Hargita, 1972. május (5. évfolyam, 104-128. szám)

1972-05-14 / 114. szám

* BIZTATÓ Korán reggel felriadj! de a zsákot ott ne hagyd! Víz a tálban hadd várjon rád, borzas asszony csak szóljon rád! Gyermek csak kiáltson rád! Zörögjön csak az anyád! Nem vág a fűrész foga? Kit állíthatnak oda? Nem forog a cirkula? Nem vág rajta Kiss Gyula! Nem sivít a szalagfűrész? Így határozta a gyűlés! így határozták a szolgák: többé a deszkát nem tolják. Nem húzzák többé a fát koptatni a cirkulát. Korán reggel felriadj, de a zsákot ott ne hagyd! Süt a nap kint, várj, pihenj, rétre burjánt szedni menj, margarétát, szárnyas sóskát, kutyatejet, fecskepostát. Friss zöld füvet indulj szedni, tizenegyig melegedni. Tizenkettő üres húl, déli egyig csak nyughass. Másnap egyig várj, ha kell, még egy hétig tűrj, ha kell, s még tíz évig fuss a hústül, (ha pusztulsz, még ötszáz pusztul) de a gyárba ki ne menj, halj meg éhen, de pihenj! Szóljon rád a borzas asszony, gyermek sírással nyuvasszon, te csak ülj, ha ülni kell, te csak tűrj, ha tűrni kell, addig, míg az irodáról üzennek: jöjjön Nagy Kárus, s jöhet ötszáz Kiss Gyula, forogjon a cirkula. Fúj a gáttér, búj a szíj, emberi a munkadíj! (1936) Gaál András : Salamon Ernő portréja Salamon Ernő 1972. MÁJUS 14. VASÁRNAP A költő hatvan éves Hatvan éves lenne. Májusban született, az év derekán, a kalendárium legszebb hónapjában, ami­kor Gyergyóban még hűvösek a regge­lek. Fázott is eleget gyönyörű sorsú életé­ben. Bikaerős emberként éhezett, éhbérért a deszka horzsolta-törte tenyerét, napszá­mos korában, gyerekfővel, felnőtt fővel a magyar és román munkásság életét él­te, akik az ő testvérei, és akiknek az é­­lete csöppet sem volt rózsás, csak az ál­maik és a vágyuk, hogy másképp is lesz, fordul majd a világ s a történelem ke­reke, gurucsa, gurucsa mondta s bikaerős vállával nekifeszült... Mindezt tudjuk, de most az ukrajnai széles mezőkre gondolok, ahol a lelke bolyong s igen, jön felém a bikaerős em­ber, jön hatvanévesen és fiatalon, egyre közelebb, közelebb... Apám lehetne, háborúból megtérő. De nem tért meg, nem tér meg. Megszakadt az álma, pedig ó, milyen gyönyörű álmai voltak, milyen csodálatos álmai, az emberről, a munkáról, a testvé­riségről, a szerelemről... Járom a májusi határt, madár köröz a magasban, figyelem röptét. Sas lehet. Vegyük a kezünkbe a költő könyvét, a szabadság madara röppen fel róla. Gondolatban ültessünk el egy fenyőcse­­metét. A költő hatvan éves. MIKLÓS LÁSZLÓ n­ i­ ­ Még csak harmincadik évemet töltöt­tem be, és máris végrendeletem meg­írásához látok, mert a halál­ leadta el­ső jeleit. Egyik éjszakán, először éle­temben, megrohant a félelem, hogy megáll a szívem. Nem a haláltól ítélek. Aki annyi ideje vágyik valami kis ön­­feledtségre, aki úgy szeretne, ha nem többet, legalább egy óráig ájultan fe­küdni — az nem félhet attól, hogy pi­hennie lehet. De a kötelességemet aka­rom teljesíteni. Rendben akarok hagy­ni mindent magam után. Legelsőbben, hogy amit az élet szertefújt, vagy ezen­túl szór széjjel, én összeöleljem. Nem tiltakoztam soha az ellen, hogy magá­nyosan, ismeretlenül, pusztán önma­gam előtt kellett pályámat megfutnom, hogy nem vagyok utolsó a költők kö­zött, és ezt senki sem tudja. Férfihez, nemes öntudatú emberhez méltónak tartom, hogy sorsa — akaratán kívül is — összefonódjék azokéval, akik