Megyei Tükör, 1971. augusztus (4. évfolyam, 395-421. szám)
1971-08-01 / 395. szám
Vita • Vita • Vita • Vita • Vita • Vita • Vita • Vita • Vita • Vita • Vita • Vita • Vita X Idái vasárnapi kiadás ■ »C Örömmel olvastam Kovács Zoltán vitacikkét a Megyei Tükör 389. számában, amelyben az önművelés fontosságáról és az ezzel szembeni passzivitás következményeiről ír. S talán mert egyetértek a cikkíróval, épp azért nem vitázni szándékszom vele, csupán kiegészíteni szeretném megkezdett gondolatait. Az elmúlt években alkalmam volt megismerni számtalan pedagógusi közösségét, viszontlátni régi iskolai vagy egyetemi kollégákat, akiket már korábban ismertem adottságaik oldaláról is. Mint ilyen találkozásokkor történni szokott, hogylétéről, elfoglaltságáról érdeklődtem. A válaszok sokrétűek voltak. Viszont megnyugtató volt az a tény, hogy nagy hányadukat a falunak nem sikerült magához „idomítania“ , még akkor sem, ha számos tényező épp az ellenkezőjét akarta. » Ádáz ellensége vagyok az „elfalusiasodás elvének“ — egy időben nagyon hamar ráfogták a fiatalon falura került diplomásra — de ha • •Ö a mű velés— akadályok kat mégis létezik (az okát Kovács kollega elemezte), nem csupán a tág értelemben vett környezetnek (falu, lakóinak érdeklődésköre, stb.), hanem a közelebbi, a pedagógiai munkaközösségnek a rovására is írnám. Mert nem mindegy, hogy milyen fokú a hozzáállás az újhoz a tanerők részéről. De ha már az önképzés akadályait jeleztem a címben, hadd soroljak fel közülük néhányat ! Úgy gondolom, hogy felismerve és beismerve ezeket, újabb lépést tehetünk felszámolásukért. Régi kollegák panaszkodtak, hogy nincs idejük olvasni, nem szak-, hanem szépirodalmat (s ez is az önműveléshez tartozik), mert az igen rövidre szabott szabad idejükben (például órák között) tilos az olvasás. S ezt nem akárki, hanem az iskola igazgatója tiltotta meg! Aztán magam is tapasztaltam, hogy éppen a hosszú téli estéken van a pedagógusnak a legkevesebb ideje önművelésre. Furcsá- nak tűnik, de így van. Én a munkának nem vagyok ellensége, de miért csak a pedagógus ? Arról van szó ugyanis, hogy ebben az időszakban történik jónéhány adminisztratív munka, melyre nagy százalékban csak pedagógusokat vesznek igénybe. S ez télen van, mikor a falusi kulturális-nevelő munka a teljében ! Ma már a tanító nem egyedül fáklyavivő a faluban. Az értelmiség nemcsak belőle áll. Nem szándékszom megsérteni senkit (igaz, egy gyűlés óta ferde szemmel néz rám néhány ismerősöm, épp ezért a kijelentésért) , de merészkedem megkérdezni : az állatorvos, mérnök vagy technikus nem lenne alkalmasabb ilyen adminisztratív jellegű tevékenységre ? Nem mentesíteni akarom a pedagógusokat, csupán a most egi közösségi, társadalmi munkamegosztást tartom kevéssé megfelelőnek. Mert az agrár- vagy bármilyen más jellegű tudományos előadást is a szakos tanár tartja* a ..kultúrotthonban" . Helyesebb munkamegosztással elkerülhető lenne a lemaradás a tanítók és tanárok körében, viszonyítva az orvosokhoz (Fábián Ernő megállapítása szerint) Persze, ezek az akadályok csak az érem egyik oldalát érintik, ez pedig nem mentesíti a pedagógust attól, hogy önképzése iránti közöm-ébössége bocsánatos lehetne. Tudom, hogy ezek az akadályok nem minden esetben általánosíthatók, de ahol vannak, csoda-e, ha hazaérve nem a másnapi leckére gondol a pedagógus, nem az aktív pihenést, hanem a passzívat választja ? Janes«» Árpád t (folytatás az első oldalról) tezhessük, s ugyanakkor példát, lelkesedést, hitet és erőt merítsünk az igazi értelemben vett