Megyei Tükör, 1969. február (2. évfolyam, 55-59. szám)
1969-02-01 / 55. szám
4 NICOLAE CEAUŞESCU ELVTÁRS BESZÉDE (Folytatás a 3. oldalról) közötti közös vagyonnal rendelkező szövetkezetek száma 724-ről (14,1 százalék) 1285-re (27,5 százalék) növekedett, a 200 000 lejen felüli közös vagyonnal rendelkezők száma pedig 193-ról (4 százalék) 1180- ra (25,2 százalék). Természetesen ezeket az adatokat elemezve kitűnik, hogy jelentősen nőtt azoknak a szövetkezeteknek a száma, amelyek jelenleg több mint 200 000 lej közös tulajdonnal rendelkeznek 100 hektáronként. Elég nagyszámú olyan egység van azonban — mintegy 12 százalék —, amely 100 hektáronként 100 000 lejen alul áll, s ez arról tanúskodik, elvtársak, hogy sokat kell mégtennünk az összes szövetkezetek intenzív fejlesztése érdekében Meg kell jegyeznünk, hogy ilyen gyengén fejlett szövetkezetek nemcsak a dombos és hegyvidéki övezetben vannak. Az ilyen szövetkezetek közül 106 síkságon működik. Ugyanakkor a dombos övezetben 564 szövetkezet rendelkezik 200 000—200 000 lej értékű közös tulajdonnal, 302 pedig 300 000 lejen felüli közös tulajdonnal 100 hektáronként. Arról tanúskodik ez, hogy a dombos övezetekben levő szövetkezetek is jó eredményeket érhetnek el gazdasági fejlődésükben, amennyiben jól gazdálkodnak és jól vezetik őket. Ha megvizsgálnék a pénzjövedelmet is és a munkanapegység javadalmazását is, ugyanarra a következtetésre jutnánk. Csupán egy számadatot közlök a munkanapegység értékéről. Mindazon szövetkezetek közül, amelyekben a munkanapegység értéke meghaladta a 30 lejt, 154 mezőségen és 133 dombvidéken van, ami azt mutatja, hogy a dombvidéken is megvan a lehetőség a termelés növelésére, a jövedelem gyarapítására. Amint az előterjesztett állatokból kitűnik, az ország minden övezetében vannak jó szövetkezetek, amelyek magas gazdasági mutatókat érnek el, s vannak gyengébben fejlett szövetkezetek. Természetesen, a mezőgazdasági szövetkezetek konkrét természeti adottságai jelentős tényezőt képviselnek, amely meghatározza gazdasági differenciálódásukat. De amint mondottam, a számok azt mutatják, hogy egyes mezőgazdasági szövetkezetek lemaradása nem magyarázható a kevésbé kedvező talaj- és éghajlati viszonyokkal, még a dombvidékiés a hegyaljai övezetek esetében sem. Egyes szövetkezetek nem megfelelő gazdasági helyzete nagy mértékben a termelés- és munkaszervezésben mutatkozó hiányosságoknak, a közös vagyon gyarapítására, az anyagi és a pénzalapokkal való jó gazdálkodásra irányuló elégtelen törődésnek tulajdonítható. Az élet, számos mezőgazdasági szövetkezet tapasztalata azt mutatja, hogy a dombvidéki és a hegyaljai övezetekben is jó eredmények érhetők el a termelés megfelelő megszervezésével, az olyan sajátos, hagyományos ágak fejlesztésével, mint amilyen az állattenyésztés, a gyümölcstermesztés, a szőlőművelés. Nem akarok konkrét példákra utalni. Itt több szövetkezeti elnök, pártiikár beszédes tényeket említett meg e tekintetben. Egyes szövetkezetek lemaradása annak is tulajdonítható, hogy a mezőgazdasági szervek, a szövetkezeti szövetségek, más állami szervezetek, a gépesítési vállalatok nem irányítják és nem támogatják őket kellőképpen. Ha mezőgazdasági szerveink nagyobb szilárdsággal és határozottsággal léptek volna fel a párt és a kormány kijelölte intézkedések megvalósításában, ha nagyobb mértékben, konkréten segítették volna külön minden szövetkezetét abban, hogy termelését tevékenységi feltételeinek megfelelően szervezze meg, rég felszámolhattuk volna a gyengén fejlett szövetkezetek lemaradását. Meg kell értenünk tehát, hogy nem beszélhetünk a különböző övezetekben működő egyes szövetkezetek fejlődési lehetőségeinek hiányáról, hanem csak azon szervek gyenge munkájáról, amelyeknek feladata irányítani és biztosítani a mezőgazdaság fejlődését