Megyei Tükör, 1971. április (4. évfolyam, 290-315. szám)

1971-04-08 / 296. szám

FILM-ABC Ahogy mondani szokás : egyidős a századdal. De — és ezt már nem bár­kiről lehet elmondani — olyan is, mint a század. Mint ez a mi'húszadik századunk, amelyet annyit szidunk, és amelyre annyira büszkék vagyunk. És amelynek semmiképpen sem for­díthatnak hátat. Bunuel spanyol és hazátlan, humorista és kegyetlen, a­­teista és az embert istenítő .racioná­lis és álmodozó, elkötelezett és füg­getlen, avantgardista és klasszikus... Majd minden filmje időzített bomba, mely a közönséggel való találkozás­kor botránnyá robban, de nincs talán egyetlen filmje sem, amely valahol valakiket — egy nemzetet, egy réte­get, egy osztályt — legfájóbb pontján ne érintett volna. Mint Picasso a mo­dern képzőművészet történetén, úgy vonul végig ez a másik nagy spanyol művész a filmtörténeten, magánosán és mégis mindenhol jelenlévőén, gyak­ran istenítve s még gyakrabban fél­reértve. Első filmjének kezdő képsora hát­­borzongató nyitánnyal indítja életmű­vét, a teljes képmezőt beltöltő szem elé hatalmas borotva siklik, és való­sággal lehántja a szemhéjat. Nem, nem akarok azoknak a kommentáto­roknak hibájába esni, kik a legre­prezentatívabb szürrealista filmet, az Egy andaluz kutyá-t különböző elmé­letek, elsősorban a pszichoanalízis se­gítségével képről-képre megmagya­rázták. Hiszen ez a polgárpukkasztó, formaforradalmár pamflctt éppen a­­zért alkottatott, hogy a kitaposott u­­tak nagyképü bölcsei bedőljenek ne­ki. Mégis — bizonyos, hogy Búnuel sem gondolt ilyesmire 1927-ben — ez a kép az életmű meghatározója lett, 1927-től máig Bunuel filmjei így, ilyen fájdalmas-kegyetlenül próbálják le­vágni tudatunkról az előítéleteket, a vakító hagyományokat, a hamis hitet, az illúziókat. „Ellensége v agyok a konvencionális erkölcsnek, a hagyo­mányos ködképeknek, a szentimenta­­lizmusnak, a társadalom mindén er­kölcs; mocskának. Számomra a pol­gári erkölcs antierkölcs, mert három igazságtalan intézményen alapszik s a valláson, a hazán és a családon, va­lamint a társadalom egyéb oszlopain". De Bunuel nemcsak tagadni tud : „Teljesen ateista vagyok, hála isten­nek. .. Azt hiszem, az Istent az em­berben kell keresni..„A Filmtől azt varom, hogy tanúskodjék .. 1927-iq élete határozott vonalban haladt a mai Bunuel felé: 1900-ban Aragónia Calanda nevű helységében született, Aragóniában, mint Goya, művészeti példaképe, kinek stílusát filmnyelvre ültette, s sosem mondott le róla. A madridi egyetemen baráti társaságában van Garcia Lorca, Sal­vador Dali, Rafael 'Alberti, Ortega y. Gasset. Nem filmesnek készül, minden művészet érdekli, s rengeteget tanul. A barátok és a tanulmányok hatása nem is marad el: egyre kritikusabb szemmel figyeli a világot, vele szüle­tett formaérzéke pedig mindinkább kifejlődik. Primo de Rivera diktatú­rája azonban Franciaországba kény­szeríti, s ettől kezdve élete szüntelen vándorlás Spanyolország, Franciaor­szág, Mexikó, az Egyesült Államok és Olaszország között. (Egv francia filmlexikon 1964-ig nyolc ilyen ország­változtatást jelöl életpályáján, de az adat nem tűnik a legpontosabbnak, és azóta is nőtt néhánv számmal.) Franciaországban előbb kritikus, majd a soha eléggé el- és ki nem is­mert francia rendező s esztéta, Jean