Megyei Tükör, 1971. április (4. évfolyam, 290-315. szám)

1971-04-08 / 296. szám

FILM-ABC Ahogy mondani szokás : egyidős a századdal. De — és ezt már nem bár­kiről lehet elmondani — olyan is, mint a század. Mint ez a mi­ huszadik századunk, amelyet annyit szidunk, és amelyre annyira büszkék vagyunk. És amelynek semmiképpen sem for­díthatnak hátat. Bunuel spanyol és hazátlan, humorista és kegyetlen, a­­teista és az embert istenítő ,racioná­lis és álmodozó, elkötelezett és füg­getlen, avantgardista és klasszikus... Majd minden filmje időzített bomba, mely a közönséggel való találkozás­kor botránnyá robban, de nincs talán egyetlen filmje sem, amely valahol valakiket — egy nemzetet, egy réte­get, egy osztályt — legfájóbb pontján ne érintett volna. Mint Picasso a mo­dern képzőművészet történetén, úgy vonul végig ez a másik nagy spanyol művész a filmtörténeten, magánosan és mégis mindenhol jelenlévően, gyak­ran istenítve s még gyakrabban fél­reértve. Első filmjének kezdő képsora hát­­borzongató nyitánnyal indítja életmű­vét, a teljes képmezőt feltöltő szem elé hatalmas borotva siklik, és való­sággal lehántja a szemhéjat. Nem, nem akarok azoknak a kommentáto­roknak hibájába esni, kik a legre­prezentatívabb szürrealista filmet, az Egy andalúz kutyá­t különböző elmé­letek, elsősorban a pszichoanalízis se­gítségével képről-képre megmagya­rázták. Hiszen ez a polgárpukkasztó, formaforradalmár pamflett éppen a­­zért alkottatott, hogy a kitaposott u­­tak nagyképű bölcsei bedőljenek ne­ki. Mégis — bizonyos, hogy Bunuel sem gondolt ilyesmire 1927-ben — ez a kép az életmű meghatározója lett, 1927-től máig Bunuel filmjei így, ilyen fájdalmas-kegyetlenül próbálják le­vágni tudatunkról az előítéleteket, a vakító hagyományokat, a hamis hitet, az illúziókat. „Ellensége v­agyok konvencionális erkölcsnek, a hagyo­­­mányos ködképeknek, a szentimenta­­lizmusnak, a társadalom minden er­kölcs, mocskának. Számomra a pol­gári erkölcs antierkölcs, mert három igazságtalan intézményen alapszik s a valláson, a hazán és a családon, va­lamint a társadalom egyéb oszlopain". De Bunuel nemcsak tagadni tud : „Teljesen ateista vagyok, hála isten­nek. .. Azt hiszem, az Istent az em­berben kell keresni..„A Filmtől azt várom, hogy tanúskodjék .. 1927-ig élete határozott vonalban haladt a mai Bunuel felé. 1900-ban Aragónia Calanda nevű helységében született, Aragóniában, mint Goya, művészeti példaképe, kinek stílusát filmnyelvre ültette, s sosem mondott le róla. A madridi egyetemen baráti társaságában van Garcia Lorca, Sal­vador Dali, Rafael­­ Alberti, Ortega y. Gasset. Nem filmesnek készül, minden művészet érdekli, s rengeteget tanul. A barátok és a tanulmányok hatása nem is marad el: egyre kritikusabb szemmel figyeli a világot, vele szüle­tett formaérzéke pedig mindinkább kifejlődik. Primo de Rivera diktatú­rája azonban Franciaországba kény­szeríti, s ettől kezdve élete szüntelen vándorlás Spanyolország, Franciaor­szág, Mexikó, az Egyesült Államok és Olaszország között. (Egy francia filmlexikon 1964-ig nyolc ilyen ország­változtatást jelöl életpályáján, de az adat nem tűnik a legpontosabbnak, és azóta is nőtt néhány számmal.) Franciaországban előbb kritikus, majd a soha eléggé el- és ki nem is­mert francia rendező