egye­dül fontosak számára a világon. Ne is­merjenek, amíg a dolgozók ismeretlen­ségben tengődnek, ne érjen be az én munkám, míg az ő munkájuk be nem érik. De azt akarom, hogy életművem tanúm legyen. Aki kezébe veszi majd versemet, érezze, hogy jogom volt büszkén viselni a száműzetést. Ha már egy szeget sem tudok többé úgy beverni, hogy el ne görbüljön, ír­tam legalább verseket. S ha a jó mun­kás büszke arra, amit elvégezhetett, én is arra vagyok büszke. Gyermekkorom­ban volt egy esztergályos jóakaróm, a­­ki játékból néha akkorát sújtott öklé­vel vállcsontomra, hogy egész testem belezsibbadt. Olyan szerettem volna lenni, amilyen ő volt: messzi földön sem tisztítottak kazánt anélküle a bel­ső kőlerakódástól. Csakhogy engem ám nem adtak erre a gyönyörű munkára. Kitaníttattak eredménytelenül, mert so­ha életemben el nem értem, hogy egy tárgykörre vonatkozóan mindent tud­jak, ami odatartozik. Felemás lett az életem, hogy úgy mondjam: fizikai ré­sze. Ha anyám megengedi, hogy a te­lepen maradjak, ha nem is esztergá­lyos, de már deszkaosztályozó lehet­nék: szakmunkás, kenyérkereső, egész ember, nem kevesebb annál, aminek látszom. Mert fizikailag sincs itt a he­lyem, a jó modorú urak között, akikkel néha együtt vagyok. Az egyik orvos, a másik császári és királyi kamarás, a többi tanár, illatszerész, bankigazga­tó. Egy ruhám van, azt se én szerez­tem magamnak. A térdemnél ki is lyu­kadt már; szerencsére a cs. és k. ka­marás tudott egy szövettömöt, akinek ő maga is jó hasznát látta (...) Ha föl is hívom figyelmüket rongyossá­gomra, és ők azt hihetik, hogy hetyke­ségből teszem: nincs úgy. Újra meg újra elmondom az igazságot, hogy nem ott vagyok, ahol a helyem. Várom, ki lök vissza ebből a szép biedermeier szobából a barakk-lakásba. Ott a kony­haasztalon annyi papírt lehetett kitere­getni este, azután, hogy anya nekem letörölte, hogy soha semmiféle bútor mellett sem tudtam jobban írni. De oda már többé nem jutok, vissza. A tö­meglakást­­felosztották kisebb, családi részekre és eladták, másrészt meg már énrám is elhatározó hatással van a környezetem. Szívesen állanék be va­lami szállító zsákolásra, habár a fele­ségemnek ilyen eshetőségre kiadott ul­timátumát visszavonatnom aligha sike­rülne. Egyébiránt igaza van, hogy ha a tavalyi napszámoskodást ki is bírtam, most már nehezebben menne, mert ál­landóan betegeskedem. Pedig jó lett volna legalább megpróbálnom, hiszen még nem vettem észre, hogy testi erőm is megfogyatkozott volna. Egy zsákot, egy kövér embert még mindig elbírok, legalábbis úgy érzem, és akkor igazán haljak meg, ha már nem érezhetem, hogy erős vagyok. Egyelőre tehát nem lehetek más, mint író, aki ugyan dol­­gozhatik, de minden ellenszolgáltatás nélkül: a legutóbbi fél évben keresetem ötven pengő volt. Negyvenet a Magyar Nemzettől kaptam négy versemért, a tízet pedig egy drága öreg tanár kül­dötte, hogy valamicskét ,.helyreüsse a hálátlan társadalom hibáját“. Rosszul esett a pénz, mert tudtam, hogy tüdő­beteg, csak a benne soha ki nem hunyó hite élteti, orvosságtól vonta el a pénzt és kerek, izmos unokájától, aki nőjjön nagyra, és legyen méltó arra a névre, amelynek a nagyapja adta a becsület, elvhűség és igaz békevágy tiszta tün­döklését. De jól esett a kitüntetés. E­­gész életemben vágytam reá, hogy egy­szer ez a számon tartó­ja minden