Harcos nő - Magyar nő, 1948 (37-45. szám)
1948-10-01 / 44. szám
ÚJ ISKOLA - ÚJ EMBER - ÚJ TÁRSADALOM « Hány jó ész lett vaddá, hogy nem mivelték, hány polgár biryikká, hogy jóra nem nevelték » — sóhajtott fel Csokonai Vitéz Mihály, a korabeli állapotok láttán. Ez a százötven évvel ezelőtt elhangzott, ám mindmáig érvényes panasz kellőképpen érzékelteti a roppant méretű pusztulást, mely népünket érte. Most — reméljük, — vége szakad e nemzeti öncsonkításnak: az új iskola olyan új embert nevel, az új társadalom részére, ki nemcsak hű marad a néphez, melyből származik, de azonos is vele, bármily szerepre rendelje őt a közösségi szükséglet, s bármily magasra emelkedjék a műveltség értékrendjén. — Iskolaépítő mozgalmunkkal ennek az új embernek és új társadalomnak a kialakulását óhajtjuk siettetni. S, hogy némikép pontosabban és szemléletesebben érzékeltessem e mélybe nyúló lényegi átalakulás jelentőségét és rétegződését, elmondok most egy tanulságosnak látszó iskolai történetet. A véletlen múlott, hogy gimnáziumba kerültem. Tízéves voltam, amikor apámat elbocsátották a vasúttól, egy sztrájk miatt, melyben egyébkén nem is vett részt. Ekkor, hogy könnyebb legyen megélhetésünk, beköltöztünk a legközelebbi kisvárosba. Szüleimét az a becsvágy is bevitette, hogy gyermekeik tanulhassanak. Mi azonban falusi fiúk voltunk, s igy az első lépések, melyeket a műveltség világa felé tettünk, vajmi tétovák voltak. Négyévi alsófokú tanulás után alig sajátítottunk el az írás - csasás, no meg a számolás elemeit. A tanító — vagy mint nálunk nevezték : a mester úr — kertjét meg baromfi — udvarát jobban ismertük, mint a tantermeket és a tankönyveket. Szüleimnek tehát le kellett mondaniok arról a dédelgetett reményről, hogy fiuk már a negyedik elemi osztály befejeztével gimnáziumba jusson. Még egy évet kellett alsófokú tanulással — most már komolyabb munkával eltöltenem a városi iskolában. Itt azonban gúnytárgya lettem társaimnak, csúfoltak a csizmám miatt, és — ami legkevésbbé bántott — a tanulmányi zökkenőim miatt is, mit ők báva módon butaságnak minősítettek. Hányszor értem haza lihegve, kimerülten, parittyával felszerelt osztálytársaim táskájától üldözötten! — S még e ráhúzott tanév után is csak szóbeli vizsga révén jutottam be a gimnáziumba. Az első évben bizony ennek ellenére is gyenge tanuló voltam, még intőt is kaptam; társtalannak, száműzöttnek, kiszakadtnak éreztem magam új osztálytársaim, az úrifiúk között. Talán nem is merném e kínos emléket így, nyilvánosan feleleveníteni, — bár nőkhöz szólva az ember ösztönösen hajlamos a vallomásra, mondom, valószínűleg nem mesélném el e példázatot, ha a negyedik gimnáziumi évemben, tehát épp akkor, amikor a serdülőkor megpróbáltatásai folytán a fiatalok általában elhanyagoják az iskolai munkát, olyannyira, hogy a mi osztályunk egykor jeles tanulói is elhullottak, lemaradtak, vagy kimaradtak, — én meglepő szökkenéssel élre lendültem, jeles diák lettem — s akkortól már az is maradtam. Mi váltotta ki e változást, mi történt e tizenötéves ifjú életében ? Az történt, hogy a három tanév lassanlassan rámpermetezte az alapismereteket, melyek szegény falusi iskolánkban elsikkadtak, vagy meg sem jelentek. Másrészt, e három év arra is elég volt, hogy a népből jött serdülő ember meginduljon a