Halászat, 1968 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1968-01-01 / 1. szám

Vízszennyezési Sajnos minden jószándék és törvényes rendelkezés ellenére még mindig számos esetben előfordul, hogy természetes vizeinket ipari vízszennyezés éri. Azt, hogy mi ilyenkor a teendő, többnyire minden halászatra jogosult tudja. Mégis sok esetben megtörténik, hogy a kártérítési per lefolytatása során, a pert kezdeményező károsult helytelen állásfoglalása miatt a kárt okozó alperes, legalábbis részben, mentesül a kár megtérítésének kötelezettsége alól. Ez, túlmenően a kárt szenvedett halasszövetkezet, ill. horgászegyesület érdekeinek sérelmén, az állam halászati jogának sérelméhez vezet. Tudvalevő, hogy a természetes vizeken a halászat joga az államé. Az is tudvalevő, hogy az állam a halászat jogát — meghatározott vagy határozatlan időre — átengedéssel a halászati termelőszövetkezetekre, ill. horgászegyesületekre ruházta. Sokkal kevésbé közismert azonban az, hogy a „halászat joga” mit jelent. Az általános közhit rendszerint csupán a hal megfogásának jogát érti ezen, és nem veszi tudomásul, hogy ez a jog kötelezettségeket is jelent. Kötelezettséget a halállománnyal való ésszerű gazdálkodásra, az állomány fejlesztésére, védelmére és megóvására. Ebben az értelemben tehát, a vízszennyezések során a halállományban keletkezett kár megtéríttetése — akár per útján is — a halászatra jogosult szövetkezetnek, ill. horgászegyesületnek az állammal szemben vállalt kötelezettsége. Ha ezt nem, vagy nem teljes értékűen teljesíti, a rábízott vagyon, a halállomány megóvásában nem a jó gazda gondosságával járt el, és annak a lehetőségnek teszi ki magát, hogy a kár fedezetlenül maradt részét az állam vele térítteti meg. A kárt okozó intézmény jogi képviselője a kártérítési per lefolytatása során, az eddigiek tanúsága szerint, legtöbbször azzal érvelve kívánja csökkenteni a vállalatát sújtó kártérítési összeget, hogy felhívja az ügyben ítélkező bíróság figyelmét a „munka nélküli haszon” megszerzésének lehetőségére, amelyet a megítélt kártérítés a halászatra jogosult számára jelenthet. — Minthogy a legtöbb esetben ezt az érvet az ítélkező bíróság — legalább is részben — elfogadta, annak érdekében, hogy az állam tulajdonát képező halállományban bekövetkezett károk, még részben sem maradjanak megtérítetlenül, az Országos Halászati Felügyelőség még az 1966. év folyamán úgy rendelkezett, hogy a vízszennyezésekkel kapcsolatos kártérítések összeged maradéktalanul a kárt szenvedett vízterület halállományának felújítására fordítandók, illetve, ha ez bármilyen okból nem ésszerű, vagy nem végrehajtható, az ilyen összeget a halászatra jogosult köteles befizetni az Országos Halászatfejlesztési alapba. Ez a rendelkezés egyszer s mindenkorra elejét veszi annak, hogy a szennyvízperek során a kárt okozó a „munka nélküli haszonszerzés” vádjával éljen. A vízszennyezések okozta károk megtéríttetése során a legnagyobb problémát minden esetben az jelenti, hogy az okozott kár értéke pontosan nem határozható meg. A kárt szenvedett legfeljebb általános kártérítést kérhet, s annak mértékét részben tapasztalati úton, részben becsléssel lehet meghatározni. A kárt okozó és a kárt szenvedett között rendszerint ez okozza a legnagyobb vitát, s az ítélkező bíróság is többnyire ebben a kérdésben a legtanácstalanabb. A továbbiakban, ezzel a kérdéssel foglalkozunk, annak előrebocsátásával, hogy mindenütt egységes érvényű szabály nincs. Az okozott kár — még általánosságban is — minden esetben egyedileg bírálandó és becsülendő. Azt azonban leszögezhetjük, hogy kártérítést eredményesen követelni csak akkor lehet, ha a kárt szenvedett mindent megtesz annak érdekében, hogy a keletkezett kár reálisan megállapítható legyen. A kárbecslés során merül fel az ,,állomány” és a „hozam” fogalma. Az általános szó- és fogalomhasználat ezzel a két kifejezéssel kapcsolatban némiképp kuszált. Rendszerint a tógazdasági terminológia értelmében használjuk ezt a két kifejezést, a természetes vizek vonatkozásában ez így nem helytálló. Tógazdaságokban ezek gazdasági és közgazdasági fogalmak. Természetes vizek esetében helyesebben járunk el, ha a két kifejezést biológiai vonatkozásokban értelmezzük. Ezek szerint az állomány, valamely faj vagy egyéb rendszertani kategória (ez esetben a halak osztálya) egyedeinek összessége, ha azok a térben együtt élve, közösségben szaporodva és táplálkozva egységet alkotnak. — Az állomány fogalma nem választható el a tértől, amelyet az állomány betölt. Kis természetes tavakban, vagy holtágakban a tér lezárt, és a benne élő állomány elvileg könnyen meghatározható, az esetleges kár viszonylag pontosan becsülhető. Nagyobb vízrendszerekben azonban a tér, amit az állomány betölt, nyílt. A Dunát vagy a Tiszát ért egyes vízszennyezések nem a folyó halállományát, hanem annak