érté­kesnek pirosceruzázza alá az én verse­im egyikét. íme a bizonyság, hogy mégis eléri célját, aki kivárni bírja. Ezt a végrendeletet pedig azért írom, hogy az én hagyatékomat ne másnak kelljen rendeznie. A feleségem minden átlagon felüli asszony, ha korhol is né­ha, és jogosan persze, mégis egy kicsit túlságosan szeret. Ennyi megbocsát­ható neki, aki második anyám, és mi­ért ne legyen egyszer ő is majomsze­­rető? A gyermekek százait nevelte a jósággal párosult tudás könyörtelen tárgyilagosságával. Az építő világnézet eszméiből táplál minden kis teendőt, ami ezeknek az emberremenendőknek (ez azt jelenti, emberre készülőknek; nem hiszem, hogy az ő növendékei emberre menjenek valaha) a kiképzésé­nél előadódik. A keze alól kikerültek százai dicsérik tetteikkel nemes mun­kásságát, és ha már az én életemnek rö­vid tartamúnak kell lennie, válthassam meg vele az övét, érjen el érett öreg­séget; annyit tud még használni, ami­lyen imádattal veszik körül tanítványai az én mindent megértő, bölcs „vénasz­­szonyomat". Ő tehát csak maradhasson elfogult velem szemben, de hagyaté­komat mégse­m rendezze (egyáltalán senki se rendezze), mert képes volna minden versemet kiadatni, akkor pedig jaj lenne azoknak, akik még néha ver­set olvasnak e hazában. Természetesen azonban minden egyébben, ami nem szorosan verseim kiválasztására vonat­kozik, mert ezt a jogot egyedül én gya­korolhatom, és újabb versek beiktatá­sáról majd pótrendelkezésekkel gon­doskodom — a feleségem feltétlenül rendelkezzék, kiadókkal való tárgyalást illetőleg is. Midőn tehát ép ésszel, a ha­lálra derűsen várakozva, de azért ab­ban a reményben, hogy előrelátásom kifog rajta, mert nem ragadhat el dol­­gomvégezetlenül — határoztam hagya­tékom jövendő sorsa felett, utolsó aka­ratom, íme, ez : Verseimet egy kötet­ben adják ki; címe Gyönyörű sors le­gyen. Mert ha mondjuk N. I. ezt nem is helyeselheti, mások talán mégis meg­értik, hogy gyönyörűnek kell látnunk azt a sorsot, mely hőssé avat bennün­ket. Az, aki maga is szenvedett, nem okoz szívesen szenvedést másoknak; aki börtönök levegőjét szívta, meggon­dolja százszor is, míg valakit odaküld. Aki sokszor nem ebédelt, örül majd a főtt petrezselyemnek is, egy karéj ke­nyérről nem is beszélve. Hiszek a dol­gozókban, mert keresztülmentek az igazságtalanság, félrevezetés, kiszolgál­tatottság, a szolgaság, műveletlenség, éhezés és betegség hétpróbáján. Nem úgy, hogy minden dolgozó egy-egy gáncstalan lovaggá változott volna, vagy minden munkásasszony dicskoszo­rús matrónává, hanem hogy kigyön­gyöztek magukból okos jóságú, tiszta tekintetű, rendületlenül bízó­­férfiakat és nőket — olyan élcsapatot, amilyen­nel rajtunk kívül más osztály vagy ré­teg nem dicsekedhetik. Ez a hétpróba, melyben jogunk gyökerezik a jövőhöz: ez a gyönyörű sors! És ha N. I. ezt az érvelésemet el nem fogadná, akkor azt mondom, hogy az én életem a gyönyö­rű sors. Hogy egy fél kenyeret se sze­rezhettem verseimmel, hogy még Féja Géza sem kiáltott ki az 1942-es Ma­gyarország reményének, hogy verseim­nek töredékét se mutathattam be a Solymosi Eszter vérvádját felújító ki­adóvállalaton keresztül, mindez és sok más, ami ért engem, vagy nem ért — hát ez a gyönyörű sors! Erre aztán nincs mit mondania, remélem ... Le­gyen hát a kötet címe feltétlenül: GYÖNYÖRŰ SORS, alcíme: Ennyi és ennyi év