Halászat, 1964 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1964-01-01 / 1. szám
Ham^lex pmätvä'zet tctätyy.cdc — — NYOMELEMEK Az ásványi trágyák mezőgazdasági felhasználása nem nagyon régi keletű, térhódításuk valamivel a századforduló előtt kezdődött, azóta egyre nagyobb mennyiségű úgynevezett makró-tápanyag kerül a földekbe. Kezdetben a chilei salétrom, a csontliszt és a Thomas-salak liszt járta, majd a kénsavas ammónia, mely akkor kezdett nagyobb szerepet játszani, amikor sok eredménytelen kísérlet után végre megvalósult a levegő nitrogénjének felhasználása szintetikus nitrátok előállítására. Sorban állították elő a különféle káliumsókat, a mésznitrogént stb., mindezek az anyagok foszforvegyületeket, kálisókat, nitrátokat, meszet és magnéziumot tartalmaztak, tehát lényegében mindazokat az elemeket, melyek a növények életéhez és fejlődéséhez elengedhetetlenül szükségesek. Hogy a korszerű, intenzív mezőgazdaság műtrágyák nélkül ma el sem képzelhető, már köztudomású. Bizonyos időnek kellett eltelnie, amíg felismerték, hogy a halastavak talajának és vizének szintén szüksége van ásványi sókra, de a felismerést csak sokára követte a gyakorlati alkalmazás. A lökést a wiesenbachi és sachsenhauseni tógazdaságokban végzett kísérletek adták meg, a műtrágya csakhamar szerepet kapott a tógazdaságokban és ma már nem vitatott igazság, hogy nélküle intenzív, nagyhozamú tógazdálkodás lehetetlen. Az ásványi sóknak, a műtrágyáknak hatása a tavakban azonban sokkal komplikáltabb módon érvényesül, ugyanakkor még ma is ismerünk még meg nem oldott, vitákra alkalmat adó problémákat, főleg a vízben oldódó foszforsavval kapcsolatosan. De meg nem oldott kérdés a nitrogén műtrágyák szerepe a vízben, a kutatás ugyanis szinte egybehangzóan állapította meg, hogy a vízben oldódó nitrogénvegyületek a denitrifikáló mikroorganizmusok biológiai hatására mondhatni anélkül bomolhatnak el, hogy feladatukat elvégeznék, hasznosulnának, beépülnének. A tóban, akárcsak a mezőgazdaságban döntő a mész, a Ca-vegyületek szerepe függetlenül attól, hogy milyen kémiai kötésben, szénsavas mész vagy égetett mész formájában adagolják a kalciumot. A mész az esetek túlnyomó részében mozgósítja a vízben és a tó talajában levő tápanyagokat, azokat feltárja, ennek hatására a mikri valamint makroflóra és fauna úgy fejlődik, hogy a vízben élő halak testének felépítésében hasznosul. A mezőgazdasági kutatás és gyakorlat során azonban több ízben felette elgondolkodtató tünetet figyeltek meg, a szokásos makro-tápanyagokkal való trágyázás, a kalcium, foszfor, kálium és nitrogénvegyületek felhasználása nem hogy elősegítette volna a növényzet fejlődését, hanem ellenkezőleg, látható károkat is okozva gátolta azt. Ez a rendkívül érdekes tapasztalat arra a gyanúra vezetett: a talajban bizonyos, részben fel nem derített vegyületek kerültek minimumba, bizonyos kb. mennyiségekben előforduló anyagok hiányozhatnak, az úgynevezett mikrotápanyagok, az életfontosságú nyomelemek. A tudományos kutatás a felismerést követően azonnal belekezdett a kísérletekbe, ezek eredményeként előállították azokat az úgynevezett komplex fémtrágyákat, melyekben az életfontosságú makro-tápanyagok nem csupán összekeveredve szerepelnek, hanem egymással mondhatni összeolvasztva, ötvözve, egymással szoros kémiai kötésben, ezért ezeket az anyagokat a szakirodalomban fémötvözet