Haladás, 1950 (6. évfolyam, 1-22. szám)
1950-01-05 / 1. szám
1950. január 5. * Egy száz év előtti 01113 írta Kárpáti Aurél MOSTANÁBAN múlt száz éve, hogy 1849 december 22-én, a kora reggeli órákban titokzatos kocsisor fordult ki a Péter-Pál erőd kapuján s lassan haladt előre a havas, néptelen utcákon, a Szemjonovszkij-tér irányában. A zárt kocsik, amelyeknek üvegét a huszonegyfokos hideg szürke jégfüggönnyel vonta be, a Petrasevszkij-összeesküvés részeseit vitték végzetes útjukra. Azokat a szerencsétlen, ifjú rajongókat, akiket nyolc hónappal azelőtt Antonelli egyetemi hallgató árult el és juttatott a fellegvárba. Az egyik kocsiban egy huszonnyolc éves, sápadt, beteges külsejű, társainak jellemzése szerint „inkább zárkózott, mint őszinte“ fiatalember gubbasztott, „típusa az összeesküvőnek“. Komor hallgatásba süllyedve meredt maga elé s akkor rezzent fel letargiájából, ha a forduló kerék időnként végighorzsolta a kocsi oldalát, jelezve, hogy másik utcába kanyarodtak. Ilyenkor felemelte csontos mutatóujját s mintegy véletlenül a befagyott ablak üvegéhez támasztotta. A test melegét sugárzó emberi ujj lassanként átlátszó foltot olvasztott a jégvirágok között. A fiatalember visszahúzta sovány kezét, azután észrevétlenül kilesett a kis kerek lyukon, hogy legalább megsejtse, merre járnak. De a szemben ülő fegyveres őr figyelmét nem kerülte el a lopra vetett pillantás. Rászólt, mire a fiatalember újra lehorgasztotta fejét, azzal a tűrő, reménytelen megadással, amellyel csak az igába tört állatok megadása rokon. A fogoly Dosztojevszkij Mihajlovics Fjodor volt. Tehetséges, fiatal író, a Szegény emberek ismert nevű szerzője, aki alig egy évvel előbb fejezte be Fehér éjszakák című hosszabb elbeszélését. * HOGY KERÜLT ide, ebbe a tragikus menetbe, amely a vastag hóban némán haladt bizonytalan sorsa elé, rettentő kétségektől gyötörten a rá váró ítélet felől? Amikor a felvetődő kérdésre próbálunk válaszolni, tulajdonképpen prológusát mondjuk el annak a mémoireszerű, sötét és vigasztalan regénynek, amelynek homlokára tíz évvel később — a katorga után — Dosztojevszkij ezeket a megrázó szavakat írta: Visszaemlékezések a halottak házából. Ő maga ritkán és keveset beszélt erről a szó szoros értelmében átélt „bevezetésről“. Legfeljebb felesége előtt emlegette néha, hogy megőrült volna, ha a „katasztrófa“ akkor bele nem markol életébe. Tolla sem szívesen időzött a Petrasevszkij-dráma emlékeinél. Csak a Félkegyelmű egyik fejezetében s az Író naplójában rajzolt hamar elvillanó képet egyes mozzanatairól. Pedig ez az egyéni sorsfordulat örökre kitörölhetetlen nyomot hagyott Dosztojevszkij lelkén s egész irodalmi munkásságán. Sőt, nyilván későbbi miszticizmusának kialakulását is ez indította el. Mi volt hát előjátéka a katasztrófának? Mik voltak állomásai e „szomorú és végzetes“ esztendőknek, amelyek a szocialista gyűlésektől az Alexejravelin kazamatáiig s a Szemjonovszkij-tértől az omszki „halottasházig“ sodorták áldozatukat? Miller Oreszt Dosztojevszkijbiográfiája !mindenre kiterjeszkedő részletességgel számol be Dosztojevszkijnek a Petraseszkij-összeesküvésben játszott szerepéről. A „negyvenes évek“ fiatalságának romantikus hevületéből születtek meg Oroszországban azok a titkos társaságok, amelyeknek célja eleinte a tudomány és irodalom művelése volt, de amelyek később Petrasevszkij szocialista eszméitől átitatva, egyre erősebb politikai propagandát fejtettek ki. Dosztojevszkij 1846 táján kezdte látogatni ezeket a köröket s bár maga Petrasevszkij egyáltalán nem tett rá jó benyomást, elég sűrűn vett részt a titkos üléseken. Dosztojevszkij meg volt győződve arról, hogy Oroszország nem