versei. Tartalmazza pedig az Irataim külön e célra kijelölt, szám szerint kilencvennégy versét, az ugyan­csak feltünteti sorrendben. A TELEPI NÉP és a SZOLGÁK SORSÁRÓL című két hosszabb vers­művem, valamint az Édesanyám című színdarabom nem szerepel a közlen­dők között. Megjelentetésüket határo­zottan megtiltom.. Érezzék ők is, hogy milyen a mellőztetés, noha igaz, hogy az adott esetben jogos. Román versfor­dításaim MELLETTED ÉLNEK címmel jelenjenek meg abban az elrendezés­ben, ahogy a SZEGÉNYEK KÜSZÖ­BÉN című egyik előző kötetemben so­rakoztak fel. Csatolódjék ezúttal hozzá a KIRA KIRALMNA és a SZEGÉNY ÉS GAZDAG című népballada-fordítá­­som, meg Alecsandri MAGVETŐK cí­mű verse, melyet szintén én írtam meg magyarul. A KORUNKban megjelent román prózafordításaim is közölhetők volnának, de ez nem túlságosan fon­tos. A szerzői jogból származó minden jövedelem egyedül feleségemet mint kizárólagos örökösömet illesse, ne ve­gye el tőlem azt az elégtételt, hogy leg­alább halálom után fizethessem vissza egy csekély részét annak, amit ő reám áldozott. Felszólítom, hogy elégítse ki mindazokat a hitelezőimet, akikkel szemben kötelezettségem bizony sok e­­setben tízéves jubileumát is megülhet­né. (Jórészt valamennyien el is­­felej­tették már.) Fizessen Brassóban Ele­kes könyvkereskedőnek 30 pengőt, Ka­csó Sándornak 25-öt (tudni fogja, mi­ért), Marosvásárhelyen Kárp Imre vil­lanyszerelő feleségének 30-at (arról fogja megismerni, hogy gyönyörű sze­mű gyermekei vannak). Ez a vidámlel­kű, becsületes, jó asszony apró össze­­gecskéket adott nekem ebédre, azokból gyűlt­­fel ez a nagy összeg. Adjon át 50 pengőt Wégner Kálmánnak, 20-at pe­dig Hirsch Ernőnek Kolozsváron. A többi jótékony hitelezőm neve most nem jut eszembe. Megtiltom azonban, hogy a fizetések megkezdődjenek, amíg az én verseim meg nem kezdik a ke­nyérkeresést. Köszöntöm az olvasót, és arra ké­rem, ha megismeri és megszereti kiet­len száműzetésben fogant és megért eme verseket, úgy érezve, hogy ha é­­letben volnék, valami elégtétel illetne meg: fordítsa minden gyengédségét fe­leségem felé. Ő volt az egyetlen, aki­ben az élet bebizonyította nekem, hogy érdemes önmagunk rovására is jónak lennünk. Ő az egyetlen viszonzás az élettől mindazért, amit adtam. De mi­lyen viszonzás! Ki mondhatja el, hogy a szerelemhez fűzött minden álma be­teljesült? Hogy szerelmében valóban boldog volt? Én elmondhatom. És nem valami kis, könnyű, nyálas tobzódás­ra, vagy andalgó sóhajtozásra emlékez­hetem. Egy csodálatosan éleseszű, pá­ratlanul szellemes, jóságos, szeretetébe minden élőt és létezőt belefoglaló, gyö­nyörű mosolyos, ízes, jóillatú asszony szeretett engem. Nem rendítette meg irányomban érzelmeit semmi. Nemcsak nehezen fáradozott értem, hanem még vigasztalt is, és apró ügyeskedéseket követett el, nehogy olyan munkát vál­lalhassak, ami elvonna írói működé­semtől, habár olvasóim megállapíthat­ják, hogy annyi éven keresztül termett csak ennyi vers nevezhető-e egyáltalán annak. ,A feleségem boldoggá tett en­gem, de tartok tőle, hogy ő nem volt boldog. Igaz, hogy olyan sok felelős­ségtudattal, annyi­­felnőtt és gyerek gondjának vállalásával szívén, bajosan lehet boldog az ember!... Kárpótolja őt valamelyest az eltöltött rossz éve­kért a reá halálomból is visszasugár­­zó mélységes szerelem. Annak a nő­­nemzedéknek, amelynek el kell