Hargita, 1972. május (5. évfolyam, 104-128. szám)
1972-05-14 / 114. szám
* BIZTATÓ Korán reggel felriadj! de a zsákot ott ne hagyd! Víz a tálban hadd várjon rád, borzas asszony csak szóljon rád! Gyermek csak kiáltson rád! Zörögjön csak az anyád! Nem vág a fűrész foga? Kit állíthatnak oda? Nem forog a cirkula? Nem vág rajta Kiss Gyula! Nem sivít a szalagfűrész? Így határozta a gyűlés! így határozták a szolgák: többé a deszkát nem tolják. Nem húzzák többé a fát koptatni a cirkulát. Korán reggel felriadj, de a zsákot ott ne hagyd! Süt a nap kint, várj, pihenj, rétre burjánt szedni menj, margarétát, szárnyas sóskát, kutyatejet, fecskepostát. Friss zöld füvet indulj szedni, tizenegyig melegedni. Tizenkettő üres húl, déli egyig csak nyughass. Másnap egyig várj, ha kell, még egy hétig tűrj, ha kell, s még tíz évig fuss a hústül, (ha pusztulsz, még ötszáz pusztul) de a gyárba ki ne menj, halj meg éhen, de pihenj! Szóljon rád a borzas asszony, gyermek sírással nyuvasszon, te csak ülj, ha ülni kell, te csak tűrj, ha tűrni kell, addig, míg az irodáról üzennek: jöjjön Nagy Kárus, s jöhet ötszáz Kiss Gyula, forogjon a cirkula. Fúj a gáttér, búj a szíj, emberi a munkadíj! (1936) Gaál András : Salamon Ernő portréja Salamon Ernő 1972. MÁJUS 14. VASÁRNAP A költő hatvan éves Hatvan éves lenne. Májusban született, az év derekán, a kalendárium legszebb hónapjában, amikor Gyergyóban még hűvösek a reggelek. Fázott is eleget gyönyörű sorsú életében. Bikaerős emberként éhezett, éhbérért a deszka horzsolta-törte tenyerét, napszámos korában, gyerekfővel, felnőtt fővel a magyar és román munkásság életét élte, akik az ő testvérei, és akiknek az élete csöppet sem volt rózsás, csak az álmaik és a vágyuk, hogy másképp is lesz, fordul majd a világ s a történelem kereke, gurucsa, gurucsa mondta s bikaerős vállával nekifeszült... Mindezt tudjuk, de most az ukrajnai széles mezőkre gondolok, ahol a lelke bolyong s igen, jön felém a bikaerős ember, jön hatvanévesen és fiatalon, egyre közelebb, közelebb... Apám lehetne, háborúból megtérő. De nem tért meg, nem tér meg. Megszakadt az álma, pedig ó, milyen gyönyörű álmai voltak, milyen csodálatos álmai, az emberről, a munkáról, a testvériségről, a szerelemről... Járom a májusi határt, madár köröz a magasban, figyelem röptét. Sas lehet. Vegyük a kezünkbe a költő könyvét, a szabadság madara röppen fel róla. Gondolatban ültessünk el egy fenyőcsemetét. A költő hatvan éves. MIKLÓS LÁSZLÓ n i Még csak harmincadik évemet töltöttem be, és máris végrendeletem megírásához látok, mert a halál leadta első jeleit. Egyik éjszakán, először életemben, megrohant a félelem, hogy megáll a szívem. Nem a haláltól ítélek. Aki annyi ideje vágyik valami kis önfeledtségre, aki úgy szeretne, ha nem többet, legalább egy óráig ájultan feküdni — az nem félhet attól, hogy pihennie lehet. De a kötelességemet akarom teljesíteni. Rendben akarok hagyni mindent magam után. Legelsőbben, hogy amit az élet szertefújt, vagy ezentúl szór széjjel, én összeöleljem. Nem tiltakoztam soha az ellen, hogy magányosan, ismeretlenül, pusztán önmagam előtt kellett pályámat megfutnom, hogy nem vagyok utolsó a költők között, és ezt senki sem tudja. Férfihez, nemes öntudatú emberhez méltónak tartom, hogy sorsa — akaratán kívül is — összefonódjék