Hargita, 1972. augusztus (5. évfolyam, 181-206. szám)
1972-08-27 / 203. szám
1972. AUGUSZTUS 27., VASARNAP* TOMCSA SÁNDOR SZÜLETÉSÉNEK 75. ÉVFORDULÓJÁRA Hetvenöt évvel ezelőtt született. Életének minden mozzanata, születésétől haláláig egyetlen városhoz, Székelyudvarhelyhez kötötte. Úgy hozzátartozott a város képéhez, akár a Nagyküküllő. Köztünk élt, köztünk vizsgálódott, köztünk alkotott. Szarkalábaktól körülvett szeme, a gúnyorosan csillogó szemüveg mögül mindent meglátott, mindent észrevett. Nem kerülte el figyelmét sem a téli estében fagyoskodó koldusasszony, sem a saját zsírjában fulladozó nagykereskedő. A mindennapi gondokkal küszködő kistisztviselő lelkivilágát épp úgy ismerte, mint a bevásárlását végző iparosné gondolkodását. Nem együtt élt a kisvárossal, hanem benne élt, azonosult azzal, ami haladó volt, haladó lehetett. Távol áll tőlem az a szándék, hogy Tomcsa Sándort egyetlen város számára kisajátítsam. De nemhagyhatom figyelmen kívül azt a tényt, hogy a két fogalom : Székelyudvarhely és Tomcsa Sándor közti határvonalak elmosódnak, s egymás nélkül mindkettő elképzelhetetlen. Hogy ez így van, annak elsősorban maga az író az oka. A legkecsegtetőbb ajánlatokat is visszautasította, függetlenségét, alkotói szabadságát nem volt hajlandó feláldozni a biztos havi fizetésért. A Brassói Lapok szerkesztőségébe hívták meg. Pár napig bírta. Egy délelőtt kilépett cigarettáért, s csak Udvarhelyről értesítette a szerkesztőséget, hogy szívesen dolgozik a lapnak, de csak otthon. Két világháborút kínlódott végig, kétszer érte meg azt a pillanatot, ho...y a hadifogságból kiszabadulhatott. Székelyújvaráesyral vonult be, s oda tért haza. Hogy hogya azt több karcolatéban is megírta. „ Főhadiszállása aKorona“ volt, Ferenczy Pistáné, Kata asszony vendéglője. Itt itta végtelen fröccseit s számtalan maradandó értékű írását ihlették a vendéglő törzsvendégei. Belépett egy testes polgár. Tomcsa ránézett, majd szájához kapott tenyérrel próbálta visszafojtani feltörni készülő kacagását. .öt perc múlva elkészült a karikatúra, a sok ezer rajz egyike, melyek éppúgy tehetségéről, adottságairól tanúskodnak, mint írásai. Hozzátartozott Székelyudvarhelyhez, ösztövér alakja hol itt, hol ott tűnt fel Nem mondta senkinek, mit keres, mit akar. Hosszú sétái alatt gyűjtötte a témát, találta meg az ötletet, vette észre a fonákságokat. Tehetségének éppen ez a fokmérője: meglátta azt, ami mellett ezrek sétáltak el gyanútlanul, s akkor jelent meg a legfrissebb Tomcsa írásban a részeges főjegyző, mikor — a közelgő választások küszöbén — a feddhetetlen hírnévre a legnagyobb szüksége lett volna. A vastag fűsrés karikatúrája akkor keltett közderültséget, mikor felesége a fényképezőgép előtt adta át szeretetcsomagját a bejárónő fagyoskodó kisfiának. Mindig úgy időzítette írásait, hogy azok a legalkalmasabb pillanatban durranjanak, széttépve a nyárspolgár emberszeretetéről szőtt mítoszt. Nem nevezhetem magam kortársnak, hisz a köztünk lévő emberöltőnyi korkülönbség csak annyit engedett meg számomra, hogy életének, alkotói tevékenységének utolsó éveit lássam. De boldoggá tesz az a tudat, hogy életének éppen arra az