Hargita, 1976. február (9. évfolyam, 6-9. szám)

1976-02-07 / 6. szám

1976. FEBRUÁR 7. SZOMBAT A SPORTMETSER Ma már milliók ismerik a televízió jóvoltából a székelyudvarhelyi Miklós Magdát. Az ország határain túl is felfi­gyeltek rá, s a női kézilabda világbaj­nokság kijevi döntő tornájának e­­gyik hőseként emlegetik. Tévériporte­rek, újságírók figyelmének középpont­jában állott, mindent tudni akartak ha­zánk válogatottja szerény, de rendkívül ambiciós és szívós játékosáról. Az alig huszonnyolc éves lány Székely­udvarhelyen született és sohasem sza­kadt el szülővárosától: itt járt iskolá­ba, itt él és dolgozik, itt kezdte meg és futotta be ragyogó sportkarrierjét. Sze­rénysége, szűkszavúsága a kívülálló számára már-már mesterkéltnek tűnk­, de akik közelebbről ismerik, tudják, hogy idegen tőle az álszerénység. Nem­­szeret nyilatkozni, s azt tartja magáról, hogy semmi különöset nem tett, csak annyit, amennyire képesnek érezte ma­gát, amennyire tehetségéből és akaratá­ból futotta. Szóval, nehéz őt szólásra bírni, újságírói nyelven: nehéz riport­alany. Amikor mégis életútjáról faggat­juk, csak tőmondatokban vázolja a hu­szonhat év főbb eseményeit. — 1948. júliusában születtem. Már kisiskolás koromban vonzott a sport. Hogy, hogy nem, az atlétika volt az első passzióm. 1962-ben a székelyudvarhelyi mezőgazdasági iskola Bástya egyesüle­ténél atlétizáltam, 260 és 400 méteres síkfutás volt a versenyszámom. Ugyan­abban az évben azonban az iskolánknál kézilabda csapat is alakult, s termetem­nél fogva — gondolom — alkalmasnak találtak e sportágra is. Egy év után át­igazoltak mai együttesemhez, az Aluirat­­hoz, amely annak idején a B-osztályos bajnokságban játszott. Viszonylag rövid idő után, 1965-ben az A-osztályba ke­rültünk. Egyesek azt tartják, hogy eb­ben jelentős szerepem volt. Én ezt nem így mondanám, mert egyedül sohasem tudtam volna bejuttatni együttesünket a legjobbak közé. Közös ambíciónk, munkánk, tehetségünk eredménye ez, mint ahogy az is, hogy jelenleg a leg­jobbak között vagyunk (a riport meg­­­írásakor a csapat az országos bajnokság második helyét foglalta el — szerk. megj.). Az viszont igaz, hogy együtte­sünk góllövőjeként tartanak számon, s ezért kerültem be az országos váloga­tottba is. A gól egyéni teljesítmény, de a gólhelyzet megteremtése már nem. Hogy mit akarok ezzel mondani? Csa­patjátékban a közösségi szellem a dön­tő. Valahogy úgy képzelem ezt el, mint egy nagyobb munkahelyen, ahol az e­­redményeket a közösség tenniakarása, helytállása határozza meg, s mint ott, a kézilabdában is, lehetnek különleges adottságúak. Egy-egy kényesebb műve­letet ilyen szakemberekre bíznak. A mi esetünkben, rám vonat­­­kozóan, ez a „művelet“ a kapuradobás No, de igen elkanyarodtam. Visszatérve életutamra, még csak annyit: 1966-ban lettem válo­gatott játékos, s ezzel egyidejűleg az if­júsági válogatottban is szerepeltem. 116-szor vettem részt a válogatott nem­zetközi mérkőzésein, illetve három vi­lágbajnokságon. 