Hargita, 1972. augusztus (5. évfolyam, 181-206. szám)

1972-08-27 / 203. szám

1972. AUGUSZTUS 27., VASAR­NAP* TOMCSA SÁNDOR SZÜLETÉSÉNEK 75. ÉVFORDULÓJÁRA Hetvenöt évvel ezelőtt született. Életének min­den mozzanata, születésétől haláláig egyetlen vá­roshoz, Székelyudvarhelyhez kötötte. Úgy hozzá­tartozott a város képéhez, akár a Nagyküküllő. Köztünk élt, köztünk vizsgálódott, köztünk alko­tott. Szarkalábaktól körülvett szem­e, a gúnyorosan csillogó szemüveg mögül mindent meglátott, min­dent észrevett. Nem kerülte el figyelmét sem a té­­li estében fagyoskodó koldusasszony, sem a saját zsírjában fulladozó nagykereskedő. A mindennapi gondokkal küszködő kistisztviselő lelkivilágát épp úgy ismerte, mint a bevásárlását végző iparosné gondolkodását. Nem együtt élt a kisvárossal, hanem benne élt, azonosult azzal, ami haladó volt, haladó lehetett. Távol áll tőlem az a szándék, hogy Tomcsa Sán­dort egyetlen város számára kisajátítsam. De nem­­hagyhatom figyelmen kívül azt a tényt, hogy a két fogalom : Székelyudvarhely és Tomcsa Sándor közti határvonalak elmosódnak, s egymás nélkül mindkettő elképzelhetetlen. Hogy ez így van, annak elsősorban maga az író az oka. A legkecsegtetőbb ajánlatokat is visszauta­sította, függetlenségét, alkotói szabadságát nem volt hajlandó feláldozni a biztos havi fizetésért. A Brassói Lapok szerkesztőségébe hívták meg. Pár napig bírta. Egy délelőtt kilépett cigarettáért, s csak Udvarhelyről értesítette a szerkesztőséget, hogy szívesen dolgozik a lapnak, de csak otthon. Két világháborút kínlódott végig, kétszer érte meg azt a pillanatot, ho...y a hadifogságból kisza­badulhatott. Székelyújvaráesyral vonult be, s oda tért haza. Hogy hogya azt több karcolatéban is megírta. „ Főhadiszállása a­­Korona“ volt, Ferenczy Pistá­­né, Kata asszony vendéglője. Itt itta végtelen fröccseit s számtalan maradandó értékű írását ih­lették a vendéglő törzsvendégei. Belépett egy tes­tes polgár. Tomcsa ránézett, majd szájához kapott tenyérrel próbálta visszafojtani feltörni készülő ka­cagását. .öt perc múlva elkészült a karikatúra, a sok ezer rajz egyike, melyek éppúgy tehetségéről, adottságairól tanúskodnak, mint írásai. Hozzátartozott Székelyudvarhelyhez, ösztövér a­­lakja hol itt, hol ott tűnt fel Nem mondta senki­nek, mit keres, mit akar. Hosszú sétái alatt gyűj­tötte a témát, találta meg az ötletet, vette észre a fonákságokat. Tehetségének éppen ez a fokmérő­je: meglátta azt, ami mellett ezrek sétáltak el gya­nútlanul, s akkor jelent meg a legfrissebb Tomcsa írásban a részeges főjegyző, mikor — a közelgő vá­lasztások küszöbén — a feddhetetlen hírnévre a legnagyobb szüksége lett volna. A vastag fűs­­rés karikatúrája akkor keltett közderültséget, mikor fe­lesége a fényképezőgép előtt adta­ át szeretetcso­­magját a bejárónő fagyoskodó kisfiának. Mindig úgy időzítette írásait, hogy azok a legalkalmasabb pillanatban durranjanak, széttépve a nyárspolgár emberszeretetéről szőtt mítoszt. Nem nevezhetem magam kortársnak, hisz a köz­tünk lévő emberöltőnyi korkülönbség csak annyit engedett meg számomra, hogy életének, alkotói te­vékenységének utolsó éveit lássam. De boldoggá tesz az a tudat, hogy életének éppen arra az idő­szakára