időszakára emlékezhetem, mikor a tárgyilagos életszemlélet túltette magát a kispolgári előítéleteken, s Tomcsa Sándort a maga valódi írói és emberi nagyságában helyezte az őt megillető helyre, megtisztítva attól a sártól, melyet kíméletlenül fröcsköltek rá azok, akikkel szemben tolla, ecsetje sohasem ismert kíméletet. Díszőrséget álltam ravatalánál, ott voltam a temetésén, látom sírkövén a feliratot, de még ma is gyakran úgy érzem, ő jön velem szembe az, esti szürkületben. Egy utcában laktunk, majd mindennap találkoztunk, hacsak nem használta a „kastély“ másik kijáratát. Ilyenkor, estefelé indult „portyázni“, másnap délelőtt írta meg karcolatát. Ilyenkor alkotta meg vígjátékainak figuráit, s szőtte egybe a következő felvonásos cselekményét. Pár hónappal halála előtt még egyszer fellépett a város közönsége előtt. Utoljára állt látszólag félszegen a kedves közönség előtt. Úgy állította öszsze a műsort, hogy annak második részében a kulisszák mögül, mikrofonba mondta be az összekötő szöveget. Mielőtt visszavonult, így búcsúzott : — Kedves közönség, én most eltűnök, de ne tessék búsulni, majd újra felbukkanok! Nem bukkant fel többé. A szerzői estet követő vacsorán még egyszer feltette, utolérhetetlen hangsúlyával az ellentmondást nem tűrő kérdést: — Ki itt az igazgató? Mire mi, szereplők, kórusban erősítettük meg őt magas funkciójában : Tomcsa ! Sajnos, ez volt az utolsó alkalom, mikor találkozhattunk. Ami azután következett, az már a lassú haldoklás időszaka volt. — Főorvos, úr, alázatosan jelentem, bevonultam meghalni! — jelentkezett nem sokkal azután a kórházban. Mint ahogyan írásaiban is mindig az igazat írta meg, úgy ezúttal is igazat mondott. Ma lenne, hetvenöt éves. Kezéből kihullt a toll, örökre lecsukódtak a fürkésző szemek, végleg megpihent az alkotó képzelet. Tomcsa Sándor azonban ma is él írásaiban, életművében. És — sajnos — hiányzik, jobban, mint bármikor, hazai magyar irodalmunkból. Hiányzik a keserű humor, az utolérhetetlen tomcsasándori humor, melyet utánozni lehet, de utolérni nem. Éppen ezért kötelez Tomcsa emléke mindnyájunkat, akik — több-kevesebb sikerrel – „humorizálgatunk“, hogy a humort ne öncélú tényezőnek tekintsük, hanem eszköznek arra, hogy a nyilvánosság vásznára vetítsük minden fonákságnak, a fogyatékosságnak torzképét, a nyilvánosság elé tárjuk mindazt, ami felfelé ívelő életünk útjában gátiban jelentkezik. Hetvenöt éves lenne ma Tomcsa Sándor. Álljunk meg egy pillanatra fedetlen fővel emléke előtt, s idézzük Hajdú Győzőt, aki Tomcsát ezekkel a szavakkal búcsúztatta: Életművének hajója az emlékezés tengerén büszkén hasítja a vizet. BALÁZS IMRE A VÁROS — tisztesség ne essék — nehéz szívvel viselte. Mint az okvetetlenkedő, állandóan tükröt tartó embert. Ezeregyránc arcát, kacskaringósan csattanó szavait. S a Tomcsaesteket. S az utcákat rovó, bolondériás embert. De elviselte. S jó arcot vágott hozzá. Mert így kívánta meg az illendőség — s a poros kisvároska pedig mindig tudta az illendőséget és ragaszkodott is hozzá. És fejét csóválva figyelte , ha néhanapján ráfigyelt az egyre inkább kiteljesedő „kisvárosi őszi tárlatra“. Messze földről jöttek