Megyei Tükör, 1971. május (4. évfolyam, 316-341. szám)

1971-05-06 / 320. szám

IKÖR - F­ olyam szám A PARTEVFORDU­O TISZTELETÉRE Színház és népszolgálat Minden művészet, amely hatni próbál az emberek tuda­tára, tisztázza céljait. Mosta­nában sok szó esik a népszol­gálatról, mely a mindenkori művészet alapvető feladata. Nem új a fogalom, a görög tragédiáktól máig lehet nyomon követni ezt a szándékot a mű­vészet termékeiben, de igazi tartalmát, eszmei tisztulását talán nem is olyan régen ta­lálta meg ez a gondolat. Lehet-e igazi művészet anélkül, hogy azt a közeget szolgálná, a­gének tulajdonképpen csak a színház elhullatott morzsái kellenek, mindaz pedig, ami a városi ember, vagy éppen az értelmiség gondolat- és érze­lemkörébe tartozik, idegen tő­le Számtalan előadás győzött meg ennek az ellenkezőjéről. Hamis szemlélet s durva leér­tékelés, hogy a falvak népének csak a maga életéről szóló művek kellenek, hogy a munkás csak a munkások éle­téről akar hallani. Az egysze­rű ember sokkal fogékonyabb esztendei munka után az új színházi termet avattuk, a gi­­dófalviak egy szekérderék friss fehér kenyeret küldtek az ün­neplő színháznak. Lehet, hogy frázisnak hangzik ez, de úgy érezzük, jelkép inkább, igazi, őszinte tartalmú szimbólum,­ a szellem kenyeréért járt az a szekérderéknyi cserébe friss búzakenyér. A társulat viszo­nyát közönségéhez mindig alapvetően meghatározza társulaton belüli viszony. Ugy­a­nis éveken át ez a színház, mint 1926. június 20-án több mint 1­500 dohánygyári munkás lépett sztrájkba, követelve az embersé­ges bánásmódot és a bérek ön­kényes csökkentésének beszünte­tését. A Székely Nép 1926. év­folyamának 47. száma a sztrájk okairól a következőképpen tudó­sított : ....... a munkások hely­zete napról napra rosszabbodott, amióta Mihalache igazgató áll a gyár élén. A munkások több ízben járultak az igazgató elé, kérve, hogy bánjon humánusan velük, s most, mikor a drágasá­got nem lehet bírni, a munkadí­jakat ne redukálja. Az igazgató minden esetben elutasította a munkások kérését, s azzal bo­csátotta el őket, hogy ,, akinek nem tetszik, takarodjék ki a gyár kapuján“ (! !). A munkások, mi­után az addig szokásos 40 szá­zalék prémium helyett csak 5—6 százalékot kaptak, elhagyták a gyár területét. Másnap reggel alig 40—50, nagyobbrészt nap­számos igyekezett az üzem­be. Szakmunkások hiányában azonban nem tudták megindí­tani a gépeket. A dohánygyári­ak nem folytatták bérharcukat ,azott munkaszünet, társadalmi­szociális juttatások és a munká­sok szavatolt sztrájkjoga. Az államhatalom helyi szer­vei sok „drákói“ intézkedéssel próbálták megbénítani a vidék kereskedelmét, iparát. A­­ Brassói Lapok 1926. július 9-i számában olvashatunk a kézdi vásárhelyi kereskedőknek a sérelmes, új zárórarendelet el­len indított mozgalmáról. Pana­szaikkal küldöttség kereste fel a főispánt. A magas adók megállapításá­nál nem vették figyelembe a gazdasági válság okozta nehéz megélhetési viszonyokat. Brassói Lapok 1926. évi 126. szá­­­mában megjelent cikk arról pa­naszkodott, hogy a kereskedők, iparosok létét ezért „veszély fe­nyegeti“. Miután az adópolitika ellen hasztalan próbálkoztak, nem cso­dálkozhatunk, ha 1935-ben a mé­szárosok a