Hargita Népe, 2000. november (12. évfolyam, 258-283. szám)

2000-11-01 / 258. szám

Rejtélyes víz a Szentlélek utcában Rosszindulatot egyáltalán nem feltételez, csak a vizet hordja vederrel minden reggel. Újlaki Teréz néni akarata ellenére végzi ezt a testmozgást, reggelente negyven veder vizet mer ki háza , pincéjéből. Elmondta, hogy tavaly decemberben tüdőgyulladást kapott, több mint egy hónapig nem tudott lejárni a pincébe. Januárban aztán volt is meglepetésben része: pincéjét mennyezetig felvette a víz. Milyen víz? Hát ez az! Kétes, sőt rejtélyes eredetű, de színtiszta víz, amely ártatlan tisztaságával elfogyasztott már két vízpumpát és Teréz néni idegeit. Akár égi áldásnak is nevezhetnénk, ami a vicc kedvéért a földből jön. Arra is gondoltam a nyáron, hogy fürdőt nyitok a nagy melegekben -jegyezte meg keserű humorral. És ezzel a kijelentéssel egy kételyt látszott eloszlatni. Nevezetesen azt, hogy az idei szárazság kizárja annak lehetőségét, hogy talajvíz gyűlt fel a pincében. A ház, amelynek pincéje minden reggel elázik, Csíkszeredában a temetővel átellenben, a Hunyadi János utca és a Szentlélek utca sarkán található. Természetesen kezdetben az ivóvízhálózat szivárgásaira gondolt mindenki, de azt idén tavasszal - legalábbis a Hunyadi János utca felől - kijavították. Azonkívül ástak még az udvaron, a fürdőszoba alatt, de a szakemberek nem találták Teréz néni keserű napjai■ nak forrását. A másik kételyt pedig maga a víz oszlatta el saját álláspontjával, ugyanis feltételezték, hogy a telek szomszédságában ásott huszonöt méter mély kút a ludas a dologban. A kút pedig a pincéhez viszonyítva tizenhét méterrel mélyebb álláspontra helyezkedett. A munkálatokat a helyi közüzemek végezte. Hivatalosan ugyan nem állapították meg, de ez a víz rettentő szemtelenül viselkedik. Vizsgálata során nem találtak benne klórt, ami a tisztiorvosi szolgálat szerint azért van, mert az agyagrétegen átszűrődve lekötődik. A közüzemek igazgatója, Antal András pedig fenntartja, hogy ha valóban vezetékes ivóvízről lenne szó, akkor ki lehetne mutatni a klórt. ■Egy sokadik elmélet azt feltételezi, hogy a Szentlélek utcai vezetékből jön az áldás, de ott a vízvezeték a házzal szemközti oldalon húzódik. " Tragédiákra vagyok ítélve - mondja Teréz néni -, még a régi rendszerben egyszer a ház mellett dolgoztak a gázvezetékkel. Nem is dolgoztak, inkább ittak - teszi hozzá. Miután elvégezték a munkát, gázszivárgás keletkezett, és a hálószoba felrobbant. Benne égett a leányom, az anyósom, az apósom. A férjem az akkor szerzett sérüléseibe halt bele hat évvel ezelőtt. Azóta Teréz néni egyedül él, kilencszázezer lejes nyugdíjából pedig a héten vásárolt egy új búvárpumpát az orosz piacon, hogy valamelyest könnyítse a vízhordást. A közüzemek illetékeseinek már nincs ötletük a víz származását illetően, eddig tartott a tudomány. Ha valaki megmondja, honnan jön a víz, ők megoldják a problémát. Teréz néni pedig a maga során azt kezdi feltételezni, hogy vezetékeken és hálózatokon szivárog egy idő óta az élete. ORBÁN FERENC S AHOGY MI LÁTJUK Mi nem tetszik Petre Románnak? A napokban könyvet kaptam a bukaresti Compania Kiadótól, Méray Tibor Budapest 1956. Akkor és 44 év után című román nyelvű kötetét hozta el címemre a posta. A könyv megjelenéséről, fogadtatásáról röviden már írtunk lapunkban, megemlítve azt is, hogy Petre Roman külügyminiszter hevesen tiltakozott az édesapja, Valter Roman szerepét tárgyaló részek miatt, politikai ellenfelei választási provokációjának minősítve a megjelenés időzítését. A könyvet forgatva, fény derült, miért reagált olyan indulatosan a miniszter Méray Tibor írására. Magyar olvasóknak, akik ’90 után hozzájuthattunk a Párizsban élő Méray több művéhez, viszonylag kevés újdonsággal szolgál a bukaresti kiadás, kivéve az utolsó fejezetet, melyet kimondottan erre az alkalomra írt a szerző, s amelyben Nagy Imre és társai romániai száműzetéséről közöl eddig nem ismert mozzanatokat. Egészen másképp hat a könyv a román nyelvű nagyközönségre, a csak anyanyelvükön olvasó románoknak lényegében először adódik lehetőségük a magyar '56 igaz történetének megismerésére. Ezt a tényt felismerve, az Evenimentul Zilei nyomban részleteket közölt a könyvből, melyekből