s esztéta, Jean Epstein asszisztense. Mind közelebb sodródik a francia filmavantgardehoz, és 1927—30 között az Egy andaluz A­uryd-val és Az aranykor-ral betető­zi fejlődését. Mindkét film forgató­könyvét Salvador Dalival írta, s mind­kettő káprázatos képvilágú, abszurd, csupa fantasztikus mű, cselekmény, kinyomozható tartalom nélkül. És mindkettő óriási botrányt kavart. Az Egy andalúz kutya bizonyult idővel jelentősebbnek, mert ez esetben elke­rülhetetlen volt, hogy Az aranykor önismétlésnek tűnjék. Miben állhat egy ilyen film jelen­tősége ? Első látszatra csak filmtör­téneti csemegéről, a húszas évek Pá­rizsának számtalan, művészeti botrá­1927 — Un chien andalou (Egy an­dalúz kutya, francia) 1930 — Page d’or (Az aranykor, francia) 1932 — 1937 Las Hurdes (spanyol) 1946 — Gran Casino (mexikói) 1949 — El gran calavera (A nagy koponya, mexikói) Los olvidados (Elfeledettek, mexikói) 1950 — Susana (mexikói) 1951 — La híja del engano (A csaló­dás lánya, mexikói) La mujer sin amor (A szere­­telem nélküli asszony, mexi­kói) Subida al cielo (Fel az égbe,­­ mexikói)­1952 — El bruto (A durva, mexikói) Abismos de pasion (Cumbres borrascosas) (Üvöltő szelek, mexikói)­­ Robinson Crusoe (mexikói) El (Az, mexikói) 1953 — La ilusion viaja en tranvia (Villamosi illúziók, mexikói­ nya közül egyről van szó. Valójában azonban ezek a vad kísérletek, és még néhány társuk, bebizonyítottak valamit, azt hogy a film meglehet ka­landos cselekmény nélkül, és képír vágási-beállítási -trükkvívmányaikkal jelentős mértékben tov­ábbfejlesztették a film formanyelvét. A szürrealista film elmúlt, de a szürrealista ábrázolá­si mód tovább él, többek között éppen Bunuel műveinek sokhatású szuggesz­­tivításában. Mint annyi más szürrealis­ta műre, az Egy andalúz kutyá­ra is ta­lált Lautréamont híres, nem kevésbé szürrealista „kritikája" : „Szép, mint egy esernyő és egy varrógép kénysze­rű találkozása egy boncoló asztalon". De akinek szeme volt, már 1927-ben felismerte, hogy „Bunuel éles penge" (Jean Vigo). Két évvel Az aranykor kavarta botrány után Bunuel ismét Spanyol­­országban van, és ott is marad 1937- ig a Köztársaság szolgálatában. „A penge" végre értelmet nyer, amint megtalálta ezekben az években az iga­zi forradalom útját századunk jó né­hány művészeti forradamárával e­­gyütt. Öt évi otthon tartózkodásának alkotói eredménye mindössze negy­ven perc film, hanem ez a negyven perc remekmű a maga nemében, min­den idők egyik legjobb dokumentum­filmje, a Las Hurdes. Spanyolország egyik legelmaradottabb tartományá­ról van szó, hol azokban az évek­ben elképesztő nyomorban, szüntele­ 1954 — El rio y la muerte (A folyó és a halál, mexikói) 1955 — Ensayo de un crimen (La vi­da criminal de Archibald de la Cruz) (Archibald de la Cruz bűnös élete, mexikói) Cela s’apelle l’aurore (Haj­­nalodik, francia-olasz) 1956 — La mórt en ce jardin (Halál a kertben, francia-mexikói) 1958 — Nazarin (mexikói) 1959 — La fiévre monte á El Pao (A láz felmegy El Pao-ban, francia-mexikói) 1960 — The Young One (A fiatal lány, mexikó—USA) 1961 — Viridiana (spanyol) El angel exterminador (A végzet angyala, mexikói) 1963 —- Le journal d'une femme de cliambre (Egy szobalány nap­lója, francia) 1965 — Simon del desiert (Sivatagi Simon .mexikói) 