cimborák, barátok. Vigasztalódva vigasztalni magányát. Azt a konok magányt, amely gyökér-konoksággal kötötte a macskaköves utcákhoz, kicsi emberek nagy sorsához, a növő, növögető kisváros terebélyesedő gondjaihoz, kiteljesedő mindennapjaihoz. A várost — tisztesség ne essék — nehéz szívvel viselte. De elviselte gondjait, örömeit, mindig illendőséget tudó fonákságait. Ide rekedt,bele a kisvárosba — így is mondják, és sajnálkozva, ragyogóbb pályáról, teljesebb életműről beszélnek. Van benne igazság. Mert ő se lett próféta saját falujában. Ha odébb áll — ki tudja?... De nem is akart próféta lenni. Csak örökkétig udvarhelyi. És gyűltek a ráncok, és a szemüveg mögül két éles szem fürkészte a „tárlatra“ kiállítandót. Elkészült az „őszi tárlat“. S mert kész lett, Sándor összeszedte a batyut s — először életében — hosszú, hosszú időre elment Udvarhelyről. Üresek a paletták, újabb színeket már nem rak fel rá „a bolondos“ mester keze. Ami maradt — kész munka. Viselje könnyű szívvel a város, s őrizze becsületes, illendő tisztelettel. MOLNOS LAJOS v V --Z , , -|JR' A bélyegüjtön Irigylem, hogy érdeklődése egy egész világ — és nemcsak a fizikai, a szellemi világ is —, de minden érdeklődése elfér egy levélboríték egyik sarkán. " Mert a bélyeggyűjtőnek — teszem — Új-Zéland egy tengerkék színű, tízpennys ■ bélyeg, mely egy gitározó fókát ábrázol a jég hátán. Hollandia egy 1906- os kibocsátású lila, melyen egy facipős könyvkötő tulipánhagymát falatozik. A zene: a Beethoven-centenárium alkalmával forgalomba hozott barna, a zenetitán arcképével; az irodalom: a Jókai-év szenzációja, a 16 filléres sötétkék, melyről toll és babér közül mereng a gyűjtőre az író, édes, szelíd nézésével. A sport egy tégla alakú, frész színű, elöl az olimpiai tűzzel, a háttérben Berlinnel, persze még épen. Istenem, talán ennyi elég is a világból — gondolom, mikor bélyeggyűjtőt látok. És mindezt egy noteszbe lehet rakni, aztán csendes estéken a magány óráiban elővenni, és nem törődve semmivel, áldozni a faatelizmus istenének. A bélyeggyűjtő úgy jut bélyeghez, hogy levelez, vesz, cserél. Esetleg — ha nincs más lehetőség — benősül. Mindig bámultam a levelező bélyeggyűjtőt: naponta olykor nyolcvan levelet is ír. N, hányszor szakítottak velem magas, szőke, illetve alacsony, barna bélyegek, mert nem voltam képes húsz sort leírni. .. És a benősülés voltam egy ilyen lakodalmon. A hozomány egy értékesebb ,afrikai bélyeg volt, ezzel szemben a menyaszszonyon is határozottan fel lehetett találni a forró égövi vonásokat. Ez a házasság ragyogóan kezdődött, igaz, hogy később botrányba fúlt, mert kiderült, hogy csak a nő forró égövi. A bélyeg közönséges hamisítvány volt. Ó, a bélyeggyűjtőnek jó. Egy álma van: hogy ütne meg a guta minden többi gyűjtőt; egy bűne, hogy a guta alkalmával ott legyen a közelben. És egy istene: a kék Mauritius. Remegnek a politikai változásokért, mert ilyenkor változnak a bélyegek is. Most is nagy az izgalom: mi lesz a Mihály-fejes bélyegekkel, átütik-e, vagy átadják az enyészetnek, és egészen új bélyegek jelennek meg a színen ? A gyermekek bolondja Sohasem kérdezi senki a gyermekekkel kapcsolatos elmebeli állapotát. Hogy