Halászat, 1957 (4. évfolyam, 1-9. szám)
1957-04-01 / 1. szám
Tbej, halászó A magyar haltenyésztési kutatómunka „fellegvárában“, a rózsadombi HAKI- ban az egész ország halászatának és haltenyésztésének problémái és feladatai előttünk állnak. Állandóan foglalkozunk a halászatfejlesztés időszerű kérdéseivel is. Jómagam nem tartozom azok közé, akik túl sokat fordultak meg a halászok körében, mert rendszerint csak akkor jutok közéjük, amikor baj van a vízzel, pereskednek a gyárakkal és helyszíni vizsgálatot kell tartani. Mégis közel jutott hozzám a halász, mint ember és most erről szeretnék írni. Sohasem fogom elfelejteni egyik halász barátomat, aki tulajdonképpen nem is hivatásos halász abban az értelemben, hogy csak a halászattal foglalkoznék. A Szelidi-tó partján ismertem meg. Amikor a halászról, mint emberről írok, mindig eszembe jut Imre bácsi, meg Szivar nevű kutyája, mert Imre bácsiban egyesült mindaz a tulajdonság, ami a halászt, mint embert jellemzi. De nézzük sorra. A tóparti kis épületben ott sorakoznak a táplis halászélethez szükséges egyszerű szerszámok, no és a főzéshez legszükségesebb eszközök, mint általában minden halászkunyhóban. A táplis ladik gémeskútra emlékeztető állványzatával némán áll lenn a parton, beljebb kikötve a haltartóbárka. A távolból motorkerékpár berregése hallatszik, kutyának jókedve támad ... Szivar megjött a gazda ... Állványozómunkás nagy építkezéseknél; munka után első a tó, a halászat. Imre bácsi kinn alszik. Sokszor hónapokat tölt kinn. Munka után este és éjjel halászik, meg hajnalban. Nem érzi jól magát a városban. Igazi környezetét kinn, a szabadban, a tóparton találja meg. A halászt, mint embert elsősorban a mélységes természetszeretet, a természethez tartozás jellemzi. Hiszen lehetnek szebb élményei másnak, mint a halásznak, aki éjjel-nappal ott él a vízen vagy a vízparton és a nyugodt, tiszta víztükörben meglátja a parti fákat, bokrokat, a felhőket és önmagát? Éjjel pedig a csillagok fürdenek meg a vízben. De átéli a viharokat, megküzd a széllel, látja a hullámok játékát, a jéggel, hóval fedett tavat. A halász a természet embere. A tó és környékének élete mélyen a lelkébe vésődik, a víz szerelmese. Nem érzi jól magát otthon, alig várja, hogy kinn élhessen a maga világában. Aztán elkezdődik a küzdelem a vízzel. Ezer furfang, sokoldalú természetismeret szükséges ahhoz, hogy ismerje a haljárás, a halmozgás titkait. Tudását részben az öreg halászoktól kapja, de többnyire a maga élettapasztalata tanítja meg a fogásokra. Órák hosszat emelgeti a táplit, ki k, halászok!... tűzögeti vagy felnézi a varsákat a magános halász. Szivar kutya ott üldögél vagy alszik a ladik farában. Egyedüli társa Imre bácsinak a magános, csendes éjszakában. Kitartás, kitartás a végletekig, a sikertelen, eredménytelen táplizás után is újra kezdés, türelem a halász örök emberi vonása. Ebből fakad nyugalma, méltósága, higgadt megfontoltsága, de sok halász hallgatag sárga. Megszokta a hosszú türelmes hallgatást, a csendet. A küzdelem izmossá, keménnyé teszi. Az eredményes halászat, zsákmány öröme felemeli, tudja, hogy nem mindig egyforma a halász szerencse. A jó halászat szinte gyermeki örömmel tölti el, büszke a zsákmányára, van beszédtémája, évekig emlegeti sikereit, ügyes fogásait. Tekintélyre tesz szert. Tapasztalt szegedi halászról hallottam, hogy az egyetem részére dolgozott. Bármikor sikerrel jár halászata. Messze híre van. Ismeri a víz minden titkát. Az ilyen halászok igazi mesterei, művészei foglalkozásuknak. De miért nem karoljuk fel őket jobban, miért nem velük együttműködve képezzük a jövő halászait? Miért nem írunk róluk többet és miért nem írunk halász életrajzokat? Már a magános halász is, mint ember sajátos és örök emberi értékeket hord magában. Hát még a halászcsaládok, halász „dinasztiák“, amelyekben apáról fiúra száll a mesterség és biztosan vannak még olyan magyar halász-családok, melyek ősei talán a honfoglaláskori ősfoglalkozást űző halászéletig nyúlnak vissza. Szeretném felhívni a foglalkozó néprajzosaink halászélettel figyelmét ezekre a témákra is. A halászat azonban közösségi ősfoglalkozás is. A halászattal foglalkozó ősi közösségek sajátos életformát alakítottak ki. Ma is találkozunk még ennek maradványaival, bár ma már sokkal inkább előtérbe lép az ősi halászközösségek helyett a közösségi halászat olyan formája, melyben csak еду-két igazi halász viszi az irányítószerepet, a halászbokor többi tagja alkalmi munkás, akik idényszerűen állnak be a lehalászásokhoz hálóvontatóknak. A halászat, mint közösségi foglalkozás nagy összefogó erő, a kollektív munka ősformái közé tartozik. Tele hagyományokkal és szükségszerűen biztosította az idősebb, tapasztaltabb halászok tekintélyét, vezető szerepét a közösségben. Addig, amíg az ilyen primitív és hagyományos halászközösségek főfoglalkozása a halászélet volt, biztosították az utánpótlást is, mert apáról fiúra szállt a mesterség, állandó formák között maradt meg és a vízterületek is ugyanazok voltak. Sokszor beszélgettünk arról, hogy a halászat, mint elsődleges foglalkozás, kiveszőben van. A gyáripar fejlődése igen sok halászt von el a halászattól. A biztosabb, egyenletesebb, nagyobb kereseti lehetőség lassan elvonja halászainkat ettől az ősfoglalkozástól. A halászat — és itt a hivatásos halászatra gondolok — háttérbe szorulása, kiveszése azonban eléggé általános elkeseredésre is visszavezethető. Többek között igen nagy mértékben vesztették kedvüket halászaink a vízszennyezésekkel szembeni eredménytelen küzdelem miatt is. Talán fordulópont következik be a magyar természetesvízi halászatban? A magyar halászélet fejlődésének, erőszakos megváltoztatásának módszere helyett többet kellene foglalkoznunk a természetszerű fejlődés útjával és a halászközösségek életével is. Ehhez a kérdéshez természetesen elsősorban a halászok hozzászólásait, írásait várjuk. Dr. Donászy Ernő Nádpallóval védett töltés-szakasz a mekényesi tógazdaságban (Fóris felv.)