azokéval, akik egyedül fontosak számára a világon. Ne ismerjenek, amíg a dolgozók ismeretlenségben tengődnek, ne érjen be az én munkám, míg az ő munkájuk be nem érik. De azt akarom, hogy életművem tanúm legyen. Aki kezébe veszi majd versemet, érezze, hogy jogom volt büszkén viselni a száműzetést. Ha már egy szeget sem tudok többé úgy beverni, hogy el ne görbüljön, írtam legalább verseket. S ha a jó munkás büszke arra, amit elvégezhetett, én is arra vagyok büszke. Gyermekkoromban volt egy esztergályos jóakaróm, aki játékból néha akkorát sújtott öklével vállcsontomra, hogy egész testem belezsibbadt. Olyan szerettem volna lenni, amilyen ő volt: messzi földön sem tisztítottak kazánt anélküle a belső kőlerakódástól. Csakhogy engem ám nem adtak erre a gyönyörű munkára. Kitaníttattak eredménytelenül, mert soha életemben el nem értem, hogy egy tárgykörre vonatkozóan mindent tudjak, ami odatartozik. Felemás lett az életem, hogy úgy mondjam: fizikai része. Ha anyám megengedi, hogy a telepen maradjak, ha nem is esztergályos, de már deszkaosztályozó lehetnék: szakmunkás, kenyérkereső, egész ember, nem kevesebb annál, aminek látszom. Mert fizikailag sincs itt a helyem, a jó modorú urak között, akikkel néha együtt vagyok. Az egyik orvos, a másik császári és királyi kamarás, a többi tanár, illatszerész, bankigazgató. Egy ruhám van, azt se én szereztem magamnak. A térdemnél ki is lyukadt már; szerencsére a cs. és k. kamarás tudott egy szövettömöt, akinek ő maga is jó hasznát látta (...) Ha föl is hívom figyelmüket rongyosságomra, és ők azt hihetik, hogy hetykeségből teszem: nincs úgy. Újra meg újra elmondom az igazságot, hogy nem ott vagyok, ahol a helyem. Várom, ki lök vissza ebből a szép biedermeier szobából a barakk-lakásba. Ott a konyhaasztalon annyi papírt lehetett kiteregetni este, azután, hogy anya nekem letörölte, hogy soha semmiféle bútor mellett sem tudtam jobban írni. De oda már többé nem jutok, vissza. A tömeglakástfelosztották kisebb, családi részekre és eladták, másrészt meg már énrám is elhatározó hatással van a környezetem. Szívesen állanék be valami szállító zsákolásra, habár a feleségemnek ilyen eshetőségre kiadott ultimátumát visszavonatnom aligha sikerülne. Egyébiránt igaza van, hogy ha a tavalyi napszámoskodást ki is bírtam, most már nehezebben menne, mert állandóan betegeskedem. Pedig jó lett volna legalább megpróbálnom, hiszen még nem vettem észre, hogy testi erőm is megfogyatkozott volna. Egy zsákot, egy kövér embert még mindig elbírok, legalábbis úgy érzem, és akkor igazán haljak meg, ha már nem érezhetem, hogy erős vagyok. Egyelőre tehát nem lehetek más, mint író, aki ugyan dolgozhatik, de minden ellenszolgáltatás nélkül: a legutóbbi fél évben keresetem ötven pengő volt. Negyvenet a Magyar Nemzettől kaptam négy versemért, a tízet pedig egy drága öreg tanár küldötte, hogy valamicskét ,.helyreüsse a hálátlan társadalom hibáját“. Rosszul esett a pénz, mert tudtam, hogy tüdőbeteg, csak a benne soha ki nem hunyó hite élteti, orvosságtól vonta el a pénzt és kerek, izmos unokájától, aki nőjjön nagyra, és legyen méltó arra a névre, amelynek a nagyapja adta a becsület, elvhűség és igaz békevágy tiszta tündöklését. De jól esett a kitüntetés. Egész életemben vágytam reá, hogy egyszer ez a számon