Epstein asszisztense. Mind közelebb sodródik a francia filmavantgardehoz, és 1927—30 között az Egv andaluz A'uíyd-val és Az aranykor-ral betető­zi fejlődését. Mindkét film forgató­könyvét Salvador Dalival írta, s mind­kettő káprázatos képvilágú, abszurd, csupa fantasztikum mű, cselekmény, kinyomozható tartalom nélkül. És mindkettő óriási botrányt kavart. Az Egy andaluz kutya bizonyult idővel jelentősebbnek, mert ez esetben elke­rülhetetlen volt, hogv Az aranykor önismétlésnek tűnjék. Miben állhat egy ilyen tilm jelen­tősége ? Első látszatra csak filmtör­téneti csemegéről, a húszas évek Pá­rizsának számtalan, művészeti botrá­penge" végre értelmet nyer, amint megtalálta ezekben az években az iga­zi forradalom útját századunk jó né­hány művészeti forradamárával e­­gyütt. Öt évi otthon tartózkodásának alkotói eredménye mindössze negy­ven perc film, hanem ez a negyven perc remekmű a maga nemében, min­den idők egyik legjobb dokumentum­filmje, a Las Hurdes. Spanyolország egyik legelmaradottabb tartományá­ról van szó, hol azokban az évek­ben elképesztő nyomorban, szüntele-BUNUEL Látni! (Egy andalúz kutya) FILMOGRÁFIA 1927 — Un chien andalou (Egy an­dalúz kutya, francia) 1930 — PAge d’or (Az aranykor, francia) 1932 — 1937 Las Hurdes (spanyol) 1946 — Gran Casino (mexikói) 1949 — El gran calavera (A nagy koponya, mexikói) Los olvidados (Elfeledettek, mexikói) 1950 — Susana (mexikói) 1951 — La híja del engano (A csaló­dás lánya, mexikói) La mujer sin amor (A szere­­relem nélküli asszony, mexi­kói) Subida al cielo (Fel az égbe, • mexikói)-1952 — EJ bruto (A durva, mexikói) Abismos de pasion (Cumbres borrascosas) (Üvöltő szelek, mexikói) ^ Robinson Crusoe (mexikói) El (Az, mexikói) 1953 — La ilusion viaja cn tranvia (Villamosi illúziók, mexikói) 1954 — El rio y la muerte (A folyó és a halál, mexikói) 1955 — Ensayo de un crimen (La vi­da criminal de Archibald de la Cruz) (Archibald de la Cruz bűnös élete, mexikói) Cela s’apelle l’aurore (Haj­­nalodik, francia-olasz) 1956 — La mórt en ce jardin (Halál a kertben, francia-mexikói) 1958 — Nazarin (mexikói) 1959 — La fiévre monte á El Pao (A láz felmegy El Pao-ban, francia-mexikói) 1960 — The Young One (A fiatal lány, mexikó—USA) 1961 — Viridiana (spanyol) El angel exterminador (A végzet angyala, mexikói) 1963 —- Le journal d'une femme de cliambre (Egy szobalány nap­lója, francia) 1965 — Simon del desiert (Sivatagi Simon .mexikói) 1966 — La belle de jour (A nap szé­pe, francia) nya közül egyről van szó. Valójában azonban ezek a vad kísérletek, és még néhány társuk, bebizonyítottak valamit, azt hogv a film meglehet ka­landos cselekmény nélkül, és képír vágási-beállítási -trükkvívmányaikkal jelentős mértékben tov ábbfejlesztették a film formanyelvét. A szürrealista film elmúlt, de a szürrealista ábrázolá­si mód tovább él, többek között éppen Bunuel műveinek sokhatású szuggesz­­tivításában. Mint annyi más szürrealis­ta műre, az Egy andalúz kulyá-ra is ta­lált Lautréamont híres, nem kevésbé szürrealista „kritikája" : „Szép, mint egy esernyő és egv varrógép kénysze­rű találkozása egv boncoló asztalon". De akinek szeme volt, már 1927-ben felismerte, hogy „Bunuel éles penge" (Jean Vigo). Két évvel Az aranykor kavarta botrány után Bunuel ismét