Megyei Tükör, 1970. október (3. évfolyam, 146-162. szám)
1970-10-18 / 151. szám
egy csendes beszélgetés folytatása Kedves KIRÁLY LACI! Ritkuló, immár alkalomszerű magánbeszélgetéseink gondolatai, melyek óhatatlanul az együttkezdés tényéből indulva, az elkülönbözés valósága körül forognak leggyakrabban, tovább zakatolnak benned is, bennem is. Nem csupán rád, énrám vagy bárki harmadikra tartoznak, mind jobban érezzük, egy nemzedék közös dolga az, honnan hová tart, mit valósít meg önmagából, a vállalásból, amit úgy fogalmaztunk meg kezdéskor, hogy minden beleférjen a tisztességes szándék határáig. Nem nemzedéki programadás volt ez, hanem természetes feladatvállalás, a szükség parancsait követve. Nemzedékesdit csak a kívülállók játszanak, az egyivású együttindulók a kezdetkor megérzik a képességek intelmét, hogy a tanoncévek s a remineszcenciák kábulata után egyedül kell keresni a járható utat. Tiszta sor, hiszen nem lehet egymás kezét fogó csatárlánc: vonulása az egyívásúak irodalmi bekérezkedése. De erő volt és erő lesz a társak tudata- Akarva vagy akaratlanul termékenyítő, munkára serkentő impulzus, orvosság, védőszer a szellemi és morális fáradás ellen. S védelem is a lemondás, a megtorpanás napjaiban. Egymásra figyeltünk kezdéskor, és megméretkeztünk egymás erejében. Akaratot, dacot és lendületet adtunk és kértünk egymástól. Jó volt az induláshoz. Versbeli hintalovad, Laci, együtt ringatta a szándék egységében azt az évjáratot, melyet már akkor nemzedéknek kezdtek mondani mások. Farkas Árpi Eszméletén mindannyian eszméltünk, Kenéz áradó szabadversei végig bolyongtak verses meditálásainkon, Szőcs Kálmán érzékeny és konok sorai bennünk csendültek a legvisszhangosabban ... Tudod, tudjuk, hogy így volt. Azt is tudod, hogy a megméretkezésnek azóta más módjai és lehetőségei adódtak számunkra, tudósabbak ugyan, de erőt adni és helyet megtalálni silányabbak- Kinek az ítélőszéke előtt jelentkezzünk ? — kérded, s viszszakérdezem ugyanezt. „Nemzedékünk (hadd használjam így) egyetlen ítészt sem nevelt, aki szándékainkat és kísérleteinket másoknak bölcsen megmagyarázza. írtak rólunk, és bevallották - utólag vagy zárójelben, - hogy nem állunk közel hozzájuk. Vállon is veregettek ,néhányszor vagy kioktattak, ahogy jött. Értelmes tanácsot, tiszta szót kevesebbet kaptunk. A méretkezésre így egyetlen lehetőség marad : nézzünk csak mélyen a közegbe, mely felé az írott szó, az írói gondolat üzenete irányul. Csendül-e vissza valami onnan, fogja-e ezer antennájával az indító, megtartó, élményt és érzést holtig adó közeg azt, arait képességeink s tisztességünk szerint csak neki mondhatunk ? A közeg : a nép. Az írott szó ihletője és szomjazója. Talán beszélgetnünk kellene erről, Ahogy mondtad : felesleges indulatok, félremagyarázások nélkül. Higgadtan és felelősen, ahogy legfontosabb dolgainkról illik. Húzódik, halasztódik ez a találkozás. De érezzük szükségét és a szükség tettet parancsol. Hogy mivel gazdagodnánk, ha lángra élesztenénk a kezdés forró vitáinak elszunnyadt parazsát, nem tudjuk még ... Lehet, hogy csak azzal a megbecsülhetetlen értékű felismeréssel, hogy külön útjainkon is egy irányba tartunk. Magyari Lajos A VÁLLALT SORS A XV. század az európai történelem legviszontagságosabb száz éve volt. Máglyák, egyházi átok, hitújítás, valllásháborúk, parasztlázadások, tönkretett vidékek kopársága, zsarnokok rémuralma, garázdálkodó