Hargita Népe, 2005. január (17. évfolyam, 1-24. szám)
2005-01-28 / 22. szám
Csokonai a magyar költészet Mozartja — Kétszáz éve halt meg a költő — Kerek kétszáz esztendővel ezelőtt, 1805. január 28-án távozott az élők sorából - költőhöz illően, fiatalon, alig 32 évesen - az élők sorából Csokonai Vitéz Mihály. Az irodalomtörténet úgy tartja róla, ő volt a felvilágosodás legnagyobb magyar költője. Kedves, filozofálgatásra hajlamos, műveit, a versformák tudója és biztos tollú használója, ugyanakkor vidám, a bohókázást sem megvető fiatalember. Nem volt könnyű élete, sohasem volt elég pénze, szerelmei hűtlenkedtek - talán azért, hogy megírhassa légiesen szép Lilla-verseit, pártfogói csak hitegették, legfennebb egy-két hűséges debreceni barátja maradt a vigasztalója. Nehéz életében sem hagyta cserben a remény, nagy bajai közepette is megmaradt vidámnak, másokat megnevettetőnek. Farsang napjait éljük, művei közül illő ilyenkor az ehhez kötődőket említeni, vígeposzát - Dorottya avagy a dámák diadalma farsangon -, vígjátékát - Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak. (Milyen kegyetlen fintora a sorsnak, hogy épp a vidámság napjaiban kellett meghalnia Csokonainak!) Terjedelmi okokból nem közölhetünk ezekből összeállításunkban, helyettük a hangulatában ide illő Tóth Béla könyvéből vett Csokonai-anekdotákat kínáljuk emlékező olvasóinknak. S a teljesebb kép kedvéért egy filozófiai mélységeket érintő költeménye részleteit, valamint a Hitel idei első számából kölcsönzött lírai hangvételű Buda Ferenc írást, benne a címül választott mondattal. Mindezt csak ízelítőnek, kedvcsinálónak: vegyék elő a Csokonai-kötetet. Debrecenben mindenki doktor Csokonai Vitéz Mihály és Budai Ézsaiás között egyszer barátságos beszélgetésben az a kérdés is szóba került, vajon micsoda mesterember van Debrecenben legtöbb? - Alkalmasint csizmadia, tímár vagy csapó - vélekedett a professzor -, hanem ezt a statisztikának kellene kiderítenie, ha tudniilik volna Debrecenben statisztika. Csokonai elmosolyodott: - Hát én minden statisztika nélkül is tudom, hogy Debrecenben legtöbb a doktor. - Ugyan ne szóljon, édes öcsém uram! - mondotta a tudós professzor. - Hova gondol? Hiszen egész Debrecenben nincsen több hat orvosdoktornál, meg tizenöt kirurgusnál! - Márpedig én csak azt vallom, hogy Debrecenben legtöbb a doktor, és ha a nagytiszteletű úr nem átallja, hát fogadjunk tíz font jó verpeléti dohányban, hogy nekem van igazam. Budai Ézsaiás nevetve tartotta oda a tenyerét: - Hát fogadjunk, öcsémuram, már csak azért is, mert egy kis jó dohány mindig elkél a magamfajta szegény embernek. - Holnap délben bebizonyítom a nagytiszteletű professzor úrnak, hogy nekem van igazam - mondatta Csokonai, és elbúcsúzott a jeles tudóstól. Másnap reggel jó Vitéz Mihály bekötötte az orcáját fehér kendővel, mint akinek a foga fáj, és elindult a piac felé. Alig tette ki a lábát a házból, szemközt jő vele nemes Bisothka uram, a gubásmester, és az az első szava, hogy: - A foga fáj a ténsúrnak? Meleg hamut rá, nem segít egyéb. Csokonai szépen megköszönte a jó tanácsot, és Bisothka uram nevével együtt beleírta a könyvecskéjébe. Alig megy tizenöt lépést, találkozik a seniorral, aki már messziről kiáltja: - Hideget rá, Miska, hideget! Tapasztalásból tudom, mert nekem is sok bajom volt a kutya fogammal. Vitéz Mihály ezt is szépen megköszönte, és ugyancsak beleírta a könyvecskéjébe. Míg kiért a piacra, legalábbis húsz, minden rendű jó embere akadt, aki kérés nélkül is legott ajánlott valamit a cudar fogfájás ellen. De a piacon kezdődött csak igazán a kommendálás. A sok jó kofaasszony körülvette a poétát, és szapora nyelvük forgott, mint a kereplő: - Zsálya használ arrul, nemzetes uram! - De már csak jobb a kőrisbogár! - Székfaolaj kell arra, Vitéz uram! - De bizony fodormenta-olaj! - Majoránna-olaj! - Hallgasson kendtek, Sári néni! A fogfájásnak csak egy orvossága van: fekete kutya szőre, égett borba főve! - No, én meg azt mondom, hogy a gőzölés használ! így és még