptem az argentin miin­kás-klubba és nemcsak láttam a dolgozók küzdelmét, hanem amennyi­re erőmtől telt, harcoltam is érdekük­ben. Amikor 1931-ben Argentína fel­vette a diplomáciai kapcsolatot Horthy Magyarországával, feketelisták­ készül­tel­ az ott élő magyarokról és ezeken én az első helyen szerepeltem. Ugyan­ez év karácsonyán kerültem Szovjet­oroszországba és 1945 december 27-én, éppen boldogult fiam halálának egyéves évfordulóján érkeztem vissza Magyarországra. Azért beszédeik annyit a saját életemről, mert ugyanezt az életet élte velem családom és Miklós fiam is. Miklós fiam másfél évig a spanyol forradalomban harcolt és ti­zenkilenc, éves volt, amikor Moszkvá­ba került. Akkoriban spanyolul job­ban beszélt, mint magyarul, öt évig az „Orázsáni Vidre" rádiógyárban dol­gozott, mint rádiótechnikus és beirat­kozott a moszkvai egyetem magyar fakultására. Én először a Moszkvai Közúti Villamosvasútnál, majd a Szovjet Vasutak Tudományos Intéze­ténél nyertem állást, ahonnan később az Autóutak Építésének Tudományos Intézetéhez vezényeltek át. Amikor Moszkvába kerültem, egy évig párt­jelölt voltam, mert aki a Párt tagja akar lenni — ami a legnagyobb ki­tüntetésnek számít —, egy évig meg­szakítás nélkül ugyanabban az állás­ban kell dolgoznia, hogy társai ala­posan megismerjék. A Pártnak csak kifogástalan párthűségű elvtárs lehet a tagja. Jellemzésül talán elmondom, hogy például azt a párttagot, aki csak egyszer mutatkozik nyilvános helyen részes ájn­aívotlono. « Pártból »zonnal kizárják. Nagyon kevés párttag van a hatalmas Szovjetunióban, számuk alig hatmillió. Azok azonban, akik nem párttagok, semmiféle mellőzésben nem részesülnek, ugyanúgy dolgozhatnak vezető állásokban is, miint a párttagok, ha egyébként becsületes, tiszta gondol­kodású dolgozói a Szovjetnek. Az alatt az idő alatt, míg Moszkvában voltam, a város hihetetlen fejlődésen ment át. Persze, könnyebb az építkezés lehe­tősége, mint a kapitalista államok­ban, mert a ház- és telekspekulációk nem kötik meg a városépítés lehe­tőségét. Moszkva 1931-ben hatvani szá­zalékban még faházakból áll­, ma vi­lágváros. Háza, öröklakása bárkinek lehet, csak éppen nem spekulálhat vele. Házbéreket mindenki kereseté­nek arányában fizet. A dolgozók nya­ralásáról, gyógykezeltetéséről, de sok más egyébről is az állam gondosko­dik. Önálló kiskereskedelem nincsen, de a mi „Közért-boltjainkhoz és Ál­lami Áruházainkhoz hasonló állami üzletekben minden megvásárolható, ami szem-szájnak ingere. A kisiparo­sok a termelőszövetkezetek keretén belül dolgoznak, de önállóak csak ad­dig maradhatnak, amíg önmaguk dol­goznak és nem tartanak alkalmzott­t. Orvosok, mérnökök, ügyvédek állami alkalmazásban állanak és mentalitá­sukra jellemzésül hadd mondjam el, hogy amikor fiam gyomormérgezésben megbetegedett és a körzeti orvosért szaladtam, nemcsak hogy pillanatok alatt ott volt, de kényszerített, hogy lefeküdjem és ő virrasztott egész éjjel film­ betegágya mellett. „Önnek hol­nap dolgoznia kell — mondotta —, ez a beteg elvtárs az én fiam is. Feküd­jék le nyugodtan." A Szovjetben a dolgozó értelmiségnek és a szakembe­reknek nagy becsületük van. A kutató tudósokat mindennel ellátják, hogy egész energiájukat gondmentesen munkájuknak szentelhessék. Két há­zuk is van, az egyik munkahelyükhöz, laboratóriumukhoz közel, a másik nyaralóhelyen. Élelmezésükről, ruház­kodásukról, mindenről, amire szük­s­égü­k van, az állam gondoskodik. A háborús evakuáláskor közel a kínai határban Alma Atá­ba költöztettek­ bennünket. Az ottani nép nyelve ha­sonlít a magyaréhoz. Alma Ata annyit jelent, mint az imá­k atyja. Miklós fiáart ekkor már a Szovjet Hadseregben harcolt. Utolsó leveleit,halcla elött két nappel, karácsony napján írta neke­künk, Versesről. Fényképet is küldött, beragasztottam itt, ebbe az albumba, a többi emlékei közé. Szakállas kép. Azt írta: „Apám, te biztosan harag­szol, hogy szakáin növesztettem, de pár nap múlva Pesten leszünk, akkor majd levágatom." Néhány nap múlva mondta be a moszkvai rádió parla­mentereink legyakolását, de fiam ne­véről nem tett említést. Feleségem azonban mintha megérezte volna, alig tudtuk megnyugtatni. Azt mondta: "Ez az én fiam volt." Hivatalos értesítést haláláról és egy kollektív kondoleáló levelet, boldogult fiam összes emlék­tárgyaival együtt a Malinovszky had­i­sereg stábjától kaptam. Moszkvában ért a felszólítás, hajlandó vagyok-e Magyarország felépítésében részt venni? Örömmel jöttem haza, végre a mi hazánkba, hogy itt dolgozzam a szocializmusért. A közelmúltban Pécs­re is ellátogattam. Szerettem volna a Mozgalomban résztvett barátaimat felkeresni, de sajnos mind elpusztult, egyet sem találtam közülük életben. Munkájuk azonban nem volt hiába­való és nem volt meddő. Merész kiál­lásuk sokszor hősi cselekedetnek szá­mított a hatalom akkori birtokosaival szemben s az a haladó értelmiség, amely a szabad gondolkodás forra­dalmi eszméin nevelkedett, most dol­gozhatik igazán szabadon népünk fel­emelkedéséért. Huszonöt éves világ­vándorlásom mentesített minden sovi­nizmustól, de mégis boldog vagyok, hogy itthon lehetek és dolgozhatom­ azért, amiért a fiam meghalt. Kováts Dámre

Next