Hargita, 1976. február (9. évfolyam, 6-9. szám)
1976-02-07 / 6. szám
1976. FEBRUÁR 7. SZOMBAT A SPORTMETSER Ma már milliók ismerik a televízió jóvoltából a székelyudvarhelyi Miklós Magdát. Az ország határain túl is felfigyeltek rá, s a női kézilabda világbajnokság kijevi döntő tornájának egyik hőseként emlegetik. Tévériporterek, újságírók figyelmének középpontjában állott, mindent tudni akartak hazánk válogatottja szerény, de rendkívül ambiciós és szívós játékosáról. Az alig huszonnyolc éves lány Székelyudvarhelyen született és sohasem szakadt el szülővárosától: itt járt iskolába, itt él és dolgozik, itt kezdte meg és futotta be ragyogó sportkarrierjét. Szerénysége, szűkszavúsága a kívülálló számára már-már mesterkéltnek tűnk, de akik közelebbről ismerik, tudják, hogy idegen tőle az álszerénység. Nemszeret nyilatkozni, s azt tartja magáról, hogy semmi különöset nem tett, csak annyit, amennyire képesnek érezte magát, amennyire tehetségéből és akaratából futotta. Szóval, nehéz őt szólásra bírni, újságírói nyelven: nehéz riportalany. Amikor mégis életútjáról faggatjuk, csak tőmondatokban vázolja a huszonhat év főbb eseményeit. — 1948. júliusában születtem. Már kisiskolás koromban vonzott a sport. Hogy, hogy nem, az atlétika volt az első passzióm. 1962-ben a székelyudvarhelyi mezőgazdasági iskola Bástya egyesületénél atlétizáltam, 260 és 400 méteres síkfutás volt a versenyszámom. Ugyanabban az évben azonban az iskolánknál kézilabda csapat is alakult, s termetemnél fogva — gondolom — alkalmasnak találtak e sportágra is. Egy év után átigazoltak mai együttesemhez, az Aluirathoz, amely annak idején a B-osztályos bajnokságban játszott. Viszonylag rövid idő után, 1965-ben az A-osztályba kerültünk. Egyesek azt tartják, hogy ebben jelentős szerepem volt. Én ezt nem így mondanám, mert egyedül sohasem tudtam volna bejuttatni együttesünket a legjobbak közé. Közös ambíciónk, munkánk, tehetségünk eredménye ez, mint ahogy az is, hogy jelenleg a legjobbak között vagyunk (a riport megírásakor a csapat az országos bajnokság második helyét foglalta el — szerk. megj.). Az viszont igaz, hogy együttesünk góllövőjeként tartanak számon, s ezért kerültem be az országos válogatottba is. A gól egyéni teljesítmény, de a gólhelyzet megteremtése már nem. Hogy mit akarok ezzel mondani? Csapatjátékban a közösségi szellem a döntő. Valahogy úgy képzelem ezt el, mint egy nagyobb munkahelyen, ahol az eredményeket a közösség tenniakarása, helytállása határozza meg, s mint ott, a kézilabdában is, lehetnek különleges adottságúak. Egy-egy kényesebb műveletet ilyen szakemberekre bíznak. A mi esetünkben, rám vonatkozóan, ez a „művelet“ a kapuradobás No, de igen elkanyarodtam. Visszatérve életutamra, még csak annyit: 1966-ban lettem válogatott játékos, s ezzel egyidejűleg az ifjúsági válogatottban is szerepeltem. 116-szor vettem részt a válogatott nemzetközi mérkőzésein, illetve három világbajnokságon. 