százféleképpen beszéltek a jó kofaasszonyok, és Csokonai mindent följegyzett, a tanácsadók nevével együtt. Mikor aztán a főbíró, a fiskus, a nótárius, meg még vagy ötven honorációr is elmondta, miként szabadulhat meg az ember a fogfájástól, szembe jő a poétával nagytiszteletű Budai Ézsaiás professzor uram, és ráteszi a kezét Vitéz Mihály vállára: - A foga bomlik öcsém uramnak? Nohát én csak annyit mondok, hogy az ellen csak egy jó orvosság van: a borbély hideg vasa. Csokonai ezt is följegyezte, aztán átadta a könyvecskét az érdemes tudósnak: - Nagytiszteletű urammal együtt épp százhetvenkilenc doktorom akadt ma reggel, és ha akarnám, lenne még ezer is. Mert Debrecenben mindenki doktor. Kérem hát azt a tíz font jó verpelétit. Azzal leoldozta képéről a kendőt. - Nagy imposztor vagy, öcsém, de igazad van - mondta nevetve Budai Ézsaiás -, csak legyen elég börböncéd, küldöm a dohányt, éspedig húsz fontot, mert megéri a tanulság, hogy milyen bolond tudákos állat az ember! MŰVELŐDÉS 2005. január 28. Buda Ferenc Az én Csokonaija Első tudatos találkozásom Csokonaival úgy négyéves korom táján történt. Anyámmal ballagtunk kettesben kézen fogva a Vágóhíd utca 1-ből - ahol az idő tájt laktunk - fölfelé a Szent Annán, majd a Piac utcán, s a Kálvin tér Vár utca felőli öbléhez érkezvén, bámész tekintetem felröppent s rátelepedett egy kőtalapzaton állongó-várakozó bronzalakra. Meg kellett állnunk, hogy anyám kezét eleresztve tüzetesebben is szemügyre vehessem. Hátraszegett fejjel, hosszan csodáltam a daliás termetű - s akkor én úgy hittem -, vitézi öltözetben pompázó hatalmas férfiút, ahogy laza, de biztos pihenőállásban fennkölt vonású, merengő arcát a Kollégium titokzatos épülettömbje felé fordítva töpreng valamin, talán épp azon, hogy mihez is kezdjen a baljában szorongatott jókora citerával. - Ez itt a Csokonai-szobor, kisfiam - világosított fel Édesanyám, Csokonai Vitéz Mihályé. (...) (Később)... kitudódott, hogy Vitéznnk bizony hírül sem volt egy adoniszi szépségű, daliás termetű valaki. A vékonydongájú, karikás szemű, nagy orrú, beesett orcájú, tulajdon mivoltában talán még jobban megkedveltem, mint korábban. Szememben ő volt az első - ha szabad így mondanom - élő bizonysága annak, hogy a géniusz nem óhatatlanul a múlandó porhüvely külleme alapján szemeli ki földi tanyáját (hogy aztán váltakozva - esetleg egyidejűleg - tegye boldoggá s boldogtalanná). Csokonait én idejekorán megszerettem. Szeretem ma is. Hogy miért? Mindenekelőtt az általa létrehozott minőségért. Ám legalább ennyire: szabad szelleméért, holtig sóvárgó szabadságvágyáért. Hallatlanul nagyra tartom a kerek világot s a lélek belső zugait körbefürkésző olthatatlan tudásszomjáért, kíváncsiságáért. Szeretem belső meggyőződésből fakadó, néha ádáz, de mindenkor a mű s az erkölcs törvényei által megzabolázott plebejus indulataiért. Édesen lüktető s keserűen felfakadó szavaiért: „Szemeid szép ragyogása /Eleven hajnali tűz, /Ajakid harmatozása /Sok ezer gondot elűz.” Valamint: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban.” Újra meg újra rádöbbenek: mekkora lángelme volt, mekkora mester! S újra meg újra belém hasít: milyen méltatlanul bánt el vele a sors. Sors? Emberek, nők, férfiak, jóakarók, honfitársak. A hazai korszellem. Ő lett volna a magyar költészet Mozartja? No igen. Ami azonban a kettejüknek kijutott osztályrészt illeti, abban - a kiemelkedő tehetségen s a korai halálon kívül - nem sok a közös. Wolfgang Amadeus életútja kiérdemelt sikerekben gazdag diadalmenet volt, főleg a mi költőnkéhez képest. Neki hínáros pangó vizekben kellett mindvégig lábolnia, mígnem elnyelte, beszippantotta, fölemésztette a közöny. A honi iszap. Kevés híján hatvannégy esztendő telt el legelső találkozásunk imént felidézett napjától. Két teljes Csokonaira szabott életidő. Közben: háború, többrendbeli paradigmaváltás,atomkorszak, informatikai forradalom - miegymás. Elég az hozzá: sok minden változott, megmásult azóta. Esetleg valamicskét idébb vagy odább moccant. (Lám, ez