emlékezhetem, mikor a tárgyilagos élet­­szemlélet túltette magát a kispolgári előítéleteken, s Tomcsa Sándort a maga valódi írói és emberi nagyságában helyezte az őt megillető helyre, meg­tisztítva attól a sártól, melyet kíméletlenül fröcs­költek rá azok, akikkel szemben tolla, ecsetje soha­sem ismert kíméletet. Díszőrséget álltam ravatalánál, ott voltam a te­metésén, látom sírkövén a feliratot, de még ma is gyakran úgy érzem, ő jön velem szembe az, esti szürkületben. Egy utcában laktunk, majd minden­nap találkoztunk, hacsak nem használta a „kastély“ másik kijáratát. Ilyenkor, estefelé indult „portyáz­­ni“, másnap délelőtt írta meg karcolatát. Ilyenkor alkotta meg vígjátékainak figuráit, s szőtte egybe a következő felvonásos cselekményét. Pár hónappal halála előtt még egyszer fellépett a város közönsége előtt. Utoljára állt látszólag fél­szegen a kedves közönség előtt. Úgy állította ösz­­sze a műsort, hogy annak második részében a ku­lisszák mögül, mikrofonba mondta be az össze­kötő szöveget. Mielőtt visszavonult, így búcsúzott : — Kedves közönség, én most eltűnök, de ne tes­sék búsulni, majd újra felbukkanok! Nem bukkant fel többé. A szerzői estet követő vacsorán még egyszer feltette, utolérhetetlen hang­súlyával az ellentmondást nem tűrő kérdést: — Ki itt az igazgató? Mire mi, szereplők, kórusban erő­sítettük meg őt magas funkciójában : Tomcsa ! Sajnos, ez volt az utolsó alkalom, mikor talál­kozhattunk. Ami azután következett, az már a las­sú haldoklás időszaka volt. — Főorvos­, úr, alázatosan jelentem, bevonultam meghalni! — jelentkezett nem sokkal azután a kór­házban. Mint ahogyan írásaiban is mindig az iga­zat írta meg, úgy ezúttal is igazat mondott. Ma lenne, hetvenöt éves. Kezéből kihullt a toll, örökre lecsukódtak a fürkésző szemek, végleg meg­pihent az alkotó képzelet. Tomcsa Sándor azonban ma is él írásaiban, életművében. És — sajnos — hiányzik, jobban, mint bármikor, hazai magyar irodalmunkból. Hiányzik a keserű humor, az utol­érhetetlen tomcsasándori humor, melyet utánozni lehet, de utolérni nem. Éppen ezért kötelez Tomcsa emléke mindnyájunkat, akik — több-kevesebb si­kerrel – „humorizálgatunk“, hogy a humort ne öncélú tényezőnek tekintsük, hanem eszköznek ar­ra, hogy a nyilvánosság vásznára vetítsük minden fonákságnak, a fogyatékosságnak torzképét, a nyilvá­nosság elé tárjuk mindazt, ami felfelé ívelő éle­tünk útjában gátiban jelentkezik. Hetvenöt éves lenne ma Tomcsa Sándor. Álljunk meg egy pillanatra fedetlen fővel emléke előtt, s idézzük Hajdú Győzőt, aki Tomcsát ezekkel a sza­vakkal búcsúztatta: Életművének hajója az emlé­kezés tengerén büszkén hasítja a vizet. BALÁZS IMRE A VÁROS — tisztesség ne essék — nehéz szívvel viselte. Mint az okvetetlenkedő, állandóan tükröt tartó embert. Ezeregy­­ránc arcát, kacskaringósan csattanó szavait. S a Tomcsa­­esteket. S az utcákat rovó, bolondériás embert. De elviselte. S jó arcot vágott hozzá. Mert így kívánta meg az illendőség — s a po­ros kisvároska pedig mindig tudta az illendőséget és ragaszkodott is hozzá. És fejét csóválva figyelte , ha néhanapján ráfigyelt az egyre inkább kiteljesedő „kisvárosi őszi tárlatra“. Messze földről jöttek cimborák, barátok. Vigasztalódva