Hargita, 1980. május (13. évfolyam, 103-128. szám)

1980-05-01 / 103. szám

ma f összeszámláltuk-e valaha, hogy a me­ly­gye történetének legizgalmasabb, a legteljesebb tíz évében hány új szakmát, mesterséget tanultunk? Hány új gép, hány új technológia bonyolultabbnál bonyolultabb fogásait, titkait sajátítottuk el — miként eredményeink is szemléltetik -, nem középiskolás fokon? Aligha. Pedig tanulságos lehet. Megtanultunk például mindentudó gépeket és gépi berendezé­seket gyártani, traktort, szerszámgépeket; megtanultunk nemes öntvényt önteni, elektronikát szerkeszteni, vegyészkedni és vegyipari berendezéseket építeni. Mono­póliumunk a motorházöntés, számontart­­ják fafeldolgozó iparunkat itthon és a ha­tárokon túl is, eljönnek hozzánk az óceá­non túliak kötöttárugyári termékeinkért. No, de föl lehet-e egyáltalán sorolni min­det, valamennyit így, egy szusszra? Sokszor azt mondtuk , csoda történt, hogy most, évszázados nagy igazságtalanságok után mégis újraébredhetett a mindenkor áhí­tott, kilátástalan élő élet az oly sokáig a legkeletibb nyugatnak, s a legnyugatibb keletnek tartott hűvös hegyek közé. Nem, inkább egy átgondolt gazdaságpolitikai stratégia szüksége, előlegezett bizalma, a tudatos életépítés következetes végrehaj­tásának az eredménye. Amely helyesen értékelte az itt évszázadok óta szunnyadó, de hagyományaiban legendás hírű - mai fogalommal - műszaki gondolat lehetősé­geit, távlatait és erejét. Lám, tíz, tizenöt év elég volt az újjászületésre, az újjáépít­­kezésre az alapoktól a mai 10 milliárdot meghaladó ipargazdasági teljesítményig. Járt úton járunk már, a tervezett tervezés tapasztaltaival gazdagabban, s lélekben is gyarapodva , a szándék szerint okosan, bölcsen megfontolva azt, ami jó, s azt, ami nem az. S él még a „virtus", a soha sem torpanó, a — ha kell - gátakat dön­tő munka virtusa, amely mindeneken túl, ezt az új építményt itt megalkotta. Ágyúöntő Orbán mester Bizánc falait törő teljesítménye, amely a maga korá­ban csodás ámulatba ejtette az európai világot, ma a mindennapok bravúrja. S egy példát csupán : a gyergyószentmiklósi Gép- és Pótalkatrészgyár magas, 4, 5 ka­tegóriás műszaki munkáját az iskolák pad­jaiból alig két-három éve kikerült szakik végzik el annak rendje és módja szerint, a külpiac igényeinek szintjén. Hogy telje­sebb legyen a kép, talán említsük meg a székelyudvarhelyi matricásokat is, a mező­­gazdasági és élelmiszeripari gépgyáriakat, a Csíkszeredai traktorgyárosokat, s kit még? Csoda történt-e hát? Nem, erőnk mértéke szerint megadatott a lehetősé­günk és az alkalom hozzá, hogy megmu­tassuk azt, amit tudtunk, amit­­ tudunk. Mindig a követelmények, mindig az elvá­rások szintjén. A szocializmus útját vá­lasztó társadalomépítésnek talán a legna­gyobb felismerése: megérteni a valóságot, az emberi világ alapvető mozgatóerőit , „a termelési erőket odakint s az ösztönö­ket idebent", s hogy erre alapozni lehet, erről az alapról építkezni lehet a jövő­nek, a távlatoknak. Mégha sokszor nehéz helyzetben is, ha tanácstalanul megtorpa­nunk is éppen a célok célszerűsége, a valóság igazsága, miként az hányszor és hányszor a küzdelmes életgyarapítás so­rán így volt, segít az erőgyűjtésben, a len­­dítésben. Egyetlen érvünk