Hargita Népe, 1995. október (7. évfolyam, 193-213. szám)

1995-10-03 / 193. szám

BEFEJEZÉS ELŐTT ÁLLÓ KÖZÉPÜLETEK CSÍKSZEREDÁBAN A Közpénzügyek új székháza A Decemberi Forradalom utca 20 szám alatt, a Nagy Imre Általános Iskola szomszédságában emelkedik az a négyemeletes épület, amely előreláthatólag a jövő év végétől már a Közpénzügyek új székháza­ként fog működni. Az építkezés a Pénzügy­minisztérium 1990-ben elindított országos programjának része, ez sa­ját székházak létesítését tűzte ki cé­lul. Hargita megyében is szükség volt erre, mert jelenlegi központjuk (a megyeháza épületében) már alig tud eleget tenni a megnövekedett feladatkörök és személyzet igénye­inek. 1991 júliusában a minisztéri­um jóváhagyta egy új székház épí­tését, 125 millió lett utalva ki ennek elkezdéséhez. A terveket a Hargita Terv Rt. készítette, de 1993 októbe­réig késett az építkezésre kiírt versenytárgyalás, ahol több je­lentkező közül a Csíkszeredai IRIS Kft. ajánlatát fogadták el. A városi tanácstól haszonbérbe vett területen ’93 decemberében meg is kezdődött az építkezés, ’96 decemberéig kulcsrakész ál­lapotban szeretné átadni az épü­letet a kivitelező. Niga Nicolae, a Megyei Közpénzügyek vezér­­igazgatója szerint az átköltözés csak 1997-ben várható. - Szeretnénk, ha­ az egyik leg­szebb épülete lenne a városnak az új székház. Az együttműködés a kivi­telezőkkel kitűnő, a minisztérium is nagyon elégedett. Az épületben több mint 300 alkalmazott fog dol­gozni, lesz értékmegőrző helyisé­günk, irodák, pénztárak, gyűléste­rem, orvosi rendelő. Belül a legmo­dernebb irodabútorok, alumínium ablakokkal korszerű számítástech­nikai felszerelés. Ide költözik töb­bek között a Közpénzügyek Vezér­­igazgatósága, az Adóhivatal, a Pénzügyőrség, az Állami Kincstár és a számítóközpont is. A munka télen sem szünetelt, ebben az idő­szakban előregyártott elemek ké­szültek a kivitelező saját telephe­lyén. Ezek összeszerelése a négy szinten alig három hónap alatt meg­történt. Most a tető cserepezése, hő­­szigetelése, a villámhárító felszere­lése tart, a külső vakolási munkák az időjárás függvényében fejeződnek majd be. Saját hőközpontot is ter­veznek, valamint az épület környé­kének rendbetételét és zöldövezet létrehozását. Az IRIS Kft. egyszerre 40-50 fős csoporttal dolgozik a helyszínen, különösebb fennakadás nélkül. Pillanatnyilag kb. 2 milliárd lejbe került az építkezés, de a vezér­­igazgató szerint a beruházás vé­gösszege valamivel több mint 6 mil­liárd lej lesz. - A minisztérium különösen elégedett a munkálatok minősé­gével és előrehaladásával. Re­méljük, hogy új székházunk megnyeri majd a polgárok tet­szését, és szervesen fog illesz­kedni a városképbe is - nyilat­kozta a vezérigazgató. KOVÁCS ATTILA Fotó: NAGY P. ZOLTÁN Zászló ne lengjen (Folytatás az 1. oldalról) -Egyelőre még nem zárhatnak börtönbe, ha énekelünk, még hosszas folyamat a tiltás jogerő­re emelése. De csak idő kérdése, mert az eddigi tapasztalatok alapján, nyilvánvalóan az ál­lamelnök is áldását adja a tör­­ vénytervezetre. - Igen, csak idő kérdése. Monda­nom sem kell, hogy mindent meg­próbálunk e szabályok