1910-ben megkaptam a megtisztelő sportmesteri címet. Közben, mint ahogyan az természetes, dolgoz­tam, megszakítás nélkül. A Fa- Fém kisipari szövetkezetben, különböző gaz­dasági munkakörökben. Kiegészítve ta­nulmányaimat, 1915-ben sik­eresen fel­vételiztem a Testnevelési és Sportfőis­kola edzői kurzusának látogatás nélküli tagozatára. Életem egyik legnagyobb e­­seménye 1961-ben következett be, ami­kor felvettek a Román Kommunist Párt tagjainak sorába. Hogy miért? Mert úgy érzem, hogy társadalmunk­ban méltón élni, dolgozni — és miért ne? —, sportolni csak kommunistaként érdemes. Ezt mondta el magáról Miklós Magda, nem egyszuszra, hosszas beszélgetés, faggatás után alakult ki élete e vázlatos képe. De hiányos a felsorolás, a beszá­moló. Mert az élet, a sport útján eddig meglett tizenhárom év távolról sem volt ilyen egyszerű, ilyen sima. Az erőfeszí­tések, a fáradhatatlan munka, az aka­raterő megnyilvánulásának megannyi példája tömörült ezekbe az évekbe. S volt bizony sikertelenség, elkeseredés, nehézség, betegség is. Nehéz lakáskö­rülmények, elhalasztott vizsgák, több­szöri vereség a kézilabdapályán, majd az 1912 évi súlyos betegség, amikor már-már úgy tűnt, hogy abba kell hagy­nia a sportolást — mindez ma már a múlté. De mindezzel meg kellett küz­deni, le kellett győzni őket. Dolgozni, sportolni, tanulni egyszerre! — mert Miklós Magdáról munkahelyén is csak jó véleményt hallunk. Egyetlen igazo­latlan hiányzása sem volt, mindig be­csülettel elvégezte a rábízott teendőket. Nem kellett senkinek húznia helyette. Nemcsak azért volt állásban, hogy mun­kahelye legyen ! S közben elvégezte a líceumot is, saját erejéből. Ezt az útját sem „egyengette“ senki. Tanúi voltunk például annak, hogy egyik bajnoki mér­kőzésre csak a második félidőben ér­kezett, mert pont abban az időpontban volt vizsgája. Továbbtanult a sport ér­dekében, hogy majd ott értékesíthesse tapasztalatát, tudását. Ezért készül ed­zőnek. Jelenleg az Akarat egyesületnél módszertani irányító. A töretlen munka, a szerénység teszi Miklós Magdát a kommunista élsportoló mintaképévé, azzá, akivé vált, azzá, aki mindig tudatában van annak, hogy az élet bármelyik területén is tevékeny­kedjünk, keményen dolgozni kell nem pedig létező és nem létező érdemekre hivatkozva követelni, várni. És ezért maradt meg városánál, csapatánál, mert hiszi és vallja : itt is lehet, itt kell bizonyítani. Hecser Zoltán ! SZAKMÁSUK: Nagyon időszerű mezőgazdasági kér­déseket elemző megyei tanácskozáson, ahol nem túlságosan röpködtek a di­cséretek, az elismerés hangján említet­ték mégis a nagy galamb­falvi termelő­szövetkezetet. Elsősorban a hús- és tej­­termelésben elért jelentős eredménye­kért, amelyek sokkal jobbak, mint szá­mos más, hasonló lehetőségekkel ren­delkező gazdaságban. Mi lehet sikereik­nek a titka? Mi is történik tulajdonkép­pen, amíg a takarmányból tej lesz? Kedvező pillanatban érkeztem Nagy­galamb­falvára. Az mtsz székházában együtt találtam szinte valamennyi ille­tékest , elnök­öt, mérnököt, főkönyve­lőt, a farmvezető-brigádosokat, a hiz­laldát vezetőt állatorvost, sőt, még a szövetkezetközi társulás főmérnökét is. Épp a végére értek a munkatanácsko­zásnak, amelyen számbavették múltévi eredményeiket, ismertették, majd közö­sen megbeszélték az idei terveket, a megnövekedett feladatokat. Együtt volt hát minden, és mindenki. Mégis meghökkentek egy kicsit, amikor „dicsekvésre“ bíztattam őket. „— .. . Mert arra éppen nincs okunk — sza­badkozott Nagy Pál, az elnök. Legfen­­nebb annyi, amennyit az eredmények maguktól is elmondanak .. Hosszú órák csendes, némelykor „kö­tődő“ beszélgetései közben, és a jár­­tunkban-keltünkben hallottak, látottak alapján alakult ki az összkép, állt ösz­­sze szinte mozaikszerűen a keresett vá­lasz. Azt talán mondani sem kell, hogy másokhoz hasonlóan, a nagygalambfal­­vi mtsz is végigjárta a fejlődésnek a kezdeti botladozástól sem mentes út­ját.