vigasz­talni magányát. Azt a konok magányt, amely gyökér-konoksággal kötötte a macskaköves utcákhoz, kicsi emberek nagy sorsához, a növő, növögető kisváros terebélyesedő gondjaihoz, kiteljesedő min­dennapjaihoz. A várost — tisztesség ne essék — nehéz szívvel viselte. De elviselte gondjait, örömeit, mindig illendőséget tudó fonákságait. Ide rekedt,­­bele a kisvárosba — így is mondják, és sajnál­kozva, ragyogóbb pályáról, teljesebb életműről beszélnek. Van benne igazság. Mert ő se lett próféta saját falujában. Ha odébb áll — ki tudja?... De nem is akart próféta lenni. Csak örökkétig udvarhelyi. És gyűltek a ráncok, és a szemüveg mögül két éles szem fürkészte a „tárlatra“ kiállítandót. Elkészült az „őszi tárlat“. S mert kész lett, Sándor összeszedte a batyut s — először életében — hosszú, hosszú időre elment Ud­varhelyről. Üresek a paletták, újabb színeket már nem rak fel rá „a bolondos“ mester keze. Ami maradt — kész munka. Viselje könnyű szívvel a város, s őrizze becsületes, illendő tisztelettel. MOLNOS LAJOS v V --Z , , -|JR' A bélye­güjtö­n Irigylem, hogy érdeklődése egy egész világ — és nemcsak a fi­zikai, a szellemi világ is —, de minden érdeklődése elfér egy levélboríték egyik sarkán. " Mert a bélyeggyűjtőnek — te­szem — Új-Zéland egy tenger­kék színű, tízpennys ■ bélyeg, mely egy gitározó fókát ábrázol a jég hátán. Hollandia egy 1906- os kibocsátású lila, melyen egy­­ facipős könyvkötő tulipánhagy­mát falatozik. A zene: a Beetho­­ven-centenárium alkalmával for­galomba hozott barna, a zeneti­tán arcképével; az irodalom: a Jókai-év szenzációja, a 16 fillé­res sötétkék, melyről toll és ba­bér közül mereng a gyűjtőre az író, édes, szelíd nézésével. A sport­ egy tégla alakú, frész szí­nű, elöl az olimpiai tűzzel, a háttérben Berlinnel, persze még épen. Istenem, talán ennyi elég is a világból — gondolom, mikor bé­lyeggyűjtőt látok. És mindezt egy noteszbe lehet rakni, aztán csen­des estéken a magány óráiban elővenni, és nem törődve semmi­vel, áldozni a faatelizmus iste­nének. A bélyeggyűjtő úgy jut bélyeg­hez, hogy levelez, vesz, cserél. Esetleg — ha nincs más lehető­ség — benősül. Mindig bámul­tam a levelező bélyeggyűjtőt: naponta olykor nyolcvan levelet is ír. N, hányszor szakítottak ve­lem magas, szőke, illetve ala­csony, barna bélyegek, mert nem voltam képes húsz sort le­írni. .. És a benősülés­ voltam egy ilyen lakodalmon. A hozomány egy értékesebb ,afrikai bélyeg volt, ezzel szemben a menyasz­­szonyon is határozottan fel le­hetett találni a forró égövi vo­násokat. Ez a házasság ragyogó­an kezdődött, igaz, hogy később botrányba fúlt, mert kiderült, hogy csak a nő forró égövi. A bélyeg közönséges hamisítvány volt. Ó, a bélyeggyűjtőnek jó. Egy álma van: hogy ütne meg a guta minden többi gyűjtőt; egy bűne, hogy a guta alkalmával ott le­gyen a közelben. És egy istene: a kék Mauritius. Remegnek a politikai változá­sokért, mert ilyenkor változnak a bélyegek is. Most is nagy az izgalom: mi lesz a Mihály-fejes bélyegekkel, átütik-e, vagy át­adják az enyészetnek, és egészen új bélyegek jelennek meg a szí­­nen ? A gyermekek bolondja Sohasem kérdezi senki a gyer­mekekkel kapcsolatos elmebeli állapotát. Hogy