fény derül Valter Roman szerepére Nagy Imre Romániába csalogatásában. Valter Roman 1956 októberében, novemberében kétszer is járt Budapesten, mindkétszer a bukaresti pártvezetők megbízásából, először, hogy tájékozódjon az eseményekről, másodszor, hogy a forradalom megtagadására bírja Nagy Imrét. Méray Tibor dokumentumokkal támasztja alá könyvében, hogy a román pártvezetőknél kegyvesztett, mellékvágányra terelt Valter Roman (eredeti nevén Neulander Ernő) szívesen vállalta ezt a megbízatást, úgy gondolván, hogy így szerzett érdemeivel újra kulcsszerephez juthat a pártban. A mátyásföldi kaszárnyába hurcolt Nagy Imre mint utolsó szalmaszálba kapaszkodott Valter Románba, eleinte hitt is neki - Moszkvában évekig együtt dolgoztak -, arra viszont nem volt hajlandó, hogy önként menjen Romániába. Valter Roman túlteljesítette pártfeladatát, elárulta, becsapta elvbarátját - mindhiába, nem sikerült fennebb emelkednie a politikai ranglétrán, haláláig megmaradt a Politikai Könyvkiadó igazgatójának. Petre Roman sértőnek találta édesapja ’56-ban játszott szerepének tényszerű bemutatását, s amint Méray nyilatkozatából kitűnik - a könyvben felvetett problémákat a mai román belpolitika síkjára terelte. Méray hozzátette: annak, amit ő az 1956-os magyarországi eseményekről szóló könyvében megírt, nem volt semmi köze a román belpolitikához, sem a történések időpontjában, sem pedig a könyv megszületésének idején. A román kiadás körül kirobbant vita hatására bizonyára jó néhányat kézbe veszik a könyvet. Tanulságos olvasmány. BORBÉLY LÁSZLÓ Az akarat még nem elég... (Folytatás az 1. oldlaról) tokban - Botfalva esetében még a fogadó városban, Székelykeresztúron is - referendumot kell tartani, amelyektől függetlenedni óhajtanak a szóban forgó falvak, csak akadályozza a folyamatot. (Nem mindenik községközpont örvend annak, hogy híjával marad egy településnek.) Továbbá, a referendumok tartásához s az új községközpontok berendezkedéséhez pénzre van szükség. S nem is kevésre. Viszont a leköszönőben lévő jelenlegi kormánynak kisebb dolga is nagyobb annál, hogy épp a választások évében ilyen ügyekre vesztegesse idejét. Különben is, ha őszinte volna a szándék, akkor a legelső idevágó törvény éppen a még érvényben lévő, 1968-as visszavonására vonatkozna. Márpedig mindmáig erről szó sem esett. 2000. november 1. Üzenet a Lármafa Találkozó résztvevőihez (Folytatás az E oldalról) biztosítása és mindazon tiltások megsemmisítése, melyeket elnyomott kisebbségi állapotunk sötét évtizedeiben ellene meghoztak! Erdély a történelem folyamán három részre szakadt nemzetünk erős reménysége volt. Bethlen Gábor nagyfejedelemsége mai napig is halhatatlan példa, erőforrás önrendelkezési törekvéseinkben. Szellemi erőforrásként Szavunk Nagyfejedelemségének is nevezzük,s hívjuk manapság is, kiváltképpen a Széelyföld rendkívüli történelmi szerepére, csodálatos népköltészeti, népművészeti örökségére való tekintettel. Emlékezzünk, mit írt hajdan Medgyes Lajos Petőfi Sándornak! Ezeket üzente egyik levelében: „Tiszta szeplőtelen magyarságot egyedül a Székelyföldön s jelesen Maros- és Udvarhelyszéken fogsz találni”. Elismerésének körét bővíthetjük. Joggal említhette volna Háromszéket, Csíkszéket is. Azt a teljes régiót, amelyben Európa legcsodálatosabb balladái születtek, melyeket a szakemberek a skót balladákkal együtt emlegetnek az elismerés legmagasabb fokán. De azt mondhatja valaki: Medgyes Lajos 150 évvel ezelőtt írta sorait, és azóta rengeteg csapás ért minket, rontotta nyelvünket is. Így van ez, mégis határozottan állíthatjuk: egységes székelymagyar tömbként az összmagyarság nemzeti nyelvének legfőbb erőtartaléka, gazdagságának kiapadhatatlan forrása volt és maradt: a Székelyföld. Nem véletlen, hogy sötét nacionalista erők minden lehetséges módon megpróbálják etnikai egységét megtörni, nyelvhasználatának elemi jogait tovább korlátozni az állami adminisztrációban. Ha még mindig védekezésről beszélünk, nem hagyhatjuk szó nélkül nyelvünk védelmét sem. Gazdagságának, ősiségének, korszerűsítésének védelmét - olyan értékeit, amelyekről a magyar irodalom szellemi óriásai szóltak 150 évvel későbben is, épp a közelmúltban. Az ötvenes években Illyés Gyulát kísérhettem el székelyföldi