csak egy részét, mégpedig igen nehezen megbecsülhető mennyiségét pusztítják el. A vízfolyás ezt az elpusztult mennyiséget azonnal tovább viszi, az állomány nem sérült része pedig rövid időn belül ismét feltölti a megürült teret. Ez a két körülmény a szennyezés következményeit szinte azonnal eltünteti, és az okozott kárt már néhány óra alatt is becsülhetetlenné teszi. Csupán az észlelet marad meg — és rendszerint az is csak nehezen összeszedhető tanúvallomásokban , hogy ti. nagyobb mennyiségű halhullát láttak. Az időben beküldött vízminta azonban „szerencsés” esetben valóban jelzi a vízszennyezés tényét, a tanúvallomások pedig a kárt. Az eddigi joggyakorlat ebben az esetben megpróbálta az ún. hozam alapján megítélni az okozott kárt. Az esetek nagy részében azonban ezt is a tógazdasági fogalmak szerint értelmezték és nagyobb elpusztult halmennyiség esetén a kárt okozó azzal védekezett, hogy a becsült hozam nem reális, mert az meghaladja egy tógazdadasági belterjes gazdálkodás hozamát is. A természetes vizek hozama pedig ennél közismerten jóval alacsonyabb. A bíróság az ilyen esetekben a védekezésnek helyt adott és az okozott kár tekintélyes része — többnyire a pert kezdeményező károsult helytelen érvelése miatt — megtérítetten maradt. Célszerűnek látszik ezért, hogy röviden meghatározzuk a tógazdasági és a természetes vízi hozam fogalmában mutatkozó különbségeket. Hozama halászati értelemben valamely halállománynak van, annak következtében, hogy a térből, amelyben él, táplálékot vesz fel. A tógazdasági gyakorlatban ez minden esetben pontosan meghatározható, sőt tervezhető kat. hold/hal kg érték. A természetes vizek vonatkozásában is kat. hold/hal kg értékben fejezzük ki a hozamot, ez az utóbbi érték azonban nem állomány időegység alatti hozama, hanem a halászati tevékenység utólag felmérhető eredménye, függetlenül attól, hogy az állomány hozama azonos időegységben annál lényegesen nagyobb, vagy kisebb is lehet. Van ezután még egy tényező, mely az évi kát. hold/kg szerinti hozamok alapján való kárbecslést irreálissá teszi. Ez az állomány egyedeinek megoszlása. — A halállománynak a rendelkezésére álló térben való megoszlása nem homogén. Befolyók, zsilipek, mellékágak esetében egy lokálisnak tűnő szennyezés lényegesen nagyobb halmennyiséget pusztít el, mint amennyit az adott vízterületre általánosságban kiszámítható kát. hold/kg ún. hozamérték, sőt egyes esetekben (pl. ívás idején) az adott szennyezett területen tartózkodó halak mennyisége valóban meghaladhatja egy belterjes tógazdadaság évi hozamának értékeit. Mint látható, a vízszennyezések okozta halpusztulás megbecsülése számos elméleti kérdést vet fel. Részben ezeknek ismerete, részben pedig a részletes helyismeret az, amelynek birtokában meggyőző érveléssel és megbízható adatokkal lehet alátámasztani egy-egy kárigényt. Ha összefoglalásul tanácsot kell adnunk arra a kérdésre, mit tegyen a halászatra jogosult, hogy vízszennyezés okozta kárát biztosan megtéríttethesse, javasoljuk, hogy a vízszennyezés első felére azonnal lépjen kapcsolatba a megyei halászati felügyelővel. Az esetek nagy részében a károkozó vállalat rögtön kideríthető. Ebben az esetben a halpusztulás helyszíni szemléjéhez feltétlenül meg kell hívni a károkozó képviselőjét is. A halpusztulásról a jegyzőkönyvet — legcélszerűbben — a megyei halászati felügyelő készítheti el. mint a halászatra jogosult elsőfokú szakigazgatási hatósága a Halászati Törvény alapján jogosult az állásfoglalásra. Majdnem minden esetben számítani kell arra, hogy a károkozó csak bírósági eljárás alapján lesz hajlandó a kárt megtéríteni. Ezért célszerű idejében gondoskodni arról, hogy értelmes és szavahihető tanúk álljanak a bíróság rendelkezésére. Minden reális eszközzel meg kell kísérelni a pusztulás mértékének megállapítását. Csupán példának említjük meg az alábbi módszereket: A szeles part egy-egy meghatározott (20—50—100 m) szakaszán talált halhullák száma, súlya, faja, mérete. A vízfelszín egy-egy területegységére eső részén található halhullák száma stb. Lehetőség szerint mellőzni kell a túlzó és minőségi megállapításokat. Elsősorban a mennyiségi értékekre kell súlyt helyezni. Meg kell kísérelni, hogy a jegyzőkönyvet a károkozó intézmény esetleg jelen levő képviselőjével is aláírassák. A vízmintavételeket időben és a megfelelő helyeken, hatósági személy jelenlétében hajtsuk végre. Egyes esetekben célszerű, ha a szennyezés következtében súlyosan károsodott, de lehetőleg még élő halat szállítunk be vizsgálat céljából az Állategészségügyi Intézetbe. A különösen nagyarányú halpusztulás során a lehető leggondosabban járjunk el, mert 100 000—200 000 forintos kártérítések megítélése csak megfelelő bizonyítékok alapján lehetséges. Tóth János PEREK Fontos, hogy a jég alól folyó víz átszellőzzék, mielőtt a tóba kerül (Tőig felv.)