Hargita Népe, 1998. április (10. évfolyam, 75-99. szám)
1998-04-30 / 99. szám
5 MŰVELŐDÉS 1998. április 30. Sikeres bemutatkozás Magyarországi bemutatkozásra kérte fel a Székelyföld szerkesztőségét a Magyar Írószövetség. A Csíkszeredában szerkesztett és kiadott kulturális folyóirat munkatársai, szerencsére számtottak hasonló alkalmakra, s a „vastartalékból” az elmúlt esztendőben megjelent három és természetesen a Székelyföld idei négy lapszámából is tudtak vinni magukkal Szegedre és Budapestre. A szerkesztőség múlt heti turnéja Szegeden kezdődött; a főiskolás diákok körében osztatlan sikernek örvendő irodalmi kávéházban, a Majo-ban ismertethették a folyóirat rövid, ám mégis tanulságos történetét. Itt különben a magyar irodalom fiatal képviselői is felolvasást, kis szavalóestet rendeztek, amely pompásan kiegészítette a folyóirat szerkesztőinek, munkatársainak előadásait (pláne, hogy a fiatal írók, költők közül többen is szerepeltek szerzőkként a Székelyföld hasábjain). Budapesten a írószövetség székházában Oláh János, a Magyar Napló főszerkesztője köszöntötte a Csíkszeredai lap munkatársait, majd Beke György, a megjelent lapszámok alapján, részletesen elemezte a folyóirat szándékait, céljait, erényeit és bemutatta jelenlévő munkatársait. Ezt követően Bogdán László, György Attila, Molnár Vilmos, Lőrincz György, Ferenczes István verseket, rövidprózát olvastak fel, Szatmári László a Székelyföld képzőművészeti rovatának vállalt feladatait vázolta, Burs Endre pedig a Pro-Print Kiadó indulásáról, könyvsorozatairól számolt be. Az elmúlt héten Budapesten még Zöld Ferenc könyvesházában, a Gustos könyvesboltban és a Erdélyi Magyarok Szövetsége székházában volt jelenése a Székelyföldnek. Összegzésként, élménydús és eredményes hetet vallhatnak magukénak, elsősorban persze azért, mert újabb igazolását nyerték munkájuknak, kéziratok cseréltek gazdát, megrendelések hangzottak el újabb kéziratokra, s a kapcsolatbővítésre is bőven adódott lehetőség. BEKE GYÖRGY Székely színek a magyar kultúra vásznán Az erdélyi magyar szellemi élet legfiatalabb hajtása, miután szülőhelyén máris olvasótábort szerzett magának, most bemutatkozik a nemzet fővárosában is. A Székelyföld szerkesztői elhozták a Csíkszeredai kulturális folyóirat első hét számát Budapestre, a Magyar Írószövetség székházába. Köszöntés az érkezőnek! Csakugyan a Székelyföld jött el - a magyar glóbusz eleven darabkája - a maga lelkű idével, érzelmeivel, értékeivel és reménységeivel. Kifejezőbb címet aligha adhattak volna az alapítók. Nem egyszerűen az történt, hogy eggyel több magyar folyóirat vállalja nevében is a szülőtáj sorsát, szellemiségének tükrözését. A Tiszatáj, az Alföld, a Somogy, a Nógrád, a Pannon Tükör és a Muravidék után, immár a Székelyföld is ott van a magyar folyóiratok igen gazdag tablóján. A név mindenképpen kötelez, Erdélyben különösen. Ott ugyanis ez a folyóirat-cím, hogy Székelyföld, hangsúlyosan jelzi a kiadvány jellegét, magyarságát, hűségét, hagyományápolását és újító kedvét. Székelyföld, mindig zöld - így a népdal, vagyis a Hargita két oldalán és Háromszéken a táj örökké tavaszban él, a fenyők és a lelkek soha nem öregszenek csonkává, bénává, tehetetlenné. Éppen ezért akarták annyiszor letörölni a táj nevét Románia térképeiről. Nem ez az első Székelyföld nevet viselő folyóirat a magyar sajtó történetében. Marosvásárhelyen ezzel a címmel hetilap jelent meg, 1873-ban és 1874-ben. Mi köze van Marosvásárhelynek a Székelyföldhöz, kérdezheti a mai tájékozatlanság. Csupán annyi, felelhetjük erre, hogy századokon át Marosvásárhelyet tekintették a Székelyföld fővárosának. Olyan értelemben mindenképpen, hogy ez volt a székelyek földjének legnagyobb városa. Marosszék központja, és ötven évvel ezelőtt még alig éltek benne románok. Egykori neve: Székelyvásárhely. Ez lett a Magyar Autonóm Tartomány, illetve a,,Maros-Magyar" székhelye, 1968-ig. Harminc év telt el azóta, és Marosvásárhely székely jellegét sikeresen ,,elfeledtették", ha