az illető szövetkezetek gyenge munkájáról, azon megyék és községek pártszerveinek ésszervezeteinek hiányos tevékenységéről, ahol ilyen helyzetek fordulnak elő. Utalnék Máramarosra, amelyről úgy hallottam, tegnap azt mondták, hogy szövetkezeteinek nincs meg a fejlődési lehetőségük. Ki ne ismerné a máramarosi állattenyésztés hagyományait ? Országszerte nagy megbecsülésnek örvend a máramarosi barna fajta, a Schiwitz, ahogy mondják, amely ebben az övezetben jött létre és fejlődött ki. Máramaros gazdag legelőin az állattenyésztőknek sikerült nagy jövedelmet elérniük. Intézkedni kell, hogy Máramaros ismét nemesített állattenyésztési termelésünk bázisává váljék. De nemcsak Máramaros van ebben a helyzetben, elvtársak. Megengedhetetlen, hogy egyes hegy- éslombvidéki megyék, amelyek nagy legelőkkel és kaszálókkal rendelkeznek, s amelyek gazdag állattenyésztési hagyományra tekintenek viszsza, kisebb tejhozamot érjenek el, mint a síkvidékiek. Még vissza fogok térni az állatok problémájára. Azért tértem most ki erre, hogy hangsúlyozzam : nem indokoltak azok a vélemények, hogy domb- és hegyvidéki övezetekben kevésbé kedvezőek az adottságok a szövetkezetek termelésének és jövedelmének gyarapítására. Igaz, hogy ha búzát és kukoricát vetünk a hegyekben, nem terem semmi. A mezőgazdaságot országunk különböző földrajzi feltételeinek megfelelően kell megszerveznünk, búzát és kukoricát, burgonyát és napraforgót kell vetnünk ott, ahol ez jól megterem és az állattenyésztést kell fejlesztenünk ott, ahol erre kedvezőek a természeti adottságok, és ahol a parasztok nem száz, hanem ezer meg ezer év óta állatokat tenyésztenek. Feladva azt a felfogást, hogy a domb- és hegyvidéki övezetekben nincsenek kedvező mezőgazdasági adottságok, komolyan munkához kell látnunk, hogy megszervezzük a tudományos mezőgazdaságot az összes szövetkezetekben, minden övezetben, s így a legrövidebb időn belül kiküszöböljük az említett hiányosságokat. Tisztelt elvtársak ! Most, amikor az év elején megvitatjuk a mezőgazdasági termelőszövetkezetek tevékenységét, az előttünk álló legfőbb problémát a mezőgazdasági termelés növeléséhez szükséges intézkedések jelentik. Elsősorban a növényi termelés szektoráról fogok szólni, ahol egészében véve jobbak az eredmények. Pozitív az, hogy a szövetkezetekben búzából az átlagos hektárhozam az 1963. évi 1250 kilóról 1968 ban 1580 kilóra növekedett, kukoricából az 1963. évi hektáronkénti 1750 kilóról 1968-ban 2000 kilóra, napraforgóból 1020 kilóról 1270 kilóra, cukorrépából 13.000 kilóról 20 900 kilóra hektáronként. Ám megelégedhetünk-e, elvtársak, ezzel a növekedéssel ? A valóság azt mutatja, hogy ezek az eredmények alatta maradnak a lehetőségeknek, nem felelnek meg a megteremtett műszaki anyagi alapnak. A gabonaféléknél a vetőmagvak kérdését megoldottuk , kukoricából jó hibriddel rendelkezünk, búzából nagyrészt kiváló hozamú vetőmagot használunk. Ugyanakkor a búzatermesztés munkálatait csaknem teljes egészében gépesítettük, a kukoricával kapcsolatosakat pedig javarészben. Évről évre nagyobb mennyiségű műtrágyát használtak. Ennnek ellenére, szövetkezeteinknek még egy része hektáronként 1000 kg-nál alacsonyabb búzatermést, 1500 kgnál alacsonyabb kukoricatermést ér el. Határozott intézkedéseket kell tenni a gabonatermelés gyorsabb növelésére az összes szövetkezetekben. Azért mondom ezt, elvtársak, mert az volt a benyomásom, hogy a Mezőgazdasági Főtanácsban és a Mezőgazdasági Termelőszövetkezetek OrszágosSzövetségénél dolgozó ,egyes elvtársak elégedettek voltak az elért eredményekkel. A terméseredmények növelése érdekében elsősorban biztosítani kell a föld — a legfőbb mezőgazdasági termelőeszköz — gondosabb felhasználását. Az adatok arról tanúskodnak, hogy az utóbbi három évben a mezőgazdasági termelőszövetkezetek