tartója minden értékesnek pirosceruzázza alá az én verseim egyikét. íme a bizonyság, hogy mégis eléri célját, aki kivárni bírja. Ezt a végrendeletet pedig azért írom, hogy az én hagyatékomat ne másnak kelljen rendeznie. A feleségem minden átlagon felüli asszony, ha korhol is néha, és jogosan persze, mégis egy kicsit túlságosan szeret. Ennyi megbocsátható neki, aki második anyám, és miért ne legyen egyszer ő is majomszerető? A gyermekek százait nevelte a jósággal párosult tudás könyörtelen tárgyilagosságával. Az építő világnézet eszméiből táplál minden kis teendőt, ami ezeknek az emberremenendőknek (ez azt jelenti, emberre készülőknek; nem hiszem, hogy az ő növendékei emberre menjenek valaha) a kiképzésénél előadódik. A keze alól kikerültek százai dicsérik tetteikkel nemes munkásságát, és ha már az én életemnek rövid tartamúnak kell lennie, válthassam meg vele az övét, érjen el érett öregséget; annyit tud még használni, amilyen imádattal veszik körül tanítványai az én mindent megértő, bölcs „vénaszszonyomat". Ő tehát csak maradhasson elfogult velem szemben, de hagyatékomat mégsem rendezze (egyáltalán senki se rendezze), mert képes volna minden versemet kiadatni, akkor pedig jaj lenne azoknak, akik még néha verset olvasnak e hazában. Természetesen azonban minden egyébben, ami nem szorosan verseim kiválasztására vonatkozik, mert ezt a jogot egyedül én gyakorolhatom, és újabb versek beiktatásáról majd pótrendelkezésekkel gondoskodom — a feleségem feltétlenül rendelkezzék, kiadókkal való tárgyalást illetőleg is. Midőn tehát ép ésszel, a halálra derűsen várakozva, de azért abban a reményben, hogy előrelátásom kifog rajta, mert nem ragadhat el dolgomvégezetlenül — határoztam hagyatékom jövendő sorsa felett, utolsó akaratom, íme, ez : Verseimet egy kötetben adják ki; címe Gyönyörű sors legyen. Mert ha mondjuk N. I. ezt nem is helyeselheti, mások talán mégis megértik, hogy gyönyörűnek kell látnunk azt a sorsot, mely hőssé avat bennünket. Az, aki maga is szenvedett, nem okoz szívesen szenvedést másoknak; aki börtönök levegőjét szívta, meggondolja százszor is, míg valakit odaküld. Aki sokszor nem ebédelt, örül majd a főtt petrezselyemnek is, egy karéj kenyérről nem is beszélve. Hiszek a dolgozókban, mert keresztülmentek az igazságtalanság, félrevezetés, kiszolgáltatottság, a szolgaság, műveletlenség, éhezés és betegség hétpróbáján. Nem úgy, hogy minden dolgozó egy-egy gáncstalan lovaggá változott volna, vagy minden munkásasszony dicskoszorús matrónává, hanem hogy kigyöngyöztek magukból okos jóságú, tiszta tekintetű, rendületlenül bízóférfiakat és nőket — olyan élcsapatot, amilyennel rajtunk kívül más osztály vagy réteg nem dicsekedhetik. Ez a hétpróba, melyben jogunk gyökerezik a jövőhöz: ez a gyönyörű sors! És ha N. I. ezt az érvelésemet el nem fogadná, akkor azt mondom, hogy az én életem a gyönyörű sors. Hogy egy fél kenyeret se szerezhettem verseimmel, hogy még Féja Géza sem kiáltott ki az 1942-es Magyarország reményének, hogy verseimnek töredékét se mutathattam be a Solymosi Eszter vérvádját felújító kiadóvállalaton keresztül, mindez és sok más, ami ért engem, vagy nem ért — hát ez a gyönyörű sors! Erre aztán nincs mit mondania, remélem ... Legyen hát a kötet címe feltétlenül: GYÖNYÖRŰ SORS, alcíme: Ennyi és