húsárak felemelése érdekében indítottak harcot. A Székely Nép 1935. augusztus 25-i számában Mészárossztrájk címmel közlemény jelent meg. Miután a Sepsiszentgyörgy városi Kommunisták között mely kitermeli minden szelle­mi-művészi alkotás létrehozóit, s mely anyagi alapokat teremt a művészet virágzásához ? Ba­nálisan egyszerű kérdés ez, a feltolakvó válasz csak egyet­len szó lehet: nem. A művé­szetnek, ma inkább, mint bár­mikor, a megtartó tömegek törekvéseit kell szolgálnia, ab­ban a dialektikus értelemben, hogy e törekvések jobbítását, igazítását is vállalja. A nép­szolgálat alkotói-művészi alá­zatot is jelent, de ez az alázat egyszerre szól a művészet lé­nyegéhez és a művészetet be­fogadó közeghez: a néphez. Nem kiszolgálás tehát, hanem a gondolat fegyvereivel való állandó harc, a nép lelki arcu­latának kimunkálásáért, a leg­szebb és legjobb­ emberi szán­dékok elültetéséért és gondo­zásáért. A népszolgálat déka mindig egy lépéssel szán­a tömegtudat előtt jár, annak irányt mutató sarkcsillaga. A sepsiszentgyörgyi Álla­mi Magyar Színház négy mű­vészével folytatott beszélgeté­sünk témájául ezért válasz­tottuk a népszolgálat gondola­tát. A beszélgetés rapszodikus volt, mint minden olyan esz­mecsere, amelynek érzelmi töltete túlmutat szikár szabá­lyokon, minden művészember számára legszentebb személyes ügy is egyúttal. A négy mű­vész : FEKETE GYULA, VÖL­­GYESI ANDRÁS rendező, MOLNÁR GIZELLA, LÁSZLÓ KÁROLY. A gondolatok egy­becsendülnek, s tartalmi repli­­kázásaikban is kiegészítik egymást, úgy tűnik, erőltetett formaság lenne a többszemé­lyes párbeszéd szereplőinek nevét külön-külön egy-egy be­kezdés élére odaírni. ★ — Ebben a színházban népszolgálat története, a szán­a­dék megszületése és érvényre juttatása szinte teljesen azo­nos a színház huszonhárom éves történetével. Mert mi másért született volna egyál­talán a sepsiszentgyörgyi tár­sulat annak idején, ha­nem ép­pen azért, hogy Háromszék és a környező székelység szolgá­latát vállalja. Minden kezdet romantikus, minden kezdet hőskor egy kicsit, s ez ránk, szentgyörgyi színészekre is áll. Nem az emlékek mindent megszépítő hatalma teszi fe­lejthetetlenné a kezdetet, ha­nem az a munka, amit a Ko­lozsvárról Szentgyörgyre sza­kadt kisszámú együttes vég­zett ... Könnyű volt ? Szinte elképzelhetetlenül Nem­ ne­héz. Szántatlan tarlóba vágtuk az ekét, s csak az adott erőt a folytatáshoz mindig, hogy a barázdákból az emberség iga­zi lappangó kincsei kerültek lényre. Egyszerűbben fogal­mazva : nemcsak színjátszást kellett teremtenünk, de közön­séget is szerezni ennek a szín­háznak. Most, egy negyed év­század múltán lemérhető az eredmény. Azt hiszem, sűrű falujárásunknak is köze ahhoz, hogy a Székelyföld van vidéke ma a hat magyar szín­e házunk leghálásabb ,,vadász­­területe". — Sokan azt hinnék, hogy a falvak színházjáró-közönsé­annál, mint ahogy azt e fajta teóriák kitalálói hitték. Soha nem a vélt, vagy valóban bo­nyolult darabok buktak meg falun, csak a rossz darabok buktak meg — a dolgok rend­je szerint. Németh László, Saul Lewitt, Tenessee W. éppúgy érdekli ma a székely falvak színházlátogatóit, mint Tamási Áron, Móricz Zsigmond vagy Mikes és Gábor Áron történe­te. Gondunk