veheti hasznát Proudhon, Fourier, Louis Blanc forradalmi teóriáinak. Nagy lelkesedéssel olvasta fel az egyik összejövetelen Bjelinszkij, a híres kritikus levelét, amely (a bűnügyi akták megállapítása szerint) „tele volt szemtelen kifejezésekkel az igazhitű egyház a a felsőbb hatalom ellen“. Dosztojevszkij elítéltetésének később éppen ez a felolvasás lett a fő oka. A RENDŐRSÉG már régebben tudomással bírt Petrasevszkijék működéséről, de esztendőkön át hiába keresett megfelelő képzettségű embert, aki vállalkozott volna a társaság kikémlelésére. Végre 1849 tavaszán talált egy mindenre kapható besúgót, Antonelli művész fiát. A fiatal Antonelli március elejétől április közepéig minden pénteken megjelent az összejöveteleken és pontos jelentéseket készített az ott elhangzott beszédekről, határozatokról, azonkívül a tagok névsorát is megszerezte. A rendőrség beavatkozásához a végső lökést a Fourier tiszteletére rendezett lakoma adta meg. Ezen a lakomán, amelyet április 17-én tartottak, Dosztojevszkij nem vett részt. Április 23-án harminchárom társával együtt mégis letartóztatták. Az elfogottak között volt Dosztojevszkij öccse is, akinek mindenbűne annyiból állott, hogy könyveket vett kölcsön Petrasevszkij titkos könyvtárából. A fiatal Dosztojevszkijt tíz más „összeesküvővel“ együtt csakhamar szabadon is bocsátották. Nem úgy a többieket. Ezek — számszerint huszonhárman — a Péter-Pál erőd kazamatáiba kerültek vizsgálati fogságba. Legtöbbjük huszonnégyhuszonhat éves fiatalember volt s mind innen a negyvenen. A vallatásnál Dosztojevszkij kitérő feleleteket adott. Mikor pedig Rosztovcev tábornok, a tárgyalás egyik vezetője a cár kegyelméről biztosította, ha az összeesküvés minden szálát felfedi, Dosztojevszkij hallgatott. Rosztovcevet, aki meg volt győződve Mihajlovics Fjodor ártatlanságáról, kétségbeejtette ez a makacsság. „Nem hihetem, — kiáltotta indulatosan — hogy a Szegény emberek írója egy húron pendüljön ezekkel a bűnösökkel. Ez lehetetlen!“ És kiment a teremből, mert nem bírta tovább nézni a kínos jelenetet. Később azonban, amikor a foglyokat írásbeli vallomástételre kötelezték. Dosztojevszkij, — akit a nyolc hónapig tartó vizsgálati fogság teljesen kimerített és összetört — túlzottan bűnösnek vallotta magát. A letartóztatottak sorsa az erődben egyébként tűrhető volt. Katonai felügyelet mellett naponta negyedórát sétáltak az udvaron s vallásos könyveket olvashattak. Dosztojevszkij július 18-án így ír bátyjának: „Néha úgy érzem, mintha megszoktam volna ezt az életet és mintha minden mindegy lenne de olykor régi életem minden benyomásával együtt zúg át lelkemen...“ Örül, hogy este gyertyát kap és könyvekhez juthat. De aztán hipochondria vesz rajta erőt. Elalvás előtt akárhányszor felírja egy szelet papirosra: „Lehet, hogy ma letargikus álomba merülök. Csak pár nap múlva temessenek el.“ Legjobban mégis sorsának bizonytalansága gyötörte. A letartóztatottak ugyanis egyáltalán nem tudták, mikor hirdetik ki előttük az ítéletet. Még kevésbbé sejtették, miképpen fog az hangzani. ÍGY ÉRKEZETT EL az a december végi reggel, amelyen elindultak szomorú útjukra. A zárt kocsisor a Szemjonovszkij-téren állott meg, ahol a foglyok kiszállottak s az őrök parancsára kabátjukat levetették. Ingujjra vetkőzötten sorakoztak fel a csikorgó hidegben, két csoportra osztva. A tér közepén faemelvény állott, mögötte három magasra meredő cölöp. A katonák négyszöget formáltak a foglyok körül, akik nyugtalanul tekintettek az emelvényen helyet foglaló ítélethirdetőre és a keresztet szorongató papra. A komor előkészületek balsejtelmeiket sötét, vigasztalan bizonyossággá érlelték. — Mégse lehet, hogy