ennyi év versei. Tartalmazza pedig az Irataim külön e célra kijelölt, szám szerint kilencvennégy versét, az ugyancsak feltünteti sorrendben. A TELEPI NÉP és a SZOLGÁK SORSÁRÓL című két hosszabb versművem, valamint az Édesanyám című színdarabom nem szerepel a közlendők között. Megjelentetésüket határozottan megtiltom.. Érezzék ők is, hogy milyen a mellőztetés, noha igaz, hogy az adott esetben jogos. Román versfordításaim MELLETTED ÉLNEK címmel jelenjenek meg abban az elrendezésben, ahogy a SZEGÉNYEK KÜSZÖBÉN című egyik előző kötetemben sorakoztak fel. Csatolódjék ezúttal hozzá a KIRA KIRALMNA és a SZEGÉNY ÉS GAZDAG című népballada-fordításom, meg Alecsandri MAGVETŐK című verse, melyet szintén én írtam meg magyarul. A KORUNKban megjelent román prózafordításaim is közölhetők volnának, de ez nem túlságosan fontos. A szerzői jogból származó minden jövedelem egyedül feleségemet mint kizárólagos örökösömet illesse, ne vegye el tőlem azt az elégtételt, hogy legalább halálom után fizethessem vissza egy csekély részét annak, amit ő reám áldozott. Felszólítom, hogy elégítse ki mindazokat a hitelezőimet, akikkel szemben kötelezettségem bizony sok esetben tízéves jubileumát is megülhetné. (Jórészt valamennyien el isfelejtették már.) Fizessen Brassóban Elekes könyvkereskedőnek 30 pengőt, Kacsó Sándornak 25-öt (tudni fogja, miért), Marosvásárhelyen Kárp Imre villanyszerelő feleségének 30-at (arról fogja megismerni, hogy gyönyörű szemű gyermekei vannak). Ez a vidámlelkű, becsületes, jó asszony apró összegecskéket adott nekem ebédre, azokból gyűltfel ez a nagy összeg. Adjon át 50 pengőt Wégner Kálmánnak, 20-at pedig Hirsch Ernőnek Kolozsváron. A többi jótékony hitelezőm neve most nem jut eszembe. Megtiltom azonban, hogy a fizetések megkezdődjenek, amíg az én verseim meg nem kezdik a kenyérkeresést. Köszöntöm az olvasót, és arra kérem, ha megismeri és megszereti kietlen száműzetésben fogant és megért eme verseket, úgy érezve, hogy ha életben volnék, valami elégtétel illetne meg: fordítsa minden gyengédségét feleségem felé. Ő volt az egyetlen, akiben az élet bebizonyította nekem, hogy érdemes önmagunk rovására is jónak lennünk. Ő az egyetlen viszonzás az élettől mindazért, amit adtam. De milyen viszonzás! Ki mondhatja el, hogy a szerelemhez fűzött minden álma beteljesült? Hogy szerelmében valóban boldog volt? Én elmondhatom. És nem valami kis, könnyű, nyálas tobzódásra, vagy andalgó sóhajtozásra emlékezhetem. Egy csodálatosan éleseszű, páratlanul szellemes, jóságos, szeretetébe minden élőt és létezőt belefoglaló, gyönyörű mosolyos, ízes, jóillatú asszony szeretett engem. Nem rendítette meg irányomban érzelmeit semmi. Nemcsak nehezen fáradozott értem, hanem még vigasztalt is, és apró ügyeskedéseket követett el, nehogy olyan munkát vállalhassak, ami elvonna írói működésemtől, habár olvasóim megállapíthatják, hogy annyi éven keresztül termett csak ennyi vers nevezhető-e egyáltalán annak. ,A feleségem boldoggá tett engem, de tartok tőle, hogy ő nem volt boldog. Igaz, hogy olyan sok felelősségtudattal, annyifelnőtt és gyerek gondjának vállalásával szívén, bajosan lehet boldog az ember!... Kárpótolja őt valamelyest az eltöltött rossz évekért a reá halálomból is visszasugárzó mélységes szerelem. Annak a nőnemzedéknek, amelynek el