ő a gyermekek bolondja, ezt ő állítja magáról, váratlanul, vagy gondos előkészítés után, harsogva, vagy negédes tehetetlenséggel. Tény az, hogy ha meglát egy gyermeket, megcsippenti a gyermek arcát, csücsörít,gőgicsél, csacsog, gügyög, kiköp, hogy meg ne igézze, lekuporodik, négykézlábra áll, valami efféle hangot hallott, hogy „otyopotyó“ meg „hamhamham“ ,s mikor a gyermek nem bírja tovább és sírva fakad, azt mondja: „Nem tehetek róla, én a gyermekek bolondja vagyok“. És ezt úgy ismétli, mint valami hitvallás alapvető dogmáját, életprogramot, mint a jövő zenéjét, melyet egyelőre csak ő értett meg, s most ilyen rövid elmeorvosi diagnózissal népszerűsít. A gyermekek bolondja kövér, kopasz, nős, magtalan és a gyermekek ösztönös, benső, kétségbeesett dühvel utálják. A gyermekek bolondjának igazi eleme a nagyobb társaság, ahol csak egy gyermekvan, mert ilyenkor önmagát egy pontra tudja koncentrálni. Ez így történik: előbb csak integet a gyereknek ,csücsörít durcás képet vág, az óráját mutatja, lebegteti a karjait, mint, ha el akarna szállni stb. Erre a társaság természetesen felfigyel. A gyermekek tébolyodottja csak erre vár: maga elé állítja a gyereket, ismételten csücsörít, a nyakát megszegi, fejét oldalt hajtja, s valami műmézzel és avas kakaóval kevert hangon megszólal: „Na, szavalna a baba egy szépet a bácsinak ?“ A baba persze nem szaval, ami nem konokság vagy rossz nevelés, a baba azon egyszerű okból nem szaval, mert még nem tud beszélni. Az őrült ezt tudja,—de—nem—nyugodhat—belé. Neki szavaljon az a ronda kölyök, a tannya keserűit, hát nem látja, hogy ő bolondja a gyerekeknek?! És ekkor kezdődik a tortúra. Hogy „de szavaljon“. Hogy „ilyen szép nagy babának már kell tudnia szavalni“. Hogy „a bácsi sír, ha a baba nem szaval“. (És tényleg törölgeti a szemét). Hogy „csak egy ilyen icipicikét szavaljon a baba“. (És mutatja a kisujjának első ízét). És hiába esküsznek a szülők, hogy a baba nem tud beszélni, hiába vonultatnak fel szavahihető tanúkat, hiába mutatnak fel születési okmányokat, de neki szavaljon, mert ő a gyermekek bolondja ! Végül is a gyerek ideggörcsöt kap, mire ő elégedetten dől hátra székében. De egy különös: hogy csak azoknak a gyerekeknek a bolondja, akinek szülei módosak, vagy összeköttetéseik vannak. A temetést járó Meglehetősen sokan vannak. Létezésük értelme és célja — egyetlen dolog: temetésre járni. Az ember már nem is tudja, mi ez náluk: szenvedély, szokás, valami titokzatos módon jól fizetett r mesterség, vagy furcsa és beteges szórakozás? Állandóan temetéskészek, megdöbbent arccal, sötét ruhában, valami ragacsos, gyanús részvéttel. Pontosan tudják, ki betegedett meg, mi baja ,mit mondott az orvos, egyáltalán, hogy van-e némi remény a temetésre. Ha valahol valakiről lemondtak az orvosok, felröppennek és csapatostul kóvályognak a haldokló lakása felett. Azt hiszem, titokban összejönnek és névsort vezetnek, hogy kire mikor lehet számítani. Természetesen teljesen mindegy nekik, hogy kit temetnek. Egyszer megkérdeztem egy ilyen notórius temetésre járót, amint a temetés után éppen kijött a temetőből: ,,Mondja csak, nénike,—kit—temettek—Mire—az illető