1910-ben megkaptam a megtisztelő sportmesteri címet. Közben, mint ahogyan az természetes, dolgoztam, megszakítás nélkül. A Fa- Fém kisipari szövetkezetben, különböző gazdasági munkakörökben. Kiegészítve tanulmányaimat, 1915-ben sikeresen felvételiztem a Testnevelési és Sportfőiskola edzői kurzusának látogatás nélküli tagozatára. Életem egyik legnagyobb eseménye 1961-ben következett be, amikor felvettek a Román Kommunist Párt tagjainak sorába. Hogy miért? Mert úgy érzem, hogy társadalmunkban méltón élni, dolgozni — és miért ne? —, sportolni csak kommunistaként érdemes. Ezt mondta el magáról Miklós Magda, nem egyszuszra, hosszas beszélgetés, faggatás után alakult ki élete e vázlatos képe. De hiányos a felsorolás, a beszámoló. Mert az élet, a sport útján eddig meglett tizenhárom év távolról sem volt ilyen egyszerű, ilyen sima. Az erőfeszítések, a fáradhatatlan munka, az akaraterő megnyilvánulásának megannyi példája tömörült ezekbe az évekbe. S volt bizony sikertelenség, elkeseredés, nehézség, betegség is. Nehéz lakáskörülmények, elhalasztott vizsgák, többszöri vereség a kézilabdapályán, majd az 1912 évi súlyos betegség, amikor már-már úgy tűnt, hogy abba kell hagynia a sportolást — mindez ma már a múlté. De mindezzel meg kellett küzdeni, le kellett győzni őket. Dolgozni, sportolni, tanulni egyszerre! — mert Miklós Magdáról munkahelyén is csak jó véleményt hallunk. Egyetlen igazolatlan hiányzása sem volt, mindig becsülettel elvégezte a rábízott teendőket. Nem kellett senkinek húznia helyette. Nemcsak azért volt állásban, hogy munkahelye legyen ! S közben elvégezte a líceumot is, saját erejéből. Ezt az útját sem „egyengette“ senki. Tanúi voltunk például annak, hogy egyik bajnoki mérkőzésre csak a második félidőben érkezett, mert pont abban az időpontban volt vizsgája. Továbbtanult a sport érdekében, hogy majd ott értékesíthesse tapasztalatát, tudását. Ezért készül edzőnek. Jelenleg az Akarat egyesületnél módszertani irányító. A töretlen munka, a szerénység teszi Miklós Magdát a kommunista élsportoló mintaképévé, azzá, akivé vált, azzá, aki mindig tudatában van annak, hogy az élet bármelyik területén is tevékenykedjünk, keményen dolgozni kell nem pedig létező és nem létező érdemekre hivatkozva követelni, várni. És ezért maradt meg városánál, csapatánál, mert hiszi és vallja : itt is lehet, itt kell bizonyítani. Hecser Zoltán ! SZAKMÁSUK: Nagyon időszerű mezőgazdasági kérdéseket elemző megyei tanácskozáson, ahol nem túlságosan röpködtek a dicséretek, az elismerés hangján említették mégis a nagy galambfalvi termelőszövetkezetet. Elsősorban a hús- és tejtermelésben elért jelentős eredményekért, amelyek sokkal jobbak, mint számos más, hasonló lehetőségekkel rendelkező gazdaságban. Mi lehet sikereiknek a titka? Mi is történik tulajdonképpen, amíg a takarmányból tej lesz? Kedvező pillanatban érkeztem Nagygalambfalvára. Az mtsz székházában együtt találtam szinte valamennyi illetékest , elnököt, mérnököt, főkönyvelőt, a farmvezető-brigádosokat, a hizlaldát vezetőt állatorvost, sőt, még a szövetkezetközi társulás főmérnökét is. Épp a végére értek a munkatanácskozásnak, amelyen számbavették múltévi eredményeiket, ismertették, majd közösen megbeszélték az idei terveket, a megnövekedett feladatokat. Együtt volt hát minden, és mindenki. Mégis meghökkentek egy kicsit, amikor „dicsekvésre“ bíztattam őket. „— .. . Mert arra éppen nincs okunk — szabadkozott Nagy Pál, az elnök. Legfennebb annyi, amennyit az eredmények maguktól is elmondanak .. Hosszú órák csendes, némelykor „kötődő“ beszélgetései közben, és a jártunkban-keltünkben hallottak, látottak alapján alakult ki az összkép, állt öszsze szinte mozaikszerűen a keresett válasz. Azt talán mondani