Hargita Népe, 1990. július (2. évfolyam, 140-160. szám)

1990-07-31 / 160. szám

ai DL.vJ-k­. II. évfolyam IHO. (169.) szám 1990. JÚLUUS 31., KEDD 4 old­al, ára 1 lej PETŐFI ÜNNEPSÉGEK Bennünk él az idők végezetéig­ úlius utolsó vasárnapja minden esztendőben a Petőfi Sándoré, így van ez már jó ideje, amikor is így volt, amikor a hatalom rendel­kezésére elmaradtak, az ünne­pélyes megemlékezések, és csak lélekben tiszteleghettünk, fokozottabban így van idén, mikor a szabadság szelétől ép­pen csak megérintve, bátrabban dünk a kínálkodó lehetőségek­kel. Ezrek, tízezrek vettek hát részt a Petőfi megemlékezése­ken Székelykeresztúron, Seges­váron Fehéregyházán. Két megye, Maros és Hargita RM­­DSZ szervezetei vállalták a szervezés felelősségét. Mara­déktalanul eleget tettek felvál­lalt feladatuknak, mindvégig rendbontás nélkül peregtek az eszmények. Egyrészt a szerve­zőket dicséri ez, másrészt meg a tömeg érettségét, fegyelme­zettségét. Azt, hogy méltók akartak és tudtak lenni Petőfi szelleméhez azt, hogy nem ültek fel semmilyen provoká­ciónak, fájóan tapasztalták az ispánkúti emlékoszlop Petőfi plakettjének megcsonkítását, elborzadva hallgatták a részeg ordibálást a dánosi kemping­ben, de nem alacsonyodtak le e primitívséghez, a szélsősége­sek vadságához, a Petőfi órák üzenetének szellemében meg­győződéssel hirdették az egy­másrautaltságot, a kéznyújtás, a kézfogás szükségességét. Ez a felismerés, ez a meggyőző­dés Petőfi élő öröksége, mely segít,­ eligazítani bennünket megsokasodott napi teendőink sűrítsében, erőt ad, ha elcsüg­gedünk. Petőfi a hitünk, Petőfi a gz­­őzelmünk. ­­isztelgés a Gyárfás kertben Székelykeresztúron szomba­ton délután ünnepélyesen megkoszorúzták a város főte­rén álló Petőfi Sándor és Ni­­colae Balcescu szobrát, a két forradalmárét, akik bár­ éle­tükben sosem találkoztak, ám az 1848—49-es szabadságharc idején példás utat mutattak a kelet-európai népek összefogá­sának. Ezután a Gyárfás kert­ben gyűlt össze többszáz szé­kelykeresztúri és környékbeli lakos, megemlékezve Petőfi Sándor életének utolsó nap­jairól, idézve Petőfi máig fu­tFolytatás a 3 oldalom BÁLINT ANDRÁS Koszorúk Petőfi körtefáján... ... és a fehéregyházi emlékműnél ­ Jelképezze a békességet és megértést — Borbély Ernő képviselő parlamenti hozzászólása — A Szenátus 1990. július 24- én elfogadta a Románia nem­zeti ünnepére vonatkozó tör­vénytervezetet. Ennek képvise­lőházi megvitatására 1990. jú­lius 27-én került sor. Az RM­­DSZ parlamenti csoportjának nevében Borbély Ernő képvi­selő a következő hozzászólást tette : Tisztelt elnök úr ! Hölgyeim és uraim ! Az 1918. december 1-i tör­ténelmi esemény valamennyi román évszázados törekvései­nek érvényre juttatója, ami méltán avathatja december elsejét Románia nemzeti ün­nepévé. 1918. december elsejét a Romániában élő nemzeti ki­sebbségek számára a Gyulafe­hérvári Kiáltvány teszi külö­nösen jelentősé. Ez a Kiáltvány alapelvként fogalmazza meg az alábbia­kat : „Teljes nemzeti szabad­ság minden együttélő nép szá­mára. Minden nép saját nyel­vét fogja használni oktatásá­ban, közigazgatásában és bí­ráskodásában, soraiból szár­mazó egyének által és minden nép az őt alkotó egyének szám­arányának megfelelően kép­viseleti jogot kap a törvény­hozó testületekben és az or­szág vezetésében.11 Az új szabad és demokra­tikus Románia megteremtésé­nek folyamatában, az ebben a történelmi dokumentumban foglalt alapelvek maradékta­lan megvalósulása­ biztosíthat­ja, hogy december 1 — Rom­á-' nia nemzeti ünnepeként — or­szágunk valamennyi lakosá­nak tudatában történelmi szerepének valós rangjára e­­melkedjen, a békességet és az ország valamennyi polgára közötti megértést jelképezze. Ezzel a meggyőződéssel, u­­gyanakkor reménységgel, fo­gadja el a Romániai Magyar Demokrata Szövetség parla­­menti csoportja , a Románia nemzeti ünnepére vonatkozó törvényjavaslatot.