közismert temetésre járó ezt mondta: „Tudja az isten, lírám, biztosan valami embert“. Általában szerények. A halottas házban szerényen meghúzódnak, szerényen biztosítják a hozzátartozókat részvétükről, szerény véleményük, hogy az illető még igazán élhetett volna, és hogy milyen ritka jó embervolt, és szerényen érdeklőditek, hogy az özvegy körülbelül mikor fog éhen halni. A temetési menetben arról beszélgetnek, hogy Micike eltelt nyolc kiló magolt meggyet, mert az ura imádja, és hogy bizonyos Pirkner Eduard milyen fess tüzérzászlós volt kilencszáztízben. A temetőből jövet viszont arról folyik a szó, hogy : „Látta-e, az a piszok, a hitvese nem is sírt és a gyerekeken nem volt tiszta ing“. Negyven évre visszamenően emlékeznek minden temetésre, hogy milyen idő volt, hányan voltak, a szemfedél milyen gyártmány és milyen minőség volt, ki hány könnycseppet ejtett, és mi maradt az elhunyt uitán. A halottakról vagy rosszat mondanak , vagy semmit. Csendesen, megelégedetten éldegélnek. Csak akkor vannak felháborodva, ha olykor a halott felül a koporsóban, és elküldi őket a fenébe ... kit az általános hagyományt és gyakorlatot megcáfolva, skatulyából húztak ki. Néztem. Széles karimájú őzbarna kalap volt a fején. De olyan műgonddal illesztve a fejre, oly aggályos geometriai precizitással t oldva meg (lásd: a gömb és a sík viszonya), hogy a fej lényegében teljesen fölöslegesnek tűnt, és mintegy csak azt a célt látszott szolgálni, hogy tartsa a kalapot. A nyakkendő mályvaszínű volt rőt harántcsíkokkal, melyek északkeletről délnyugatra húzódtak. A kabátnak olyan színe, mint a kihűlt spenótfőzeléknek; egy gomb tartotta össze valamivel a térd felett, és a zsebkendő úgy buggyant, mintha megrepedt volna a szív, és halványlila vér folyna végig a spenóton. A nadrág módon téglaszínű ■szűk volt és bokáig érő. Először azt hittem, hogy elfuserálta a szabó, de a férfi oly magasztos fensőbbséggel viselte, hogy nyilván ez a legújabb divat. Cipője annyira vadonatúj, hogy még a szőrök is rajta voltak. Mindehhez kesztyű és bot járult. Hát csak néztem a skatulyából kihúzott férfit, és amikor kibámészkodtam magamat, mint biológiai rejtélyen, arra gondoltam, hogy mibe kerülhet mindz ? Hogy honnan telik ? Nyert a lottón? Megütötte a főnyereményt ? Örökölt . Aztán azt gondoltam kérdőjel nélkül : Leült. 1948 TOMCSA SÁNDOR EMBER* ff GYŰJTEMÉNY Akit skatulyából húztak ki Van egy ilyen meghatározás a küllemre vonatkozóan, hogy azt mondja: mintha skatulyából húzták volna ki. Ez az állapothatározó nyilván onnan ered, hogy akit vagy amit skatulyából vesznek elő, az szükségszerűen új, elhasználatlan, üde, sima, friss . Hát a minap megyek egy hölggyel, és csak—látom, hogy a hölgy elandalodva bámul az utca egyik pontjára. — Amit néz? — kérdeztem. — Azt a férfit ott a hirdetőoszlop mellett — mondta a hölgy az elismerés, a szakértő hangján —, nézze, mintha skatulyából húzták volna ki. Gyorsan elköszöntem a hölgytől, hogy nézzem meg közelről és részleteiben is azt a férfit, a D ÚDOLOM magamban Petőfinek ezt a helyzetdalát. Daloljuk, dúdoljuk el mindannyian. A vérünkben van, mintha az anyatejjel szívtuk volna magunkba a szellemét. „Ő