ő a gyermekek bolondja, ezt ő állítja magáról, váratlanul, vagy gondos előké­szítés után, harsogva, vagy ne­gédes tehetetlenséggel. Tény az, hogy ha meglát egy gyermeket, megcsippenti a gyermek arcát, csücsörít,­­gőgicsél, csacsog, gü­gyög, kiköp, hogy meg ne igéz­­ze, lekuporodik, négykézlábra áll, valami efféle hangot hallott, hogy „otyopotyó“ meg „hamham­­ham“ ,s mikor a gyermek nem bírja tovább és sírva fakad, azt mondja: „Nem tehetek róla, én a gyermekek bolondja vagyok“. És ezt úgy ismétli, mint vala­mi hitvallás alapvető dogmáját, életprogramot, mint a jövő zené­jét, melyet egyelőre csak ő ér­tett meg, s most ilyen rövid el­meorvosi diagnózissal népszerű­sít. A gyermekek bolondja kövér, kopasz, nős, magtalan és a gyer­mekek ösztönös, benső, kétség­­beesett dühvel utálják. A gyermekek bolondjának iga­zi eleme a nagyobb társaság, a­­hol csak egy gyermek­­van, mert ilyenkor önmagát egy pontra tudja koncentrálni. Ez így történik: előbb csak integet a gyereknek ,csücsörít durcás képet vág, az óráját mu­tatja, lebegteti a karjait, mint­, ha el akarna szállni stb. Erre a társaság természetesen felfigyel. A gyermekek tébolyodottja csak erre vár: maga elé állítja a gye­reket, ismételten csücsörít, a nya­kát megszegi, fejét oldalt hajtja, s valami műmézzel és avas ka­kaóval kevert hangon megszólal: „Na, szavalna a baba egy szé­pet a bácsinak ?“ A baba persze nem szaval, a­­mi nem konokság vagy rossz nevelés, a baba azon egyszerű okból nem szaval, mert még nem tud beszélni. Az őrült ezt tudja,—de—nem—nyugodhat—belé. Neki szavaljon az a ronda kö­lyök, a tannya keserűit, hát nem látja, hogy ő bolondja a gye­rekeknek?! És ekkor kezdődik a tortúra. Hogy „de szavaljon“. Hogy „ilyen szép nagy babának már kell tudnia szavalni“. Hogy „a bácsi sír, ha a baba nem szaval“. (És tényleg törölgeti a szemét). Hogy „csak egy ilyen icipicikét szavaljon a baba“. (És mutatja a kisujjának első ízét). És hiába esküsznek a szülők, hogy a baba nem tud beszélni, hiába vonultatnak fel szavahihe­tő tanúkat, hiába mutatnak fel születési okmányokat, de neki szavaljon, mert ő a gyermekek bolondja ! Végül is a gyerek ideggörcsöt kap, mire ő elégedetten dől hát­ra székében. De egy különös: hogy csak a­­zoknak a gyerekeknek a bolond­ja, akinek szülei módosak, vagy összeköttetéseik vannak. A temetést járó Meglehetősen sokan vannak. Létezésük értelme és célja — egyetlen dolog: temetésre járni. Az ember már nem is tudja, mi ez náluk: szenvedély, szo­kás, valami titokzatos módon jól fizetett r mesterség, vagy furcsa és beteges szórakozás? Állandó­an temetés­készek, megdöbbent arccal, sötét ruhában, valami ra­gacsos, gyanús részvéttel. Pon­tosan tudják, ki betegedett meg, mi baja ,mit mondott az orvos, egyáltalán, hogy van-e némi re­mény a temetésre. Ha valahol valakiről lemondtak az orvosok, felröppennek és csapatostul kó­vályognak a haldokló lakása fe­lett. Azt hiszem, titokban össze­jönnek és névsort vezetnek, hogy kire mikor lehet számítani. Természetesen teljesen mind­egy nekik, hogy kit temetnek. Egyszer­ megkérdeztem egy i­­lyen notórius temetésre járót, a­­mint a temetés után éppen ki­jött a temetőből: ,,Mondja csak, nénike,—kit—temettek—Mire—az