legyen csupán, ha a közösségi mércével méretünk, hogy mit, mennyit és azt a mennyit hogyan tet­tük le a közös asztalra ebben az ötéves tervben, akkor is elvégeztük a dolgunk. Tizenhárom hónappal korábban a magunk szabta időhatár előtt. Úgy, hogy közben építettünk, hogy közben építünk odakint a telepen, s építkezünk legbensőbb gon­dolatainkban is. És eljutottunk egy csúcsra, mennyiségi csúcsra. Most a minőség próbája követ­kezik, hiszen a párt meghirdetett program­ja szerint a gazdaság élénkítése nem min­denáron a mennyiségi növekedésben kell megvalósuljon, hanem a meglévő nyert ál­lások lehetőségeinek a jobb, célszerűbb, hatékonyabb kiaknázásában. Ilyen lehet a korszerűsítés, a rekonstrukciós fejlesztés, s a műszaki alkotó gondolat erőpróbája. Ismét az Orbán mestereken, a gépépítő gyergyószentmiklósi Márton Lászlón, a vla­­hicai Szőcs Jánoson, a mártonlászlókon, szőcsjánosokon a sor. Nem is olyan ré­gen, hónapja talán, a Csíkszeredai vár kiállító termeiben láthattuk szemelvényeit (sajnos, nem a nagyközönséggel együtt) tárgyszerűen is, nem csupán számszerűen az eddig megtett útnak. Közel félezer im­porthelyettesítő műszaki alkotás, konstruk­ció, alkatrész készült, készül folyamatosan a szükség szerint a megye vezető ipargaz­dasági egységeiben. A kötöttárugyáriak, a bútorszövetgyáriak házi gépgyártásban iparági szintű szállítói már az adottságok szerint legyártható alkatrészeknek, de ott vannak a traktorgyáriak, a Csíkszeredai erdőgépesítők és szállítók, a matricások, a gyergyószentmiklósi gépgyártók, a vlahicai vasasok, akik már szinte kizárólagosan el­sajátították a­ nyújtódai görgők és henge­rek öntését és kidolgozását, s szállítói lettek külföldi szerződések helyettesítésére a zilahi nagy népgazdasági beruházásnak például. Nincs olyan megye, amely ne ren­delkezne olyan gépgyártóipari egységek­kel, amelyek, ha részben is, ne tudnák megoldani háttériparunk felzárkózásának az idejére a legfontosabb pótalkatrész-, illetve alkatrészutánpótlást - álla­pította meg pártunk főtitkára. Íme, csupán a mi példánk. Eleink ezermesterkedéséről, értelmes leleményességéről szállóigék, ősi krónikák, régmúlt példázatok szólnak. Van valami benne, innen, a XX. század dere­káról nézve, hiszen az evolúció konzerva­tív folyamat, amely általában igyekszik megtartani mindent, ami megtartható, és inkább módosítja, semhogy lemondjon ró­la. Ám a bizonyítás, az újra meg újra bi­zonyítás tényszerűsége kötelező. íme, a mai példa legjobb tudásunk szerint. Koszta István MT/MW ÉS ilencvenedik május elseje... A má­jus örök lobogása, a majálisok ki­mondhatatlanul szép hangulata . . . Amikor ezekben a napokban az erdők al­ján, a rétek, domboldalak zöld füvén le­telepedők tarka csokrait figyelem, mindig eszembe jut egy kép : nem színesen, ha­nem fekete-fehéren, sőt, inkább a szürke végtelen árnyalataiban, látom az egykori fotós téblábolását és bátorító mozdulatait, ahogyan összetereli a kis csoportot, akik megilletődötten állnak a kamera előtt, többen csokornyakkendősen, mások kitűrt ingben, fejükön simléderes sapkával, má­sok keresztbetett lábakkal üldögélnek az első sorokban és egy-egy kézben, vagy hónalj alatt könyv vagy egy újság .., És akkor végtelenné tágul az idő egyetlen töredéke, így