polgárosodás útján, megpróbáljon beilleszkedni ama másik környezetbe, melynek semmi köze, vagy kapcsolata nem volt az ő otthoni, s főleg korábbi, falusi környezetéhez. Íme három év szellemi evickélése volt szükséges ahhoz, hogy vágy ébredjen bennem a versenyre, s az érényesülésre. De hányan voltak, kik már az első évben visszazuhantak a faluba, vagy akik tehetségesebbek is voltak, mint mivel sem indulhattak onnan ! Hány ezer, vagy millió is azok száma, kik csodálatos értékkel gazdagíthatták volna nemzetünket és az emberiséget, ha megadatott volna számukra az iskolai érvényesülés lehetősége ! Ahol, mint e sorok írója is, átélte ezt az itt vázolt vergődést, s végülis csak külsőleg hasonult az « úri » rendhez, érzéseiben és gondolkozásában hű maradt azokhoz, kik útjára bocsátották, ( bárha ezek épp avval a szándékkal áldoztak rá munkát, időt és életet, hogy kiemeljék, kiszabadítsák őt körülbelül ), az ilyen magamfajta felemás ember — foglalkozása szerint « intellektüel », érzelmi szerint, «nép» — most minden tőle telhetőt elkövet, hogy gyermekeink egyenes lendülettel és egyenlő eséllyel emelkedhessenek afelé az éltpáya felé, mely leginkább vonzza őket, s ahol a leghasznosabb munkát végezhetik. Ezért lelkesedem iskolaépítő mozgalmunkért is, miközben szinte szinte irigykedem a most életbenduló fiatalokra, kik már nem úgy lépnek át a falusi iskolából, a városiba, s az elemi iskolából a gimnáziumba, mintha valamely más világba pottyannának. E szomorú emléket azért mondtam el, mert úgy érzem, egy ilyen életből vett, ám általános érvényű példa érveknél és adatoknál bizonyítébban fedi fel azt a majdnem áthidalhatatlan szakadékot, mely még alig pár évvel ezelőtt is ott tátongott, a dolgozó nép és a felsőbb iskolák között. Más példákat és statisztikákat is idézhetnék bőven; utalhatnék arra, hogy a magyar egyetemre a szegény parasztságnak, tehát az egész népesség 35%-ának, mndössze 1,5%-a juthatott be; ugyanekkor 1935-ben a polgári réteg gyermekeinek 83,3%-a jutott be a főiskolai oktatás keretei közé, holott ez a réteg az ország lakosságának, csak 26,8%-át tette ki. Most azonban sürgősebb és fontosabb teendőink vannak, mint a múlt bajainak felhánytorgatása; a múlt bajai közül, azok ellen küzdünk, melyek még ma is elvenen hatnak. Most a jövőre kell gondolnunk. Mai helyzetben s magyar vonatkozásban, jövőt egyengetni főként iskolák révén lehete k,nellvéreknek Ezért vállalkoztunk arra, franciaországi magyarok, hogy felépítünk egy rombadőlt hazai iskolát, s igy otthont adunk egy magyar falu, vagy város gyermekeinek, egyben pedig erőt is adunk annak az eszmének, hogy a külföldön élő demokratikus magyarok, hittel és hűséggel támogatják népünk mai erőfeszítéseit. Iskolát építünk, mert azt akarjuk, hogy utódaink és azok utódai méltányosabb körülmények közt ismerkedjenek meg a műveltség elemeivel, s az emberiség értékeivel, mint a mi nemzedékünk tagja. Ki érthetné meg ezt teljesebben, mint éppi nők, kik a rombolás, a pusztulás felújult veszélyével szemben ösztönösen hirdetitek a szeretet és a béke eszményeit ? Bizton hisszük tehát, hogy iskolaépítő mozgalmunkban a nők fognak előljárni jó példával, s lelkes buzgalmuk serkentő hatással lesz minden franciaországi magyarra. Dobossy László A FRANCAORSZÁGI MAGYAROK Dem. Egy. Elnöke.