illető közismert temetésre járó ezt mondta: „Tudja az isten, lí­rám, biztosan valami embert“. Általában szerények. A halot­tas házban szerényen meghúzód­nak, szerényen biztosítják a hoz­zátartozókat részvétükről, sze­rény véleményük, hogy az illető még igazán élhetett volna, és hogy milyen ritka jó ember­­volt, és szerényen érdeklőditek, hogy az özvegy körülbelül mikor fog éhen halni. A temetési menetben arról be­szélgetnek, hogy Micike eltelt nyolc kiló magolt meggyet, mert az ura imádja, és hogy bizonyos Pirkner Eduard milyen fess tü­zérzászlós volt kilenc­száztízben. A temetőből jövet viszont ar­ról folyik a szó, hogy : „Látta-e, az a piszok, a hitvese nem is sírt és a gyerekeken nem volt tiszta ing“. Negyven évre visszamenően emlékeznek minden temetésre, hogy milyen idő volt, hányan voltak, a szemfedél milyen gyártmány és milyen minőség volt, ki hány könnycseppet ej­tett, és mi maradt az elhunyt ui­tán. A halottakról vagy rosszat mondanak , vagy semmit. Csendesen, megelégedetten él­degélnek. Csak akkor vannak felháborodva, ha olykor a ha­lott felül a koporsóban, és elkül­di őket a fenébe ... kit az általános hagyományt és gyakorlatot megcáfolva, skatu­lyából húztak ki. Néztem. Széles karimájú őzbarna kalap volt a fején. De olyan műgond­dal illesztve a fejre, oly aggályos geometriai precizitással t oldva meg (lásd: a gömb és a sík vi­szonya), hogy a fej lényegében teljesen fölöslegesnek tűnt, és mintegy csak azt a célt látszott szolgálni, hogy tartsa a kalapot. A nyakkendő mályvaszínű volt rőt harántcsíkokkal, melyek é­­szakkeletről délnyugatra húzód­tak. A kabátnak olyan színe, mint a kihűlt spenótfőzeléknek; egy gomb tartotta össze valami­vel a térd felett, és a zsebken­dő úgy buggyant, mintha meg­repedt volna a szív, és halvány­lila vér folyna végig a spenó­ton. A nadrág m­ódon téglaszínű ■szűk volt és bokáig érő. Elő­ször azt hittem, hogy elfuserálta a szabó, de a férfi oly magasz­tos fensőbbséggel viselte, hogy nyilván ez a legújabb divat. Ci­pője annyira vadonatúj, hogy még a szőrök is rajta voltak. Mindehhez kesztyű és bot já­rult. Hát csak néztem a skatulyá­ból kihúzott férfit, és amikor kibámészkodtam magamat, mint biológiai rejtélyen, arra gondol­tam, hogy mibe kerülhet mind­­z ? Hogy honnan telik ? Nyert a lottón? Megütötte a főnyereményt ? Örökölt . Aztán azt gondoltam kérdő­jel nélkül : Leült. 1948 TOMCSA SÁNDOR EMBER­* ff GYŰJTEMÉNY Akit skatulyából húztak ki Van egy ilyen meghatározás a küllemre vonatkozóan, hogy azt mondja: mintha skatulyából húz­ták volna ki. Ez az állapothatá­rozó nyilván onnan ered, hogy akit vagy amit skatulyából vesz­nek elő, az szükségszerűen új, elhasználatlan, üde, sima, friss . Hát a minap megyek egy hölggyel, és csak—látom, hogy a hölgy elandalodva bámul az ut­ca egyik pontjára. — Amit néz? — kérdeztem. — Azt a férfit ott a hirdető­oszlop mellett — mondta a hölgy az elismerés, a szakértő hangján —, nézze, mintha skatulyából húzták volna ki. Gyorsan elköszöntem a hölgy­től, hogy nézzem meg közelről és részleteiben is azt a férfit, a­ D­ ÚDOLOM magamban Petőfinek ezt a helyzetdalát. Daloljuk, dúdoljuk el mindannyian. A vérünkben van, mintha az anyatejjel szívtuk volna magunkba