nem az már, hogy mit nem lehet falura vinni, ha­nem az inkább, hogyan tud­nánk a városi előadással azo­nos szinten játszani a legeldu­gottabb települések kultúrott­­honainak színpadain is. — A falu és a színház első találkozása — amit számtalan­szor megadatott átélnünk — talán a művészember legna­gyobb, életre szóló élménye. Nemcsak Háromszék, Csik és Udvarhely falvak jártak be, de átkalandoztunk a szomszé­dos vidékek magyar szórvány­­falvaiba is, a Fogaras-vidéki Halmágyba, Mohába, a Kőha­lom melletti Olthévizre, Dalk­­ra, Szeben környékére is. Ezek az előadásaink színházunk tör­ténetében a legtöbbet vállaló, legértékesebb próbálkozása­ink. Az anyanyelvi művészet­tel való találkozás ritka él­ményét kapták ezek a falvak, s hogy felejthetetlenné vált számukra az egyszeri kapcso­lat, mi sem igazolja jobban, mint az, hogy búcsúzáskor mindenütt azt köszönték . Vi­szontlátásra. — Ha a nép szolgálatot szívből és hivatásként vállal egy szín­ház, akkor ennek az együttes­nek e szolgálat jegyében kell formálódnia. Hitem szerint csak olyan közösség alkalmas erre, amely nem néhány sztár csillogására vagy ál-csillogá­­sára épül, hanem összeforrolt, egyszándékú kollektíva. A színház és a nép kapcsolata nem érhet véget a függöny le­­gördültekor, ez a kapcsolat el­szakíthatatlan szál, barátság szinte. A kontaktus legyen olyan sűrű, hogy a művész váljék személyes ismerősévé közönségének, akit nemcsak az előadást kísérő taps érdekel, hanem annak a közösségnek minden gondja, öröme, ahol éppen játszik. nép párbeszéde A színház és a az előadások után is folytatódik. De akkor sikerülhet csupán ez, ha a színpadról nem felszínes jel­szavakba csomagolt üzenetet közlünk a közönséggel, hanem az igazi emberi jellemek, érzé­sek és konfliktusok nyelvére fordított eszméket és gondola­tokat. Hogy ez teljes érvé­nyű lehessen, szerinte nagyobb véleményünk önállóságot kell biztosítani színházainknak műsorterveik összeállításában. Hiszen ki tudná jobban, mint a színház közössége, hogy mit vár a néző ? ! — A népszolgálat népneve­lés egyúttal. De ahhoz, hogy nevelhessünk, olyan kapcsola­tot kell kialakítanunk a kö­zönséggel ,hogy hitele legyen előtte szavainknak. Nem egy­szerű e kötés megteremtése. A falu megnyerése leginkább a közeledés formájától függ. Több mint húsz esztendő mun­kája igazolja ezt. Amikor tíz egy összeforrott, összetartó család. Ezt a közösséget senki­nek nincs joga sem személyi érdekből sem ál-esztétikai szempontokkal bomlasztani. Ki előbb, ki később került ehhez a színházhoz. Nem az időbeni prioritás számít, csak a tehet­ség és a jószándék lehet ér­tékmérő közöttünk Egy jó színházi közösségben volta­képpen soha nem adódhat olyan helyzet, hogy kiégett, használhatatlan művészekről beszéljünk. Közös gondunk kell legyen, hogy mindenki számára megtaláljuk azt a leg­megfelelőbb feladatot, amel­­­lyel a társulatot és a közönsé­get szolgálhatja, s emberi, mű­vészi kielégülést is Az idősebb nemzedék nyerhet. óhaja, hogy legalább annyit dolgoz­hassák még, amennyit eddig dolgozott. Elsősorban azért a közönségért, amely egy ne­gyed évszázadon át szivébe fogadta. gi — A népszolgálat nemzetisé­öntudatunk­­ ápolását jelenti. Óriási szerepe van eb­is­ben