Haladás, 1949 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1949-01-06 / 1. szám
CYÍZLÖLÖM ŐKET!... írta: Máthé Elek református lelkész Az egész Mindszenty-ügy egyik legnehezebben cáfolható és leleplezhető, fél vagy annál is kevesebb igazsága az volt, amiről a trónját vesztett esztergomi érsek maga is szívesen beszélt, hűséges csatlósa, a Vatikánban menedéket talált Mihalovics Zsigmond pedig szertekürtölt az egész világban, mintha a protestánsok között is sokan lettek volna, akik rokonszenvvel kísérték volna Esztergom érsekének bár Don Kihote-szerű, de mégis veszedelmesebb természetű, szélmalom harcát a magyar demokrácia ellen. Az ilyen, adatszerűen nem igazolható állítások szépen hangzó szónokiasságát természetesen szívesen hallották és kapva kaptak rajta határokon innen és túl az olyanok, akik, amint azt a nyugatiak sajtója és rádióállomásai az unalomig ismételték a prímás letartóztatását követő napokon, maguk is hitték, másokkal azonban mindenesetre el akarták hitetni, hogy Délkelet-Európában az emberiesség és a szabadság egyetlen gáncs és félelem nélküli lovagja, csillogó páncélba öltözött Parszifalja Mindszenty József: Amerikai és angol vezércikkírók és hírmagyarázók arról természetesen megfeledkeznek és azt a jelentéktelennek nem nevezhető, tárgyi igazságot tudatosan elhallgatják, hogy Mindszenty József szélmalom harcának, ha kezdet kezdetétől fogva nem lett volna kilátástalanul kudarcra ítélve, legfőbb célja volt, hogy a két világháború előtti Európa politikailaglegelmaradottabb, reakciós és bigot uralmi rendszerét, a Habsburg monarchiát helyreállítsa előbb Magyarországon és Ausztriában, majd aztán Mosztartól Csernovitzig, a Bajor Alpoktól a Fekete-tengerig, úgy, mint volt 1914 előtt. Mindszenty védelmezői a parlamentben és az Új Ember hasábjain gyakran emlegették sértődött hangon, hogy a hercegprímás egyetlen egy beszédjében sem mondta és sehol a nyilvánosság számára le nem írta, hogy vissza akarja adni a nagybirtokosoknak földjeiket vagy a nagytőkéseknek államosított vállalataikat. Arról most nem beszélünk, hogy a rendőri hatóságok kezére került és nem a nyilvánosságnak szánt prímási feljegyzések, különösen a földreform esetében, egésze® mást bizonyítnak. Ennél sokkal fontosabb, amit lényegében úgyis sejtettünk, sőt majdnem bizonyosan tudtunk, de részletesen a nagy nyilvánosság csak a prímás letartóztatása után közzétett adatokból értesült róla, hogy Mindszenty József 1947 nyarán tett északamerikai utazását többek között arra is felhasználta, hogy a legitimizmus új életre keltésével dolgozzék a Habsburg monarchia helyreállításának előkészítésén. A hercegprímás az uralkodókkal való bánásmódban jól bevált jezsuita gyakorlat szerint, noha ő maga nem is jezsuita, a gyónás szentségének hívő katolikusoknál minden másnál bizalmasabb kapcsolatait használta fel Zita volt özvegy császárnéval és Habsburg Ottóval való, ismételt találkozásain. Mikor ha csak fellegvárakat építve is, de részleteiben is megbeszélték Ottó trónjának visszaállítását, amely munkáiban Mindszenty bíborral ékesített személyének különösen fontos szerepet szántak, bizonyosan azért is, mert Zita és Ottó úgy okoskodnak, hogy bizalmukkal soha többet nem szabad megajándékozniok eretnek protestánsokat. Ez a dolog lényege és nem a nyugati hírmagyarázók előadásainak vagy a lapok cikkeinek szép szavakba öltöztetett vezérmotívuma a szabadság bajnokának tragikus bukásáról. Ha valaki mégis azt akarná elhitetni önmagával, hogy egy elképzelt Ottó restauráció esetén fenntarthatók lennének az utolsó négy