Spanyol­­országban van, és ott is marad 1937- ig a Köztársaság szolgálatában. „A nül az éh- és a szomjhalál küszöbén, a lélek és a test rettenetes betegsé­geiben szenvedve éltek a parasztok. Bunuel és operatőre, Eli J.otar, ma is megrázó hatást kiváltó képekbe fo­galmazták az itt tapasztaltakat. A Köztársaság azonban elbukik, Bunuel az Egyesült Államokba költö­zik. Itt szakít végleg .szürrealizmusá­nak alkotótársával, Salvador Dalival, aki éppen barátja rovására követi el egyikét Íiíres „tréfáinak", amelynek eredményeképpen Bunuelnek távoz­nia kell az Egyesült Államokból — mint politikai szempontból „nem kí­vánatosnak". Mexikóba megy, és itt újra rendezéshez láthat. Azonnal a legmagasabb fokon bizonyít: Az el­feledettek máig a mexikói filmművé­szet legnagyobb alkotása. Ez az a film, amely már teljes egészében az érett Bunuel alkotása, s magán vise­li alkotója összetéveszthetetlenül e­gyéni stílusának valamennyi jegyét. A lesújtó tragédia hősei utcagyere­kek, akik a film főszereplője, Jaibo vezetésével gyilkolnak-rabolnak, nap­ról napra könyörtelenebbekké válnak áldozataikkal és egymással szemben is, mert a valóságot képtelenek elvi­selni. A nyomornegyedből, ahol él­nek, nem lehet elmenekülni, egyetlen (nem ki-) útjuk a vak bosszú a gyil­kosságig és a halálukig. Sorsukat Bu­nuel és ideális alkotótársa, a legna­gyobb mexikói operatőr, Gabriel Fi­gueroa, feszes szerkezetű, s mégis rémálomszerű, tökéletes filmmel mu­tatja be- Látszólagos szenvtelensége mögött vad düh ég, képei lángoló ví­ziók : joggal hasonlították ezt a fil­met a spanyol művészet aranykorá­nak zseniális alkotásaihoz Ezután Bunuel elsősorban Mexikó­ban szinte minden évben újabb film­mel jelentkezik. Vannak köztük gyen­gébb, megrendelésre készült alkotá­sok, de olyanok is, mint a Nazarin, ez a modern, mexikói Don Quijote, ki nem tudja áttörni megszállottságig emelkedő hitével sem az egyház, a társadalom és a rendőrség hármas falát, vagy mint A fiatal leány, a faj­üldözés, a képmutatás és ismét a val­lás ellen készült, klasszicista fogan­tatásé vádirat., De mintha időnként Bunuelnek szük­sége lenne az éltető hazai levegőre. Mintha sem Franciaország, sem Me­xikó nem bírná ki sokáig válóban pengeélességű szellemét. 1961-ben ha­zalátogat, és — a spanyol hatóságok nem nagy örömére — elkészíti a hat­vanas évek egyik legjelentősebb filmjét, a Viridianá-t. (Méq utóélete is jellemző : Cannes-ban Spanyolor­szágot képviselte a fesztiválon, de vetítését a Vatikán tiltakozására be­tiltották spanyol földön. A francia kri­tika vi^ont az utóbbi huszonöt év e­­gyik legjobb Párizsban játszott film­jének tartja.) Félelmetesen kegyetlen alkotás a Viridiana. Nem néhány jelenetének erőszakosságáért, hiszen ezek talán csak kép; megfogalmazásuk miatt tűnnek visszataszítóbbaknak, mint a­­kárhánv kalandfilm hasonló jelenetei. Hanem, mert Viridiana sorsának sem­milyen, bármilyen távoli, megnyugta­tó megoldását nem engedélyezi a rendező. Felnőttként, de gyerme­kien tiszta tudattal, a legérintetlenebb tudatlanságban lökj az életbe hősnő­jét, hogy azután sorra rádöbbentse, sem a család, sem a hit, sem a jóság, (a jótékonykodás) ki nem emelj a hétköznapok mocsarából. Le kell mon­dania eszményeiről, meg kell aláz­­kodnia s be kell illeszkednie a társa­dalomba, hiába