sem kell, hogy másokhoz hasonlóan, a nagygalambfalvi mtsz is végigjárta a fejlődésnek a kezdeti botladozástól sem mentes útját. Erőteljesebben tulajdonképpen a szövetkezetközi társulással egyidőben kezdődött a profilírozás. Nálunk az állattenyésztés került előtérbe, s ez egyben presztízskérdés is lett — utalt az indulásra Benedek József, az mlsz főmérnöke. — A lehetőségek arányában hozzáláttunk a feltételek fokozatos megteremtéséhez. Korszerűbb, rácsos padlózatú istállókat kezdtünk építeni, régebbieket átalakítottunk, s ezekben most a 250, 350, sőt 400 férőhely ellenére két-két gondozó végzi a munkát. Aztán egy hangárszerű épülettel összekötöttük a két istállót, s így létrehoztunk egy takarmánykonyhát is. Ebben a melasz tárolására alkalmas medence van, s itt helyeztük el a két szecskavágógépet. Magától értetődő, hogy mindenhová bevezettük a vizet, ami nélkül elképzelhetetlen a korszerű állattenyésztés. Na és most 2000 darab állatunk van — amennyi talán a megyében egyetlen gazdaságban sincs. S mivel a bőséges takarmány — alapvető feltétel, fokozottabban ráálltunk a takarmánynövénytermesztésre. Minél nagyobb — s most már lehetőleg a legjobb — területeken! Későbbi beszélgetés során újabb, ugyancsak figyelemre méltó vonással egészítette ki a képet Szabó Domokos, a fiatal állatorvos : — ... Persze, mindenben jelentős szerepe volt a főmérnöknek, aki példamutató szenvedélylyel viszonyult az állattenyésztés fellendítéséhez. Istállóra volt szükség? Hát hozzáfogott , tervezett és rajzolt, szervezett és agitált, ha kellett. Aztán összejárta a környéket, felkutatta a forrásokat, vízgyűjtőt, vezetéket tervezgetett. S ma mindez megvan. Mert az állatnak szállásra van szüksége, ennie, innia kell! Őróla másoktól hallottuk: — A „doki“ rendszeresen részt vesz az istálló-programon. Személyesen ellenőrzi a fejadagokat, mert nem mindegy, hogy mikor, mit és mennyit kap az állat. Az ellenőrzés kapcsán viszont Gáli Sándor, a közismerten szigorú és lelkiismeretes betfalvi „tehenész-farmer“ mesélte : — Kissé meglepett, mikor egy korahajnalban a szürkét kikötve találtam, az istállóban azonban nem az elnök, vagy a mérnök, hanem Pásztor Jolán, a főkönyvelő fogadott. A reggeli fejest és tejhozamot jött ellenőrizni! Mivel a gondozók közt is vannak nők, még örültem is, hogy látták: más is felkel hajnalban, na meg, hogy engem is ellenőriznek. Mert ez sosem árt. Magam is azért vagyok ott minden reggel fél ötkor ... Mennyi összetevője is van, lehet a dolgoknak. A nagygalambfalvi mtsz-ben az eredmények önmagukért beszélnek: 445 tonna hús a tervben — 451 és fél tonna megvalósítás! (Ebből 265 tonna exportra, ami ugyancsak önmagában szól a minőségről is!) A takarmányozott tehenenkénti átlagos tejhozam — a betfalvi és kisgalambfalvi farmokat — 2400, illetve 2500 liter körül van. S az idénre még többet terveznek. Mi hát a titkuk végül is? Nos, a fentieken túl, de nem utolsó sorban, még az állandó gondozók ! Hozzáértésük, lelkiismeretességük. Többen közülük párttagok, s nagyobb részük — mint, például Simó Mihály, Dénes Jolán, Kovács B. Domokos, Vékás Aladár Kisgalambfalván, vagy Vaszi Emma, Kiss Sándor, Ráduly Zsuzsa Botfalván, és mások is — több mint 10—12 éve dolgozik a szakmában. Mert lám csak, ezt is elmondhatjuk, Nagygalambfalván állatgondozónak lenni már-már megtisztelő cím, s