év szociális haladásának vívmányai, az ilyen emberen nem lehet segíteni. Az ilyenre pontosan ráillenek a prófétai szavak, látván nem látnak és hallván nem hallanak. Aki azonban józanul és elfogulatlanul gondolkodik, tudja, hogyha Mindszenty József vágyálma, a Habsburgok visszahozatala Valami csoda folytán beteljesült voksa, már csak a politikai reakció belső törvényénél fogva is, az egyének üldözését és a bosszú féktelen kiélését nem is említve, a nép olyan kíméletlen elnyomása, a szociális követelmények olyan durva visszaszorítása következett volna, amire példát csak a teljesen klerikális uralom alatt nyögő Spanyolországban találunk. Ha mégis akadtak volna a magyar protestánsok között olyanok, akik rokonszenvvel kísérték Mindszenty József tevékenységét, a prímás legitimista terveinek napfényre hozatala után meg kell, hogy változtassák véleményüket és ki kell ábrándulnok egy olyan ügyre pazarolt rokonszenvükből, amely saját hitbeli meggyőződésükre csak megalázást és sérelmeket hozhat. Amikor Mihalovics Zsigmond egy svájci lap tudósítója előtt megtette imént említett nyilatkozatát „Mindszenty protestáns partizánjai"ról, az Egyesült Államokban elhangzottak olyan kijelentések, amelyek szerint egyedül Budapesten hetenként százával térnek át protestánsok a katolikus hitre, egyes egyedül azért, mert így juttatják kifejezésre, hogy az esztergomi hercegprímást tartják szellemi vezérüknek. Mondanunk sem kell, hogy ebből az állításból egyetlen szó sem volt igaz. A budapesti protestáns templomokban Szilveszter estéjén vagy újévkor szokták felolvasni a szószékről az istentisztelet végén az elmúlt év statisztikai adatait. Az alábbi adatokból világosan kitűnik, hogy a katolikus hitre való áttérés szempontjából a Mirndszenty iránti állítólagos protestáns lelkesedésnek nyomát sem lehet találni. A 120—130.000 lelket számláló budapesti református egyházmegyében 1948-ban a katolikus hitre áttért 80 férfi és 132 nő, de ugyanakkor a katolikusból reformátusnak tért át 50 férfi és 85 nő. A református egyház vesztesége egész évben 75 egyháztag volt, tehát százalékban ki sem fejezhető töredék. De a Mindszentizmusnak ezekhez az áttérésekhez sem volt semmi köze, hanem a vegyesházasságokkal függött össze. Reformátusok és katolikusok közötti vegyesházasok száma Budapesten 1948-ban négyezer körül volt. Viszont voltak néhány százan, pontosan 350-en, akik a vegyesházasságból származó különféle bonyodalmakat úgy küszöbölték ki, hogy a református fél katolikus vagy a katolikus fél református hitre tért át. Végül olyan protestánsok okulására, akik hajlandók lennének arra, hogy a Habsburg restaurációt, a Mindszenty-féle politika legfőbb célkitűzését a maguk számára is kívánatosnak tartanák vagy legalább is olyannak, amit cinikusan nem átalnak „kisebb rossz"-nak nevezni, elmondom a következő történetet. Kilenc évvel ezelőtt, 1940 márciusában New Yorkban voltam, amikor Franciaországból odaérkezett Ottó, hogy bizonyos nyugati szövetségesek által jónak látott porpaganda feladatokat elvégezzen. Nem sok idővel megérkezése után a newyorki jezsuiták hívták meg ebédre Bronx-beli rendházukba, a Jem Keleti Intézetének etadlhhh Fordham Road-on levő St. John's College- ba. A meghívottak között az egyetlen protestáns John Prince professzor, a Columbia egyetem Keleti Intézetének igazgatója volt, akivel ugyanaznap este az intézetében rendezett előadó ülés után beszélgettem. Prince professzor, aki egyébként magyarul is elég jól beszél, a velem levő Takaró Géza, newyorki református lelkészhez és hozzám fordulva így