­­ Erőteljesebben tulajdonképpen a szövetkezetközi társulással egyidőben kezdődött a profilírozás. Nálunk az ál­lattenyésztés került előtérbe, s ez egy­ben presztízskérdés is lett — utalt az indulásra Benedek József, az mlsz fő­mérnöke. — A lehetőségek arányában hozzáláttunk a feltételek fokozatos meg­teremtéséhez. Korszerűbb, rácsos pad­lózatú istállókat kezdtünk építeni, ré­gebbieket átalakítottunk, s ezekben most a 250, 350, sőt 400 férőhely ellené­re két-két gondozó végzi a munkát. Az­tán egy hangárszerű épülettel összekö­töttük a két istállót, s így létrehoztunk egy takarmánykonyhát is. Ebben a me­lasz tárolására alkalmas medence van, s itt helyeztük el a két szecskavágógé­pet. Magától értetődő, hogy mindenhová bevezettük a vizet, ami nélkül elképzel­hetetlen a korszerű állattenyésztés. Na és most 2000 darab állatunk van — a­­mennyi talán a megyében egyetlen gaz­daságban sincs. S mivel a bőséges ta­karmány — alapvető feltétel, fokozot­tabban ráálltunk a takarmánynövény­termesztésre. Minél nagyobb — s most már lehetőleg a­ legjobb — területeken! Későbbi beszélgetés során újabb, u­­gyancsak figyelemre méltó vonással e­­gészítette ki a képet Szabó Domokos, a fiatal állatorvos : — ... Persze, min­denben jelentős szerepe volt a főmér­nöknek, aki példamutató szenvedély­­lyel viszonyult az állattenyésztés fel­lendítéséhez. Istállóra volt­­ szükség? Hát hozzáfogott , tervezett és rajzolt, szervezett és agitált, ha kellett. Aztán összejárta a környéket, felkutatta a for­rásokat, vízgyűjtőt, vezetéket tervezge­tett. S ma mindez megvan. Mert az ál­latnak szállásra van szüksége, ennie, innia kell! Őróla másoktól hallottuk: — A „doki“ rendszeresen részt vesz az istálló-prog­ramon. Személyesen ellenőrzi a fejada­gokat, mert nem mindegy, hogy mikor, mit és mennyit kap az állat. Az ellen­őrzés kapcsán viszont Gáli Sándor, a közismerten szigorú és lelkiismeretes betfalvi „tehenész-farmer“ mesélte : — Kissé meglepett, mikor egy korahajnal­ban a szürkét kikötve találtam, az is­tállóban azonban nem az elnök, vagy a mérnök, hanem Pásztor Jolán, a fő­könyvelő fogadott. A reggeli fejest és tejhozamot jött ellenőrizni! Mivel a gondozók közt is vannak nők, még örül­tem is, hogy látták: más is felkel haj­nalban, na meg, hogy engem is ellen­őriznek. Mert ez sosem árt. Magam is azért vagyok ott minden reggel fél öt­kor ... Mennyi összetevője is van, lehet a dolgoknak. A nagygalambfalvi mtsz-ben az eredmények önmagukért beszélnek: 445 tonna hús a tervben — 451 és fél tonna megvalósítás! (Ebből 265 tonna exportra, ami ugyancsak önmagában szól a minőségről is!) A takarmányo­­zott tehenenkénti átlagos tejhozam — a betfalvi és kisgalambfalvi farmokat — 2400, illetve 2500 liter körül van. S az idénre még többet terveznek. Mi hát a titkuk végül is? Nos, a fen­­tieken túl, de nem utolsó sorban, még az állandó gondozók ! Hozzáértésük, lelkiismeretességük. Többen közülük párttagok, s nagyobb részük — min­t, például Simó Mihály, Dénes Jolán, Ko­vács B. Domokos, Vékás Aladár Kisga­­lambfalván, vagy Vaszi Emma, Kiss Sándor, Ráduly Zsuzsa Botfalván, és mások is — több mint 10—12 éve dol­gozik a szakmában. Mert lám csak, ezt is elmondhatjuk, Nagygalambfalván ál­latgondozónak lenni már-már megtisz­telő