kell következnie, amikor majd összeolvad a kemény munkavágy a kecses szépséggel, az öntudat és a lágyság, legyen ő a mintaképe. Lássák meg az ő példájából, hogyan egyeztethető össze a munkával a szerelem, a céltudatossággal a gyöngédség; hogy kacaghat „szüfrazsetta“ (így nevezzük) fölénnyel a nő a férfiún, de hogy babusgatja, hogyha sír (mert csak a férfi tud igazán sírni), hogy csavargatja ujja köré a kemény, erőszakos medvét, hogy lehet meg is táncoltatni, de végül, hogy lehet megnevelni és boldoggá tenni. Ezt mind meg lehet tanulni életéből, de követni csak az merje, aki olyan okos, olyan jó és olyan ártatlanul tisztességes, mint ő. Aki ismert engem, ne nagyon dicsekedjék vele. A kezemen számolhatnám el, ki volt jó velem, de három ujjam is sok lenne azoknak a felsorolására, akik annyit adtak nekem vissza érzésben, amennyit rájuk vesztegettem. Övezte tisztelet Déry Tibor és Sényi László ragyogó nevét! Szeretettel gondolok Gaál Gáborra, Szentimreire, Molterre, Kacsó Sándorra, Becski Andorra és tündérien kedves feleségére, forrón rajongó érzéssel Józsa Bélára. Kishúgom, elszállt anyám helytartója, Viruka boldog lesz, ha újból, okot találhat a sírásra. Ne sírjon, nem jól esik annak, aki nem sír vele. Reá szálljon ÉDESANYÁM című színművem kézirata. Feleségem otthona pedig, tudom, mindig menedéke lesz a kicsi sokat szenvedettnek. Szeretném, ha még egyszer láthatnám az édesanyámat, aki, azt hiszem , sokszor megsíratta, hogy én lettem a fia. És apámat, akit csak most becsülhetek meg igazán. Örökké dolgozott mi érettünk, fojtó fűrészporban, savanyú irodákon, és nem , tudok róla, hogy gyötrő asztmája miatt, egynapi szabadságot is vett volna valaha igénybe. Meg is halt negyvenöt éves korában. A hozzá bújó meleg szavakat bizony csak utólag szentelhetem neki, önfeláldozó, miérettünk hősi halott édesanyánknak is. Az egyik tizenhárom éve halt meg, a másik három éve. Soha sem láttam még sírjukat. Nem tudnám kibírni, nem hiszem. Apám egy korcsmáros-dinasztia sarja volt, keveset tanult, és ahogy megdöbbenve láttam néha gyerekkoromban, nagy ünnepek előtt bezárkózott egyetlen szobánkba, hogy népdalokat dúdolgasson, s hozzá egy verset sírjon. Nem érthettem meg önmagával viaskodott? Vagy valami kifejeződésért való harcnak a kínjával. Nem kérdezhetem meg többé tőle. Mindkettőjüknekfájt a szíve haláluk pillanatában. Most megnyugtathatnám őket, drága áldozatait annak, hogy fiók költő lett. Szeretnék még egyszer a kolozsvári Honvéd utcában járni, és leülni Brassóban a Vár utcai kis padlásszobában. Milyen sok helyen is kellett szenvednem nekem! Valahány szép emlékem van, mindannyinak szomszédja éhség, szomjúság, fázás, öngyilkossági kísérlet, sztrájk, vagy legalábbis kétségbeesett igyekezet annak elültetésére, hogy az a legjobb, ami velem történik. Magammal azonban békében éltem, talán leghőbb tisztelőm is én voltam, de sokszor erősen fájt a tehetetlenség. Harcolni kellett volna talán, de hogyan? Engem elhanyagoltak azok, akikre hallgattam volna. Nyugodjatok meg: egyszer csak béke lesz. És szép béke. Dolgos, jókedvű, tiszta idő. Eltávozik a tudatlanság és elfogultság. Megtanulják az emberek, hogy kötelességüket mosolyogva is teljesíthetik. Mert mindenki szívesen játszanék, csak nem tud és nem mer. Bár a magam pusztulásával