szólt: „Bizonyosan érdekli önöket, hogy Ottó herceg miként gondolkodik a magyar protestánsokkal. Mikor lunch közben a Habsburg monarchiának a szövtségesek várt győzelme után általa várt helyreállításáról folyt a beszélgetés, tudva, hogy Cseh-Szlovákiában és még inkább Magyarországon protestánsok jelentős számban élnek, megkérdeztem a hercegtől, miként gondolkodik róluk? Válasza néhány szavas tőmondat volt, de ez a néhány szó annál többet mondott: — „I hate them — Gyűlölöm őket." BÍBOROSOK GYŰRŰJE A fémtok egymásután önti ki mély titkait és tárja fel a konspirációt, tudatosan és tervszerűen szőtt szálait, egyházi és világi hatalmasságait, akik a magyar demokratikus köztársaság megdöntésére szövetkeztek. Mindennap új fej búvik ki a rejtélyes tokból, új kéz nyúlik ki és új név áraszt világosságot: íme ezek azok, akik vissza akarják szedni a földet a magyar néptől, ki akarják szolgáltatni az országot a háborús hatalmaknak és vissza akarják hozni a feudalizmus feltámasztásának varázslóját, Habsburg Ottót. Dokumentumok kerülnek elő, amelyekben mindenről van szó, csupán egyről nem: a vallásszabadságról, a hit szabad gyakorlásáról, a lelkek szabad szárnyalásáról. Vallomás mindegyik arról, hogy a vallást semmi veszély nem fenyegette Magyarországon és a vallás nagy ponhifexei tisztára politikai elők érdekében állottak össze szétágazó összeesküvésre. Kerek egész gyűrű alakul ki a szemünk előtt: a bíborosok és a főpapok szoros lánca. Kezdődik a láncszem Mindszentynél és tovább kapcsolódik belé: Rohracker salzburgi hercegérsek, Innitzer bécsi bíboros, Faulhaber müncheni bíboros, Spetlman newyorki bíboros, Montini bíboros, vatikáni államtitkár, maga a pápa, és végül viszszaérkezik a láncolat ismét Esztergomba Mutciszentéhez. Belekapaszkodik a gyűrűbe Horthy Miklós, aki levelet ír a pápának a szent korona visszatartása érdekében jelentkezik a láncba Csáky, Eszterházy Pajtás, a főurak és mágnások nyüzsgő hada, aki mind a bíborosok megszervezett erős táborától reméli egy régi világ visszatértet ,és földbirtokai visszaszerzését a magyar néptől. A bíborosok hiteles levelezéséből elvitathatatlanul megállapítható, hogy a szent koronában egyik sem látott, nem is keresett vallási kegytárgyakat, áhítatos ereklyét, lelki vigasz forrását, hanem kimondottan és megnevezetten politikai kincset: a magyar államhatalom és szuverenitás jelképét. Jogiyal kérdezheti mindenki: mi köze ezeknek a bíborosi uraknak Magyarország fHlnmhnrihni problémáihoz és szuverenitásához? Ki adott nekik •manuiiítumot. Iwrv Salzburgon, Bécsen, Münchene, Brüsszelen, New-Yorkon Rómán k«re«sz*ül » magyar árfan? sorskérdéseibe beleavatkozzanak? Mit jelent ez a szent szövetség, amely bíborosokból és érsekekből áll és rohamot hadiít el a magyar demokrácia ellen, vissza akarja állítani hazánkban a nagybirtok uralmát és el akarja kobozni az állami szuverenitás egykori jelképét, azt a szimbólumot, amely ma már csak történelmi és műkincs értéket jelent, de éppen azért szeretnék megkaparintani, hogy ismét a főpapi és főúri osztály halámának klenédiuma lehessen? Ezekben a dokumentumokban, bíborosok és pápai államtitkárok leveleiben egyetlen szó, egyetlen célzás sincs arra, hogy bárminő vallási veszedelem forogna fenn Magyarországon, hogy tehát a főpapok gyűrűje azért kerekedett volna ki ilyen tökéletesen, hogy kk .védje a magyar vallásszaláadságot. Halvány célzást nem fedezhetünk fel a vallás védelméről, a lelkiismeret nyugalmáról és tisztaságairól, templomok, zárdák, processziók, papi missziók, hitoktatás veszedelméről, ami ellen