Harcos nő - Magyar nő, 1948 (37-45. szám)

1948-10-01 / 44. szám

ÚJ ISKOLA - ÚJ EMBER - ÚJ TÁRSADALOM « Hány jó ész lett vaddá, hogy nem mivelték, hány polgár biryikká, hogy jóra nem nevelték » — sóhajtott fel Csokonai Vitéz Mihály, a korabeli ál­lapotok láttán. Ez a százötven évvel ezelő­tt elhangzott, ám mindmáig érvé­nyes panasz kellőképpen érzékelteti a roppant méretű pusztulást, mely né­pünket érte. Most — reméljük, — vé­ge szakad e nemzeti öncsonkításnak: az új iskola olyan új embert nevel, az új társadalom részére, ki nemcsak hű marad a néphez, melyből szárma­zik, de azonos is vele, bármily szerep­re rendelje őt a közösségi szükséglet, s bármily magasra emelkedjék a mű­veltség értékrendjén. — Iskolaépítő mozgalmunkkal ennek az új embernek és új társadalomnak a kialakulását óhajtjuk siettetni. S, hogy némikép pontosabban és szemléletesebben érzé­keltessem e mélybe nyúló lényegi át­alakulás jelentőségét és rétegződését, elmondok most egy tanulságosnak látszó iskolai történetet. A véletlen múlott, hogy gimnázium­ba kerültem. Tízéves voltam, amikor apámat elbocsátották a vasúttól, egy sztrájk miatt, melyben egyébkén nem is vett részt. Ekkor, hogy könnyebb legyen megélhetésünk, beköltöztünk a legközelebbi kisvárosba. Szüleimét az a becsvágy is bevitette, hogy gyerme­keik tanulhassanak. Mi azonban fa­lusi fiúk voltunk, s igy az első lépé­sek, melyeket a műveltség világa fe­lé tettünk, vajmi tétovák voltak. Négyévi alsófokú tanulás után alig sajátítottunk el az írás - csasás, no meg a számolás elemeit. A tanító — vagy mint nálunk nevezték : a mes­ter úr — kertjét meg baromfi — udvarát jobban ismertük, mint a tan­termeket és a tankönyveket. Szüleimnek tehát le kellett monda­­niok arról a dédelgetett reményről, hogy fiuk már a negyedik elemi osz­tály befejeztével gimnáziumba jusson. Még egy évet kellett alsófokú tanu­lással — most már komolyabb mun­kával eltöltenem a városi iskolában. Itt azonban gúnytárgya lettem tár­saimnak, csúfoltak a csizmám miatt, és — ami legkevésbbé bántott — a tanulmányi zökkenőim miatt is, mit ők báva módon butaságnak minősí­tettek. Hányszor értem haza lihegve, kimerülten, parittyával felszerelt osztálytársaim táskájától üldözötten! — S még e ráhúzott tanév után is csak szóbeli vizsga révén jutottam be a gimnáziumba. Az első évben bizony ennek ellenére is gyenge tanuló vol­tam, még intőt is kaptam; társtalan­­nak, száműzöttnek, kiszakadtnak é­­reztem magam új osztálytársaim, az úrifiúk között. Talán nem is merném e kínos emléket így, nyilvánosan fel­eleveníteni, — bár nőkhöz szólva az ember ösztö­nösen hajlamos a vallo­másra,­­ mondom, valószínűleg nem mesélném el e példázatot, ha a negye­dik gimnáziumi évemben, tehát épp akkor, amikor a serdülőkor megpró­báltatásai folytán a fiatalok általá­ban elhanyagoják az iskolai munkát, olyannyira, hogy a mi osztályunk egy­kor jeles tanulói is elhullottak, lema­radtak, vagy kimaradtak, — én meg­lepő szökkenéssel élre lendültem, je­les diák lettem — s akkortól már az is maradtam. Mi váltotta ki e változást, mi tör­tént e tizenötéves ifjú életében ? Az történt, hogy a három tanév lassan­­lassan rámpermetezte az alapismere­teket, melyek szegény falusi iskolánk­ban elsikkadtak, vagy meg sem jelen­tek. Másrészt, e három év arra is elég volt, hogy a népből jött serdülő em­ber meginduljon a