a szobor is.) Számítógéppel vajon lehet-e jobb verset írni, mint a percegő pennával? Hogyan, mi módon igazodhatnánk el rövid életünk során legfontosabb ügyeinkben a korszerűség, a múlandóság s az öröklét háromszögelési pontjainak segédletével? Nos, hát ilyen s hasonló - többnyire haszontalan - kérdések felől faggatom olykor Csokonai Vitéz Mihályt, nemkülönben már rég és nemrég eltávozott utódait-örököseit, köztük az ő holta után kerek száz évre született másik „Harminckét évest”. Csak aztán jó uram, Vitéz valahogy vissza ne kérdezzen a vasgúla fedezéke alól: - Ej, öregfiú, felelj csak hitedre, még mindig akként járja mifelénk, hogy az is bolond?... Még ma is bolond? Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok A ti szavatokra lelkem felhevüle, És Vásárhely kies halmára repűle, Melyről végignézvén a székely földeken, A hűs forrásokon, a fenyves bérceken: E felséges vidék úgy magához ragadt, Hogy szűk elmém éppen a felhőkig dagadt, Színültig tölt édes hazámnak képével És a történetek zajgó tengerével; Sőt kijjebb csapongván a népek sorsára, Hol örült, hol búsúlt, mint világ polgára. Mi is emelhet fel egy halandót jobban, Mint ha az emberség tüzétöl fellobban, S úgy nézvén e földet, mint azon egy tanyát. És a természetet, mint egy közös anyát, [Emberül tekinti a földnek népeit, Mint egy ház fekete s fejér cselédjeit,] Az emberiségnek sorsán gondolkozik, S az egek tisztébe beléavatkozik? Óh, emberi szívnek állhatatlan volta! Így szólék magamban óh, már amióta E földön értelmes porképek mozganak, Mennyi változások, hány scénák voltának! Hányszor mutatta meg az emberek szíve, Hogy ő a jóltévő mennyeiek mivé; De miatta hányszor kellett e világnak Piaccává lenni minden gonoszságnak? (...) Te vagy hát, óh Maros jámbor magyar vára, Hol öszvefut a jó s a gonosz határa, Te vagy a pont, melynél a vadság eltűnik, Te vagy, hol az ember érezni megszűnik. Vigyázz! mert közel van a homálynak partja, Elnyél, ha az ősznek fénye meg nem tartja, Akinek díszére építsél templomot, És a vakság ellen hányj több-több ostromot. Tele oly lelkekkel termékeny kebeled, Kikben meg megannyi Mentorid tiszteled, Kiket a nemzetnek és a két hazának A bíztató egek gyámolúl adának. Rajta, nemes lelkek! álljunk ki a gátra, Már Európában csak mi vagyunk hátra, Hívnak magok után a többi nemzetek: „Magyarok! derék nép! mit késtek? jöjjetek! Mit késtek? termékeny bennetek az elme, Forr szívetekben a dicsőség szerelme, Vitéz lángotokat jobbra fordítsátok S a békesség édes hasznát munkáljátok. A durvaság ellen közös kötést fonjunk, S Atlástól Pontusig örök sáncot vonjunk." Megyünk, nagy nemzetek! íme, Dáciának Túlsó határin is már megindúlának, Törjük az akadályt, melytől nem mehetünk, S mind az emberiség kertébe sietünk. Vajha Moldvának is kies parlagjai, Ameddig terjednek a Pontus habjai, Magyar Koronánknak árnyékába menne, S a csángó magyar is polgártársunk lenne! Csokonai a szakácskönyvvel Legátus korában Csokonai egyszer egy csupa jókedvű compossessorokból álló faluba vetődött ünnepekre. Elmés ötleteiért, vidámságáért egyik társaságból a másikba vitték, s az utolsó ünnep délutánján, mikor ebéd után a bor jól a fejükbe szállt az uraknak, azt a tréfát gondolták ki, hogy a legátus prédikációs könyvét elcserélték egy hasonló táblába kötött szakácskönyvvel. A legátus nem vette észre a cserét, s amint a harmadikat beharangozták, fogta a könyvet, hóna alá csapta s ment vele a templomba. Ott a katedrában felállva, elmondá imádságait, s azzal felnyitá a könyvet, ahol bele volt téve a jegyzék, s nagy gondatlanul elkezdé olvasni, ami szeme elébe jött, azt gondolva, hogy a jól ismert textust fogja ott találni. Az ecetet... (Valami ecetes étel leírása lehetett ott.) Itt egyszerre észrevevé tévedését, s anélkül, hogy legkisebbé megzavarodék, rögtöni lélekjelenléttel folytatá: - Az ecetet elvevén Jézus, azt mondá: minden elvégeztetett! S erre oly hatalmas prédikációt vágott a hirtelen fölvett alapigékről, hogy hallgatóinak szemük-szájuk elállt bele.