érvénytele­nítéséért, megtámadjuk az Alkot­mánybíróságnál, mert mélységesen sértik az emberi szabadságjogokat. - Meglesz ehhez a szükséges alá­írás? Szavazáskor egyáltalán nem így tűnt. - Meglesz. Egyébként nagyon ér­dekes kérdés, amit most feltett, na­gyon érdekes. Zászló- és himnusz - ügyben , ének ne zengjen? egyedül a mi képviselőink szavaztak a törvény ellen. Most egy másik ellen­zéki párt gyűjti az aláírásokat a bün­te­,­tő törvénykönyv egyes szakaszainak módosításáért, s mit ad Isten, benne van a zászló- és himnusz-használatot szabályozó 236-os szakasz is. Jött, hogy megkérdezzem, kedves kolléga, ha a maga lelkiismerete azt mondja, hogy ez egy rossz szabály, akkor miért nem szavazott ellene. Nahát, igen a román parlamenti demokrácia pilla­natnyi állása. Született optimista va­gyok, lehet ha valaki a Bach-korszak kellős közepén, úgy 1849-50-ben, az aradi vértanúk, a kivégzések, a bör­tönbüntetések hatására megkérdezi, énekeljük-e még mi ezt a himnuszt, azt válaszolja, nem, ennek vége. Hát nem lett vége és nem is lesz. Zengeni fog a dal, lengeni a zászló. r (Folytatás előtt lapszámunkból T­arlódot szorosan megkötözve vitték Büdzsék elé. - No, meg vagy híres Pósa! - vigyorgott a szemébe a tatár kán. Tarlód sajgó térdein rogyadozva is merészen szembenézett Büdzsékkel. - Csak az alvajda vagyok, kutyafejd. - mondta - hideg nyugalommal. Büdzsék végigvágott rajta fonott korbá­csával. - Vagy úgy, beste magyarja? Majd szép váltságdíjat fizetnek érted. Ráérek majd akkor széttépetni tégedet, - mondta széles mosollyal és intett az embereknek, vezessék el Tartódot. Magához rendelte aztán egyik alvezérét. - Felcsaptok északra, a székelyek közé. Aki ellenáll, annak nincs kegyelem. Foglyo­kat nem ejtünk. Egy hét múlva Gyulafehérváron találkozunk. Indulás! *** A várat sikerült megvédeni, de András bíró seregét szétszór­ták a tatárok. Maga a bíró is alig tudott megmenekülni. Tizedmagával felcsapott a havasokba. Az­ újabb ostromtól tartva Anna asszony is felmenekült Székhavasba. A várban csupán tíz katona maradt, de a ke­leti falat úgy megerősítették, hogy komolyabb veszélytől nem tartottak. Anna mégis Székha­vason maradt, a sok vértől és pusztulástól bánatos lelkét még a Miklós sorsa iránti riadalom is bénította. Magában számta­lanszor elismételte, hogy ha Miklós meghal, akkor ő sem akar tovább élni. Riasztó hírek érkeztek mindenfelől. András bíró kémeket küldött ki mindenfelé, de­ a kémek szomorú hírekkel tértek vissza.­­ Elveszett Kolozsvár - így az egyik. - Tordát felégették - lihegte a másik. - Pósa vajda elesett, Gáspár úr elesett - sírta kétségbeesetten a harmadik. - Erdélyországot elpusztították - zokogta a negyedik. A bíró komoran és csüg­gedt lélekkel fogadta a híreket. Akkor már arról is értesültek, hogy a király serege vereséget szenvedett. A Mujti csatában "látván a mieink, hogy az ellenséges csapatok által minden oldalról körül vannak kerítve, fejüket és eszüket vesztették és a seregek kifejtéséről vagy általános csatába menetelről gon­dolni sem tudt­ak. A roppant veszedelemtől megrémülve ide­­oda járkáltak, mint az akolban a farkasok marásától menekülő juhok. A tatárok pedig mindenfelől rájuk zúdulva nyilazással szorongatták őket. A mieink a dárdák, nyilak záporát nem szemben, fegyverrel fogadták, hanem hátat fordítva a lövések­nek, lépten-nyomon olyan sűrűn hullottak, mint ahogy a meg­rázott tölgyfáról a makk szokott hullani." Sebesen hadarta mindezt a csatát túlélő katona. Közben a kezeit tördelte és egy-egy mondatfordulónál hangosan jajveszékelt.