maradnak ők az elkövetkező évtizedeknek, amelyekre talán azokban a pillanatokban is gondoltak, tudván, hogy talán nem érik meg az eszme diadalát, de az eszme, az halhatatlan, az túlélő, mint a májusok .. . Régi munkásmozgalmi képek ezek, a századforduló után és a gondolatok nagy fordulása után ... Kezekben a könyv, ke­zekben az újság ... A forradalmak elkép­zelhetetlenek vezető eszme, lobogó cél nél­kül. A hit és az ész társul itt, minden újabb forradalom diadala még a valóság­gá válás előtt lángra gyúl a képzelet­ben ... Könyv a munkáskezekben . .. Régi mun­káskörök hangulatát érzem, az egykori gyülekezések oly szép és mai szemmel - de hol volt akkor a mai szem? - oly cso­­dálatraméltóan naiv és őszinte romantiká­ját , ha én ma csak kettőnek adom to­vább tudásom, majd az még kettőnek és így tovább . .. De a cél és a meggyőző­déssé váló hit az töretlen maradt: csak a nép, csak az nép képes a csodákra, csak a munkásság, csak az a munkásság ké­pes az önállóságra, saját sorsának irányí­tására, amely tud, lát, ismer és gondolko­dik. Igen, a gondolat... És aztán a nem is oly egyszerű út a gondolattól a cse­lekvésig. És lezárható ez a folyamat? So­ha, ez már az idő önmaga, a történelem önmaga, az ember önmaga. A világot bárki számára csak a megis­merés teszi teljessé. Különben ott rohan­nak el mellette a hétköznapok és ünnep­napok, az évek és évtizedek, anélkül, hogy értené jelentésüket, értelmüket. Megisme­rés nélkül nem teljes az élet, nem tisztá­zott a jövő, csak homályos, derengő­­ cél. A megismerésvágy, a tudásszomj: igen, ez van ott azokon a régi képeken, a szür­ke végtelen árnyalataiban, a jövőt fürké­sző tekintetekben. Az a jövő, amely szá­munkra jelen és talán sokkal összetettebb és sokszínűbb, mint ahogyan az egykori majálisok felforrósodott beszélgetésein el­­­­hangzott. .. De mégis az alapvető igaz­ság, az ész igazsága, a megismerés, a műveltség és a művelődés igazsága nem változott. Alapelvében egyáltalán. De vál­tozott a világ, felgyorsult az idő, rohanó­vá váltak az események és ma a meg­ismerés igazságai sem oly egyszerűek. A nem is olyan régen zárt szemléletekben gondolkodó ember ma már a kapcsolatok bonyolultságát, a lehetőségek árnyalatait veszi szemügyre, ma már tudja, hogy az elméletek nem örökre adottak, ma már tudja, hogy a világot nem elég egyszer megváltoztatni, hanem újból és újból vál­toztatni kell rajta. Ami számunkra gyak­ran egyszerű szavakkal így fogalmazódik meg : terv, elképzelés, minőségjavítás vagy esetleg így tükröződik egy maketten : ilyen lesz a holnap városa... De bárki fejében felbukkanhat a kérdés: egy gazdaságilag oly gyorsan előrehaladó országban, mint a miénk, vajon nem túl nagy luxus oly nagy figyelmet fordítani a művelődésre, a szellemi életre, miért nem elégszünk meg azzal, hogy a munkás ter­meljen, egyre többet és egyre jobban, is­merje szakmáját, munkájának minden csín­­ját-bínját? Miért kell vele törődnünk a gyárkapun túl is, miért szorgalmazzuk a közművelődést, miért igyekszünk elültetni az igényt, és ha kihajtott, akkor figyelni is rá? A válasz egyszerű, legalábbis szavak­ban az : a mi társadalmunk nem önma­gáért és nem valamilyen elvont eszme je­gyében épül. A mi társadalmunk nemcsak városaiban és