nem a népdal külső formáját tanulta el... — elemzi népszerűsége okát Illyés Gyula —... Nem mímelte a népieskedést, mint elődei... A nép észjárását utánozza, nem a sorkezdő természeti képpel, a darabossággal vagy kerekdedséggel, a népdal jellegzetes fogásaival, amelyek közül mellesleg minden kor mást, tart jellegzetesnek... Magyar ritmusban épp úgy beszél, mint hexaméterben. Nem »száll le a néphez«. Lelke a népbe fészkelte be magát : merészsége az volt, hogy tudta: azt a réteget, akkor sem kell elhagynia, ha a legmagasabbra akar emelkedni.“ Révai József pedig még tovább megyen, politikai jelentőséget tulajdonítva népdalainak : „Petőfiben a népnek az a képviselője szól, aki nem a nemességgel akarja egyesíteni a népet, hogy nemzetté legyen, hanem a rendiség helyett akar a nép által új nemzetet teremteni. Ez a forradalmi elem Petőfi költészetében, mielőtt még forradalmi versei elhangzottak volna. Tájleíró verseinek, népdalainak, helyzetdalainak ezért a forradalmiságáért támadták a korabeli kritikusok Petőfi Sándor költészetét, elnevezvén azt útszélinek, betyárnak, durvának, póriasnak. Petőfi népiessége tehát forradalmi népiesség.“ Útszéli? Betyár? Durva? Pórias? Igen, de költészetével a forradalomba vitte népét, akihez szólt. Daloljuk, dúdoljuk Petőfi népdalait : a népből vétettek... MIKLÓS LÁSZLÓ PETŐFI SÁNDOR Befordultam a konyhára... Befordultam a konyhára, Rágyújtottam a pipára... Azaz rágyújtottam volna, Hogyha már nem égett volna. A pipám javában égett, Nem is mentem én a végett ! Azért mentem, mert megláttam, Hogy odabenn szép leány van. Tüzet rakott eszem adta, Lobogott is, amint rakta : Jaj de hát még szeme párja, Annak volt ám nagy a lángja! Én beléptem, ő rám nézett, Aligha meg nem igézett! Égő pipám kialudott. Alvó szívem meggyúladott. Pest, 1843. július-augusztus VÁLI JÓZSEF Ajánlás végzősöknek Engem nem hív a város. A falu se nagyon. A nyugalom idült jegyeit észlelem magamon. Csináljak belőle négyszöget ? — mondd — csinálom. Persze, nem ily egyszerű minden. Tudom, maradni: jel. A kör, melyet nem én vontam. És az útilaput leoldozom nem bánat, nem álom, akkor, ha menni kell. Wladyslaw Stanislaw Reymont Parasztok * 3. OLDAL HARCOS GRAFIKA 95 éve annak, hogy egy forró augusztusi napon a függetlenségért harcoló román harcosok bevették Grivica erődjét. Milyen távoli, múltba vesző ez a véres küzdelem, ez a hatalmas ostrom, és mennyire örök a dicsőség : a függetlenség, a haza szuverenitásának a gondolata : megvédeni az ország szent földjét, kivívni a nép szabadságát, kiűzni az idegen betolakodókat. Nicolae Grigorescu szénvázlata — egyébként a hírneves román hazafi, a román festőművészet egyik legnagyobbika, életműve tetemes részét az 1877-es függetlenségi háború megörökítésének szentelte —, a Hadifogolymenet, már az ostrom után való, pontosabban a következmény megfogalmazása : a hadifoglyok komor, szürke, ormótlan menetelését látjuk, a vert hadat. A közhely tolakszik tollunkra, hogy leírjuk, igen, így jár minden betolakodó, így jár a haza ellensége, aki az ország földjére tör. Vánszorog a vert had. Varjak serege kering a magasban, szinte hallani csúfondáros károgásuk...