polgárosodás út­ján, megpróbáljon beilleszkedni ama másik környezetbe, melynek semmi köze, vagy kapcsolata nem volt az ő otthoni, s főleg korábbi, falusi kör­nyezetéhez. Íme három év szellemi evickélése volt szükséges ahhoz, hogy vágy ébredjen bennem a versenyre, s az érényesülésre. De hányan voltak, kik már az első évben visszazuhantak a faluba, vagy akik­­ tehetségeseb­bek is voltak, mint mi­v­el sem in­dulhattak onnan ! Hány ezer, vagy millió is azok száma, kik csodálatos értékkel gazdagíthatták volna nemze­tünket és az emberiséget, ha megada­tott volna számukra az iskolai érvé­nyesülés lehetősége ! Ahol, mint e sorok írója is, átélte ezt az itt vázolt vergődést, s végülis csak külsőleg hasonult az « úri » rend­hez, érzéseiben és gondolkozásában hű maradt azokhoz, kik útjára bocsá­tották, ( bárha ezek épp avval a szán­dékkal áldoztak rá munkát, időt és életet, hogy kiemeljék, kiszabadítsák őt körülbelül ), az ilyen magamfajta felemás ember — foglalkozása szerint « intellektüel », érzelmi szerint, «nép» — most minden tőle telhetőt elkövet, hogy gyermekeink egyenes lendülettel és egyenlő eséllyel emelkedhessenek afelé az éltpáya felé, mely leginkább vonzza őket, s ahol a leghasznosabb munkát végezhetik. Ezért lelkesedem iskolaépítő mozgalmunkért is, miköz­ben szinte­ szinte irigykedem a most életbe­nduló fiatalokra, kik már nem úgy lépnek át a falusi iskolából, a városiba, s az elemi iskolából a gim­náziumba, mintha valamely más vi­lágba pottyannának. E szomorú emléket azért mondtam el, mert úgy érzem, egy ilyen életből vett, ám általános érvényű példa ér­veknél és adatoknál bizonyítébban fedi fel azt a majdnem áthidalhatat­lan szakadékot, mely még alig pár évvel ezelőtt is ott tátongott, a dolgo­zó nép és a felsőbb iskolák között. Más példákat és statisztikákat is idézhetnék bőven; utalhatnék arra, hogy a magyar egyetemre a szegény parasztságnak, tehát az egész népes­ség 35%-ának, mndössze 1,5%-a jut­hatott be; ugyanekkor 1935-ben a pol­gári réteg gyermekeinek 83,3%-a ju­tott be a főiskolai oktatás keretei kö­zé, holott ez a réteg az ország lakos­ságának, csak 26,8%-át tette ki. Most azonban sürgősebb és fontosabb te­endőink vannak, mint a múlt bajai­nak f­elhánytorgatása; a múlt bajai közül, azok ellen küzdünk, melyek még ma is elvenen hatnak. Most a jö­vőre kell gondolnunk. Mai helyzetben s magyar vonatkozásban, jövőt egyen­getni főként iskolák révén lehete k,nellvéreknek­ Ezért vállalkoztunk arra, francia­­országi magyarok, hogy felépítünk egy rombadőlt hazai iskolát, s igy otthont adunk egy magyar falu, vagy város gyermekeinek, egyben pedig erőt is adunk annak az eszmének, hogy a külföldön élő demokratikus magyarok, hittel és hűséggel támo­gatják népünk mai erőfeszítéseit. Is­kolát építünk, mert azt akarjuk, hogy utódaink és azok utódai méltányosabb körülmények közt ismerkedjenek meg a műveltség elemeivel, s az emberiség értékeivel, mint a mi nemzedékünk tagja. Ki érthetné meg ezt teljeseb­ben, mint ép­pi nők, kik a rombolás, a pusztulás felújult veszélyével szem­ben ösztönösen hirdetitek a szeretet és a béke eszményeit ? Bizton hisszük tehát, hogy iskola­építő mozgalmunkban a nők fognak előljárni jó példával, s lelkes buzgal­muk serkentő hatással lesz minden franciaországi magyarra. Dobossy László A FRANCAORSZÁGI MAGYAROK Dem. Egy. Elnöke.

Next