mindenkor biztos megélhetést nyújtó szakma ! Ahogy az manapság természetes is. Ezzé tette a céltudatos gazdaságfejlesztés, a korszerűség szellemének térhódítása, a közreható tényezők tudatos, felelősségteljes együttműködése (azoké is, akiket itt nem sikerült mind név vagy cím szerint is megemlíteni). A nagygalambfalvi mtsz-ben, az adott lehetőségek közepette fokozatosan megteremtették a korszerű gazdálkodási feltételeket. De még ez sem elegendős, mert azokat hasznosítani is kell. Egyre jobban, egyre eredményesebben. És ez már emberi hozzáállás kérdése. Mert termelési tényező az emberi hozzáállás is — halljuk, hangoztatjuk mindegyre. Nos, Galambfalván meggyőző, szép példája látható ennek, nap mint nap. Ez hát a „titka" példamutató sikereiknek. Randák József AZ ATTENYESZTŐ AIDAS UTCA A hó teljesen ellepte a Maros-híd karfáját, túlnan, az mtsz melléküzeme gyártotta kempingházacskáknak is csak a tetejük látszik ki. A Délhegy felől hűvös szél fúj, pirosítja az arcot. Harmincnál is több gyermek kavarog a hóban. Kisfiúk, kislányok. Egymásba !Elkapaszkodnak, vonszolják egymást a hóban, visítoznak, hógolyókat dobálnak. — Csendesebben, hé! — szól rájuk Ambrus Vencel, a néptanács alelnöke, mert félti a gyermekeket a kőbánya felől elvétve löhögélő autóktól. — Nem lehessen tudni, mikor csúsznak meg — mondja magyarázókig —, s aztán megvan a baj. — Ezek egyébként mind az utcában laknak — céloz jövetelünkre. — Egy iskolára való kitelnék belőlük. Áldás utca. Ez a heve. Hála az első világháború utáni gyermekszaporulatnak. Ritka volt az a család,, ahol hathét gyereknél kevesebb lett volna. — Ambrus Vencel maga is ebben az utcában lakik. — Annak idején itt olcsóbb volt a telek, hát a fiatal házasok ide építettek. S jöttek, egyre csak jöttek a gyerekek. Baj, gond volt velük, de örömöt is jelentett mindenütt. A leányka a házban, ha megnőtt a legényke pedig a ház körül, a mezőn. S mutogatja Ambrus Vencel: — ezt a házat hat éves koromban építették, jól emlékszem, játszottunk a ház körül, tavaly átépítették. — Emezt is annak idején húzták tető alá, most meg díszes, cifra, mint egy városi ház. Egy át nem épített öreg ház előtt megállunk. Bent, az udvaron havat lapátol a gazda, Csata Lajos, nyolc gyermek apja. A kapunyikorgásra borzas kutya rángatja láncát, nekem is rontana, amilyen mérges, de Ambrus Vencel ismerős lehet neki, mert hamarjában félrevinnyog. Mintha egeret látna csak, s nem reánk haragudna. Anna néni lassan érti meg, hogy mit akarunk. Gyermekügyben járnánk — kezdi a barátkozást Ambrus Vencel, de már akkorra Csata Lajos is megtoldja, hogy abból lehetne is regényt írni, mesét, amekkora a Toldi. — Tízen születtek, nyolc él — ültet le Anna néni. Négy fiú és négy leány. S mintha csoda lenne, egymás után jöttek, egy leány után mindig fiú, s aztán megint leányka. — Szétszéledtek. Róza Sepsiszentgyörgyön varrónő, Károly itthon, Csornafalván a Partizán kihelyezett egységének vezetője, Margit Brassóban aszszisztensnő, Miklós Újfaluban sofőr. — Következik? — fordit férjéhez. — Pannika, aki meghalt hét hónapos korában — emlékezik csendesen az asszony, s elpityeredik, a harminc éves fájdalom éget, szorítja a szívet. — Na, aztán Lajos, aki Szentmiklóson az Öntödében dolgozik, Panni, Brassóban pincér. — S Vilmos, sóhajt fel Anna néni. Három hetes volt, amikor a tüdőgyulladás