1966 — La belle de jour (A nap szé­pe, francia) nál az éh­ és a szomjhalál küszöbén, a lélek és a test rettenetes betegsé­geiben szenvedve éltek a parasztok. Bunuel és operatőre, Eli J­otar, ma is megrázó hatást kiváltó képekbe fo­galmazták az itt tapasztaltakat. A Köztársaság azonban elbukik, Bunuel az Egyesült Államokba költö­zik. Itt szakít végleg­­ szürrealizmusá­nak alkotótársával, Salvador Dalival, aki éppen barátja rovására követi el egyikét hiíres „tréfáinak", eredményeképpen Bunuelnek amelynek távoz­nia kell az Egyesült Államokból , mint politikai szempontból „nem kí­vánatosnak". Mexikóba megy, és itt újra rendezéshez láthat. Azonnal a legmagasabb fokon bizonyít. Az el­feledettek máig a mexikói filmművé­szet legnagyobb alkotása. Ez az a film, amely már teljes egészében az érett Bunuel alkotása, s magán vise­li alkotója összetéveszthetetlenül e­gyéni stílusának valamennyi jegyét. A lesújtó tragédia hősei utcagyere­kek, akik a film főszereplője, Jaibo vezetésével gyilkolnak-rabolnak, nap­ról napra könyörtelenebbekké válnak áldozataikkal és egymással szemben is, mert a valóságot képtelenek elvi­selni. A nyomornegyedből, ahol él­nek, nem lehet elmenekülni, egyetlen (nem ki-) útjuk a vak bosszú a gyil­kosságig és a halálukig. Sorsukat Bu­nuel és ideális alkotótársa, a legna­gyobb mexikói operatőr, Gabriel Fi­gueroa, feszes szerkezetű, s mégis rémálomszerű, tökéletes filmmel mu­tatja be. Látszólagos szenvtelensége mögött vad düh ég, képei lángoló ví­ziók : joggal hasonlították ezt a fil­met a spanyol művészet aranykorá­nak zseniális alkotásaihoz Ezután Bunuel elsősorban Mexikó­ban szinte minden évben újabb film­mel jelentkezik. Vannak köztük gyen­gébb, megrendelésre készült alkotá­sok, de olyanok is, mint a Nazarin, ez a modern, mexikói Don Quijote, ki nem tudja áttörni megszállottságig emelkedő hitével sem az egyház, a társadalom és a rendőrség hármas falát, vagy mint A fiatal leány, a faj­üldözés, a képmutatás és ismét a val­lás ellen készült, klasszicista fogan­tatású vádirat.­ De mintha időnként Bunuelnek szük­sége lenne az éltető hazai levegőre. Mintha sem Franciaország, sem Me­xikó nem bírná ki sokáig valóban pengeélességű szellemét. 1961-ben ha­zalátogat, és — a spanyol hatóságok nem nagy örömére — elkészíti a hat­vanas évek egyik legjelentősebb filmjét, a Viridianá-t.­­Még utóélete is jellemző : Cannes-ban Spanyolor­szágot képviselte a fesztiválon, de vetítését a Vatikán tiltakozására be­tiltották spanyol földön. A francia kri­tika visont az utóbbi huszonöt év e­­gyik legjobb Párizsban játszott film­jének tartja.) Félelmetesen kegyetlen alkotás a Viridiana. Nem néhány jelenetének erőszakosságáért, hiszen ezek talán csak képi megfogalmazásuk miatt tűnnek visszataszítóbbaknak, mint a­­kárhány kalandfilm hasonló jelenetei. Hanem, mert Viridiana sorsának sem­milyen, bármilyen távoli, megnyugta­tó megoldását nem engedélyezi a rendező. Felnőttként, de gyerme­kien tiszta tudattal, a legérintetlenebb tudatlanságban löki az életbe hősnő­jét, hogy azután sorra rádöbbentse, sem a család, sem a hit, sem a jóság, (a jótékonykodás) ki nem emeli a hétköznapok mocsarából. Le kell mon­dania eszményeiről, meg kell aláz­­kodnia s be kell illeszkednie a társa­dalomba, hiába