a szellemét. „Ő nem a népdal külső formáját tanulta el... — elemzi népszerűsége okát Illyés Gyula —­... Nem mímelte a népieske­dést, mint elődei... A nép észjárását utánozza, nem a sorkez­­dő természeti képpel, a darabossággal vagy kerekdedséggel, a népdal jellegzetes fogásaival, amelyek közül mellesleg minden kor mást, tart jellegzetesnek... Magyar ritmusban épp úgy be­szél, mint hexaméterben. Nem »száll le a néphez«. Lelke a népbe fészkelte be magát : merészsége az volt, hogy tudta: azt a réteget, akkor sem kell elhagynia, ha a legmagasabbra akar em­elkedni.“ Révai Józse­f pedig még tovább megyen, politikai jelentőséget tulajdonítva népdalainak : „Petőfiben a népnek az a képviselője szól, aki nem a nemességgel akarja egyesíteni a népet, hogy nemzetté legyen, hanem a rendiség helyett akar a nép által új nemzetet teremteni. Ez a forradalmi elem Petőfi költészetében, mielőtt még forradalmi versei elhangzottak vol­na. Tájleíró verseinek, népdalainak, helyzetdalainak ezért a forradalmiságáért támadták a korabeli kritikusok Petőfi Sán­dor költészetét, elnevezvén azt útszélinek, betyárnak, durvának, póriasnak. Petőfi népiessége tehát forradalmi népiesség.“ Útszéli? Betyár? Durva? Pórias? Igen, de költészetével a forradalomba vitte népét, akihez szólt. Daloljuk, dúdoljuk Petőfi népdalait : a népből vétettek... MIKLÓS LÁSZLÓ PETŐFI SÁNDOR Befordultam a konyhára... Befordultam a konyhára, Rágyújtottam a pipára... Azaz rágyújtottam volna, Hogyha már nem égett volna. A pipám javában égett, Nem is mentem én a végett ! Azért mentem, mert megláttam, Hogy odabenn szép leány van. Tüzet rakott eszem adta, Lobogott is, amint rakta : Jaj de hát még szeme párja, Annak volt ám nagy a lángja! Én beléptem, ő rám nézett, Aligha meg nem igézett! Égő pipám kialudott. Alvó szívem meggyúladott. Pest, 1843. július-augusztus VÁLI JÓZSEF Ajánlás végzősöknek Engem nem hív a város. A falu se nagyon. A nyugalom idült jegyeit észlelem magamon. Csináljak belőle négyszöget ? — mondd — csinálom. Persze, nem ily egyszerű minden. Tudom, maradni: jel. A kör, melyet nem én vontam. És az útilaput leoldozom nem bánat, nem álom, akkor, ha menni kell. Wladyslaw Stanislaw Reymont Parasztok * 3. OLDAL HARCOS G­RAFIK­A 95 éve annak, hogy egy forró augusztusi napon a függet­lenségért harcoló román harcosok bevették Grivica erődjét. Mi­lyen távoli, múltba vesző ez a véres küzdelem, ez a hatalmas ostrom, és mennyire örök a dicsőség : a függetlenség, a haza szuverenitásának a gondolata : megvédeni az ország szent föld­jét, kivívni a nép szabadságát, kiűzni az idegen betolakodókat. Nicolae Grigorescu szénvázlata — egyébként a hírneves román hazafi, a román festőművészet egyik legnagyobbika, életműve tetemes részét az 1877-es függetlenségi háború megörökítésének szentelte —, a Hadifogolymenet, már az ostrom után való, pon­tosabban a következmény megfogalmazása : a hadifoglyok ko­mor, szürke, ormótlan menetelését látjuk, a vert hadat. A köz­hely tolakszik tollunkra, hogy leírjuk, igen, így jár minden be­tolakodó, így jár a­ haza ellensége, aki az ország földjére tör. Vánszorog a vert had. Varjak serege kering a magasban, szin­te hallani csúfondáros károgásuk...

Next