Hargita, 1969. május (2. évfolyam, 102-127. szám)
1969-05-01 / 102. szám
h 1 Magasba szökkenő falak, betonoszlopok... Í1t Ipari objektum születik S zázados erdők méteres átmérőjű rönkje áll a gátér előtt. Csak egy mozdítás hiányzik, hogy helyére billenjen a hatalmas fenyő, s máris beindulhatnak a fűrészek. Csak egy mozdulat, egy jól sikerült lendület, de ehhez két-három embernek — akik egy gáternél dolgoznak— nincs elég ereje. Pedig Németh Istvánék kitanulták a fa minden fortélyát, tudnak bánni vele. Megállnak egy szusszanásra. Csak addig, míg a szomszédos gátőrtől átjön ■ Dima Constantin a társaival. Hívás nélkül jönnek. Ahányszor szükség van erejükre, tapasztalatukra. Hat ember izmos karjaiban gyerekjátékká kisebbül az óriásfenyő. — Gyakran jönnek át? — Nem számoljuk. Jóformán észre sem vesszük, hozzátartozik a munkánkhoz, még akkor is, ha tulajdonképpeni feladataink közt nem szerepel. Nem csinálunk nagy dolgot belőle. Természetesnek, magától értetődőnek vesszük. Akkor lenne feltűnő, ha másképp viselkednénk. Ma nekik volt nehezebb, holnap velünk is megeshet. Egymás nélkül nehezen boldogulnánk, egymás nélkül nehezebb lenne a munka — válaszolja Brair Miron kérdezgetéseimre. — A közös munka úgy összeszoktatott, hogy a szabadidőnket is többnyire együtt töltjük. A fúvószenekarban egyazon kürtön játszom Aurel-lel — mondja Simon Sándor. Felváltva, hol ő, hol én. Mindkettőnknek ez a hobbyja, minek mondana le bármelyikünk is róla. — Mikor Sanyi a soros, én sakkozni megyek a klubba — szól közbe Dima Aurel. Kihasználom a holtidőt, méghozzá, — ahogy, mondani szokták — aktív pihenésre. Andorka Jóska, az én örök sakk-partnerem, ilyenkor türelmetlenül vár rám. — No, és melyiküknek kedvez a szerencse? — Még nem tudtuk eldönteni kettőnk közül, melyik álljon ki a világbajnokkal — tréfálkozik, majd sietve hozzáteszi: Ha jól emlékszem, most Jóska a soros, de én is ott leszek annál a táblánál. Lassan benépesül az udvar. Váltásra készülődnek a maroshévízi Erdőgazdálkodási Vállalat fűrészcsarnokában.. Munkások jönnek, munkások mennek. Közben megállnak egy-két szóra. A rönktéren két fiatal beszélget. Lány és fiú. Olariu Vasile mester mosolyog, mikor észreveszi, hogy őket nézem. — Ők ketten — Lenuta és Ernő — mostanság gyakran járnak együtt. Fiatalok, egyik sincs még húsz éves. Úgy veszem észre, tetszenek egymásnak. Nem zavartuk őket, beszélgessenek kedvükre. Nagy Lajos részlegfelelős, kísért el a reaktér labirintusában, segített eligazodni a fűrészcsarnok gépei között. Tömör történelem, a gyár története, amit elmond, 1946 óta dolgozik itt. Mikor idejött, még nem heverték ki a háború pusztításait. Azóta évről-évre bővült, növekedett a vállalat. Sorolja a legrégibb munkások nevét, akik jóbanrosszban együtt maradtak, együtt dolgoztak: Szász József, Nadea Vasile, Holerca Toader, Sopa József... — Igen, románok és magyarok — közösen. De hát ki gondol erre? öszszeszoktunk, barátok vagyunk. Huszonhárom éve vagyok itt, de nem emlékszem, hogy valaha is felmerült volna közöttünk ilyenszerű nézeteltérés. Csak azt néztük, hogy mindenikünk becsülettel odaálljon a munka mellé. Ha segíteni kell egymásnak, szívesen megteszszük. És nemcsak itt, bent az üzemben. Maier