Megyei Tükör, 1971. május (4. évfolyam, 316-341. szám)
1971-05-06 / 320. szám
IKÖR - F olyam szám A PARTEVFORDUO TISZTELETÉRE Színház és népszolgálat Minden művészet, amely hatni próbál az emberek tudatára, tisztázza céljait. Mostanában sok szó esik a népszolgálatról, mely a mindenkori művészet alapvető feladata. Nem új a fogalom, a görög tragédiáktól máig lehet nyomon követni ezt a szándékot a művészet termékeiben, de igazi tartalmát, eszmei tisztulását talán nem is olyan régen találta meg ez a gondolat. Lehet-e igazi művészet anélkül, hogy azt a közeget szolgálná, agének tulajdonképpen csak a színház elhullatott morzsái kellenek, mindaz pedig, ami a városi ember, vagy éppen az értelmiség gondolat- és érzelemkörébe tartozik, idegen tőle Számtalan előadás győzött meg ennek az ellenkezőjéről. Hamis szemlélet s durva leértékelés, hogy a falvak népének csak a maga életéről szóló művek kellenek, hogy a munkás csak a munkások életéről akar hallani. Az egyszerű ember sokkal fogékonyabb esztendei munka után az új színházi termet avattuk, a gidófalviak egy szekérderék friss fehér kenyeret küldtek az ünneplő színháznak. Lehet, hogy frázisnak hangzik ez, de úgy érezzük, jelkép inkább, igazi, őszinte tartalmú szimbólum, a szellem kenyeréért járt az a szekérderéknyi cserébe friss búzakenyér. A társulat viszonyát közönségéhez mindig alapvetően meghatározza társulaton belüli viszony. Ugyanis éveken át ez a színház, mint 1926. június 20-án több mint 1500 dohánygyári munkás lépett sztrájkba, követelve az emberséges bánásmódot és a bérek önkényes csökkentésének beszüntetését. A Székely Nép 1926. évfolyamának 47. száma a sztrájk okairól a következőképpen tudósított : ....... a munkások helyzete napról napra rosszabbodott, amióta Mihalache igazgató áll a gyár élén. A munkások több ízben járultak az igazgató elé, kérve, hogy bánjon humánusan velük, s most, mikor a drágaságot nem lehet bírni, a munkadíjakat ne redukálja. Az igazgató minden esetben elutasította a munkások kérését, s azzal bocsátotta el őket, hogy ,, akinek nem tetszik, takarodjék ki a gyár kapuján“ (! !). A munkások, miután az addig szokásos 40 százalék prémium helyett csak 5—6 százalékot kaptak, elhagyták a gyár területét. Másnap reggel alig 40—50, nagyobbrészt napszámos igyekezett az üzembe. Szakmunkások hiányában azonban nem tudták megindítani a gépeket. A dohánygyáriak nem folytatták bérharcukat ,azott munkaszünet, társadalmiszociális juttatások és a munkások szavatolt sztrájkjoga. Az államhatalom helyi szervei sok „drákói“ intézkedéssel próbálták megbénítani a vidék kereskedelmét, iparát. A Brassói Lapok 1926. július 9-i számában olvashatunk a kézdi vásárhelyi kereskedőknek a sérelmes, új zárórarendelet ellen indított mozgalmáról. Panaszaikkal küldöttség kereste fel a főispánt. A magas adók megállapításánál nem vették figyelembe a gazdasági válság okozta nehéz megélhetési viszonyokat. Brassói Lapok 1926. évi 126. számában megjelent cikk arról panaszkodott, hogy a kereskedők, iparosok létét ezért „veszély fenyegeti“. Miután az adópolitika ellen hasztalan próbálkoztak, nem csodálkozhatunk, ha 1935-ben a mészárosok a húsárak felemelése érdekében indítottak harcot. A Székely Nép 1935. augusztus 25-i számában Mészárossztrájk címmel közlemény jelent meg. Miután a Sepsiszentgyörgy városi Kommunisták között mely kitermeli minden szellemi-művészi alkotás létrehozóit, s mely anyagi alapokat teremt a művészet virágzásához ? Banálisan egyszerű kérdés ez, a feltolakvó válasz csak egyetlen szó lehet: nem. A művészetnek, ma inkább, mint bármikor, a megtartó tömegek törekvéseit kell szolgálnia, abban a dialektikus értelemben, hogy e törekvések jobbítását, igazítását is vállalja. A népszolgálat alkotói-művészi alázatot is jelent, de ez az alázat egyszerre szól a művészet lényegéhez és a művészetet befogadó közeghez: a néphez. Nem kiszolgálás tehát, hanem a gondolat fegyvereivel való állandó harc, a