cím, s mindenkor biztos megélhe­tést nyújtó szakma ! Ahogy az manap­ság természetes is. Ezzé tette a céltuda­tos gazdaság­fejlesztés, a k­orszerűség szellemének térhódítása, a közreható tényezők tudatos, felelősségteljes e­­gyüttműködése (azoké is, akiket itt nem­ sikerült mind név­ vagy cím szerint is megemlíteni). A nagygalambfalvi mtsz-ben, az adott lehetőségek közepette fokozatosan meg­­teremtették a korszerű gazdálkodási fel­tételeket. De még ez sem elegendős, mert azokat hasznosítani is kell. Egyre jobban, egyre eredményesebben. És ez már emberi hozzáállás kérdése. Mert termelési tényező az emberi hozzáállás is — halljuk, hangoztatjuk mindegyre. Nos, Galambfalván meggyőző, szép pél­dája látható ennek, nap mint nap. Ez hát a „titka" példamutató sikereiknek. Rand­­ák József AZ ATT­ENYESZTŐ AIDAS UTCA A hó teljesen ellepte a Maros-híd karfáját, túlnan, az mtsz melléküzeme gyártotta kempingházacskáknak is csak a tetejük látszik ki. A Délhegy felől hűvös szél fúj, pirosítja az arcot. Har­mincnál is több gyermek kavarog a hó­ban. Kisfiúk, kislányok. Egymásba !El­kapaszkodnak, vonszolják egymást a hóban, visítoznak, hógolyókat dobálnak. — Csendesebben, hé! — szól rájuk Ambrus Vencel, a néptanács alelnöke, mert félti a gyermekeket a kőbánya fe­lől elvétve löhögélő autóktól. — Nem lehessen tudni, mikor csúsznak meg — mondja magyarázókig —, s aztán meg­van a baj. — Ezek egyébként mind az utcában laknak — céloz jövetelünkre. — Egy iskolára való kitelnék belőlük. Áldás utca. Ez a heve. Hála az első világháború utáni gyermekszaporulat­­nak. Ritka volt az a család,, ahol hat­hét gyereknél kevesebb lett volna. — Ambrus Vencel maga is ebben az utcá­ban lakik. — Annak idején itt olcsóbb volt a telek, hát a fiatal házasok ide építettek. S jöttek, egyre csak jöttek a gyerekek. Baj, gond volt velük, de örö­möt is jelentett mindenütt. A leányka a házban, ha megnőtt a legényke pedig a ház körül, a mezőn. S mutogatja Ambrus Vencel: — ezt a házat hat é­­ves koromban építették, jól emlékszem, játszottunk a ház körül, tavaly átépí­tették. — Emezt is annak idején húz­ták tető alá, most meg díszes, cifra, mint egy városi ház. Egy át nem épí­tett öreg ház előtt megállunk. Bent, az udvaron havat lapátol a gazda, Csata Lajos, nyolc gyermek apja. A kapunyi­korgásra borzas kutya rángatja láncát, nekem is rontana, amilyen mérges, de Ambrus Vencel ismerős lehet neki, mert hamarjában félrevinnyog. Mintha egeret látna csak, s­ nem reánk hara­gudna. Anna néni lassan érti meg, hogy mit akarunk. Gyermekügyben járnánk — kezdi a barátkozást Ambrus Vencel, de már akkorra Csata Lajos is megtoldja, hogy abból lehetne is regényt írni, me­sét, amekkora a Toldi. — Tízen szület­tek, nyolc él — ültet le Anna néni. Négy fiú és négy leány. S mintha csoda lenne, egymás után jöttek, egy leány után mindig fiú, s aztán megint leány­ka. — Szétszéledtek. Róza Sepsiszent­­györgyön varrónő, Károly itthon, Cso­­rnafalván a Partizán kihelyezett egysé­gének vezetője, Margit Brassóban asz­­szisztensnő, Miklós Újfaluban sofőr. — Következik? — fordit férjéhez. — Pannika, aki meghalt hét hónapos korá­ban — emlékezik csendesen az asszony, s elpityeredik, a harminc éves fájdalom éget, szorítja a szívet. — Na, aztán La­jos, aki Szentmiklóson az Öntödében dolgozik, Panni, Brassóban pincér. — S Vilmos, sóhajt fel Anna néni. Három hetes volt, amikor a