zsoldosok, vallásalapítók — mindez a századhoz tartozott. Mintha az ember haláltáncát járta volna. Ebben a kegyetlen kohóban készült az újkori történelem. A visszájára fordult világ kegyetlenségében a lélek kereste szabadságát, hogy a hit és a gondolat ne másoktól vezettessen, hanem önmagától építsen otthont, szabjon rendet. Az ébredező erdélyi történelmi dráma nem véletlenül fordul a XVI. század felé. Veress Dániel a század nagy zsarnokáról, Báthory Zsigmondról írt drámát. Páskándi Gézának a Korunkban közölt történelmi drámája Dávid Ferencről, a megújuló színműirodalmunk érett, bizonyos vonatkozásban határkövet jelentő alkotása. Miben eltérő az eddig bemutatott és olvasott drámáktól ? Tiszta gondolatiságában és a drámai építés puritán egyszerűségében. Már mindjárt az elején fel kell vessük az író viszonyulását a történelmi múlthoz, azt a módot, ahogyan a történelmi anyag újjászületik az író műhelyében. A legutóbbi évek termése, de joggal elmondhatjuk, hogy hagyományaink meghatározó ereje következtében egész drámairodalmunkon a múlt illusztratív tanúságul hívása uralkodott, hogy a történelemben munkálkodó erkölcsi és eszmei energiából okulva a jelen kérdései közt eligazodjunk. A történelmi hitelre hivatkozva tisztára mostuk a történelmet. A közízlés még most is a jó megdicsőült győzelmét várja a rossz felett, nem szereti, ha a múlt nem hasonlít a történelemkönyvekben okulásul tanított hősi múlthoz. Nem tagadható, hogy az ilyen írói viszonyulásokból is kerültek jó és hasznos okulások. De van más út is, amit Páskándi Géza drámája bizonyít. A Vendégség a modern európai dráma folyamatába beilleszkedő, az illusztráción túlemelkedő, hozzáértéssel szerkesztett gondolati dráma A múlt csak keret, szereplői, cselekménye, tömör dialógusai a gondolatszabadság drámáját olyan méretekben és hőfokkal hozzák emberközelbe, hogy a modern ember léthelyezésére, szellemi, lelki szabadságra nemcsak emlékeztetőül hat, hanem idegsejtjeiben elindítja létének, emberi feladatainak tudatosodását. Az erkölcsi megtisztulást nem a példa, a féltve őrzött múlt-modell váltja ki. Kerüli a hősiesség megszokott, látványos cselekedeteit. Dávid Ferenc személyében kíséri a szentháromságot ostromló vallásújító vezér emberi tragédiájának színrevitele. Páskándi Gézának Dávid Ferenc, Lovino, Balandrata, Mária személyein keresztül a gondolatszabadság és a hatalom kiszámított kény- MÍI ÉS ESZME szerének szembesítésével az újkor napjainkig nyúló drámáját is sikerült keményvezetíi formába ötvöznie. A megszilárdult hatalomnak kik kényelmetlenek? A fejedelmek számára azok ,,. .. akiktől nem azt a választ kapják, amit ők szeretnének, amit ők már telkükben jóelőre eldöntöttek, azok kényelmetlenek az emberek számára, akik nem adnak nyugalmat, nem nyújtanak pihenőt a lelkiismeretnek, akik mindig kérdeznek, még akkor is, amidőn mindenki minden választ minderre már megadott. Ezek a kényelmetlen emberek. Ezek sose ölnek, ezeket mindig megölik". A Báthory fejedelmek gondoskodtak az unitáriusoknak, akik a legradikálisabb szárnyát képezték a hitújításnak a szűkebb mederbe való visszaszorításáról. Az unitáriusoknak sikerült vallásközösségüket jókora megalkuvás árán az állam megtűrő védelme alá helyezni. A fejedelemség örült az „alkotmányos egyháznak", mert vigyázó szemét mindig rajta tarthatta. Ez a történelmi hitelű háttere Dávid Ferenc barlangszerű sivár lakásának. Itt