nép lelki arculatának kimunkálásáért, a legszebb és legjobb emberi szándékok elültetéséért és gondozásáért. A népszolgálat déka mindig egy lépéssel szána tömegtudat előtt jár, annak irányt mutató sarkcsillaga. A sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház négy művészével folytatott beszélgetésünk témájául ezért választottuk a népszolgálat gondolatát. A beszélgetés rapszodikus volt, mint minden olyan eszmecsere, amelynek érzelmi töltete túlmutat szikár szabályokon, minden művészember számára legszentebb személyes ügy is egyúttal. A négy művész : FEKETE GYULA, VÖLGYESI ANDRÁS rendező, MOLNÁR GIZELLA, LÁSZLÓ KÁROLY. A gondolatok egybecsendülnek, s tartalmi replikázásaikban is kiegészítik egymást, úgy tűnik, erőltetett formaság lenne a többszemélyes párbeszéd szereplőinek nevét külön-külön egy-egy bekezdés élére odaírni. ★ — Ebben a színházban népszolgálat története, a szánadék megszületése és érvényre juttatása szinte teljesen azonos a színház huszonhárom éves történetével. Mert mi másért született volna egyáltalán a sepsiszentgyörgyi társulat annak idején, hanem éppen azért, hogy Háromszék és a környező székelység szolgálatát vállalja. Minden kezdet romantikus, minden kezdet hőskor egy kicsit, s ez ránk, szentgyörgyi színészekre is áll. Nem az emlékek mindent megszépítő hatalma teszi felejthetetlenné a kezdetet, hanem az a munka, amit a Kolozsvárról Szentgyörgyre szakadt kisszámú együttes végzett ... Könnyű volt ? Szinte elképzelhetetlenül Nem nehéz. Szántatlan tarlóba vágtuk az ekét, s csak az adott erőt a folytatáshoz mindig, hogy a barázdákból az emberség igazi lappangó kincsei kerültek lényre. Egyszerűbben fogalmazva : nemcsak színjátszást kellett teremtenünk, de közönséget is szerezni ennek a színháznak. Most, egy negyed évszázad múltán lemérhető az eredmény. Azt hiszem, sűrű falujárásunknak is köze ahhoz, hogy a Székelyföld van vidéke ma a hat magyar színe házunk leghálásabb ,,vadászterülete". — Sokan azt hinnék, hogy a falvak színházjáró-közönséannál, mint ahogy azt e fajta teóriák kitalálói hitték. Soha nem a vélt, vagy valóban bonyolult darabok buktak meg falun, csak a rossz darabok buktak meg — a dolgok rendje szerint. Németh László, Saul Lewitt, Tenessee W. éppúgy érdekli ma a székely falvak színházlátogatóit, mint Tamási Áron, Móricz Zsigmond vagy Mikes és Gábor Áron története. Gondunk nem az már, hogy mit nem lehet falura vinni, hanem az inkább, hogyan tudnánk a városi előadással azonos szinten játszani a legeldugottabb települések kultúrotthonainak színpadain is. — A falu és a színház első találkozása — amit számtalanszor megadatott átélnünk — talán a művészember legnagyobb, életre szóló élménye. Nemcsak Háromszék, Csik és Udvarhely falvak jártak be, de átkalandoztunk a szomszédos vidékek magyar szórványfalvaiba is, a Fogaras-vidéki Halmágyba, Mohába, a Kőhalom melletti Olthévizre, Dalkra, Szeben környékére is. Ezek az előadásaink színházunk történetében a legtöbbet vállaló, legértékesebb próbálkozásaink. Az anyanyelvi művészettel való találkozás ritka élményét kapták ezek a falvak, s hogy felejthetetlenné vált számukra az egyszeri kapcsolat, mi sem igazolja jobban, mint az, hogy búcsúzáskor mindenütt azt köszönték . Viszontlátásra. — Ha a nép szolgálatot szívből és hivatásként vállal egy színház, akkor ennek az együttesnek e szolgálat jegyében kell formálódnia. Hitem szerint csak olyan közösség alkalmas erre, amely nem néhány sztár csillogására vagy ál-csillogására épül, hanem összeforrolt, egyszándékú kollektíva. A színház és a nép kapcsolata nem érhet véget a függöny legördültekor, ez a kapcsolat elszakíthatatlan szál, barátság szinte. A kontaktus legyen olyan sűrű, hogy a művész váljék személyes ismerősévé közönségének, akit nemcsak az előadást kísérő taps érdekel, hanem annak a közösségnek minden gondja, öröme, ahol éppen játszik. nép párbeszéde A színház és a az előadások után is folytatódik. De