utazásán. Akkor jegyezte föl naplójában ezt is: „Farkaslakán gyümölcsízű, csermelyként fordulatos nyelvet beszélnek. A sertésgondozók is oly igényesen és tüzetesen különböztetik meg a folyamatos és befejezett múlt időt, akár Mikes Kelemen vagy Heltai Gáspár. Vagy Tacitus”. Hozzáteszem: vagy Ady Endre. Ő pedig - sok aggodalma közt-még így szól 1915-ben: Vajon „lesz-e a legpompásabb népnyelvből egy álmagyar, színtelen, alkalmazkodó, pukedlit vető (beszéd)?” Ugyan! - legyintett Ady. Hisz „nincs az a világkatasztrófa s utána a vízözön, amely ezt a drága magyar nyelvet félreszorítsa”. A többit tudjuk! Az elszakított országrészekben, és talán Erdélyben a legbarbárabbul, nyelvünket üldözőbe vették, minden elképzelhető tiltással próbálták örökre elnémítani. Jó lelkiismerettel mondhatjuk: minden erőnkkel védtük, óvtuk, Heródes-lelkületű pribékek elől templomainkban titkos összejöveteleink körébe, dalainkba, álmainkba menekítettük. Joggal gondolhattuk akkor: „Elvásott a fogunk attól az almától, amit apáink ettek meg”. Ez a történelmi büntetés, mit ártatlanul szenvedtünk el, nyelvi következményeiben ma ott a legfájdalmasabb, ahol a Székelyföldtől nyugatra eső országrészeken a romániai magyarság nagyobbik fele él valóságos óceániai kulturális szigetvilágában. Létszáma millión felüli nemzetiségként hatalmas tömeg, bár tudni kell, hogy csak töredéke annak, amivé lehettünk volna igazi szabad országban, emberi jogok birtokában. Ha nem akadályozták volna minden módon közösségünk természetes növekedését, szaporulatát. Hisz döbbenettel kérdezhetjük: mi történt itt, hogy 1910-ben Erdély és a kapcsolt részek magyarságának létszáma 1 millió 661 000 volt, és azóta, közel száz esztendő alatt mindössze 100 ezerrel gyarapodtunk- fia hinni lehet a legutóbbi népszámlálásnak. A kérdés szónoki, mert jól tudjuk, mi történt: elüldözés, életfeltételeink maximális leszűkítése, hogy világgá meneküljön innen a magyar. (...) Itt vagyunk mégis, és nemzeti szolidaritásban nyújtjuk segítségünket Erdély ama részei felé, ahol a magyarság nyelvi állapota rendkívül aggasztó; ahol Árpád-kori templomaink üresen konganak; ahol sok száz éves oktatás után magyar iskolák szűnnek meg, ahol Ady látomása szerint valaha volt színtiszta magyar falvakban az utolsó, félkezünkön megszámlálható magyar közösség vánszorog a nyelvi-kulturális megsemmisülésbe. És mit szóljunk akkor a csángóföldi magyarok tragédiájának láttán?! S annak hallatán, hogy az ő védelmük agresszív magyar nacionalizmus, hiszen - hallgassuk csak! - a csángók elmagyarosított, ősi románok, dákok, miegyebek! Azoknak, akiknek orcáján a vastag bőr nem pirul semmilyen hazudozás alkalmával, innen is üzenjük: tudják meg, hogy a más nyelvének üldözése, a legsúlyosabb istenkáromlás, a legbarbárabb cselekedet. (...) Lármafa-gyülekezet vagyunk, a bizakodás, a küzdeni akarás fényeit küldjük mindenüvé, ahol lankad a lélek, az önazonosság konok védelme. Ezért most a jajongást ne szaporítsuk, hanem az illyési gondolatot erősítsük föl közfigyelem transzformátoraira való helyzet , kimondása már önmagában is a közösségi cselekvés kezdete, folytatása, kiszélesítése az erdélyi magyarság szórványvidékein is. Hisszük, reméljük, hogy e mostani szép alkalom is annak bizonyítéka lesz majd, miszerint történelmünk új fordulatában a meghirdetett és elkezdődött magyar integráció nem marad vágyálom, nem bizonyul önáltatásnak. Addig is, itt és most, s annak szellemében, hogy egymás terhével egymás nyelvi gondját viseljék, a régiek mellé új köszönési tomát terjesztek elő. Annak folytatásaként, mely így szól: hogy és mint szolgál, barátom a becses egészsége, egy másikat hozzunk forgalomba. Így szóljon az, hogy és mint szolgál, kedves magyar testvérem, az édes anyanyelve? Higgyünk a jövő válaszában: köszönöm, köszönjük, anyanyelvűnk. A legjobb egészségnek örvend és virágzik. Ez a válaszlehetőség, jól tudjuk, mannaként nem fog az ölünkbe hullni. SÜTŐ ANDRÁS Szerk. megj.: Az idei Lármafa Találkozót október 28-29-én rendezték meg három erdélyi helységben, a Hargita megyei Bögözön és Székelyderzsén, valamint a Beszterce-Naszód megyei Cegőtelkén. A szerző a találkozó résztvevőinek írta üzenetét. Nazarou,_, SPNL (Fizetett választási hirdetés)