követ­keznie, amikor majd összeolvad a ke­mény munkavágy a kecses szépség­gel, az öntudat és a lágyság, legyen ő a mintaképe. Lássák meg az ő példá­jából, hogyan egyeztethető össze a mun­kával a szerelem, a céltudatossággal a gyöngédség; hogy kacaghat „szüfra­­zsetta“ (így nevezzük) fölénnyel a nő a férfiún, de hogy babusgatja, hogyha sír (mert csak a férfi tud igazán sírni), hogy csavargatja ujja köré a kemény, erőszakos medvét, hogy lehet meg is táncoltatni, de végül, hogy lehet meg­nevelni és boldoggá tenni. Ezt mind meg lehet tanulni életéből, de követni csak az merje, aki olyan okos, olyan jó és olyan ártatlanul tisztességes, mint ő. Aki ismert engem, ne nagyon dicse­kedjék vele. A kezemen számolhatnám el, ki volt jó velem, de három ujjam is sok lenne azoknak a felsorolására, akik annyit adtak nekem vissza érzés­ben, amennyit rájuk vesztegettem. Ö­­vezte tisztelet Déry Tibor és Sényi­ László ragyogó nevét! Szeretettel gon­dolok Gaál Gáborra, Szentimreire, Mol­­terre, Kacsó Sándorra, Becski Andorra és tündérien kedves feleségére, forrón rajongó érzéssel Józsa Bélára. Kishúgom, elszállt anyám helytartó­ja, Viruka boldog lesz, ha újból, okot találhat a sírásra. Ne sírjon, nem jól esik annak, aki nem sír vele. Reá száll­jon ÉDESANYÁM című színművem kézirata. Feleségem otthona pedig, tu­dom, mindig menedéke lesz a kicsi so­­kat szenvedettnek. Szeretném, ha még egyszer láthat­nám az édesanyámat, aki, azt hiszem , sokszor megsíratta, hogy én lettem a fia. És apámat, akit csak most be­csülhetek meg igazán. Örökké dolgo­zott mi érettünk, fojtó fűrészporban, sa­vanyú irodákon, és nem , tudok róla, hogy gyötrő asztmája miatt, egynapi szabadságot is vett volna valaha igény­be. Meg is halt negyvenöt éves korá­ban. A hozzá bújó meleg szavakat bi­zony csak utólag szentelhetem neki, önfeláldozó, miérettünk hősi halott édesanyánknak is. Az egyik tizenhárom éve halt meg, a másik három éve. Soha sem láttam még sírjukat. Nem tudnám kibírni, nem hiszem. Apám egy korcs­­máros-dinasztia sarja volt, keveset ta­nult, és ahogy megdöbbenve láttam né­ha gyerekkoromban, nagy ünnepek e­­lőtt bezárkózott egyetlen szobánkba, hogy népdalokat dúdolgasson, s hozzá egy verset sírjon. Nem érthettem meg önmagával viaskodott? Vagy valami kifejeződésért való harcnak a kínjával. Nem kérdezhetem meg többé tőle. Mindkettőjüknek­­fájt a szíve haláluk pillanatában. Most megnyugtathatnám őket, drága áldozatait annak, hogy fiók költő lett. Szeretnék még egyszer a kolozsvári Honvéd utcában járni, és leülni Bras­sóban a Vár utcai kis padlásszobában. Milyen sok helyen is kellett szenved­­­nem nekem! Valahány szép emlékem van, mindannyinak szomszédja éhség, szomjúság, fázás, öngyilkossági kísér­let, sztrájk, vagy legalábbis kétségbe­­esett igyekezet annak elültetésére, hogy az a legjobb, ami velem történik. Ma­gammal azonban békében éltem, talán leghőbb tisztelőm is én voltam, de sok­szor erősen fájt a tehetetlenség. Har­colni kellett volna talán, de hogyan? Engem elhanyagoltak azok, akikre hall­gattam volna. Nyugodjatok meg: egyszer csak béke lesz. És szép béke. Dolgos, jókedvű, tiszta idő. Eltávozik a tudatlanság és elfogultság. Megtanulják az emberek, hogy kötelességüket mosolyogva is tel­jesíthetik. Mert mindenki szívesen ját­szanék, csak nem tud és nem mer. Bár a magam pusztulásával