elvitte. — Erzsi, Gyergyóban, az Igánál dolgozik, így hívják, ugye?. — Kicsi Vilmos az utolsó — nyugszik meg az asszony, most katona, egy hónap múlva leszerel. Szusszan Csata Lajos az aszszony felsorolása után, mintha zsákot dobott volna le a válláról. — A medáliát, Anna, azt mutasd meg! Sima néni előkotorássza a kredencfiókból a két megfakult érdemrendet. Hős anya ! Előbb a harmadik fokozatot kapta meg, majd az elsőt is. — Nehogy harag legyen — büszkélkedik Lajos bácsi, de látom, hogy nehezére esik az erős férfit játszania. Kemény a hangja, a tartása. Hatvankilenc év a háta mögött, de most az egyszer elérzékenyül. Valami erősen nyomja, s inkább tereli a beszédet a változásokra. — Földért éltünk akkor. Azért is dolgoztunk. Mező, állatok, négy osztály. Az enyémek legalább tanultak, emberek lettek. Hárman egymás mellé építettek az alfalusi úton. Nézze meg a házukat, s az unokatestvérekét is. Mert mi is heten születtünk bele ebbe a világba. — S kibírtuk a sok gyermeket — toldozgatja Anna néni a beszédet. — Lám, itt a mi házunkon túl harminc esztendeje mező volt. Most gyalogolhat egy jó kilométert, ha az utcabégére akar érni. A sok gyér élt, attól nőtt az utca. Az áldástól. Borsos Géza, a csomafalvi iskola igazgatója statisztikával fogad. — 838 iskolás gyermek, 306 óvodás és napközis, az összesen 1144. S ez a létszám 1982— 83-ig csak gyarapszik. Születnek most is gyerekek. Itt, Csomafalván háromnégy az átlag. De van ház, ahonnan öt gyerek is jár az iskolába. Király Ferencné csak azt sajnálja, hogy a férje nincs itthon. Hellyel kínál, s bíztat, hogy várjunk, mert a Bútorgyárban mindjárt vége a munkaidőnek, s hozza a busz az árát. S marasztalja legnagyobb lányát is, Marikát. — Szövődébe jár dolgozni — mondja, siet, nehogy elkésse a buszt. S alig ülünk le, somfordál be az ajtón Ferenc, Magdi, Péterke, s nyitja a kaput Krisztina is, a nagyobbik lány. Kilencedikes, jó tanuló ! — Nálunk hagyomány a sok gyermek — magyaráz az asszony. — Férjemért heten vannak, mi ugyan csak ketten Mariska húgommal, de öt gyereke már neki is van. Itt laknak, a ház háta mögött. — 25 első unokatestvérem van — érti meg a látogatást a maga módján a negyedik osztályos Ferenc. — Vagyunk — szól az asszony, s mondja a tévériportot. Kalotaszegről. — Hát lehet élni úgy? — kérdi szinte magától. — Gond van velük, baj, rosszak is, esznek is eleget, de lehet nélkülük? Az apjuk is azt mondja : egy-két gyermek, az nem szaporodás. Az élet hamar kifut a lábunk alól, vénségünkre mi marad más, mint a gyermek? S jönnek, egyre csak jönnek a nagy hóba vágott keskeny ösvényen, az Áldás utcai gyermekek. Csata, Ambrus, Sára, Borsos, Köllő nevűek. Híresnevűek bólogat Ambrus Vencel. — Vásárhelynek is mi adtuk az első polgármestert. Hogy ez hogyan jutott eszébe kísérőmnek, nem tudom. De belémvág Borsos Tamás akarata: gyermekkel marad meg az ország. S munkával. S maga is két kezén számolgatta leányocskáit, tergénykéit. És furcsák a véletlenek. A 3 áldás nevet néhai Török Ferenc ragasztotta erre az utcára. Még a harmincas években. Úgy mondják, lövétei volt. Hatezer gyermekmosoly fogadja az embert. S most talán éppen ott is hazafelé igyekeznek az iskolából. Hancúroznak a nagy hóban, hemperegnek, örülnek a télnek. S valaki rájuk szól, hogy csendesebben, mert autó jöhet... Féltésből. Bereczki Károly