a bíboroknak szövetkezniök kell. A világ bíborosai a nemzetközi reakció, az imperialista fiatalllmi törekvések és a demokrácia ellenes Sizent szövetség nyílt harcosaiként és irányító vezéreiként ugranak elő ezekből az eredeti dokumentumokból. Mialatt a nyugati sajtó és politika a Mindszenty-ügyet mint a vallásszabadság legsúlyosabb sérelmét tünteti fel, a fémtok luciferi arca tele van gonosz politikai ránccal, szenvedéllyel, gyűlölettel és elszántsággal. A bíborosok sem leplezik ezekben a levelekben és üzenetekben, hogy Mindszentyíven és a szent koronában politikai érdekek exponensét és szimbólumát látják és ismerték fel és ezért nyüzsögnek, ezért fognak kezet és akarják megállítani mozgásában a földet, amely mégis mozogni akar. Világszépei és köztük elsősorban a magyar nép, olvassátok el ezeket a leveleiket, a bíborosok és érsekek üzenetváltást és győződjenek meg immár saját szavuk és beszédük nyomán, hogy itt a vajlószabadság üriterve alatt egy letűnőben levő és bukás előtt álló hatalmiékítmény megmentését kísérlik messs. Nyíljanak fel a sziemek és hastntózzanak a fülek, ítélkezzzék az értelem és sajogjon fel a szív: a milliók ámítása és hiszékenységjének kisorozása telárnlbafcrft vojaira-c- drasz tikusabban és durvábban, nyersebben és önnönmagát elárulóbb módon, mint ezekben a levelekben? Hazugság minden szó, amit a vallásszabdság védelméről írnak és beszélnek, rádióznak és prédikálnak; az igazság az, amit a fémtok magából kiöntött: a bíborosok, szövetsége meg akarja fojtani a magyar nép demokratikus megújhodását és felszabadulását, vissza akarja adni a mágnások földjét, szolgává akarja tenni az országot az imperialista célok igájában és a katolicizmus jelszava alatt Közép-Európa katolikus országai fölé akarja ültetni a Habsburgokat, a jezsuitákat, a klérust és földesúri pereputtyot és mindezt milliók hitének és vallásos buzgalmának megcsalásával és elámításáva. Most van száz éve, hogy a pápa elvesztette világi hatalmát, IX. Pius elszaladt Rómából és a Habsburgok, Bourbonok és a kalandor III. Napoleonsegítségével még egyszer megpróbálta a pápai államot visszaszerezni. Ami nem sikerült száz évvel ezelőtt, azt meg akarják ismételni száz év után: az egyház lelki uralmának segítségével visszaállítani a feudális-klerikális uralmat azokban az országokban, ahol azt elvesztették. A bíborosok fojtogató gyűrűje rá akar fonódni a felszabadult milliók nyakára. Ehhez az iparkodáshoz a nyilvánosság előtt tolvajnyelvet használnak, a vallás megmentésének hamis és álnok szókincsét. De szerencsére Mindszenty bölcsen megőrizte a fémtokban a bíborosok leveleit és ezek kikiáltják a világnak, hogy a főpapok nem a hit, lelki béke és áhitat, hanem a világi hatalom zászlósurai, a jobbágyi robot, a munkáskizsákra árnyolás és a háborús számadás és készülődés megőrzői és feltámasztói. Sem Mindszentynek, sem bíborostársainak nincs közük a vallás kérdéseihez, tisztába politikai cinkosok és vállalkozók, nagyhatalmi zsoldosok és a világ újjászületésének ellenségei. Munkások és parasztok, intelligencia és szellemi harcosok egyaránt tudják immár, hogy a Mindszenty-ügy hátterében milyen célok és indulatok lüktetnek. Amiint nem sikerült a pápai világi uralmat száz évvel ezelőtt visszaállítani, úgy nem fog sikerülni a bíborosi gyűrű utolsó kísérlete sem: megmenteni azt a politikai rendszert, amely a főpapok és főurak gazdasági és politikai befolyását az idők végtelenségéig szeretné fenntartani. Pécsről indult el... 1944 december végén megrendülve és tehetetlenül értesült a körülzárt Budapest a