szántóterülete több mint 40 000 hektárral csökkent, amelynek nagy részétépítkezésekre és utak építésére használták fel. Egyes szövetkezetekben továbbra is pazarolják a földet. A mai nemzedékkel és a holnap nemzedékével szemben egyaránt kötelességünk megvédeni, megőrizni és szüntelenül bővíteni az ország szántóterületét és felelősséggel tartozunk előttük ezért. A szántóföld és általában a mezőgazdasági terület kérdése egész népünk kérdése, szocialista nemzetünk fejlődésének kérdése, és senkinek sem szabad felelőtlenséget tanúsítani ezzel a nemzeti vagyonnal szemben. A mezőgazdasági szövetkezeteknek, valamint a községi és megyei néptanácsoknak egyaránt tevékenykedniük kell annak érdekében, hogy maradéktalanul alkalmazzák a földalap védelméről szóló törvényt. Ugyanakkor, elvtársak, nagyobb rendet kell teremtenünk a szövetkezeti tagoknak adott parcellák tekintetében, hogy semmi esetre se csökkentsék a közös tulajdonban levő földterületet, hogy e parcellák ne haladják meg az alapszabályzat előírásait s egyben biztosítsák, hogy ezeket jobban megműveljék. Ez azonban csak egyik oldala a föld hatékony felhasználása problémájának. Rendkívüli jelentősége van egyben annak is, hogy szüntelenül növeljük a talaj termőképességét. Érthető, hogy ha nem végzik el a talaj javítására és termékenyítésére szolgáló munkákat, a föld nem hozza meg a várt eredményeket. Úgy véljük, hogy e tekintetben a szövetkezetek, a mezőgazdasági szervek, a szakemberek most kevesebbet törődnek a néhány évvel ezelőtt megkezdett akciók folytatásával és fejlesztésével , a föld termékennyé tételével. A talajjavítási munkát jól kell megszervezni és irányítani minden (egyes szövetkezetben, minden egyes faluban, hogy elkerüljük a mezőgazdasági területek bármilyen leromlását. A talaj feljavításának és termékenyítésének problémája egyaránt vonatkozik a síkvidékre, valamint a domb- és hegyvidékre. Nagyobb figyelmet kell fordítanunk, elvtársak, arra is, hogy idejében végezzük el a vetést és főleg a növényápolási munkákat. Nem szabad többé találkoznunk az előző években előfordult olyan helyzetekkel, hogy sok ezer hektár kukorica és más növény maradt megkapálatlan. Ez az egyik oka annak, hogy egyes mezőgazdasági egységek gyenge termést értek el A kukorica, burgonya, cukorrépa, a takarmányok, a gyümölcsfélék betakarítása késedelemmel történik, túl sokáig tart. Önök jól tudják, hogy ha a kukoricát nem takarítjuk be idejében, ha túl sokáig marad a mezőn, veszít tápértékéből. Előfordultak olyan esetek, hogy egyes szövetkezetek takarmányhiányról panaszkodtak, s közben a kukoricát nem takarították be. A mezőgazdasági munkák idejében és jó minőségben történő elvégzése döntő problémája a termelés növelésének. Önök számos példát isipernek a hasonló talaj- és éghajlati viszonyok között dolgozó szomszédos szövetkezetekből, amelyek közül egyesek 2000—3000 kiló kukoricát, mások pedig 1500 kilónál is kevesebbet érnek el hektáronként. Ha figyelmesen megvizsgáljuk a dolgokat, megállapíthatjuk, hogy az előbbieknél idejében elvégezték az összes kapálásokat, míg az utóbbiaknál nem. Ilyen helyzeteket egyaránt találunk a síkvidékeken és a dombvidékeken. Véleményem szerint mindenben indokolt az az itt elhangzott javaslat, hogy szigorú kötelezettségeket írjanak elő a mezőgazdasági munkák elvégzése tekintetében. Meg kell értenünk , hogy szocialista társadalmunkban — csakúgy, mint bármely más társadalom uján — a mezőgazdasági munkák elvégzése szükségszerűség, vagyis kötelesség mindazok számára, akik ezen a téren dolgoznak — akár kollektív, akár állami vagy magántulajdonról van szó. A föld az egész nemzet közkincse, a földnek biztosítania kell az összes dolgozók, az egész ország táplálékát. A Mezőgazdasági Főtanácsnak és a Mezőgazdasági Termelőszövetkezetek Országos