­­ A kötelek­ben meg-megholló menekültek egymásra torlódtak, egymást taposták agyon. A tatárok folyosót ny­itottak a menekülőknek, de csak azért, hogy hamarabb végezzenek velük. A fáradtan a menekülteket kopjával leszúrták, karddal lenyakazták, sokan a mocsarakba fulladtak... - És a király? - kérdezte szomorúim András bíró. - Király urunkat körbevették a testőrök, Ákos Ernye legényei kijuttatták a tatár gyűrűből, de többé nem láttam. A magyarok istene segítse meg őt - fohászkodott a katona. Anna asszony bénult lélekkel hallgatta végig. Csak­nem remegve kérdezte: - Miklóst, Nagy Miklóst láttad? - Igen- BERECZKI KÁROLY Tündérálom bólintott a legény. Tomaj Dénes úrfi mellett küzdött, de hogy mi lett vele, azt nem tudom - vonta meg a vállát. - Ott olyan zűrzavar volt, hogy senkiről sem lehet tudni semmi biztosat. A mezőkön és utakon sok holttest hevert, egy részüknek feje levágva, más részüknek teste darabokban, igen sok holttest össze is volt égetve. Az egész föld vértől piroslott. Jaj, sokan, nagyon sokan meghaltak. Talán vége van Magyar- és Erdély­­országnak... A katona sóhaját a körben lévő lányok és asszo­nyok zokogása is szomorította. András bíró napokig meg sem szólalt. Másik kéme már hozta a hírt Gyergyóból is: Máté, sógorának a torkát vágták el a tatárok. Gyergyóban szinte mindenkit megöltek. Csak a havasokon megbúvók szabadul­hattak. Piroska asszony napokig sírdogált. Kicsimárta próbál­ta vigasztalni, de ő is sírva fakadt, valahányszor anyját látta zokogni. Rapsonné Csengivel és néhány kis cseléddel az egyik szék­havasi istálló pajtájában húzódott rt meg. Napokig hallgatott némán, az egyik sarokba húzódva. A sok halálról szóló hír annyira megtörte, hogy reményt vesztve adta át magát a sorsnak. A havasról nem mertek hazatérni az emberek. Bár Parajáról már eltakarodtak a tatárok, félő volt azonban, hogy egy-két lézengő csapatuk visszaüt, így aztán szépen berendez­kedtek Székhavason. Lukács gondoskodott az élelemről. A faluból és a várból felh­ordtak minden ehetőt. A farsang elma­radt, így volt tartalék bőven. A havason még nem tudták legeltetni az állatokat, így naponta levágtak egy-két hornyút vagy juhot. S mint hajdanán, a közös portyákon, esténként nagy tüzeket raktak és közösen étkeztek. Ilyenkor Rapsonné is közéjük jött és csendesen bámult bele a tűzbe. András bíró döbbenten figyelte, hogy az egykori gőgös asszony mintha megöregedett volna. Termete összezsugorodott és szeméből kifutott a fény. A bíró bármennyire szánta is, semmit nem tehetett. Jól tudta, hogy a Bekecsen lévő őrök bármikor meg­gyújthatják a lármafát. Akkor viszont gyorsan szedelőzködni kell és még feljebb, az Asztalkő alá kell húzódniuk. A tatár lovak ugyanis ide, Székhavasra