a tömbmagyarságról beszél a hatalom. Maros megyét már egyáltalán nem érti bele. Parajd és Szováta határos egymással, de Szovátán már érezhetően kevesebb van megengedve a magyaroknak, mint Parajdon (helységnévtáblák, hivatalok feliratai...). Valójában, úgy a hatvanas évek elejétől kezdve „kapta vissza" ősrégi nevét a Székelyföld. Addig a cenzúra tiltotta meg ennek a szónak a leírását. A helynév „betiltásában" közreműködtek romániai magyar buzgólkodók vagy egyenesen bajkeltő renegátok: a Székelyföldet Pămîntul secuiesc alakban fordították le románra, a bukaresti elvtársak tájékoztatására, mire állítólag maga a pártfőtitkár, Gheorghiu-Dej gyűlt irtózatos haragra: „Micsoda nacionalizmus ez? Székelyek földje, más föld, más ország ?" Pedig elegendő lett volna - talán - a hiteles fordítás: a Székelyföldet románul Secuime-nek nevezik. Azért időztem talán túl hosszan az új magyar folyóirat nevénél, mert a Székelyföld, eddigi hét számában mindenképpen, határozott ellentéte mindama torzulásnak, amelyet ez a név fel- , idéz bennünk. Valóban, a székelység lelkülete szólal meg a Székelyföld hasábjain. Az igazi, méltó nemzeti öntudatot szol- *gálja, soha nem más népek, nem a román nemzet ellenében, hanem a székelység szíve mélyén élő érzelmei és józan érdekei szerint. Van már művészi tükre ennek a tájnak, az egyik legjellegzetesebb ma- s gyár etnikai csoportnak. A folyóirat szerkesztői feladatukat vállalták - a szépirodalom, a vers és a próza, a dokumentumriport felkarolásával együtt - a történelem elfelejtett, mert elfeledtetett mélyrétegeinek felbúvárlását. A mélység ezúttal szélességet is jelent, vagyis a magyar történelem egészének bemutatását. Hiszen érthető lenne-e a székely sors a magyar nemzet és a történelmi Magyarország harcainak, drámáinak ismerete nélkül? Jól tudják a folyóirat szerkesztői, hogy ha az anyanyelven folyó történelemoktatás még is megvalósul(hat)na, a valós történelmi események és ezek romániai iskolai „mása” között a szakadékok továbbra is megmaradnának, a román tantervek torz magyarság-szemlélete miatt. Ezért a lapok, folyóiratok nemzeti szerepe felbecsülhetetlen. A Székelyföld tudatos törekvése a torzítatlan történelemismeret terjesztése. Kiváló erdélyi magyar történészek egész sora végezheti el ezt a munkát. A Székelyföld hasábjain eddig négyen szólaltak meg: Imreh István, Benkő Samu, Egyed Ákos és Demény Lajos. A rovat, mely bemutatja őket, az Academica Transilvanica címet viseli, vagyis nyitott „erdélyi akadémia”. Itt jelentkezett, a történészek mellett, Fábián Ernő fiozófus, Toró Tibor atomfizikus és Csedő Károly orvosprofesszor. Erdélyi akadémia? Igenis, ne féljünk a kifejezéstől. Az első magyar akadémia Erdélyben alakult meg, 1793-ban, Aranka György Magyar Nyelvmívelő Társasága, alig valamivel a kegyetlen németesítés zsarnokának, II. Józsefnek a halála után. Nem lehetett elpusztítani a magyar tudományosságot még az 1945-öt követő román diktatúra idején sem. A magyar nyelvészek, történészek, a reáliák művelői akkor is szorgalmasan kutattak és nagyszerű műveket hoztak létre, amikor semmi reményük nem lehetett könyveik megjelentetésére. Ez a magyarázata annak, hogy a Kriterion létrehozása, 1970 után hosszú éveken át a magyar tudományosságban immár alapvető műveknek számító erdélyi magyar könyvek jelenhettek meg. Az akadémiai rangú műhelybeszélgetések mellett, egy másik rovat, a Ködoszlató olyan históriai tényeket ad közre, igen olvasmányos formában, amelyek teljesen elmerültek a magyar köztudatban. Másik jelentős műhely-rovat a Műteremtés, amelyben Szatmári László a székelyföldi képzőművészet mai alkotóit hozza az olvasók szívközelébe; tudatosítja, hogy a nagy elődök, mesterek után (Zsögödi Nagy Imre, Nagy István) méltó utódok nemzedékei nőttek fel a székely tájakon és jelentenek egyetemes magyar értéket. Kelet népe, ez a mostani rovatcím egykoron Móricz Zsigmond folyóiratát jelentette; a szerkesztő az egész nemzetet értette „Kelet népének". A Székelyföld ennél