olyan, amilyennek megismerte. Kegyetlen film, hitetlen film a Viridiana, s annál inkább az, mert nagyon szép film, talán egyetlen Bunuel-filmben sincs ennyire helyén Goya ihlette képvilága, szürrealizmu­son nevelkedett képzelőereje. Gon­doljunk a Händel Hallelujah-ja mel­lett dőzsölő koldusokból komponált Utolsó vacsora-parafázisra ! Bunuel művészetének lényegét sűríti magúba ez a klasszikus szépségű, lázálom-fo­­gantatású jelenet. De a Viridiana véglegesen sötét, a jövőt is tagadó képében talán maga Bunuel sem hisz. Vagy nem mer hin­ni ! Mert az utóbbi években, ismét külföldön készült filmjei közül több is hitet tesz a változtatás lehetősége mellett. Olykor mintegy sürgetve, kis­sé erőszakoltan, mint az Egy szoba­lány naplóyd-nak antifasiszta beállítá­sával. Mert Bunuel akár hisz, akár nem, de remél I És minden eszköz­zel, néha elfulló hangon is'figyelmez­tet ! Krizsán Zoltán TŰNŐDÉS Eszembe jutott egyik este — régi Hímet láttam a té­vében és írakkos lérii hajolt, elbűvö­lő mosollyal a gyűrűkkel ékesített női kézre, szertartásszerű udvariasság­gal —, hogy a kézcsók is kezd kimen­ni a divatból, mint a sétapálca, a liá­­ker, a valcer vagy a fátyol. Pedig mi­lyen kecsesen mozoghattak a lefátyo­lozott nők, sejtelmesek lehettek, mint egy napfelkelte a tengeren, s milyen megnyugtató lehetett egy Krúdy- re­gényből kilépő sétapálca, amint vé­gigkopogott a lőtéren. És a pincsi­­kutyák is kimentek a divatból, a fiákét is, a kemény kalap is, lassan a kézcsók is elavul. Néha, amikor el­fáradok és megutálom magam vagy a világot, tudja isten, de szeretnék visszalépni vagy száz esztendőt■ Hogy is lenne ? Fiákét tel hajtanék az éjfé­li misén látott, lefátyolozott nőhöz, cukrot adnék a morgó pincsinek, macskát rajzolnék neki a homokba e­­zűstlogantyús sétabotommal, ami ak­kor is nagyapámnál volt, amikor nagyanyámat megismerte -, aztán ke­zet csókolnék az elembe siető nőnek, és megbotránkozva beszélgetnénk ar­ról a francia Írónőről, aki cigarettázik, botrányokat csap és, uram bocsa’, nadrágban jár... De biztosan itt sem tetszene, itt se maradnék sokáig s, hogy őszinte legyek, csak azért nem megyek vissza, mert esetleg közbejö­het valami, s akkor rostokolhatok itt, amíg bele nem dilizek és társalogha­tok saját ükapámmal. — Baj van a világgal — mondaná ö és nem tudná, hogy én vagyok az ükunokája. — Mindiq is baj volt — mondanám én, és elvágyódó lenne a szemem, mint a Jancsó-lilmek hőseinek. — S akkor mit csinálunk ? — lá­zadozna. — Nem lehet örökké csak pipálni. — Hinni kell — mondanám én és kihúznám magam. — Miben ? — Önmagunkban — letelném neki, aztán keresztülbucskáznék a lejemen és süllyednék az időben, egészen idá­ig, mert a mi századunk egészen más. Nem megnyugtatóbb, ó nem, talán még hóbortosabb mint az eddigiek, csak persze a kellékek változtak : a látyolt a mini váltotta fel, a fiákért a Trabant, a valcert a beat-zene, s a sé­tabotot ? Na, mj is van a sétabot he­lyett ? Sétabot van — a vezető nyu­gatnémet és Irancia divatlapok szerint újra visszajön divatba a sétapálca I S ha a kézcsók kezd is elavulni — kivételek persze vannak, de ezek erő­sítik a szabályt — csúcsiotgaiomban már csókolóznak, s azért ez is valami "Bogdán László

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék