Hargita Népe, 1990. július (2. évfolyam, 140-160. szám)
1990-07-31 / 160. szám
ai DL.vJ-k. II. évfolyam IHO. (169.) szám 1990. JÚLUUS 31., KEDD 4 oldal, ára 1 lej PETŐFI ÜNNEPSÉGEK Bennünk él az idők végezetéig úlius utolsó vasárnapja minden esztendőben a Petőfi Sándoré, így van ez már jó ideje, amikor is így volt, amikor a hatalom rendelkezésére elmaradtak, az ünnepélyes megemlékezések, és csak lélekben tiszteleghettünk, fokozottabban így van idén, mikor a szabadság szelétől éppen csak megérintve, bátrabban dünk a kínálkodó lehetőségekkel. Ezrek, tízezrek vettek hát részt a Petőfi megemlékezéseken Székelykeresztúron, Segesváron Fehéregyházán. Két megye, Maros és Hargita RMDSZ szervezetei vállalták a szervezés felelősségét. Maradéktalanul eleget tettek felvállalt feladatuknak, mindvégig rendbontás nélkül peregtek az eszmények. Egyrészt a szervezőket dicséri ez, másrészt meg a tömeg érettségét, fegyelmezettségét. Azt, hogy méltók akartak és tudtak lenni Petőfi szelleméhez azt, hogy nem ültek fel semmilyen provokációnak, fájóan tapasztalták az ispánkúti emlékoszlop Petőfi plakettjének megcsonkítását, elborzadva hallgatták a részeg ordibálást a dánosi kempingben, de nem alacsonyodtak le e primitívséghez, a szélsőségesek vadságához, a Petőfi órák üzenetének szellemében meggyőződéssel hirdették az egymásrautaltságot, a kéznyújtás, a kézfogás szükségességét. Ez a felismerés, ez a meggyőződés Petőfi élő öröksége, mely segít, eligazítani bennünket megsokasodott napi teendőink sűrítsében, erőt ad, ha elcsüggedünk. Petőfi a hitünk, Petőfi a gzőzelmünk. isztelgés a Gyárfás kertben Székelykeresztúron szombaton délután ünnepélyesen megkoszorúzták a város főterén álló Petőfi Sándor és Nicolae Balcescu szobrát, a két forradalmárét, akik bár életükben sosem találkoztak, ám az 1848—49-es szabadságharc idején példás utat mutattak a kelet-európai népek összefogásának. Ezután a Gyárfás kertben gyűlt össze többszáz székelykeresztúri és környékbeli lakos, megemlékezve Petőfi Sándor életének utolsó napjairól, idézve Petőfi máig futFolytatás a 3 oldalom BÁLINT ANDRÁS Koszorúk Petőfi körtefáján... ... és a fehéregyházi emlékműnél Jelképezze a békességet és megértést — Borbély Ernő képviselő parlamenti hozzászólása — A Szenátus 1990. július 24- én elfogadta a Románia nemzeti ünnepére vonatkozó törvénytervezetet. Ennek képviselőházi megvitatására 1990. július 27-én került sor. Az RMDSZ parlamenti csoportjának nevében Borbély Ernő képviselő a következő hozzászólást tette : Tisztelt elnök úr ! Hölgyeim és uraim ! Az 1918. december 1-i történelmi esemény valamennyi román évszázados törekvéseinek érvényre juttatója, ami méltán avathatja december elsejét Románia nemzeti ünnepévé. 1918. december elsejét a Romániában élő nemzeti kisebbségek számára a Gyulafehérvári Kiáltvány teszi különösen jelentősé. Ez a Kiáltvány alapelvként fogalmazza meg az alábbiakat : „Teljes nemzeti szabadság minden együttélő nép számára. Minden nép saját nyelvét fogja használni oktatásában, közigazgatásában és bíráskodásában, soraiból származó egyének által és minden nép az őt alkotó egyének számarányának megfelelően képviseleti jogot kap a törvényhozó testületekben és az ország vezetésében.11 Az új szabad és demokratikus Románia megteremtésének folyamatában, az ebben a történelmi dokumentumban foglalt alapelvek maradéktalan