is felkapaszkodnak. Májusban aztán megérkezett Miklós. Fáradtan, sebesülten, erőtlenül. Hatalmas szakálla nőtt, alig lehetett felismerni. Hosszan, fájdalmasan ölelt át mindenkit. A zokogó Kicsimár­­tát is megcsókolta. Aztán fájdalmas szorítással ölelte magához a sikoltozó, örömtől félőrült Rapsonnél. Szótlanul, hosszan szorították egymást, a parajdiak pedig levett süveggel, némán vagy hangos zokogással vették körbe őket. Este a tűz mellett mondta el szomorú híreit Miklós. - Elfogtak, de Tomaj Dénkó segítségével sikerült megszöknöm. Dénkónak a nádor urat kellett eltemetnie, aki Muhinál olyan súlyos sebet szerzett, hogy pár nap múlva belehalt. Én hazafelé indultam. Ó, fájdalom. Népiben és üres földön bolyongtam, amelyet távoztuk­­kor a tatárok pusztán hagytak. Csak az egyházak tornyai állnak és azok mutatják a menet­irányt .Az utak és ösvények elenyésztek,fűvel vannak benőve. A kevés megmaradt ember póréhagymát, vörös­hagymát és fokhagymát evett, am­it még a fagyosföldből kipiszkál­hatott. Ez a legnagyobb csemegének számított. Máskor csak mály­va- és bü­rokgyökerekkel éltünk. Kiaszott testünkben ezektől éledt újra az élet. Ha elfáradtam, pihenésem nem lehetett, nem lévén hajlék, mely alá fejemet lehajthattam volna. Gyulafehérváron semmi egyebet nem találtam, mint megöltek csontjait és fejeit. (Folytatjuk) KÖRKÉP 1995. október 3. Emlékműavató (Folytatás az 1. oldalról) Kedves Szomszédok! Felénk mostanában úgy szokás, hogy a gyászból is tőkét kovácsolnak a po­litikusok. Ha Vaslábon nem történt ilyen próbálkozás, bocsássátok meg, hogy nem emlékeztem együtt veletek ott, s hogy nem hajtottam már vasárnap veletek együtt kegye­lettel fejet dédapáitok, nagyapáitok, apáitok emléke előtt, akik Európa ennek a felének földjét teszik a kö­zös véráldozatokkal valamennyi­ünk számára megszentelt földdé. Örök dicsőség a harcban elhull­­taknak! - hirdeti emlékművetek. Nyugodjanak békében. - teszem hozzá én is. B­ékéjüket soha ne zavarja meg hamis szólam, áldozatuk soha ne válhasson buta fegyverré felelőtlen szószátyároknak köszönhetően. Betelt a pohár Megvonták Tüntető Éva tanár­nőtől a bizalmat. Megvétózták ki­nevezését az osztályfőnöki funk­cióba. Kik? Ki volt az a nagyhata­lom a székely kisvárosban, mely megvétózhatta a majdnem min­denhatónak tűnő igazgató elidege­níthetetlen jogát, akaratát? - A szülők... És a nevek megváltozta­tásával szó szerint idézzük a szü­lők küldötteinek levelét, mert mi is úgy véljük, hogy a technikai reform mellett szükség az erkölcsi megújhodás. Íme a levél: "Minden szülő, aki valamit is ad apai vagy anyai szerepére, megkülönbözte­tett figyelmet szentel gyermeke oktatásának, nevelésének. Az ok­tatás inkább a tanár, a nevelés in­kább a szülő feladata. Bár úgy vél­jük: egyik a másik híján, a tanár és a szülő meghitt kapcsolata nélkül, vagy legalábbis egyiknek a másik munkája iránti bizalom nélkül, egymagában elégtelen. Szülői feladatunknak tartjuk fi­gyelni a város pedagógusainak munkáját, követni eredményeiket, ugyanakkor a régi és mostani diá­kok és tanáraik viszonyából, vala­mint az itt most részletezésre nem kívánkozó sok más tényezőből