falvaiban, gyáraiban és üzemeiben épül, hanem­­ önmagunkban is. Emberségében és emberségünkben. Nem keresek szimbólumokat és nem ke­resek példákat. Nem irok hosszabban sem vállalati könyvhónapról, művelődési hetek­ről, napokról, nem irok egy-egy szakmai, vagy általánosabb beszélgetésről, sem az előadások lassan változó­­közönségéről. Nem szók arról sem, hogy a munkásde­mokrácia, a munkásönigazgatás tényleges gyakorlásában milyen nagy szerepe van a gondolkodásnak, a beszédnek, a politikai, szakmai és általános műveltségnek. Csak most, a kilencvenedik május else­jén, a majálison, a tavasz örök lobogásá­­ban figyelem az immár évek óta megújuló színjátékot, a gazdagodó műsorokat , természetes amfiteátrumok színpadain és a megjelenő könyvárusokat, e szokatlan helyen még e napon is kelendő köteteik­kel. És arra gondolok , az eltelt évtizedek micsoda változásait kellene befognia egy fényképésznek, ha most valamennyien fel­sorakoznánk, kezünkben újsággal vagy könyvvel és így állnánk egyetlen pillanat­képet hátrahagyva a jövőnek . . . Székedi Ferenc PILLANATKÉP A JÖVŐNEK önnyen azt lehetne hinni, hogy Tó­falvi Zoltán riportkönyvének megje­lenése óta Koronáról immár írni se lehet érdemlegesen. A szerző úgymond, kimerítette a témát. Csakugyan az úgy­mond a legtalálóbb Korond esetére. A történetiséget illetően, a szociológiai vo­násokat tekintve, lehet hogy igen, de nap­jaink krónikái szerteágazottságát tekintve korántsem. Élő bizonyság rá, épp a kö­röndi jólét. Olyan hozamú kútfő ez, mely­nek kiapadhatatlan voltára még gondol­ni sem lehet. A falu egyetlen alapos is­merője sem merné azt megkérdőjelezni. Igaz ugyan, hogy Balázs László polgár­­mester már beszélgetésünk elején óva in­tett a csak látszati, a felületes megköze­lítéstől. - Rendkívül kemény munka húzódik meg a háttérben. Ezzel mindenképpen szá­molni kell. Később, gondolatban is sokat vitáztam az elöljárói, feleslegesnek tűnt figyelmez­tetéssel. Főleg azért, mert nézelődés köz­ben nem a jólét okozati összetevőit, bo­nyolult összefüggéseit kutattam, mindössze a krónikás rögzítő szándéka vezérelt, mint ahogyan a szép, igen mutatós családi há­zak külsejének megtekintésekor is csak szépérzékünk horizontjának kitágítására törekedhetünk... Nos hát, házak, köröndi házak. Az utób­bi tizenöt, húsz esztendőben mintegy nyolcvan százalékát „cserélték ki". A ré­gieket lebontották, s helyükre újakat, sze­met gyönyörködtetőket, sokkal kényelme­sebbeket, az utóbbi öt esztendőben csak fürdőszobásokat építettek. Az építkezési kedvre és lehetőségre még két dolog jellemző: a helyi hatóságok évente mintegy hetven-száz építkezési en­gedélyt bocsátanak ki, s valamennyit für­dőszobás komfortúra.­­ Talán már meg­­ szólnák, aki nem így tervezi jövőbeni otthonát - ezt is kö­röndi embertől hallottam. Azt meg falu­­szerte beszélik, hogy az új vízülepítő állo­más és medence építése, létesítése céljá­ra milyen egyöntetű helyesléssel és rész­­vállalással gyűlt össze a kivitelezéshez szükséges hétszázezer lej. A régi vezetéket is ki kell cserélni, a kis csövek, a szűkek sem bírják a nagyobb megterhelést. Már­pedig az eddig épített korszerű lakásokat, az új köröndi házakat újabbak követik. S ezzel kapcsolatban, talán zárójelben, még