vívják a gondolati harcot Dávid Ferenc és Socino. Ez a harc lényegében a kiszolgáltatásért folyik, hogy megszabaduljon az ésszerűen kormányzó államrend a kényelmetlen embertől. Dávid Ferenc nem megváltó, hitéért oroszlánként harcoló hős. Maga a gondolatszabadság. Tűrhetetlenül, tudatosan vállalja elárultatását is. Nagy áttételekkel Camus Sziszüphoszára hasonlít : tudja harcának hiábavalóságát, és mégis folytatja, mert ez a sorsa. Dávid Ferenc bukása tudatos sorsvállalás. Socino drámája összetettebb, bonyolultabb. Vendég, megtűrt a fejedelem udvarában. Rábeszéléssel, fenyegetéssel kényszerítik jelentéseinek elkészítésére. Belső vívódás és a hiábavalóságot érző Dávid Ferenc biztatására adja el fejét és lelkét a hatalomnak. Azt hiszi, hogy az igazsággal segíthet a menthetetlenen. A dráma utolsó részében döbben rá, hogy a hatalomnak érvekre, bizonyítékokra van szüksége, nem mentséget akar, hanem a jól idomított „gyülekezett egyház” erősítését. Mély rezignációval mondja: „Könnyű lenne az árulás is, ha szabadon tehetném". Nem Mefisztó, nem rosszra bujtogató gonosz szellem. A körülmények kényszerítik a hatalom gépezetébe. Ezt a történelemből ismerjük. Balandrata a gondolatszabadságát eladta egy darab kenyérért. Mária talán a dráma legtalányosabb figurája. Viselkedésében modern, erkölcseiben feslett kurtizán. A finnyás olvasók véleménye ellenére, nem profanizálja a drámát, nem eltévedt figura. Socino jellemzi a legtalálóbban : „Elég egy cseléd a fejedelemnek, hogy egy zseni nyakát vele kitekerje". Nincs erkölcs, ha az érdek úgy kívánja. A gépezet beidegzett ostobája. A Vendégség gondolati dráma „Akiér fundus, azé a kapella". A fundus lírának logikája a szervező erő, minden mást a máglyára kell dobni. Még a vallásszabadságot elsőnek kihirdető Erdélyben sem volt másként. Más hitet vallhattak a kapellában, de az igét a fejedelem embereinek szeme vizsgálta. Hulló vakolat és pókhálós falak között, az árulás közé csomózva a gondolat szabadsága vívódik az árulás örvénye felett, a fejedelem fülei és szemei előtt. Nem konflikusokkal, éles összeütközésekkel, hanem belső monológszerű érveléssel, modern hangulatú belenyugvással a megváltozhatatlanba. A dráma paradox helyzete is ebből adódik : azok is konformizálódnak, akik fzitújítók voltak. Jobb a hatalom árnyéka, mint a cella. A történelem időtengelye tágul tudatunkhoz. Erkölcsi megtisztulás helyett a sorsot fogadjuk. Páskándi Géza drámájának egyszerű felépítése, a párbeszédek gazdaságos illeszkedése, nyelvi tömörsége, jelképes színpadképe, olyan színeket honosít meg irodalmunkban, amely külön tanulmányt érdemel. Nincs egyetlen felesleges mondata ,• mindennek helye és feladata van. Nagy erőpróba elé állíthatja a színészeket. Hazai színjátszásunk hozzászokott a nagy gesztusokhoz, a szokványos, a romantika korából itt maradt hősiességhez. A Vendégség színrevitele intellektuális játékot követel. A színésznek nemcsak külsőségekben, hanem belső gondolatiságában is azonosulnia kell a szereppel. Éreznie kell a gondolat vívódásának belső sodródását. Az a társulat, amelyik műsorába foglalja ezt az előadást, vizsgázni fog korszerű színjátszásból. A Korunk a Vendégség közlésével hazai magyar irodalmunk érett, nagy alkotását adta olvasói kezébe. Vitatkozni és írni kell róla, s minél előbb bemutatni ! Fábián Ernő talátgtapi kiadás kalandozás egy riport körül Valahogy van, úgy látszik, egyes