szovjet parlamenterek: Steinmetz kapitány és társai legyilkolására]. Ez a nemzetközi jogellenes, embertelen gaztett felháborított minden, becsületes magyar embert. Steinmetz kapitányban nemcsak a hős szovjetkatonát, hanem hazánkfiát is gyászoljuk. Steinmetz Miklós kapitány édesapja, Steinmetz István mérnök, magyar ember, aki több évtizedes emigráció után, hős fia halálának egy éves évforduljára érkezett haza népi demokráciánk hívó szavára és most a Közlekedésügyi Minisztériumban teljesít szolgálatot. Felkerestük Steinmetz Istvánt, aki forradalmi múltjáról, emigrációjáról és fiának életéről a következőket mondta: — Tanulmányaimat a pesti műegyetemen végeztem. Már akkor tagja voltam annak a mozgalomnak, amelyből később a Galilei Kör sarjadt ki. Ebben az időben kezdték az egyetemen Apponyiék reakciós keresztmozgalmukat. Keresztény ember magok, de mint a szabad gondolkodás híve, nem tűrhettem azt a különbségtételt ember és ember között, amelyet ez a reakciós keresztmozgalom már akkor elindított. Tiltakoztam a kereszt kitétele ellen. 1913-ban kerültem Pécsre, ahol mint mérnök az Államvasutaknál teljesítettem szolgálatot. Beléptem a Szabadgondolkodás Magyarországi Egyesületébe, ahol az egyesület egykori alapírítói: Hajdú Gyula, Doktor Sándor, Ágoston Péter, Jászi Oszkár és mások jóbarátaim voltak. Köztudomású, hogy Pécsről indult el az a gondolat, amely visszhangra talált az akkori Magyarország haladó értelmiségének jelentékeny táborában. Örömmel olvastam a Haladás legutóbbi számában azt a cikket, amely a századeleji szabadgondolkodókról szólt. Nem vitás, hogy volt Magyarországon olyan polgárság is, amely magában hordta a forradalom lángját és amelyre, mint örökségre, ez a polgárság büszkén tekintiett vissza. Hajdú Gyulával, aki most az Igazságügy-minisztérium politikai államtitkára, együtt voltunk a Tanácsköztársaságban. 1921-ben, amikor a szerbek kiürítették Pécset — mint szocialista, városi főmenük — emigrálnom kellett Horthyék elöl. Feleségemmel és gyermekeimmel Dél-Amerikába kerültem. Beléptem az argentin miinkás-klubba és nemcsak láttam a dolgozók küzdelmét, hanem amennyire erőmtől telt, harcoltam is érdekükben. Amikor 1931-ben Argentína felvette a diplomáciai kapcsolatot Horthy Magyarországával, feketelisták készültel az ott élő magyarokról és ezeken én az első helyen szerepeltem. Ugyanez év karácsonyán kerültem Szovjetoroszországba és 1945 december 27-én, éppen boldogult fiam halálának egyéves évfordulóján érkeztem vissza Magyarországra. Azért beszédeik annyit a saját életemről, mert ugyanezt az életet élte velem családom és Miklós fiam is. Miklós fiam másfél évig a spanyol forradalomban harcolt és tizenkilenc, éves volt, amikor Moszkvába került. Akkoriban spanyolul jobban beszélt, mint magyarul, öt évig az „Orázsáni Vidre" rádiógyárban dolgozott, mint rádiótechnikus és beiratkozott a moszkvai egyetem magyar fakultására. Én először a Moszkvai Közúti Villamosvasútnál, majd a Szovjet Vasutak Tudományos Intézeténél nyertem állást, ahonnan később az Autóutak Építésének Tudományos Intézetéhez vezényeltek át. Amikor Moszkvába kerültem, egy évig pártjelölt voltam, mert aki a Párt tagja akar lenni — ami a legnagyobb kitüntetésnek számít —, egy évig megszakítás nélkül ugyanabban az állásban kell dolgoznia, hogy társai alaposan megismerjék. A Pártnak csak kifogástalan párthűségű elvtárs lehet a tagja. Jellemzésül talán elmondom, hogy például azt a párttagot, aki csak egyszer mutatkozik nyilvános helyen részes ájnaívotlono. « Pártból »zonnal kizárják. Nagyon kevés párttag van