olyan, amilyennek megismerte. Kegyetlen film, hitetlen film a Viridiana, s annál inkább az, mert nagyon szép film, talán egyetlen Bunuel-filmben sincs ennyire helyén Goya ihlette képvilága, szürrealizmu­son nevelkedett képzelőereje. Gon­doljunk a Händel Hallelujah-ja mel­lett Utolsó dőzsölő koldusokból komponált vacsora-parafázisra ! Bunuel művészetének lényegét sűríti magába ez a klasszikus szépségű, lázálom-fo­­gantatású jelenet. De a Viridiana véglegesen sötét, a jövőt is tagadó képében talán maga Bunuel sem hisz. Vagy nem mer hin­ni ! Mert az utóbbi években, ismét külföldön készült filmjei közül több is hitet tesz a változtatás lehetősége mellett. Olykor mintegy sürgetve, kis­sé erőszakoltan, mint az Egy szoba­lány naplójá­ nak antifasiszta beállítá­sával. Mert Bunuel akár hisz, akár nem, de remél ! És minden eszköz­zel, néha elfulló hangon is­ figyelmez­tet ! Krizsán Zoltán BUNUEL FILMOGRÁFIA Látni! (Egy andalúz kutya) egyik este — régi Hímet láttam a té­vében és frakkos férfi hajolt, elbűvö­lő mosollyal a gyűrűkkel ékesített női kézre, szertartásszerű udvariasság­gal —, hogy a kézcsók is kezd kimen­ni a divatból, mint a sétapálca, a fiá­­ker, a valcer vagy a fátyol. Pedig mi­lyen kecsesen mozoghattak a lefátyo­lozott nők, sejtelmesek lehettek, mint egy napfelkelte a tengeren, s milyen megnyugtató lehetett egy Krúdy- re­gényből kilépő sétapálca, amint vé­gigkopogott a lőtéren. És a pincsi­­kutyák is kimentek a divatból, a fiúkét is, a kemény kalap is, lassan a kézcsók is elavul. Néha, amikor el­fáradok és megutálom magam vagy a világot, tudja isten, de szeretnék visszalépni vagy száz esztendőt. Hogy is lenne ? Fiúkét fel­hajtanék az éjfé­ TŰNŐDÉS li misén látott, lefátyolozott nőhöz, cukrot adnék a morgó pincsinek, macskát rajzolnék neki a homokba e­­züstfogantyús sétabotommal, ami ak­kor is nagyapámnál volt, amikor nagyanyámat megismerte -, aztán ke­zet csókolnék az ölembe siető nőnek, és megbotránkozva beszélgetnénk ar­ról a francia írónőről, aki cigarettázik, botrányokat csap él, uram bocsá’, nadrágban jár... De biztosan itt sem tetszene, itt se maradnék sokáig­­, hogy őszinte legyek, csak azért nem megyek vissza, mert esetleg közbejö­het valami, s akkor rostokolhatok itt, amíg bele nem dilizek és társalogha­tok saját ükapámmal. — Baj van a világgal — mondaná­m és nem tudná, hogy én vagyok az ükunokája. — Mindig is baj volt — mondanám én, és elvágyódó lenne a szemem, mint a Jancsó-filmek hőseinek. — S akkor mit csinálunk ? — lá­zadozna. — Nem lehet örökké csak pipálni. — Hinni kell — mondanám én és kihúznám magam. — Miben ? — Önmagunkban — letelném neki, aztán keresztülbucskáznék a fejemen és süllyednék az időben, egészen idá­ig, mert a mi századunk egészen más. Nem megnyugtatóbb, ó nem, talán még hóbortosabb mint az eddigiek, csak persze a kellékek változtak : a fátyolt a mini váltotta fel, a fiúkért a Trabant, a valcert a beat-zene, s a sé­tabotot ? Na, mi is van a sétabot he­lyett ? Sétabot van — a vezető nyu­gatnémet és francia divatlapok szerint újra visszajön divatba a sétapálca ! S ha a kézcsók kezd is elavulni — kivételek persze vannak, de ezek erő­sítik a szabályt — csúcsforgalomban már csókolóznak, s azért ez is valami "Bogdán László Eszembe jutott

Next