újságírói műfajok hasonlatosak a legérzékenyebb növényekhez, tenyésztésük igen időszakos, s a szükséges körülményeknek ugyancsak találkozniuk kell ahhoz, hogy megteremjenek. Nos, én a riportra gondolva fogalmazom ezt a botanikai hasonlatot, annak a műfajnak örök alakulásán, „tisza-vittigzásán“, satnyulásán és megújulásán töprengve, mely legvonzóbb minden műfajok között, s ha egy lap ad valamit a szerkesztésre, az olvasmányosságra, nem nélkülözheti. Vonzó, mert nyersen, őszintén nyúl az életbe, s a tények tárgyilagos közlésével bevilágít egy tenyérnyit a mindennapi létből. Ha jól választ, igényesen szelektál a szerző, olyan etikai, emberépítős közösségi hasznot könyvelhet el, amit a legjobb, leglíraibb publicisztika nyomán soha vagy ritkán, hiszen az ember hajlamosabb a tényeknek hinni, mint a filozofálásnak. A jó riportot keresi, olvassa, átéli az olvasó a megismerés számra hiszi rá, s okulni is szeretne a Vollóság ismeretében. (Innen, hogy az „u... C. N. nevű férfi“ — megoldásokkal operáló írást nemigen olvassa végig, és tartja - joggal - költött tanmesének, vagy a szerző egyéni gyávaságát gyanítja a gyanús névtelenség mögött). Mindez hirtelen egy egészen másként minősíthető írás végigolvasása után jut eszembe. Felső sorától az utolsóig élveztem, jó olvasmánynak, jógokra valló munkának éreztem -a befejezésig. Aztán egyszerre megmozdul bennem a tiltakozás, a dójao bosszúsága. Az írás Kovács Erzsébet riportja, megjelent az Ifjúmunkás e heti csütörtöki számában Kalandozás ,Székelyföldön. Mondom, végigélveztem részleteiben, jó szerkesztéséért, nyelvi szellemességéért, természetes építkezéséért. Talán tanítani lehetne, annyira jó a maga nemében, közölni v iszem már kevésbé kellett volna, s azon egyszerű okból, hogy egyetlen új, az olvasók által eddig nem ismert elemet sem tartalmaz ez az oldalnyi írás. Nézzük csak közelebről. A Szent Anna tó környékéről indul el, Bálványostül időn át Kézdivásárhelyre jut, az első riporthős Mihálcsa Szilveszter (néhány számmal előbb írt róla az Ifjúmunkás). A következő rész szereplőit, Kónya Adáim tanárt és ikarárát Kovács Nemere irta meg ugyanon. A Sütő-dinasztiáról (kapásból mondom) az Élőtében, a Művelődésben és a Falvak Dolgozó Népében esett szó nem is oly rég, a köröndi fazekasmesterség, a vidék iparosítása ugyancsak lap-sláger, a Tamási-portáról írottakat körülbelül minden újságolvasó ismeri már. (Hargitáról és a Tükörről szándékkal nem szóltam). Nem akarom én azt a következtetést summázni, hogy megírt témákhoz újra hozzányúlni, csupán témáink (kedvelt és újrafelfedezett témák) banalizálását jelenti, hanem azt a veszélyt, hogy még sorban csodájára járunk valaminek mi, újságírók, addig mellettünk a valóság úgy dobja fel s nyeli vissza új, izgalmas témáit, mint a fortyogó iszapvulkán. Bizony remek írásnak tartanám ezt a riportot, ha a Mezőség vagy Aranyosvidék, akár a moldovai csángósóig ily gondos krónikája lenne, mert ezekről kevesebbet olvashatni lapjainkban. Ha ez lenne, hiszem hogy minden elem új és izgalmas lenne, tényeket elsőkézből közlő, a felfedezés izgalmát hordozó. (Egyébként eszembe jutnak itt a szerző nem is olyan rég közölt remek mikrószociográfiái is...) Messze elkanyarodtam az indításkor felvetett hasonlattól, s ha most visszatérek, fordítok egyet rajta még: él, tenyészik ez az érzékeny növény, de mintha több meddőt virágzatul, mint nemrég. (—i —S) IaPsZjeMlE 6. oldal