minden szenvedőt megválthatnék! Nem várok elismerést az utókortól. De megkövetelem, hogy elhiggyék nekem, nem volt hányattatásaiban is harmonikus életemnek egy pillanata, hogy elveszítettem volna hitemet az emberi felszabadulás lehetőségében. Dobjátok el verseimet, ha hiábavalónak ítélitek, de ne köpjetek a síromra: én hittem abban, hogy megteremtődik a munka és megbékülés világszabadsága . Ez a végrendelet álljon a GYÖNYÖRŰ SORS élén. Ne engedjétek, hogy feleségem a róla szóló részeket kiselejtezzem. A könyvet pedig a lehető legolcsóbban kell árusítani. Marosvásárhely, 1942. május 26-án SALAMON ERNŐ VÉGRENDELET e. FÉNYKÉP Nézem a fényképet, a költő fényképét, a Salamon Ernőét, a tiszta tekintetű, fehér inges költőét, s hirtelen a patyolat-ingen, a fényképen átüt a vér, az emlék, átüt a fájdalom. Forgatom a könyv lapjait, újraolvasom tiszta sorú verseit, a gyönyörű sorsú, szegénységet átpoetizáló verseket, a fehérenizzó, fehéren lobogó verseket, melyekkel tisztára akarta mosni, fehérre akarta mosni a világot. A világot, mely mint véres emlék itt ál most a fehér ingen, a fényképen. FERENCZ IMRE Kiáltásnyi élet Kiáltásnyi gyergyói nyár, fázós reggelek, perzselő delelés, amikor erdő, mező siet még az augusztusi hóharmat előtt gyümölcsöt érlelni Kiáltásnyi rövid élet. „Új nyárdicséret, új tavaszvárás, új őszsírazás, új télvíz átkozat...“ Pincelakások, barakk lakások, egyszobás lakások, horpadt mosdótálak, zsúfolt, egymás támogatására utaltak szegényember-szeretete. .. Igazságszeretete... Indulatos, méregzöld tavasz, szorításba kékült öklök, gazdag ember gyűlölete, munkanélküli magyarok, munkanélküli románok, munkanélküli zsidók reménysége, hogy egyszer csak másként alakul... Gyergyói sors. Salamon Ernő-i sors. Gyönyörű sors. Vajon mit mondanék most neked. Salamon Ernő, hatvanéves születésnapod köszöntésére ? Hogy az erdőkből eltűntek a favágó kunyhók, hogy a pincékben élelmet kezdünk tárolni, s a Békény pataka mellett, ahol annyit álmodoztál, beteljesül az ipar, nincs többé a kietlen, reménytelen munkanélküliség ? Ha csak ezt mondanám, megtagadnálak. Mert jaj, nem szabad felejteni, hogy voltak tüdőbajos anyák, nyomorék famunkások, hogy Gyergyószentmiklós piacán ökölbe szorult a kéz : „Munkát és kenyeret !“ hogy a sorokban az egymáshoz tartozás melegített és senkinek sem jutott eszébe, román-e, magyar-e vagy zsidó, akinek a kezét fogja ? Érzem, ezt mondja nekem gyönyörű sorsod, kiáltásnyi életed, Salamon Ernő. ZÖLD LAJOS 3. OLDAL HARGITA ELJÖN KI A NAP IS Salamon Ernőre és társain gondolva Törvény ez a hűség Kis Gyulát keresem. Bökény-völgyi szélben Hullnak a gerlicék Kertek alatt ösvény Aki járta tudja. Szélsikálta nedves Szókkal tapogatván Eljön az a nap is Melyre emlékeztün Virág elnehezül Fűrészpor pillangóz Van tíz ujjam épen Napsugár fölöttem Felhő hogyha borús — Dudál a gyár Béke VALI JÓZSEF „Jön a halál, jön a tél, élünk-e, ki tudja, süss fel, egem, csillagom a nagy hosszú útra.” „Gurucsa, gurucsa, gurucsa, gurucsa, verd meg, gurucsa, gurucsa, gurucsa, krúasa, tekerd meg ! ,.Biztos kivágnak, lebukom forogva, de aki megöl, nagyon is vigyázzon, rádőlök én és úgy hal tiporodva." Lövér Elek : Ilusztrációk a Gurucsa és Példa a hangszerfáról című versekhez Márton Árpád : Illusztráció a Búcsú című vershez