akkor sikerülhet csupán ez, ha a színpadról nem felszínes jelszavakba csomagolt üzenetet közlünk a közönséggel, hanem az igazi emberi jellemek, érzések és konfliktusok nyelvére fordított eszméket és gondolatokat. Hogy ez teljes érvényű lehessen, szerinte nagyobb véleményünk önállóságot kell biztosítani színházainknak műsorterveik összeállításában. Hiszen ki tudná jobban, mint a színház közössége, hogy mit vár a néző ? ! — A népszolgálat népnevelés egyúttal. De ahhoz, hogy nevelhessünk, olyan kapcsolatot kell kialakítanunk a közönséggel ,hogy hitele legyen előtte szavainknak. Nem egyszerű e kötés megteremtése. A falu megnyerése leginkább a közeledés formájától függ. Több mint húsz esztendő munkája igazolja ezt. Amikor tíz egy összeforrott, összetartó család. Ezt a közösséget senkinek nincs joga sem személyi érdekből sem ál-esztétikai szempontokkal bomlasztani. Ki előbb, ki később került ehhez a színházhoz. Nem az időbeni prioritás számít, csak a tehetség és a jószándék lehet értékmérő közöttünk Egy jó színházi közösségben voltaképpen soha nem adódhat olyan helyzet, hogy kiégett, használhatatlan művészekről beszéljünk. Közös gondunk kell legyen, hogy mindenki számára megtaláljuk azt a legmegfelelőbb feladatot, amellyel a társulatot és a közönséget szolgálhatja, s emberi, művészi kielégülést is Az idősebb nemzedék nyerhet. óhaja, hogy legalább annyit dolgozhassák még, amennyit eddig dolgozott. Elsősorban azért a közönségért, amely egy negyed évszázadon át szivébe fogadta. gi — A népszolgálat nemzetiséöntudatunk ápolását jelenti. Óriási szerepe van ebisben a színháznak. Olyan műsortervet kell összeállítani, mely e nemzetiség múltját és jelenét tárja fel, objektiv tükre a romániai magyarság kiségének. Sokat tett ezért felszentgyörgyi színház, még többet kell tennie. A klasszikus és kortárs magyar drámairodalom értékeinek tolmácsolása mellett módot kell találni arra, hogy a magyar költészetet is eljuttassuk a néphez, amelyről és amelyért íródott. Ez egyúttal a művészi erők jobb kihasználását is szavatolná. — Két évtizeden át közönséget neveltünk Ez mintha lanyhult volna mostanában. Az ifjúság és a színház kapcsolatára gondolunk, mely laza és esetleges az években. Pedig a jövő utóbbi színházlátogató közönsége a mai fiatalok közül kell kikerüljön majd. Többet kell gondolnunk e kérdésben, s főleg többet kell tenni megnyugtató megoldására. Tanároknak és színházi embereknek egyaránt. Szivén ütő tény az, hogy egy olyan iskolavárosban, mint Sepsiszentgyörgy, szinte lehetetlen ma egy diákbérletet összehozni. • Hat magyar színházunk van az országban. E hat színház hat egyéni arculatú közösség, de egyetlen, azonos szándékú nagy közösséggé is kell válniuk. A népszolgálat feladatát egyaránt kell vállalnia szatmári, kolozsvári, temesvári vagy sepsiszentgyörgyi színháznak. Többet jártunk falura mint a másik öt együttes ? Ha mást nem, ezt eltanulhatják tőlünk. Hiszen mind a hat színház azért a népért, nemzetiségért van, amely eltartja és megtartja őket. Csikszentsimonbci mondotta egyszer egy egyszerű székely ember: „Vannak színházak, amelyek megtisztelve érzik magukat, ha ebbe a faluba eljöhetnek, s vannak olyanok is, amikor úgy néz ki, mi kell erősen megtisztelve érezzük magunkat." El lehet gondolkodni ezen is. Magyari Lajos Adalékok a háromszéki társadalmi mozgalomhoz Munkásmozgalmak a századelőn következetesen a végső győzelemig. A Brassói Lapok 138. június 24-i száma már beszámolt arról, hogy két nap múlva „Crisan Zakariás prefektus közbenjárására feladták a bérharcot". Egy küldöttség útján „memorandumot" nyújtottak be a munkaügyi miniszterhez. A főispán táviratban kereste meg az Állami Monopóliumok Bukaresti Igazgatóságát, (R.M.S.) kérve egy bizottság kiküldését, a munkásság sérelmeinek a felülvizsgálását. A kiküldött vezérfelügyelő és vezérigazgató hiába vizsgálta ki az ügyet. A Brassói Lapok június 30-i száma a bérharc „szomorú, de egyben szokatlan epilógusáról“ számolt be. Elbocsátották azt a hat bizalmit, akik részt vettek a dolgozók bukaresti küldöttségében. „Hiába volt a munkásság tiltakozása, a dohánygyári igazgató hajthatatlan maradt.