értelmiségivé váláshoz. Az értelmiségi lét, társadalmi vonatkozásán túlmenően, elsősorban egyeni életút, személyi minőség. Mint ilyen kettős követelményt támaszt : egyrészt az állandó önképzést, másrészt az alkotást, egyéni hozzájárulást, a saját egyéniség és gondolkozás bevitelét a hivatásul választott tevékenységbe. Enélkül valóban okleveles hivatalnok marad bárki, függetlenül címétől, társadalmi vagy hivatalbeli, esetleg szakmai beosztásától. A tényleges tudást, a műveltséget és e kettővel elengedhetetlenül járó mély emberséget nem helyettesítetheti sem hatalom, sem alkalmi divat és annál kevésbé a csalókán csillogó felszínes tájékozottság. Az értelmiségivé válás egy életen át tartó tanulási, alkotási folyamat, de nemcsak ennyi. Feltételezi a gyakorlattal való állandó szembesülést, a siker óhajtását és a kudarc kockázatát egyaránt. Mértéke és mércéje az alkotó hozzájárulás a társadalmi tudat állandó gazdagításához. Bármilyen sokrétű legyen a tudományos, művészeti és technikai megismerés, csak akkor válhat műveltséggé, ha beolvad az egyéni tudatba, azt alkotó erővé változtatja. Ez viszont feltételezi azt a célt, hogy a társadalmi tudat gazdagításának eszköze legyen. Az igazi műveltség nem lehet öncélú érvényesülési eszköz, az igazi értelmiségi csak az a művelt ember, aki társadalmi hivatásának tudatában sajátítja el és fejleszti tovább az emberi gondolkodás kincseit. Az értelmiségi hivatástudat — lett légyen bárki annak hordozója — megköveteli a társadalmi tudat gazdagításáért folyó harcban az egész életet jelentő áldozatvállalást. Az elmondottakból következik, hogy nem lehet igazi értelmiségi az, aki elszigetelődik és elfordul kora időszerű társadalmi kérdéseitől, nem törekszik azok megismerésére és megoldására, nem vállalja annak esetleges buktatóit. Igazi értelmiségi csak harcos közéleti ember lehet. Itt sem kívánok félreértésekbe bonyolódni. Nem a társadalom szervezésformáiból eredő különböző rendű és rangú feladatok hordozóira akarom korlátozni e megállapítást, de elkerülhetetlen hangsúlyozom azt, hogy korunk társadalma elsősorban ezekkel szemben állítja e követelményt. Magától értetődő dolog, hogy ideológiai, tudományos-politikai, művészeti és nem utolsósorban jogi és erkölcsi tudatunk csak abban a mértékben emelkedhet a szocialista társadalom megteremtéséhez szükséges szintre, amennyiben annak hivatásos alakítói elérték már és képesek másokkal is eléretni ezt a szintet. E követelmény hiánya fejlődésünket gátló, esetleg viszszavető ellentmondásokat szül. * A szocialista társadalom egyik lényeges jegye a magas fokú társadalmi tudat, melynek megtestesítője az egész dolgozó nép, de megvalósítása az értelmiségi réteg sajátos munkaterülete és feladata. A szocialista társadalom építésének jelenlegi szakaszában ezért különlegesen felelősségteljes és áldozatos feladatok várnak e társadalmi rétegre, s ez a maga során feltételezi, hogy a társadalom különleges érdeklődést, gondoskodást és megbecsülést tanúsítson e réteggel szemben — bezárólag a már sokszor emlegetett „érzékenység“ kérdésében is. Nyilvánvaló — nem elefántcsonttornyok építésére és körülbálványozásra gondol itt senki, sem méltánytalan anyagi jellegű vagy más természetű előnyökre. Az igazi értelmiségi anyagi vagy más természetű társadalmi megbecsülési formában mindig a legszerényebb volt, szerénységénél csak áldozathozatala volt nagyobb. Itt mindössze arról van szó, hogy immár a hivatalos kinyilatkozásokon túlmenően az értelmiségi hivatásgyakorláshoz teremtsük meg a legszükségesebb