szőkébb területre gondol, de ezt mélységekben kívánja feltárni: a moldvai csángó-magyarok életét. Programszerűen vállalja a folyóirat a Kárpátok keleti oldalán lakó magyarok történelmét és jelen gondjait. Ez az erdélyi magyarság egyik legnemesebb hagyománya, hiszen kisebbségi helyzetből kell kezet nyújtania a legjobban sanyargatott magyar népcsoportnak. Versein, prózai anyagjain az a törekvés látszik meg, hogy teret nyisson minden stílusirányzat és eszmei felfogás előtt. Egyedüli szerkesztői mérce: az írás minősége. Ilyen vonatkozásban már-már egyedülálló a mai magyar folyóiratok között, hiszen mindegyik egy-egy jól körülhatárolható „szekértábor" fóruma, amelyek nyílt vagy burkolt harcban állnak egymással és főleg elzárkóznak egymástól. A Székelyföld - ha megőrzi ezt a jó szokását - híd lehet nemcsak az erdélyi, de az egyetemes magyar irodalom partjai között is, kiegyenlítő és serkentő ereje az írói alkotásnak és az olvasói ízlésnek. Szóljunk külön a szerkesztőkről. Először nyilván a főszerkesztőről, Ferenczes Istvánról, aki költőként szerezte meg rangját és hitelét. Munkásságában jelentős helyet kap a székely történelmi fájdalom, a hajdani és nem is olyan régi „székelyöldöklések" emléke. Drámai vallomáskötete, a Székely apokalipszis 1944 őszének felidézése. Borzongató emlék: a Maniu-gárda tömeggyilkossága Csíkszentdomokoson - és másutt - a történelem máig sem eléggé, megnyugtatóan tisztázott fejezete. Költő dolga ennek a tragédiának az érzékeltetése. Ferenczes István műve a magyar irodalom nagy alkotásai, sorsdrámái közé tartozik, amit jobb idők, nagyobb figyelem egyszer mindenképpen el fog ismerni. Ilyen szerény főszerkesztő talán nincs is még egy a világon! A kolofonban első helyen Farkas Árpád főmunkatárs neve áll, csak azután a főszerkesztőé. Farkas Árpád kétségtelenül a mai magyar irodalom egyik legjelentősebb személyisége, Királyhágón innen, Királyhágón túl, költészete - Pomogáts Béla találó jellemzése szerint - a nemzetiségi élet nehéz tapasztalatairól tesz vallomást, a közösségi helytállás feladatait jelöli meg, a nemzetiségi költő etikáját fogalmazza meg. Farkas Árpád nevének zászlóra írásával a Székelyföld a maga eszmeiségét, hűségét és feladatvállalását jelzi. Itt a munkatársak sora, a székelyföldi irodalmi élet mai középpontjaiból, Sepsiszentgyörgyről, Marosvásárhelyről, Székelyudvarhelyről, Csíkszeredából, Bogdán László, Bölöni Domokos, Lőrincz György, Szatmári László és a születése jogán hozzájuk tartozó, kolozsvári Tánczos Vilmos; mindegyikük önálló egyéniség, remek alkotásokkal, együttesen ők a mai székelyföldi magyar irodalom. Jól kiegészíti az összképet a szerkesztők névsora. György Attila, Molnár Vilmos, Fekete Ottilia - kipróbált tollak, könyvek szerzői, szerkesztői. A székelyföldi szellemi élet egészséges jövőjének biztosítéka, hogy az induló folyóirat mindjárt kiforrott alkotókat tud maga köré csoportosítani. Egy nevet feltétlenül említenem kell, noha a felelős kiadót nem szokták felvenni az ilyen lustrákra. Csakhogy Kolumbán Gábor nem egyszerűen felelős kiadó, hanem Hargita megye tanácsának elnökeként az alapító. A szellem embere, aki közéleti tisztségében is alkotó egyéniség maradt. Megtalálta a módját annak, hogy a tanácsi költségvetésből előteremtse a kiadás költségeit. Teljesen törvényes módon. Vagyis minden megyében lenne erre lehetőség. Romániában ez az első magyar folyóirat, amelyet 1989 után ilyen alapokból, vagyis a lakosság pénzéből alapítottak. Milyen jó volna, ha ez a példa ragadós lenne más megyékben is, ha Kolumbán Gáborok máshol is találtatnának. Itt, a Magyar Írószövetségben hagyomány a magyar folyóiratok bemutatása, munkájuk figyelemmel kísérése. A Székelyföld ide -hazaérkezett. Kívánjuk, hogy még sokszor látsz hassuk vendégül legfiatalabb és a legkeletibb végekről jött, igazi „végvári vitézként” hadakozó folyóiratunkat, az erdélyi magyarság önépítésének immár nélkülözhetetlen fórumát. Márton Árpád rajza Páll Lajos rajza Nagy Ödön rajza