Aurel házat épített, Szász József, Popic Constantin hasonlóképpen Mind ott voltak a társaik, így hamarabb pirosba szökkent a ház... Apró dolgok. A felületes szemlélő szó nélkül elsiklik mellettük. Hétköznapiasak.. semmi rendkívüli, semmi nagy erőpróbát igénylő sincs bennük. Olyan megszokottak, hogy mindenki természetesnek veszi. De épp így jó. Az embereket a hétköznapok apró dolgaiból lehet legjobban megismerni, megítélni. Mert ezek a látszólag eseménytelennek tűnő hétköznapok vallanak legszebben a helytállásról, a barátságról, a testvériségről... Borbély László 2 HARGITA s V oltak telek, velőig vágó hajnalokkal,, a lélek mélyéig síró szelekkel. Telek voltak, bőrkékítő januárok, a hóról parabola-szerűen felugró viharok, amelyek a szemgödrökbe kavarták a havat, s könnyet facsartak, ami alig, hogy kibuggyant, megfagyott... Voltak őszök is, velőig ázott utakkal, szemfény-faló köddel. Őszök voltak, szomorúság-teli novemberek, s az ember ment, csak ment térdig sárosan a véget nem érőnek tűnő úton. Gyalog, a kisvároska egyik apró üzeméig, a város melletti faluból minden hajnal sötétjét, minden alkonyat szürkeségét hordva a háton. Voltak évek, keserű inasévek, amelyek szigorúra húzták az állat s a homlokot. .. megmunkált vasnál súlyosabb munkásesztendők, a dübörgő Diesel-motoroknál dübörgőbb hetek, hónapok, amikor az éjjeli s a nappalok egybenőttek. Évek voltak, hosszú vándorlások... S ezek a telek, ezek az őszök, ezek az évek, higgadtsággá, nyugodtsággá, egy munkásember életbölcsességévé összegeződtek. Nem a csendes, nyugodt, nyugdíjas kor tette bölccsé, hanem az eddigi élete, amely úgy belenézett a tenyerébe, hogy az feltört, s megkérgesedett.. . A falu még jól emlékszik azokra a reggelekre, amikor Sántha Jenő munkába indult, gyalog Csíkszeredába, együtt három társával, s a hajnali sötéttel. Sokszor kellett utat törni a méteres hóban, amitől locsos lett az ing a háton, s utána megfagyott. Csupán csak azért, hogy jobban éljen a család, hogy a nehéz gond valamit könnyebbüljön. — Tizenegy évig jártam gyalog Szeredába. Volt úgy, hogy éjjel-nappal dolgoztunk. A háború után villany nélkül volt a város. Az egész országot bejártuk, amíg egy-egy alkatrészt tudtunk szerezni. Kiselejtezett motrokba leheltünk újra lelket. Addig dolgoztunk rajtuk, amíg úgy mentek, mint az óra. A gépek is akárcsak a gyermek, az ember szívéhez nőnek ... Aztán a kemény arcvonások mögül, mintha mesét mondana, megszelidülten ballagnak elő az évek. Közvetlen az első világmészárlás után megkezdődnek az inasévek. Fáskamra volt a szállás. De ki ne ismerné, ki ne hallott volna a bukaresti inasok sorsáról? De csak azok tudhatják pontosan, akik benne éltek, minden más magyarázat csak mellébeszélés lehet. És Sántha Jenő bácsi is egyike volt az akkori Bukarest inasainak. Talán csak az otthonról hozott kemény akarat, az elődöktől örökölt szorgalom, a tudás vágya sarkallta. Munkás évek, egyik gyárból a másikba került, részint muszájból, másrészt saját akaratból, azért, hogy többet lásson, többet tanuljon. Aztán egy időleges megállapodás. Család, gyermekek. De ismét háború jött. Ezt a háborút, felelősséggel a vállán, a családért és a családdal aggódva már egy távoli városban éli