feltételeket és e munka eredménye iránt teremtsük meg a tényleges érdeklődést. Itt pedig van egynémely tennivaló, elsősorban szervezési jellegű. Mindnyájan egyetértünk Fábián Ernő korunkbeli megállapításával, de vajon hányadán állunk annak megoldásával, hogy a lehető legjobb szervezés és munkamegosztás által végre megteremtsük annak a feltételeit, hogy a különböző szakterületek dolgozói elsősorban a saját hivatásuk keretében és az azzal szerves kapcsolatban lévő tevékenységek területén elsajátíthassák a gondolkodás és gyakorlat legújabb vívmányait és alkalmazhassák ezeket ? Ez pedig elsődleges feltétele annak, hogy a társadalom megkövetelhesse a sok áldozattal felnevelt és képzett értelmiségi dolgozójától a legnagyobb hatékonyságú hozzájárulást. Nem utolsósorban kell megemlítenünk a felelősségtudat kérdését, amit a korábbi vitaanyag hozzászólói is érintettek. Ez viszont feltételezi a bizalmat és gyakorlatilag megköveteli azt, hogy a különböző szakterületek számára képzett szakembereket tudásuk arányában illetékesnek ismerjük el. Minden tevékenység fokmérője az eredmény, minden alkotást csak az élet igazolhat vagy buktathat meg. A gyámkodás — főleg, ha illetéktelen — fércmunkát, féleredményt szül. Ez egyaránt érvényes az értelmiségi munka bármely területére és semmiképpen sem azonosítható a politikai vezetés tagadásával, amely alapvető követelménye a szocialista társadalom építésének. Mindössze arról van szó, hogy a korunkra jellemző szakosodási folyamatban senki sem tekinthető — bármely értéket képviseljen egy adott szakterületen — más szakterületek tudorának. Bármennyire kiváló egy építész — illetéktelen az erdészeti szakmában, bármennyire művelt és tájékozott egy pedagógus, dilettáns marad a jog- és államtudományi kérdésekben és fordítva. Az elmondottakból feltétlenül következik az is, hogy a vezetésre kijelölt személy, azonkívül, hogy szakterületének legjobb szakembere legyen , birtokában kell legyen a vezetéstudománynak is, amit nem helyettesíthet sem hatalom, sem cím. Annak, aki nem egyesíti magában e feltételek mindenikét — nem lehet vezetői tekintélye és akinek ez nincs, az nem lehet vezető — csak parancsolgató. E kérdés felvetése kapcsán meg kell fogalmaznunk — nemcsak a vezető értelmiségiekre, hanem általában az értelmiségiekre —, hogy csak az tekinthető minőségileg is annak, akiben az általános tudás a konkrét feladatok megvalósítása során önálló gondolkodássá alakul. A véleményhiány és a szolgalelkűség csak felkészületlenséggel magyarázható, mint hogy a felkészületlenség az önálló vélemény hiányát és annak eltiprását eredményezi. Aki beéri az általános iránymutatások, felsőbb utasítások továbbításával, aki nem képes egyéni véleményalkotásra, az nemcsak szolgalelkű marad, de egyszersmind jelenlegi társadalmunk ellenségévé válik. Itt lesz következményében is nyilvánvaló a különbség az igazi értelmiségi és az okleveles hivatalnok között. Ugyanúgy, ahogy az ilyen vagy olyan fokú oklevél, beosztás és más külsőségek nem kölcsönöznek értelmiségi minőséget azoknak, akik nem valósítják meg annak lényeges követelményeit, mások nem foszthatnak meg e minőségtől olyan értelmiségieket, akik élve a környezet adta — vagy kényszerítette — körülményekkel és feltételekkel, külsőségeikben hozzáhasonulnak más társadalmi rétegekhez, rendszerint azokhoz, amelyekből származnak. Honi és helyi irodalom- és művészettörténetünk számos nagy alakja ragyogó példa erre, hogy hirtelen csak Benedek Elek, Bartalis János vagy Nagy István személyét