a hatalmas Szovjetunióban, számuk alig hatmillió. Azok azonban, akik nem párttagok, semmiféle mellőzésben nem részesülnek, ugyanúgy dolgozhatnak vezető állásokban is, miint a párttagok, ha egyébként becsületes, tiszta gondolkodású dolgozói a Szovjetnek. Az alatt az idő alatt, míg Moszkvában voltam, a város hihetetlen fejlődésen ment át. Persze, könnyebb az építkezés lehetősége, mint a kapitalista államokban, mert a ház- és telekspekulációk nem kötik meg a városépítés lehetőségét. Moszkva 1931-ben hatvani százalékban még faházakból áll, ma világváros. Háza, öröklakása bárkinek lehet, csak éppen nem spekulálhat vele. Házbéreket mindenki keresetének arányában fizet. A dolgozók nyaralásáról, gyógykezeltetéséről, de sok más egyébről is az állam gondoskodik. Önálló kiskereskedelem nincsen, de a mi „Közért-boltjainkhoz és Állami Áruházainkhoz hasonló állami üzletekben minden megvásárolható, ami szem-szájnak ingere. A kisiparosok a termelőszövetkezetek keretén belül dolgoznak, de önállóak csak addig maradhatnak, amíg önmaguk dolgoznak és nem tartanak alkalmzottt. Orvosok, mérnökök, ügyvédek állami alkalmazásban állanak és mentalitásukra jellemzésül hadd mondjam el, hogy amikor fiam gyomormérgezésben megbetegedett és a körzeti orvosért szaladtam, nemcsak hogy pillanatok alatt ott volt, de kényszerített, hogy lefeküdjem és ő virrasztott egész éjjel film betegágya mellett. „Önnek holnap dolgoznia kell — mondotta —, ez a beteg elvtárs az én fiam is. Feküdjék le nyugodtan." A Szovjetben a dolgozó értelmiségnek és a szakembereknek nagy becsületük van. A kutató tudósokat mindennel ellátják, hogy egész energiájukat gondmentesen munkájuknak szentelhessék. Két házuk is van, az egyik munkahelyükhöz, laboratóriumukhoz közel, a másik nyaralóhelyen. Élelmezésükről, ruházkodásukról, mindenről, amire szükségük van, az állam gondoskodik. A háborús evakuáláskor közel a kínai határban Alma Atába költöztettek bennünket. Az ottani nép nyelve hasonlít a magyaréhoz. Alma Ata annyit jelent, mint az imák atyja. Miklós fiáart ekkor már a Szovjet Hadseregben harcolt. Utolsó leveleit,halcla elött két nappel, karácsony napján írta nekekünk, Versesről. Fényképet is küldött, beragasztottam itt, ebbe az albumba, a többi emlékei közé. Szakállas kép. Azt írta: „Apám, te biztosan haragszol, hogy szakáin növesztettem, de pár nap múlva Pesten leszünk, akkor majd levágatom." Néhány nap múlva mondta be a moszkvai rádió parlamentereink legyakolását, de fiam nevéről nem tett említést. Feleségem azonban mintha megérezte volna, alig tudtuk megnyugtatni. Azt mondta: "Ez az én fiam volt." Hivatalos értesítést haláláról és egy kollektív kondoleáló levelet, boldogult fiam összes emléktárgyaival együtt a Malinovszky hadisereg stábjától kaptam. Moszkvában ért a felszólítás, hajlandó vagyok-e Magyarország felépítésében részt venni? Örömmel jöttem haza, végre a mi hazánkba, hogy itt dolgozzam a szocializmusért. A közelmúltban Pécsre is ellátogattam. Szerettem volna a Mozgalomban résztvett barátaimat felkeresni, de sajnos mind elpusztult, egyet sem találtam közülük életben. Munkájuk azonban nem volt hiábavaló és nem volt meddő. Merész kiállásuk sokszor hősi cselekedetnek számított a hatalom akkori birtokosaival szemben s az a haladó értelmiség, amely a szabad gondolkodás forradalmi eszméin nevelkedett, most dolgozhatik igazán szabadon népünk felemelkedéséért. Huszonöt éves világvándorlásom mentesített minden sovinizmustól, de mégis boldog vagyok, hogy itthon lehetek és dolgozhatom azért, amiért a fiam meghalt. Kováts Dámre