csak annyit, hogy a nevezett összeg füg­getlen az évente esedékes önkéntes pénz­beli falufejlesztési hozzájárulástól. Ez amolyan ráadásféle. Az új házak, persze, nem csak az út­test felé mutatósak, módosak. Az össz­hangteremtés már évek óta a korondiak törekvései közé tartozik. Új házban új bú­tor! Ez tán a kezdő lépés, mert a tévé, rádió, a mosógép, újabban meg a lemez­játszó is olyan megszokottá kezdett válni, mint a régi házak napjaiban az üst, a tá­las, meg a nagyszobában a vetett ágy... A tömöttebb erszény, a vásárlókedv is a jólét irányába mutatja az utat. A köz­ségi szövetkezet korszerű, emletes üzlethá­zában és többi egységében tavaly több mint huszonhat millió lejt költöttek el a korondiak. Az idénre még csaknem har­mincmilliós forgalommal számolnak. Ehhez nyilván még azt is hozzá kell számítani, hogy utazó nép lévén a köröndi, a közeli és az igen távoli városokban is ezt-azt csak megvesz... A szolgáltatási igény helybeli növeke­dése viszont egyértelműen a városi életvi­tel fejlődése irányába mutat. Ezt az igényt­­, elvárást hivatott kielégíteni a kétemele­tesre tervezett kisipari épület, amelyben immár nemcsak a hagyományos szakmák képviselői, szabók, cipészek, borbélyok jut­nak szóhoz, hanem a tévé, rádió szerelői és az órásmester is. Parajd felé menet, a falu végén meg ott a jómód, immár ékes­szólónak számító bizonyságtétele : az au­tójavító műhely. Öten, de az is lehet, hogy heten dolgoznak benne, és sosem unat­koznak. S a közel másfél esztendeje léte­sített autószerviz immár százezrekkel gya­rapítja a szövetkezet bevételét. Persze, kárigény volt az új egység létrehozása, hisz közel kétszáz személygépkocsi-tulajdo­nost tart nyilván a községi néptanács­­ könyvelője. . . Jórészük az utóbbi tíz esz­tendőben vált autós gazdává. S ha már ilyen nagy az autóforgalom Korondon, illik, hogy a gyalogjárók is im­már méltóságteljesebben, vagyis járdán közlekedjenek . . . Erről meg az ugyancsak „gazdag" községi néptanács gondoskodik, méghozzá rövidesen. A kőbánya jövedel­méből a százezreket ugyanis a járdák irá­nyába tereli... A tizes törvény alapján működtetett kőbánya, immár évek óta va­lóságos kincsesbányája Koronának. A köz­ségi néptanácsi vezetők iroda­ajzain sű­rűn kopogtató építkezési anyagokat ren­delőknek csak amúgy ontja sziklatermé­keit, Korond közigazgatási pénztárába meg a jövedelmi többletet. Szóval, van amiből szegélykövet beszerezni, járdát építeni ,aszfaltozni. Ha az ember az egyéni építkezési kedv­vel kezdi 1980 tavaszának krónikáját, ak­kor csakis a közösségi kedvvel és len­dülettel zárhatja. Az első községi tömbház alapozását ugyanis már befejezték a kő­művesek, méghozzá az új iskola tőszom­szédságában. Az első lakóháztömböt kö­veti majd a második, a harmadik, azt meg a művelődés új hajléka, a községi szövet­kezet emeletes szolgáltatási háza, a köz­­igazgatás új székháza és a többi középü­let, míg végül a falu szívében ki nem ala­kul Korond község új, városi kivitelezésű központja, hogy méltóságteljes panorámá­jával is hirdesse : amióta a munkásosz­tály, a dolgozó nép a hatalom birtokosi, . Korond is a jólét falujává vált, s e jólét­­ itt is, mint mindenütt, nagy munka, férfi­munka záloga. Kolozsi Márton A JÓ MUNKA ert­KÖLCSÉ

Next