Szövetségének a legrövidebb időn belül intézkedéseket kell kidolgoznia, hogy törvénybe iktassa a föld megművelésével kapcsolatos kötelezettségeket. Ugyanakkor a szövetkezetek belső szabályzatainak elő kell írniuk, hogy az összes szövetkezeti tagok nem tetszésük szerint, hanem a szövetkezet szükségleteinek megfelelően kötelesek részt venni a munkában. A csúcsidőszakokban az öszszes szövetkezeti tagoknak — beleértve a vezető kádereket is, élen az elnökkel — ténylegesen dolgozniuk kell, hogy elvégezzék a mezőgazdasági munkálatokat. Nem tűrhető, elvtársak, hogy a kukorica vagy a búza a mezőn maradjon és tönkremenjen, miközben az elnökök, a brigádosok, a számfejtők és más adminisztratív munkát végző káderek — 30—50 ember minden szövetkezetben — az irodákban üldögél. Olykor a munkaerő-hiánynyal próbáljuk megokolni a mezőgazdasági munkák el nem végzését. De vajon beszélhetünk munkaerő-hiányról Romániában, amikor az aktív lakosságnak több mint 50 százaléka a mezőgazdaságban dolgozik ? Ezenkívül meg kell mondanunk, hogy a mezőgazdaságban mindössze átlag 10—120 napot dolgoznak évente. Meg kell értenünk, hogy a mezőgazdaságban anynyit és akkor kell dolgozni, amikor szükséges. H ha ma nem takarítottuk be a búzát, holnap elveszíthetjük. Egyes szövetkezetekben nem megfelelő a helyzet a mezőgazdasági munkák agrotechnikai szabályok szerinti elvégzése szempontjából. Véget kell vetnünk az ilyen negatív állapotoknak, mert csak így biztosíthatjuk szocialista mezőgazdaságunk egyre jobb menetét. Egy másik kérdés, amelyre utalni szeretnék: a mezőgazdaság-gépesítési vállalatok tevékenysége. Természetesen ivek jó eredményeket mutathatnak fel. De vannak hiányosságaik is. Nem célunk boncolgatni tevékenységüket !”-mígnnem beszélhetünk a szövetkezve mezőgazdaságról anélkül, nejrt említést ne tennénk rólőre, mert a gépesítési vállalatok tevékenysége megőrződik szövetkezeteinkben. Tökéletesen igaza volt a dîmboviţei Cerovu szövetkezetben dolgozó elvtársnak abban, amit e vállatók munkájáról mondott. A gépesítési vállalatnak jó munkát kell végeznie, a szövetkezettel aláírt szerződésnek végérvényesnek kell lennie, a szerződést aláíró elnöknek, mérnöknek pedig tízszer is meg kell néznie, hogy a munkát a szerződésnek megfelelően végezték-e el, s csak azután kell fizetnie. Ne higgyük, hogy ha szemet hunyunk egyes gépesítési vállalatok fogyatékosságai felett, ezzel szolgálatot teszünk a szövetkezetnek, a vállalatnak vagy az államnak. Ellenkezőleg, kárt okozunk az államnak és az illető szövetkezet tagjainak egyaránt. A gépesítési vállalatok kötelesek kifogástalanul, határidőre elvégezni a mezőgazdasági munkákat. A szerződéses kötelezettségek legyenek világosak. A szövetkezettel fenntartott kapcsolatok alapuljanak gazdasági elveken, a fizetség pedig feleljen meg az elvégzett munkák mennyiségének és minőségének. Egyes helyekről jelentették nekünk, hogy nem fordítanak kellő figyelmet a leszerződött munkák minőségére, ami negatíven befolyásolja a mezőgazdasági termelést. Úgy vélem, komoly megbeszélést kell szervezni erről a kérdésről a gépesítési vállalatok dolgozóival. Az ülésen a gépesítéssel kapcsolatos egyéb problémákat is felvetettek. Igaz, hiányoznak egyes géptípusok. Nem szabad azonban csupán a gépgyártóiparban látnunk .Minek a helyzetnek az okát. Meg kell mondanunk, hogy azok az elvtársak, akik a mezőgazdaságban ezzel a szektorral foglalkoznak, nehezen döntenek a különböző géprendszerek kiválasztásakor ; az évek során sokféle típust változtattak és egyesek tekintetében a mai napig sem döntöttek, hogy gyártásukat megkezdhessék. Amikor bíráljuk a gépgyártást fogyatékosságaiért, szem előtt kell tartanunk a mezőgazdasági szervek felelősségét is, főleg pedig intézkedéseket kell (Folytatása az 5. oldalon) megyei TÜKÖR II. évfolyam 55. szám»