Harcos nő - Magyar nő, 1948 (37-45. szám)

1948-01-01 / 37. szám

Károlyi Mihályné a Lánchíd-akció fővédnöke Száz éve, hogy Franciaország felől hazánkat is érintette a megújhodás, az építés szeles felrázta a maradt, tespedő szellemet. És ebben a légkörben, Széchényi kezdeményezésére, s az akkori haladó, hazafias magyarok közreműködésével vetődött fel a Lánchíd felépítésének gondolata. A Lánchíd felépült és nemcsak megfelelt közéleti céljának: megjavítani Buda és Pest összeköttetését, de konstrukciójával, architektúrájával nemcsak Magyarország szívének, Budapestnek vált díszévé, hanem a világ egyik legszebb hídja lett mindaddig, míg az emberiség, a magyar nép legnagyobb ellensége, — a német és magyar fasizmus szövetkezése — romba nem döntötte, nem törődve azzal, hogy bűnös kezekkel nemcsak Budapest lüktető életének összekötő pilléreit robbantották fel, hanem megsemmisítették szépségét is, azt a szépséget, amely szimbóluma volt a megújhodni akaró Magyarországnak. A magyar népi demokrácia fel akarja építeni az egész rombadöntött országot. És ebből az építésből már sokat végre is hajtott. Ne említsünk most mást, mint csak a hidak kiemelését, újjáépítését, a forgalomnak a kitűzött határidők előtt való átadását. De fénypontját a hidak helyrehozatalának — s éppen az 1848—49-es jubileumi évek programjában — kétségtelenül a romjaiban is tragikusan szép Lánchíd habsitjából való kiemelése, felépítése fogja képezni. Az otthoni és az egész világon szétszórt demokratikus magyarság már összefogott, már akcióba lépett, hogy Budapest szépsége jelképének felépítéséhez a szükséges anyagiakat összehozza. Hogy a romokból minél előbb élet legyen — még szebb, mint a rombolás előtt volt, — hogy példát mutasson más népeknek is építő munkájával. S a Nagy Ferencek, Pfeiferek, Peyerek s csatlósaik hiába próbálják ezt az építő munkát megzavarni. Kudarcot vallottak. S mi hálásak vagyunk kormányunknak, népünknek, hogy kellő időben, eréllyel hatálytalanná tette cselszövő, kártékony ármánykodásukat. S míg ezek a fekete lovagok a hazaárulás lejtőjén fejezik be dicstelen pályafutásukat, a megtisztuló új Magyarország növekvő eredménnyel építi jólétét, szépségét. S ennek a szépségnek elengedhetetlen feltétele, hogy a Lánchíd újra ragyogva ölelje át a Duna méltóságteljesen hömpölygő árját... A külföldi magyarok mindenütt megértették ennek a követelménynek nagy hazafias jelentőségét. Mi is, franciaországi magyarok, a Lánchíd felépítéséhez teljes erőnkkel, képességünkkel kívánunk hozzájárulni s mi sem fogunk mögötte maradni egy külföldi csoportnak sem. Hogy Lánchídakciónk sikerét biztosítsuk, felkértük Károlyi Mihályné Elnökasszonyunkat, hogy akciónk fővédnökségét fogadja el és ő ezt örömmel és lelkesedéssel vállalta is, mint annyi más ügyet, mely a magyar újjáépítést szolgálja. S most gondolatunk hazaszáll. Egyrészt a felé, aki a hídépítést vezeti, irányítja, aki a felszabadítás óta teremtő erejének annyiszor adta bizonyítékát: Gerő Ernő, a hídépítő miniszter felé, áldozatos munkatársai, a szellemi és testi hídépítő dolgozók s mindazok felé, akik adakozás, gyűjtés, felvilágosító munka segítségével hozzájárulnak a terv mielőbbi sikeres megvalósításához. S ezek között nem utolsó sorban az M.N.D.Sz. lelkes, buzgó asszonyseregére gondolok, akik már is nagy eredményt értek el a gyűjtési akció terén s az első csoport volt, mely a hivatalos dicséretet megkapta s a mi főt meg is érdemelte. A franciaországi magyar asszonyokat nem kell otthoni nőtestvéreik példájával serkenteni. Mint minden eddigi akciónkban, ők jártak elől s odaadó munkájukra most is bizonyossággal építünk. Honfitársnők, honfitársak, akciónk sikerülni fog, mert a Lánchíd sorsa mindnyájunk szívügye. Pór Bertalan: Akik a pincében születtek Mi, akik csak «egyszerű» túlélői voltunk az ostromnak, nem is tudjuk, milyen nagy szenvedéseken mentek keresztül például az anyák, akik az ostrom idején szültek, vagy az újszülöttek, akik akkor születtek. Nekünk nem volt vizünk, nem volt tüzelőnk, nem volt fekhelyünk lent az óvóhelyen, nem is voltunk nagyon tiszták, de nálunk mindez nem jelentett életveszélyt. Mi csak a saját szenvedéseinkre gondoltunk és nem jutott eszünkbe a más szenvedése. Milyen nagyszerű és felemelő érzés, hogy mégis voltak emberek, akik a szörnyű ostrom alatt is a szenvedők mellé állottak és életük kockáztatása árán is segítettek a rászorulókon. Mentők és egyes kórházak orvosai és személyzete a legádázabb harcok, bombazápor és nyilas veszedelem idején is ott álltak a helyükön és az emberiesség nevében segítettek a szenvedőkön. A Mentőknél Harkány Károly igazgatóval beszélgettünk. Megkérdeztük, hányan születtek az óvóhelyen? — Körülbelül 28—30 születésünk volt az ostrom alatt. Itt, a Mentők székházában rendeztünk be szülőotthont az óvóhelyen és a legnagyobb bombazápor idején is levezettük a szüléseket. Bizony nagyon nehéz volt a harc vízhiánnyal, nehéz volt még az egy műtőt is sterilen tartani. De igyekeztünk életet menteni, anyát és csecsemőt egyaránt, meg akartuk tartani az életnek. Kint dörgött az ágyú, zúgtak a repülőgépek, a közelünkben bombák robbantak, sőt itt nem meszsze, a németek által felhalmozott lőszer is felrobbant és rombadöntötte a környéket. De mi dolgoztunk és nemcsak a háború súlyos sérültjeit mentettük meg az életnek, hanem új életeket segítettünk a világra. — Csecsemőhalandóság ? — kérdezzük óvatosan. — Nem volt, illetve aránylag kevés. Csodálatosan az anyák és az újszülöttek szervezete nagyon alkalmazkodóképes volt. Még a rossz életkörülmények és a rossz táplálkozás sem ártott és nem volt nagyobb a csecsemőhalandóság, mint egyébkor. A szülőotthonunk most is működik, persze most már fent a föld felett. Igyekszünk megkönnyíteni a szülőanyák helyzetét és mi éjjel-nappal veszünk fel szülőnőket. Azelőtt a mentők csak elsősegélyt nyújtottak, de most berendezkedtünk mi is, hogy nálunk is ápolhassanak fekvőbetegeket, illetve szülőnőket. Megköszönjük Harkány igazgató úr felvilágosítását és elmegyünk a Weiss Alice-kórházba és dr. Temesváry Miklós igazgató főorvost kérdezzük meg: — Sokan születtek az ostrom alatt a pincében? 3