említsem. Számuk — főleg kortársaink között — igen nagy és hatásuk felmérhetetlen. Hány és hány kiváló iskola mesterünk volt és van, akitől falusi környezete tanult meg szakszerűen gazdálkodni, kertészkedni-méhészkedni, gyümölcsöt nemesíteni, faragni-hímezni, általa szerette meg a könyvet és a tudományos gazdálkodást. Nem különbek ők az okleveles falu-fanyalgó, nagyvárosi búrokban búsuló,úgynevezett „felsőképesítésű" intelektuelleknél, akik úgymond, „nem akarnak begyepesedni, elsekélyesedni a sáros falvakban" ? Művelődéstörténetünk, nemzetiségi gondolkodástörténetünk kortárs alakjai közül nem egy, hogy csak a közelmúltban eltávozott Fábri Zoltánra gondoljak, ragyogóan bizonyította, hogy miként lehet Stószról vagy Kisbaconból a világ felé tekinteni. Ezért feltétlenül egyetértek azzal, hogy a vidékiséget nem szabad még akaratlanul sem összetéveszteni a vidékiességgel. Hazai magyar értelmiségünk zöme, helyzeténél fogva, vidéki értelmiségi, de hogy megóvjuk a vidékiesség veszélyétől, úgy gondolom, szociológiai irodalmunkés annak keretén belül a magyar nemzetiségi szociológiai irodalom, az értelmiségi kérdésben túl kell jusson — és elsősorban mennyiségileg — a jelenlegi szakaszán, s kívánatos lenne, ha kiterjedne az összes magyarlakta területekre. A Korunk , amely a legtöbbet tett ezen a téren , kezdeményezhetne egy átfogó munkát e célból. Feltétlenül szükséges, hogy teendőink, erőnk és képességeink felmérése és értékelése céljából, megismerjük saját magunkat. Befejezésül, de nem utolsósorban, az úgynevezett „hivatalnok-értelmiségről“ néhány szót. Az eleve adott felosztás eme kategóriájába tartoznak többek között a jogászok is, akiknek céhéből valónak vallom magamat is. Ezen értelmiségi kategória feladata a néptömegek jogi tudatának alakítása, és más értelmiségihivatásokkal közösen, a szocialista társadalom emberének erkölcsi arculatán való munkálkodás. Kétségkívül, e hivatás eszközeinek egy része hivatalnoki jellegű, amennyiben a jogalkotási és jogalkalmazási gépezet létét és célját a szocialista társadalomban még fennálló tudati és magatartásbeli ellentmondások léte igazolja. Nem tévesztendő azonban szem elől az a tény, hogy a szocialista társadalom jelenlegi fejlődési szakaszában a jogalkotás gyakorlati kivitelezése is az egész szép műve, miként a jogalkalmazás is csak akkor valóban szocialista jellegű, ha az egyes jogalkalmazási aktusok meghozatalának mikéntje és eredménye a közvéleményt fejezi ki és annak alakítójává válik. Más szóval, ez anynyit jelent, hogy egy jogalkalmazási aktus csak akkor igazi, értelmiségi tett, amennyiben a tömegek méltányossági és igazságérzetéből indul ki és válik annak természetes forrásává. Igazi értelmiségi csak az a jogász lehet, aki a törvények szellemét nem áldozza fel azoknak betűiért. Az értelmiségi jogász hivatása a törvények szellemének a néptömegek tudatába való átvitele, a néptömegek tudatának a törvények szellemével való gazdagítása. A törvény betűje csak eszköz e cél elérésében. A törvények szellemét a társadalom jellege szabja meg, míg betűjét az élet napi szükségletei. A fejlődés felgyorsulásával a törvények bellije naponta évül el, de szelleme hovatovább uralkodóvá válik a tömegek tudatában. Ennek a munkálása az értelmiségi jogász feladata. A jogász értelmiségit a törvényalkalmazó hivatalnoktól ez különbözteti meg elsősorban. Kétségkívül, a közelmúltban megjelent — a nevelő munkára vonatkozó — pártdokumentumok serkentő hatást gyakorolnak ebben a vonatkozásban is, még egyszer az értelmiségi minőségről