a színháznak. Olyan mű­sortervet kell összeállítani, mely e nemzetiség múltját és jelenét tárja fel, objektiv tük­re a romániai magyarság kiségének. Sokat tett ezért fel­szentgyörgyi színház, még töb­­­bet kell tennie. A klasszikus és kortárs magyar drámairo­dalom értékeinek tolmácsolása mellett módot kell találni ar­ra, hogy a magyar költészetet is eljuttassuk a néphez, amely­ről és amelyért íródott. Ez egyúttal a művészi erők jobb kihasználását is szavatolná. — Két évtizeden át közön­séget neveltünk Ez mintha lanyhult volna mostanában. Az ifjúság és a színház kap­csolatára gondolunk, mely la­za és esetleges az években. Pedig a jövő utóbbi szín­házlátogató közönsége a mai fiatalok közül kell kikerüljön majd. Többet kell gondolnunk e kérdésben, s főleg többet kell tenni megnyugtató meg­oldására. Tanároknak és szín­házi embereknek egyaránt. Szivén ütő tény az, hogy egy olyan iskolavárosban, mint Sepsiszentgyörgy, szinte lehe­tetlen ma egy diákbérletet összehozni. • Hat magyar színházunk van az országban. E hat szín­ház hat egyéni arculatú közös­­ség, de egyetlen, azonos szán­dékú nagy közösséggé is kell válniuk. A népszolgálat felada­tát egyaránt kell vállalnia szatmári, kolozsvári, temesvá­­­ri vagy sepsiszentgyörgyi szín­háznak. Többet jártunk falura mint a másik öt együttes ? Ha mást nem, ezt eltanulhatják tőlünk. Hiszen mind a hat színház azért a népért, nem­zetiségért van, amely eltartja és megtartja őket. Csikszentsimonbci­ mondotta egyszer egy egyszerű székely ember: „Vannak színházak, amelyek megtisztelve érzik magukat, ha ebbe a faluba el­jöhetnek, s vannak olyanok is, amikor úgy néz ki, mi kell erősen megtisztelve ér­ezzük magunkat." El lehet gondolkodni ezen is. Magyari Lajos Adalékok a háromszéki társadalmi mozgalomhoz Munkásmozgalmak a századelőn következetesen a végső győzele­mig. A Brassói Lapok 138. június 24-i száma már beszámolt arról, hogy két nap múlva „Crisan Zakariás prefektus közbenjárá­sára feladták a bérharcot". Egy küldöttség útján „memorandu­mot" nyújtottak be a munkaügyi miniszterhez. A főispán távirat­­­ban kereste meg az Állami Mo­nopóliumok Bukaresti Igazgató­ságát, (R.M.S.) kérve egy bizott­ság kiküldését, a munkásság sérelme­inek a felülvizsgálását. A kiküldött vezérfelügyelő és vezérigazgató hiába vizsgálta ki az ügyet. A Brassói Lapok jú­nius 30-i száma a bérharc „szo­morú, de egyben szokatlan epi­lógusáról“ számolt be. Elbocsá­tották azt a hat bizalmit, akik részt vettek a dolgozók buka­resti küldöttségében. „Hiába volt a munkásság tiltakozása, a dohánygyári igazgató hajthatat­lan maradt.“ Ezt az elhatározását a továbbiakban, a közvélemény nyomására mégis meg kellett változtatnia, mert a hat munkás egy csomó törvényszéki herce­hurca után továbbra is a gyárban dolgozott. A gyár igazgatósága a későb­biekben jól előkészített akció­val állította félre a bérharcok érdekében tevékenykedő szak­­szervezeti vezetőket. 1928-ban a személyzetre kiterjedő egészség­­ügyi vizsgálatot rendelt el. tiszti főorvos az ilyen munkáso­­­kat egytől-egyig „beteg“-nek nyilvánította, s ezen a címen ki­vétel nélkül mindeniket nyugbé­­reztette, így távolítottak el a gyárból 30, a munkások érdekei­ért harcoló dolgozót. Egy másik elbocsátási alkal­mat jelentettek az állami válla­latokban gyakran elrendelt nyelvvizsgák. Aki elbukott, an­nak el kellett hagynia munka­helyét. 