minden szenvedőt megválthatnék! Nem várok elismerést az utókortól. De megkövetelem, hogy elhiggyék ne­kem, nem volt hányattatásaiban is har­monikus életemnek egy pillanata, hogy elveszítettem volna hitemet az emberi felszabadulás lehetőségében. Dobjátok el verseimet, ha hiábavalónak ítélitek, de ne köpjetek a síromra: én hittem abban, hogy megteremtődik a munka és megbékülés világszabadsága­ . Ez a végrendelet álljon a GYÖNYÖ­RŰ SORS élén. Ne engedjétek, hogy feleségem a róla szóló részeket kise­lejtezzem. A könyvet pedig a lehető leg­olcsóbban kell árusítani. Marosvásárhely, 1942. május 26-án SALAMON ERNŐ VÉGRENDELET­ e. FÉNY­KÉP Nézem a fényképet, a költő fényképét, a Salamon Ernőét, a tisz­ta tekintetű, fehér­ in­­ges költőét, s hirtelen a patyolat-ingen, a fényképen átüt a vér, az emlék, átüt a fájda­lom. Forgatom a könyv lapjait, újraolvasom tiszta­ sorú verseit, a gyönyörű sorsú, sze­génységet átpoetizáló verseket, a fehéren­­izzó, fehéren­ lobogó verseket, melyekkel tisztára akarta mosni, fehérre akarta mosni a világot. A világot, mely mint véres emlék itt ál most a fehér ingen, a fény­képen. FERENCZ IMRE Kiáltásnyi élet Kiáltásnyi gyergyói nyár, fázós reg­gelek, perzselő delelés, amikor erdő, mező siet még az augusztusi hóharmat előtt gyü­mölcsöt érlelni­ Kiáltásnyi rövid élet. „Új nyárdicséret, új tavaszvárás, új őszsírazás, új télvíz át­­kozat...“ Pincelakások, barakk­ laká­sok, egyszobás lakások, horpadt mosdó­tálak, zsúfolt, egymás támogatására utal­tak szegényember-szeretete. .. Igazság­­szeretete... Indulatos, méregzöld tavasz, szorításba kékült öklök, gazdag ember gyűlölete, munkanélküli magyarok, munkanélküli románok, munkanélküli zsidók remény­sége, hogy egyszer csak másként alakul... Gyergyói sors. Salamon Ernő-i sors. Gyönyörű sors. Vajon mit mondanék most neked. Sa­lamon Ernő, hatvanéves születésnapod kö­szöntésére ? Hogy az erdőkből eltűntek a favágó kunyhók, hogy a pincékben élel­met kezdünk tárolni, s a Békény pataka mellett, ahol annyit álmodoztál, betelje­sül az ipar, nincs többé a kietlen, remény­telen munkanélküliség ? Ha csak ezt mondanám, megtagadná­lak. Mert jaj, nem szabad felejteni, hogy voltak tüdőbajos anyák, nyomorék famun­kások, hogy Gyergyószentmiklós piacán ökölbe szorult a kéz : „Munkát és kenye­ret !“ hogy a sorokban az egymáshoz tar­tozás melegített és senkinek sem jutott eszébe, román-e, magyar-e vagy zsidó, a­­kinek a kezét fogja ? Érzem, ezt mondja nekem gyönyörű sorsod, kiáltásnyi életed, Salamon Ernő. ZÖLD LAJOS 3. OLDAL HARGITA ELJÖN KI A NAP IS Salamon Ernőre és társain gondolva Törvény ez a hűség Kis Gyulát keresem. Bökény-völgyi szélben Hullnak a gerlicék Kertek alatt ösvény Aki járta tudja. Szélsikálta nedves Szókkal tapogatván Eljön az a nap is Melyre emlékeztün Virág elnehezül Fűrészpor pillangóz Van tíz ujjam épen Napsugár fölöttem Felhő hogyha borús — Dudál a gyár Béke VALI JÓZSEF „Jön a halál, jön a tél, élünk-e, ki tudja, süss fel, egem, csillagom a nagy hosszú útra.” „Gurucsa, gurucsa, gurucsa, gurucsa, verd meg, gurucsa, gurucsa, gurucsa, krúasa, tekerd meg ! ,.Biztos kivágnak, lebukom forogva, de aki megöl, nagyon is vigyázzon, rádőlök én és úgy hal tiporodva." Lövér Elek : Ilusztráció­k a Gurucsa és Példa a hangszerfáról című versekhez Márton Árpád : Illusztráció a Búcsú című vershez

Next