kivégezzenek bennünket, — fordult Dosztojevszkij megdöbbenve mellette álló társához. Durkov feleletül az emelvény mögött sorakozó szekerekre mutatott. A letakart szekereken koporsóformájú ládák púposodtak a ponyva alatt. Közben az ítélethírdető felolvasta a hoszszú írást, amely ezekkel a szavakkal végződött: golyó általi halál... Most már nem lehetett semmi kétség. A pap előrelépett és felszólította a vérpadon állókat, hogy gyónjanak meg. De az elítéltek csak a feléjük nyújtott keresztet csókolták meg. Dosztojevszkij egyre az ítélethírdetőt nézte, mint hajtja össze a fehér papírlapot és gyűlt be köpenye oldalzsebébe. Petrasevszkijt, Grigorjevet és még egy társukat most a cölöpökhöz kötötték. A katonaság a vezénylő tiszt szavára megtöltötte fegyverét. Elhangzottak az első vezényszavak. Már csak a „Tüzelj“ volt hátra Ebben a pillanatban fehér zászló röppenti fel az elítéltek előtt, annak jeléül, hogy kegyel- ciPát kaptak. A cár megváltoztatta a halálos ítéleteket s a foglyok ezt csak most tudták meg. Az ítélethirdető újra felment az emelvényre. Közölte velük, hogy Szibériába mennek, kényszermunkára. S csakugyan: a vérpadon túl már várakoztak az indulásra kész szánkók, előttük ponyvával letakart szekerek, amelyeken ládákba csomagolva az elítéltek ruhái voltak. Grigorjev, a cölöphöz kötözöttek egyike, mire leoldották kötelékeit — megőrült a kiállott izgalmaktól. * DOSZTOJEVSZKIJ LELKÉBE egy egész életen át sajgó, tüzes bélyeget sütött ez a szörnyű, kegyetlen jelenet. Az erőszakos halál ingerlő, titokzatos víziója ettől kezdve minduntalan kisérti fantáziáját s később írott regényeiben — mint Vogné mondja — mindig találunk egy helyet, ahol megnyilatkozik az az agyrázkódás, amelyet a borzasztó kivégzési komédia pillanata idézett elő. A szánkók még abban az órában elindultak. Hetekig tartott a száműzöttek utazása, míg végre Tobolszkban elbúcsúztak egymástól. Hajukat leborotválták, vasraverték őket s azután továbbmentek börtöneik felé. Dosztojevszkij halálos ítéletét négy évi kényszermunkára változtatta a cári kegyelem. A fogság leteltével pedig még négy évi katonáskodás várt rá, közlegényi sorban, miután nemesi és polgári jogaitól is megfosztották. A tobolszki fogházban a száműzött dekabristák feleségei keresték fel a politikai elítélteket. Ezektől kapta Dosztojevszkij azt a bibliát, amely állandó, csaknem kizárólagos olvasmánya lett fogsága idején. Párnája alatt tartotta — mint a Bűn és bűnhődés fogoly Raszkolnyikovja — s minden éjszaka felnyitotta a lámpájának halvány világa mellett, hogy türelmet, vigaszt és kitartást merítsen belőle a szenvedések elviseléséhez. Ennek a négy rettentő esztendőnek a története a Visszaemlékezések a halottak háziból, amelyet Dosztojevszkij 1859-ben fejezett be és tett először közzé. Hőse, vagy inkább írója e naplószerű emlékezésnek egy szerelmi féltékenység rohamában elkövetett gyilkosság miatt tíz esztendőre elítélt orosz nemesember, Gorjancsikov Sándor. Az álnév alatt azonban valójában Dosztojevszkij rejtőzik, akit a cenzúra kényszerített erre az átlátszó alakoskodásra. Hiszen arról, hogy Szibériában politikai elítéltek vannak, egy szót sem lehetett ejteni akkoriban. HALATVÁS 3 Ötéves tervünk A Társadalmi Szemle novemberdecemberi számában rendkívül érdekes cikket ír Friss István „Ötéves Tervünk indulásához“ címmel. A cikk bevezetésében azzal az elvi különbséggel foglalkozik, amely a kapitalista országokban is előforduló tervezgetések és a mi tervgazdálkodásunk között van. Miként Sztálin mondta 1927 decemberében a Bolsevik Párt XV. kongresszusán: „A mi terveink nem tervjóslatok, nem tervtalálgatások, hanem tervutasítások, amelyek kötelezők a vezető szervek számára ..Megállapítja Friss István, hogy a mi hároméves tervünk sikerét és gyors menetét két tényező fokozta: 1. anagyipar és a bankok államosítása, 2. a munkaversenyek egyre nagyobb mértékben kibontakozó lendülete. ✓ A ötéves Terv lényegeként a cikk megállapítása szerint tudnunk kell, hogy ma mindenütt újat kell alkotnunk, új és eddig nem ismert teljesítményeket kell kicsiholnunk a földből és a meglévő gyárakból, százával kell új nagy létesítményeket teremteni, ötéves tervünk szerint nemzeti jövedelmünk értékét 1954-re az 1949. évi nemzeti jövedelem értékének 165%-ra kell emelnünk, öt év alatt tehát 65%-os emelkedést kell elérnünk, ami igen nagy teljesítmény lesz, ha figyelembe vesszük, hogy a nemzeti jövedelem az Egyesült Államokban 3—4, Angliában 1—3%-kal emelkedik, ha emelkedik. A termelés és fogyasztás arányainak betartásánál nemcsak a fogyasztás folyamatos, rendszeres igényeit kell tekintetbe venni — írja Friss. — A helyes arányokat általában csak akkor lehet betartani, ha a népgazdaság bizonyos tartalékokkal rendelkezik. Rendkívül fontos például, hogy a népgazdaságnak legyen gabonatartaléka, egy vagy több rossz termés esetére. Számolni kell azzal is, hogy például a téli időjárás fennakadást okozhat a tüzelő vagy egyéb anyag szállításában. Ilyen esetekre tüzelővagy egyéb anyagtartalékkal kell rendelkezni. Tartalékkal kell rendeznünk a külföldi származású nyersanyagokból, nehogy az ezek szállításában esetleg fellépő nehézségek és időbeli eltolódások termelési zavarokra vezessenek. Bizonyos árucikkeket, főleg hadianyagot tartalékolnak a kapitalista országokban is. Náluk azonban nincs népgazdasági terv, a gazdasági élet számtalan vonatkozásában nem tartalékolnak részben azért sem, mert nincs, aki bizonyos területeken a tartalékolás költségeit fedezze. A cikk további során Friss a következő érdekes sorokat írja: „Az ötéves Terv főláncszeme a nehézipar és annak magja a gépipar volt. Mert csakis a nehézipar képes rekonstruálni és lábraállítani az ipart és a maga egészében a közlekedést is, a mezőgazdaságot is.“ Nevezetes érdekessége a cikknek az a rész is, amely a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsával foglalkozik. Szó szerint idézzük: „Különös jelentőséget nyert a Szovjetunió és a népi demokráciák gazdasági együttműködése az amerikai imperialisták vezetése alatt álló országok fokozódó háborús előkészületei következtében. Mint ismeretes, ezek az országok kereskedelmi politikájukat is katonai céljaik szolgálatába állították és a politikai zsarolás eszközévé tették. Számunkra fontos árukat kiviteli tilalmi listára helyeznek, a békeszerződésből folyó, velünk szemben fennálló kötelezettségeiknek nem tesznek eleget. Az imperialista agressziónak ezzel az egyáltalán nem kereskedelmi jellegű kereskedelempolitikájával szemben jött létre a népi demokráciák és a Szovjetúnió közös gazdasági szerve, a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa. Rövid fennállása alatt ez a szervezet, amely a benne résztvevő államok teljes egyenjogúsága alapján működik és nyitva áll a csatlakozni akaró európai államok számára, nagymértékben járul hozzá a demokratikus államok árucsere-forgalmának kiszélesítéséhez, gazdasági kapcsolataik kiépítéséhez.“ Megállapítja végül a cikk, hogy az ötéves Terv népi demokráciánk törvénye, amely megszabja gazdasági fejlődésünk útját. Törvény, amely kötelező minden magyar állampolgárra, de nem merev jogszabályok gyűjteménye, amelyet felülről életbe léptetnek és amely azután magától működésbe lép. Az ötéves Tervet emberek milliói hajtják végre. E milliók mindennapos munkája, az ötéves Terv megvalósítása.