1931-ben például sikerte­len vizsga következtében elbo­csátották majdnem az összes erdélyi magyar vasutasokat. A brassói felügyelőség területén 40 családos, nagyrészt három­széki fűtő, mozdonyvezető és váltóőr veszítette el az állását. A dohánygyár munkásai közt is gyakran rendeltek el hasonló nyelvvizsgákat, így ennek gyárnak a munkássága teljesen a ki volt szolgáltatva az igazgató­ság kénye-kedvének. 1929-ben a szomszédos textilgyár kisebb létszámú, de szervezet­tebb munkássága három hétig tartó bérharcával olyan kollek­tív szerződést erőszakolt ki ma­gának, amellyel méltán büszkél­kedhet­ik a párt vezette munkás­­mozgalmunk története. A kivívott jogok között szere­pelt a napi nyolcórás munka­idő, a fizetéses szabadságok be­vezetése, a munkabérek 20 szá­zalékos emelése, a május 1-i dí­tanács megtagadta kérésüket, naponta egyetlen marhát vág­tak, de csak azért, hogy iparen­gedélyüket el ne vehessék. Külön cikkben tudósított a Székely Nép a következő évben is, augusztus 23-án Részleges mészárossztrájk címmel. Július­ban a mészárosok hét aláírással „memorandumot“ nyújtottak be minden felettes szervhez, me­lyekben sötét színekkel festették le szomorú helyzetüket. Mivel lépések nem történtek helyze­tük javítására, augusztus elsején megkezdték a sztrájkot, amely a lap tanúsága szerint ........ há­rom hét óta változatlanul tart. .. Csak marhahúst lehet kapni, a szárnyaspiacosok nagy örömére, akik nem is mulasztják el ki­használni a húshiány miatt fe­léjük irányult nagy érdeklő­dést“. Továbbá követelték a vá­góhídon uralkodó „ázsiai állapo­tok“ megszüntetését is (vízhiány, ajtók, ablakok hiánya, stb.) „Kíváncsiak vagyunk, hogy mikor fog eldőlni a nagy kérdés, s meddig marad egy város mar­hahúskosztra szorítva“ — fe­jezte be sorait­­ a cikkíró. A mészárosok követeléseiért folyó harc nem szűnt meg a kö­vetkező években sem. Még 1939. július 30-án is a Bajok a mészár­szék körül című tudósítást ol­vashattuk. A fent leírt események is i­­gazolják, hogy ebben a nehéz időszakban megyénkben is je­lentkezett a kisiparosok és kis­kereskedők elszegényedési folya­mata. Ezért közeledtek a dolgo­zó tömegek érdekeihez, s ezért néha a munkásság hagyományos harci eszközét, a sztrájkot is igénybe vették. Miután az ügyvédeket újabb sérelem érte, a számukra előny­telen új bírósági ügyrend beve­zetésével — csak a délután 1 és 7 óra közötti tárgyalásokat engedélyezték — 1926. március 21-én sztrájkba léptek. Ez a mozgalom egész Erdélyre kiter­jedő általános sztrájk méreteit öltötte. Részleteiről a Székely Nép 3., 22. és 30. számai tájékoz­tattak. Utóbbi április 18-án írt a sztrájk felfüggesztéséről. „Cu­­dorba igazságügyminiszter ma­gához kérette az erdélyi ügyvé­deket, hogy velük a kifogásolt rendelkezések módosítását meg­tárgyalja“. A Brassói Lapok 160., július 20-án megjelent száma arról tu­dósított, hogy a háromszéki ügy­védi kar emlékiratban fordult az igazságügyminiszterhez. Ebből következtethetünk, hogy sérel­meiket nem kielégítően orvosol­hatták. (folytatjuk) Gazda László

Next