­­ Köszönöm figyelmüket. Kányádi Sándor Nyergestető Csíkországban, hol az erdők zöldebbek talán, mint máshol, ahol ezüst hangű­ rigók énekelnek a nagy fákon, s hol a fenyők olyan mélyen kapaszkodna­k a vén földbe, kitépni vihar sem tudja másképpen, csak kettétörve, van ott a sok nagy hegy között egy szelíden, szépen hajló, mint egy nyereg, kit viselne mesebeli óriás ló. Úgy is hívják : Nyergestető , egyik kengyelvasa , Kászon, a másik meg, az innenső, itt csillogna Csíkkozmáson. Nemcsak szép, de híres hely is, fönn a tetőn a nyeregben ott zöldeknek a fenyőfák egész Csíkban a legszebben, ott eresztik legmélyebbre gyökerüket a vén törzsek, nem mozdulnak a viharban, inkább szálig kettétörnek. Évszázados az az erdő, áll azóta rendületlen, szabadságharcosok vére lüktet fenn a gyökerekben, mert temető ez az erdő, és kopjafa minden szál fa, itt esett el Gál Sándornak száznál is több katonája. Véres harc volt, a patak is vértől áradt azon reggel. Támadt a cár és a császár hatalmas nagy hadsereggel. De a védők nem rettentek — alig voltak, ha kétszázan —­ álltak, mint a fenyők, a harc rettentő vad viharában. Végül csellel, árulással délre körülvették őket, meg nem adta magát székely, mint a szálfák, kettétörtek. Elámult az ellenség is ekkora bátorság láttán, zászlót hajtva temette el a hősöket a hegy hátán. Úgy haltak meg a székelyeik, mind egy szálig, olyan bátran, mint az a görög háromszáz Termopüle szorosában. Nem tud róluk a nagyvilág, hőstettükről nem beszélnek, hírük nem őrzi legenda, dicsőítő harci ének, csak a sírjukon nőtt fenyőik fönn a tetőn, a nyeregben, s azért zöldell az az erdő egész Csíkba­n a legszebben. (141 éve volt a Nyergestetői csata) 141 esztendővel ezelőtt, 1849 júliusának végén ütköztek meg a Nyergestetőn Tuzson őrnagy székelyei a forradalom és sza­­badságharc leverésére behívott cári csapatokkal. gyalogszerrel Kisázsiában Ezelőtt kilenc évvel, 1982. augusztus 11-én indultam el Zá­­gonból gyalogszerrel arra a hosszú útra, mely végül is Ferső­­háromszék — Moldova — Dobrudzsa — Bulgária — Thrákia és Kisázsia tájain vezetett át abba a négyszázötven éves ma­gyar faluba, amelyet Madasarkös, azaz Magyarfalu néven tart számon az emlékezet. .Kisebb szakaszokra bontva, évr­ől évre közelebb jutottam a célhoz még akkor is, amikor ellenkező irányba, Zágontól Szatmár felé gyalogoltam Hittem és vallot­tam, mikor csa­k az eget veit szabad nézni, mert már a szom­széd városba is nehéz volt eljutni, hogy ebből a harcból végül is én kerülök ki győztesen. Vonzónak találtam a gon­dolatot. Kihívás rejlett mögötte. És amíg készültem az útra, száz kilo­métereket gyalogolva lassan beivódott a sejtjeimbe, hogy am­íg csak él az ember, ne hagyja magát. Megpróbálom megosztani élményeimet az olvasókkal. (Folytatás a 4. oldalon) MAI LAPSZÁMUNKBAN : A Hargita megyei gimnáziumok IX. osztályaiban üresen ma­radt helyek (a 2. oldal­on) Magyar mondák és legendák — Szent Margit legendája (a 3. oldalon)

Next