át. Gyárban dolgozik... Hazafelé lebombázott állomások, felszaggatott sínek, nyitott vagonok, útitársak. Vége volt a háborúnak, de az utána következő hosszabbnak tűnt, a „hét sovány esztendőnél“. Ki ne emlékezne a negyvenhatos aszályra? És jöttek a gyimesfelsőloki egykori kaszárnya vascsövei, vezetékei, amelyekhez sokszor hozzáfagyott a kéz. Gyorsan újjá kellett építeni a leendő ipariskolát. Onnan hazajött, s minden reggel gyalog indult a városba, hogy néhány társával együtt villanyt adjon neki. És adtak. S most, a nyugalom árnyékában, most is megy, nem szűnt meg örökmozgó lenni. Ha máshová nem tud menni, akkor ott az erdő, amelyet a vándorlásai elloptak tőle, hisz annyira szerette. De mindig akad a szomszédban egy elromlott óra, vagy valamilyen fémtárgy, amit meg kell javítani. S miközben a felesége, Agnes néni, az osztovája fölé hajolva, a rakottasokba szövi az álmokat ,a hó borította mezőkről, ellesett nyúlnyomokat, a folyók halait, a vizek folyását, s ki tudja hány nemzedék temetésén elhervadt koszorú lesz örök a pálfalvi festékesen, Ágnes néni festékesein, addig a férj megforgatja a csörlő kerekét, hogy kéznél legyen mindig a vetélékre váró színes fonal... Merész metszésű, kemény arc. Szigorú homlok, amely mindenki számára szelíddé tud simulni. Az arc mögött Szigorú, kemény élet, amelyet a nyugdíjas kor, az emlékezés sem tud jobban megszelídíteni. A kéz, egy vasmunkás keze. A tekintet egy családapa, egy nagyapa tekintete. Egy ember tekintete. Arca, emberarc. Élete, a munka volt, emberélet. Egy emberé. Ferencz S. István riportja MI EMBERARC 4 * A bánya felé a vasúti sín mellett a lehullott sótömbök jelzik az utat. Megrakott csillék sorakoznak arrébb, az épületben egyenruhás őr és két felvonó kezelő áll. Hosszas telefonálás míg a műszakvezető mestert felszínre hívják Várunk. Eszembe jut a többször látott föld alatti élet, a csillogó sópalota mozgalmas világa. Robbantások, hatalmas sótömbök, kristályok, magasodó boltozat, hatalmas falak, a felvonóhoz összefutó sínpárok. Törik, zúzzák a sót, csillékbe rakják. Apró csoportok hajladoznak. Egy csoport három emberből áll. Keményen dolgoznak. Mindenki teljesítménye , a másik keresete is. S nemcsak pénzről van szó. A versenyszellem mindig híven ápolt hagyomány a bányában. Versenyeznek a csoportok, egymást túlszárnyalni akarja a három műszak. Vándorol a versenyzászló, mindenki magáénak szeretné. Megjön a mester, Ráduly Albert. Haragszik az ácsra, mert az ő hibájából elromlott a felvonó. Most egy-két órára, míg kijavítják, leállt a munka. De behozzák, biztos, hogy behozzák a lemaradást. A múlt hónapban az ő műszakja lett az első, s szeretnének továbbra is ,,éllovasok“ maradni.• 1942-től dolgozom a bányánál,, 27 éve. Mint a tenyeremet, úgy ismerem minden sarkát. Először csillés voltam, majd bányász. A mesteri iskola után, 51-től vagyok műszakvezető. Szemtanúja voltam az üzem fejlődésének. Villamosítás, réselőgépek, millesecund lövések. Mikor idekerültem, az udvaron volt még a sójárgány is, arra is emlékszem, hogy a bánya akkoriban évente szerződést kötött a gazdákkal, hogy a malomhoz hat-nyolcezer tonna sót fuvarozzanak. Ennyi volt az évi termelésünk. Ma egy hét alatt többet bányászunk. Szóval „feljöttünk“. Nagyobb a termelés, elégedettek az asszonyok is otthon, több jön a konyhára. — Gyerekek? —Van három, egyik kőműves, másik lakatos itt nálunk. A legkisebb villanyszerelő iskolában van. Mondhatnám ingyen kapták a szakmát, az iskoláért nem kellett fizetni. Nekem nem egészen így sikerült annak idején, nem volt hol, nem volt miből tanulni. . . . A feldolgozó, részlegen, a malomban, minden fehér. A gépek, állványok, emberek. Fehér a munkaruha, a szempillák, a bajusz, a kerek. Régi épület. A szúette gerendákat vaskapcsok harapják össze. Kétezer kiló sóval teli csillék kapaszkodnak az emeletre. Gombnyomásra ömlik a s® a garatba, majd poralakban az elevátor az emeletre viszi. Ott vannak a töltőgépek is. Négy munkás zsákokat tart a sót okádó szájak elé. Egy pöndörítés, és az ötven kilós, sóval teli zsákokat a futószalag egyenesen vagonba dobja. Amikor nincs vagon, a zsákok a raktárban pupolyázva várják az elszállítást. Lent a földszinten is csomagolnak. Kétkilós nylon tasakokba. A zacskókon pirosbetűs felírás: „Finomított só. Parajdi sóbánya.“ — Szabó voltam nem is olyan rég — mondja Csehi Béla, a malom egyik mestere, de jobban vonzott a bányászat. Hat éve jöttem ide. Akkoriban hétnyolcszáz lejt kerestem. Kicsi volt a teljesítmény, még a facsillék is megvoltak. Kézzel húztuk, elevátor, futószalag nem segített. A tele zsákokat is kézzel tologattuk a raktárba. Nehezebb"" Volt. Ma" lényegesen jobb a kereset, lényegesen könnyebb a munka is. A termelés pedig a sokszorosára nőtt. Nézze, majd minden másodpercben egy zsák kerül a a vagonba, öröm nézni és öröm dolgozni is. Az igazgatói szobában jövés-menés. A termelés újabb és újabb problémákat szül. Rögtön kell intézkedni, minden, perc veszteség. Persze arra is marad idő, hogy megbeszéljék, mivel járulnak hozzá a bánya munkásai a község szépítéséhez. Parktakarítás, díszfák és rózsafák ültetése, utak javítása. Hosszasan időznek a kuglipálya átadásán. Végre elkészült. A hazafias munkával épített, korszerű kétsávos pálya hamarosan kedvenc találkozó helye lesz a tekekedvelőknek. Aztán Telegdi Károly igazgató, az eredményekről beszél. — A múlt évben közel két és fél millió lej volt a jövedelem. Látszólag nem nagy összeg, viszont a százezrek apró banikból tevődtek. „Olcsóbb, mint a só“ — mondják errefelé, ám a banik milliókat szültek. Olyan üzemek önköltségét sikerült utolérni, ahol külföldről behozott drága gépekkel történik a só feldolgozása. Az önköltség csökkentése terén az ország sóbányái között az előkelő második helyet foglaljuk el. Jól zártuk az első negyedévet is. Száztíz százalékban teljesítettük a tervet, a második negyedévben közel egymillió lejes jövedelmet terveztünk. S mindez legfőként a bánya munkásainak köszönhető. Ésszerűen kihasználják a munkaidőt, a munkafegyelmet betartják, javaslatokkal, újításokkal segítenek. Ezaz évben kétszázezer tonna sót bányásztunk ki és dolgoztunk fel. Hat nap alatt annyi só kerül a felszínre, mint negyedszázaddal ezelőtt, egész évben. A számok, tények beszélnek, világosan mutatják, hogy a bánya összes dolgozói mindent megtesznek, hogy vállalatunk továbbra is az élen maradjon. Bálint András____________ riportja VÁNDOROL A VERSENYZÁSZLÓ