tüdőgyulladás el­vitte. — Erzsi, Gyergyóban, az Igánál dolgozik, így hívják, ugye?. — Kicsi Vilmos az utolsó — nyugszik meg az asszony, most katona, egy hónap múlva leszerel. Szusszan Csata Lajos az asz­­szony felsorolása után, mintha zsákot dobott volna le a válláról. — A medá­liát, Anna, azt mutasd meg! S­ima néni előkotorássza a kredencfiókból a két megfakult érdemrendet. Hős anya ! Előbb a harmadik fokozatot kapta meg, majd az elsőt is. — Nehogy harag legyen — büszkélkedik Lajos bá­csi, de látom, hogy nehezére esik az e­­rős férfit játszania. Kemény a hangja, a tartása. Hatvankilenc év a háta mö­gött, de most az egyszer elérzékenyül. Valami erősen nyomja, s inkább tereli a beszédet a változásokra. — Földért éltünk akkor. Azért is dolgoztunk. Me­ző, állatok, négy osztály. Az enyémek legalább tanultak, emberek lettek. Hár­man egymás mellé építettek az alfalusi úton. Nézze meg a házukat, s az unoka­­testvérekét is. Mert mi is heten szület­tünk bele ebbe a világba. — S kibírtuk a sok gyermeket — toldozgatja Anna néni a beszédet. — Lám, itt a mi há­zunkon túl harminc esztendeje mező volt. Most gyalogolhat egy jó kilomé­tert, ha az utca­­bégére ak­ar érni. A sok gyér élt, attól nőtt az utca. Az ál­dástól. Borsos Géza, a csomafalvi iskola igaz­gatója statisztikával fogad. — 838 isko­lás gyermek, 306 óvodás és napközis, az összesen 1144. S ez a létszám 1982— 83-ig csak gyarapszik. Születnek most is gyerekek. Itt, Csomafalván három­­négy az átlag. De van ház, ahonnan öt gyerek is jár az iskolába. Király Ferencné csak azt sajnálja, hogy a férje nincs itthon. Hellyel kí­nál, s bíztat, hogy várjunk, mert a Bú­torgyárban mindjárt vége a munkaidő­nek, s hozza a busz az árát. S marasz­talja legnagyobb lányát is, Marikát. — Szövődébe jár dolgozni — mondja, siet, nehogy elkésse a buszt. S alig ülünk le, somfordál be az ajtón Ferenc, Magdi, Péterke, s nyitja a kaput Krisztina is, a nagyobbik lány. Kilencedikes, jó ta­nuló ! — Nálunk hagyomány a sok gyermek — magyaráz az asszony. — Férjemért heten vannak, mi ugyan csak ketten Mariska húgommal, de öt gyereke már neki is van. Itt laknak, a ház háta mö­gött. — 25 első unokatestvérem van — érti meg a látogatást a maga módján a negyedik osztályos Ferenc. — Vagyunk — szól az asszony, s mondja a tévéri­portot. Kalotaszegről. — Hát lehet élni úgy? — kérdi szinte magától. — Gond van velük, baj, rosszak is, esznek is ele­get, de lehet nélkülük? Az apjuk is azt mondja : egy-két gyermek, az nem szaporodás. Az élet hamar kifut a lá­bunk alól, vénségünk­re mi marad más, mint a gyermek? S jönnek, egyre csak jönnek a nagy hóba vágott keskeny ösvényen, az Áldás utcai gyermekek. Csata, Ambrus, Sára, Borsos, Köllő nevűek. Híresnevűek bólogat Ambrus Vencel. — Vásárhely­nek is mi adtuk az első polgármestert. Hogy ez hogyan jutott eszébe kísérőm­nek, nem tudom. De belémvág Borsos Tamás akarata: gyermekkel marad meg az ország. S munkával. S­ maga is két kezén számolgatta leányocskáit, ter­génykéit. És furcsák a véletlenek. A 3 áldás nevet néhai Török Ferenc ragasz­totta erre az utcára. Még a harmincas években. Úgy mondják, lövétei volt. Hat­ezer gyermekmosoly fogadja az embert. S most talán éppen ott is hazafelé igye­keznek az iskolából. Hancúroznak a nagy hóban, hemperegnek, örülnek a télnek. S valaki rájuk szól, hogy csen­desebben, mert autó jöhet... Féltésből. Bereczki Károly

Next