megvalósulása biztosíthatja, hogy december 1 — Romá-' nia nemzeti ünnepeként — országunk valamennyi lakosának tudatában történelmi szerepének valós rangjára emelkedjen, a békességet és az ország valamennyi polgára közötti megértést jelképezze. Ezzel a meggyőződéssel, ugyanakkor reménységgel, fogadja el a Romániai Magyar Demokrata Szövetség parlamenti csoportja , a Románia nemzeti ünnepére vonatkozó törvényjavaslatot. Köszönöm figyelmüket. Kányádi Sándor Nyergestető Csíkországban, hol az erdők zöldebbek talán, mint máshol, ahol ezüst hangű rigók énekelnek a nagy fákon, s hol a fenyők olyan mélyen kapaszkodnak a vén földbe, kitépni vihar sem tudja másképpen, csak kettétörve, van ott a sok nagy hegy között egy szelíden, szépen hajló, mint egy nyereg, kit viselne mesebeli óriás ló. Úgy is hívják : Nyergestető , egyik kengyelvasa , Kászon, a másik meg, az innenső, itt csillogna Csíkkozmáson. Nemcsak szép, de híres hely is, fönn a tetőn a nyeregben ott zöldeknek a fenyőfák egész Csíkban a legszebben, ott eresztik legmélyebbre gyökerüket a vén törzsek, nem mozdulnak a viharban, inkább szálig kettétörnek. Évszázados az az erdő, áll azóta rendületlen, szabadságharcosok vére lüktet fenn a gyökerekben, mert temető ez az erdő, és kopjafa minden szál fa, itt esett el Gál Sándornak száznál is több katonája. Véres harc volt, a patak is vértől áradt azon reggel. Támadt a cár és a császár hatalmas nagy hadsereggel. De a védők nem rettentek — alig voltak, ha kétszázan — álltak, mint a fenyők, a harc rettentő vad viharában. Végül csellel, árulással délre körülvették őket, meg nem adta magát székely, mint a szálfák, kettétörtek. Elámult az ellenség is ekkora bátorság láttán, zászlót hajtva temette el a hősöket a hegy hátán. Úgy haltak meg a székelyeik, mind egy szálig, olyan bátran, mint az a görög háromszáz Termopüle szorosában. Nem tud róluk a nagyvilág, hőstettükről nem beszélnek, hírük nem őrzi legenda, dicsőítő harci ének, csak a sírjukon nőtt fenyőik fönn a tetőn, a nyeregben, s azért zöldell az az erdő egész Csíkban a legszebben. (141 éve volt a Nyergestetői csata) 141 esztendővel ezelőtt, 1849 júliusának végén ütköztek meg a Nyergestetőn Tuzson őrnagy székelyei a forradalom és szabadságharc leverésére behívott cári csapatokkal. gyalogszerrel Kisázsiában Ezelőtt kilenc évvel, 1982. augusztus 11-én indultam el Zágonból gyalogszerrel arra a hosszú útra, mely végül is Fersőháromszék — Moldova — Dobrudzsa — Bulgária — Thrákia és Kisázsia tájain vezetett át abba a négyszázötven éves magyar faluba, amelyet Madasarkös, azaz Magyarfalu néven tart számon az emlékezet. .Kisebb szakaszokra bontva, évről évre közelebb jutottam a célhoz még akkor is, amikor ellenkező irányba, Zágontól Szatmár felé gyalogoltam Hittem és vallottam, mikor csak az eget veit szabad nézni, mert már a szomszéd városba is nehéz volt eljutni, hogy ebből a harcból végül is én kerülök ki győztesen. Vonzónak találtam a gondolatot. Kihívás rejlett mögötte. És amíg készültem az útra, száz kilométereket gyalogolva lassan beivódott a sejtjeimbe, hogy amíg csak él az ember, ne hagyja magát. Megpróbálom megosztani élményeimet az olvasókkal. (Folytatás a 4. oldalon) MAI LAPSZÁMUNKBAN : A Hargita megyei gimnáziumok IX. osztályaiban üresen maradt helyek (a 2. oldalon) Magyar mondák és legendák — Szent Margit legendája (a 3. oldalon)