“ Ezt az elhatározását a továbbiakban, a közvélemény nyomására mégis meg kellett változtatnia, mert a hat munkás egy csomó törvényszéki hercehurca után továbbra is a gyárban dolgozott. A gyár igazgatósága a későbbiekben jól előkészített akcióval állította félre a bérharcok érdekében tevékenykedő szakszervezeti vezetőket. 1928-ban a személyzetre kiterjedő egészségügyi vizsgálatot rendelt el. tiszti főorvos az ilyen munkásokat egytől-egyig „beteg“-nek nyilvánította, s ezen a címen kivétel nélkül mindeniket nyugbéreztette, így távolítottak el a gyárból 30, a munkások érdekeiért harcoló dolgozót. Egy másik elbocsátási alkalmat jelentettek az állami vállalatokban gyakran elrendelt nyelvvizsgák. Aki elbukott, annak el kellett hagynia munkahelyét. 1931-ben például sikertelen vizsga következtében elbocsátották majdnem az összes erdélyi magyar vasutasokat. A brassói felügyelőség területén 40 családos, nagyrészt háromszéki fűtő, mozdonyvezető és váltóőr veszítette el az állását. A dohánygyár munkásai közt is gyakran rendeltek el hasonló nyelvvizsgákat, így ennek gyárnak a munkássága teljesen a ki volt szolgáltatva az igazgatóság kénye-kedvének. 1929-ben a szomszédos textilgyár kisebb létszámú, de szervezettebb munkássága három hétig tartó bérharcával olyan kollektív szerződést erőszakolt ki magának, amellyel méltán büszkélkedhetik a párt vezette munkásmozgalmunk története. A kivívott jogok között szerepelt a napi nyolcórás munkaidő, a fizetéses szabadságok bevezetése, a munkabérek 20 százalékos emelése, a május 1-i dítanács megtagadta kérésüket, naponta egyetlen marhát vágtak, de csak azért, hogy iparengedélyüket el ne vehessék. Külön cikkben tudósított a Székely Nép a következő évben is, augusztus 23-án Részleges mészárossztrájk címmel. Júliusban a mészárosok hét aláírással „memorandumot“ nyújtottak be minden felettes szervhez, melyekben sötét színekkel festették le szomorú helyzetüket. Mivel lépések nem történtek helyzetük javítására, augusztus elsején megkezdték a sztrájkot, amely a lap tanúsága szerint ........ három hét óta változatlanul tart. .. Csak marhahúst lehet kapni, a szárnyaspiacosok nagy örömére, akik nem is mulasztják el kihasználni a húshiány miatt feléjük irányult nagy érdeklődést“. Továbbá követelték a vágóhídon uralkodó „ázsiai állapotok“ megszüntetését is (vízhiány, ajtók, ablakok hiánya, stb.) „Kíváncsiak vagyunk, hogy mikor fog eldőlni a nagy kérdés, s meddig marad egy város marhahúskosztra szorítva“ — fejezte be sorait a cikkíró. A mészárosok követeléseiért folyó harc nem szűnt meg a következő években sem. Még 1939. július 30-án is a Bajok a mészárszék körül című tudósítást olvashattuk. A fent leírt események is igazolják, hogy ebben a nehéz időszakban megyénkben is jelentkezett a kisiparosok és kiskereskedők elszegényedési folyamata. Ezért közeledtek a dolgozó tömegek érdekeihez, s ezért néha a munkásság hagyományos harci eszközét, a sztrájkot is igénybe vették. Miután az ügyvédeket újabb sérelem érte, a számukra előnytelen új bírósági ügyrend bevezetésével — csak a délután 1 és 7 óra közötti tárgyalásokat engedélyezték — 1926. március 21-én sztrájkba léptek. Ez a mozgalom egész Erdélyre kiterjedő általános sztrájk méreteit öltötte. Részleteiről a Székely Nép 3., 22. és 30. számai tájékoztattak. Utóbbi április 18-án írt a sztrájk felfüggesztéséről. „Cudorba igazságügyminiszter magához kérette az erdélyi ügyvédeket, hogy velük a kifogásolt rendelkezések módosítását megtárgyalja“. A Brassói Lapok 160., július 20-án megjelent száma arról tudósított, hogy a háromszéki ügyvédi kar emlékiratban fordult az igazságügyminiszterhez. Ebből következtethetünk, hogy sérelmeiket nem kielégítően orvosolhatták. (folytatjuk) Gazda László