trágyáknak is nevezik. Felhasználásuk során azonban azt tapasztalták, hogy intenzívebb meszezés és a makrotápanyagok gazdagabb felhasználása esetén is, különösen ha a talajt igényesebb veteményekkel terhelték, bekövetkezett a talaj elszegényedése mikro-tápanyagokban, minimumban kerültek a növények fejlődése szempontjából életfontosságú nyomelemek. Ez a fejlemény végeredményben az állatvilágra és az élelmi lánc utolsó tagjára, az emberre is károsító módon hatott, megszületett a jelmondat: „A talajt „gyógyítsuk”, hogy ne legyünk kénytelenek az állatokat és az embert gyógyítani” ! Ma már alig vitatott, rengeteg kísérlettel bizonyított igazság: nyomelemek (fémek) hiánya okozati összefüggésben van bizonyos egészségi károsodásokkal, betegségekkel. Lehetetlen volna, hogy a nyomelemek, bizonyos fémek hiánya az állati és emberi szervezet sejtjeire átalakító hatást gyakorol? Ezeken a kérdéseken bizony van elgondolkodni való! Mint már említettük: ásványi trágyák felhasználása nélkül ma már lehetetlenség az intenzív tógazdálkodás. De nem szabad elszegényednie a tó talajának, a tó vizének mikrotápanyagokban, nyomelemekben sem, hiszen ez nemcsak a produkció csökkenéséhez vezethet, hanem bizonyos esetekben betegségekhez is. És arról sem szabad elfeledkezni, hogy akárcsak a földeken, a halasvizekben is előállhat olyan helyzet, amikor a nyomelemek kimutathatók ugyan, tehát nem hiányoznak, de olyan kémiai kötésben vannak, ami asszimilálhatóságukat, hasznosulásukat, beépülésüket lehetetlenné teszi. El kell gondolkodni arról is, hogy akárcsak a mezőgazdaságban — milyen körülmények között lehet hasznos, vagy ellenkezőleg káros a tavak meszezése? És végül: az utóbbi években egyre nagyobb mértékben fellépő, vírusok okozta betegségek milyen összefüggésben lehetnek azzal, hogy a nyomelemek hiányzanak, vagy, ha megvannak a tó talajában és vizében, vajon nem éppen nem asszimilálható vegyületek formájában? Elgondolkoztató kérdések ezek, melyekre a gyakorlati tógazda választ vár, meg kell tehát sürgősen indítani a legintenzívebb kutatás munkáját! Egyáltalában nem vitás, hogy a mezőgazdasági parcellákon sokkal kevésbé körülményes elvégezni az összehasonlító kísérleteket, mint a tavakban. De nem állnak vajon rendelkezésre olyan tavak, melyekben körülbelül egyforma előfeltételek uralkodnak, melyek bonitása között nem nagy a szórás, ami a kérdések tisztázását ezen a területen is lehetővé tenné? A talajt és rajta keresztül a növényzet, az állati szervezetek és végeredményben az ember „gyógyítását” el kell végezni, aggályos volna ezt mondhatni visszafelé haladva eszközölni, hiszen az élelmi láncnak az a sorrendje, hogy: „talaj—növény—állat—ember” és korántsem megfordítva. Megelőzni célszerűbb, mint gyógyítani: ez legyen a jelmondat. És végül, a hatásokat, a szekunder jelenségeket könnyű észlelni, adott esetben csökkenteni vagy éppen leküzdeni, de a primér jelenségek, az okok többnyire rejtve maradnak, nem észleljük és ezért nem is igen vesszük őket figyelembe. Kétségtelen, hogy a gyógyítás érdekesebb, könnyebb, látványosabb feladat, mint a betegség okainak kipuhatolása. De lehet ez a körülmény mentség arra, hogy a kutatást ezen a területen elhanyagoljuk? (H. Lietmann, a Der Fischwirt c. folyóirat 1963. novemberi számában közölt tanulmánya felhasználásával.) A kitörni készülő halakat a szák várja a léknél (Tőig felv.)