ké­pet formálni X vagy Y tanárról. Az ilyen irányú figyelésre első­sorban nemzeti kisebbségi létünk kényszerített rá, hiszen valamennyi­en tudjuk, hogy sokszor hiába is­merjük fel gyermekeinkben a to­vábbtanulásra alkalmas képességet. Esélyegyenlőségtől megfosztottan, az első kirepülés után szárnyszeget­ten kell lelki gondozói legyünk sze­rencsétlen gyermekeinknek. Egyeseknek ez a gimnázium je­lenti az utolsó iskolai élményt. Ez késztetett arra, hogy gyermekeinket a legjobb pedagógusok kezére bíz­zuk, ezért iratkoztak ebbe az iskolá­ba. A felvételi eredményeik szerint alkalmasságot is mutatnak az itt va­ló tanulásra. (Ez az oktatási rész.) Ami a nevelési igényeinket illeti, úgy véljük, hogy Serény Klára ta­nárnő osztályfőnöki tevékenysége elégítheti ki azokat. Sajnálattal közöljük, hogy bár el­ismerjük Tüntető Éva tanárnő tudá­sát és a város­­érdekében gyü­­mölcsöztetett kapcsolatait­­ NEM KÍVÁNJUK GYERMEKEINK OSZTÁLYFŐNÖKÉNEK. Igen tiszteljük anyai vállalkozását is, ami rengeteg időt emészt fel minden­napjaiból, ugyanakkor tudjuk, hogy a fent említett kapcsolatteremtő munkája szintén időigényes. Meg­értjük, hogy népes családja fenntar­tására katedrán kívül is kénytelen órákat vállalni, de az a tapasztalat, hogy ezek megtartására az előbb említett elfoglaltságok miatt nem mindig akad kellő ideje... Félő, hogy az osztályfőnöki munka ilyen előzmények után megalapozatlan vállalkozás számára. Az a véleményünk, hogy - ha ké­résünket az iskola vezetőtanácsa el­utasítja -, ez a IX. osztály már eleve olyan feszültségtöltettel indul, ami kiszámíthatatlan konfliktusoknak lehet majd eredője, s ami a tanul­mányi előremenetelt sem fogja po­zitívan érinteni. Szeretnénk ettől diákot, tanárt, szülőt egyaránt meg­kímélni és ismételten kérjük Serény Klára tanárnő osztályfőnökségét a IX. E osztálynak jóváhagyni. Ellenkező esetben - mivel az em­lített érveinket nem lehet megalku­vásba fojtani - kénytelenek leszünk igazságunkért továbblépni, kérése­inket mások asztalára is felterjeszte­ni. "Megkapván a határozott, ultimá­­­­tumszerű levelet, fel is terjesszük a nép ítélőszékének asztalára. A szülők, az igazgató, a tanfelü­gyelő, a kifogásolt és igényelt tanár végül is, heves viták után, dűlőre jutott. A szülők diadalmaskodtak, hisz köztudott az iskola minden belügye: a tanár mintha kirakatban dolgozna, minden órán 20-30 pár vigyázó szem filmezi tevékenysé­gét. Ezért a munkája oly kényes és nehéz.­­ Igaz, hogy Serény Klára szor­galmasan dolgozott, mint osztály­főnök és kiérdemelte a szülők, a közvélemény bizalmát, mint so­kan mások, m­ert ez a szakma tes­ti-lelki odaadást követel. Tüntető Éva serényen tolmácskodott, csa­ládjáért éjt­ nappá téve, de az isko­lai kirakatban ügyetlenül szere­pelt... és bármennyire kapálódzik, betelt a pohara. Az igazgatónak is igaza van: e kemény fejmosás, szembesítés - a súlyos, feddő, de igazságos sza­vak után - adjunk még egy lehető­séget, hogy Tüntetőné bizo­nyítson... Ám a szülők hajthatatla­nok: "Nem kockáztathatunk, az életért folyó harc nem játék! Nincs több hitel... se megalkuvás!" Úgy legyen! CSATA AMBRUS, tanfelügyelő

Next