Megyei Tükör, 1972. május (5. évfolyam, 629-653. szám)
1972-05-14 / 639. szám
■SS AZ EGYETEMESSÉG MEZSGYÉJÉN A PEER GYNT SEPSISZENTGYÖRGYI BEMUTATÓJÁRÓL Ez a cím a sepsiszentgyörgyi Peer Grnfc-bemutató szubjektív jellemzésére szolgál. S mint ilyen, körülbelül a következőket szeretné jelezni : 1. A színház olyan feladatot vállalt, amely minden tekintetben megközelíti a művészeti ág lényegét. Amit az általános esztétika a számunkra való terminusával jelöl, s amit úgy ragadhatnánk meg, valamivel konkrétabban világkép, melyben a partikularitások összessége valamely általános emberi eszme, rendező elv alapján rendszereződnek egyedi, megismételhetetlen alkotássá. EMBERISÉGDRÁMA — mint a Faust, mint Az ember tragédiája, vagy mint az ókori görög tragédiák és a shakespeare-i drámák, egy-egy szerzői ouvre összefüggésében. A színház elsődleges hivatása emberiségdrámák színre vitele, melyek az ember örökkévaló, általános, ha úgy tetszik, egyetemes léthelyzeteit tárják fel, melyek következésképpen mindennapi konkréthelyzeteik is. A Peer Gynt ezek közül való, az ibseni mű kiinduló hipotézise, s ha úgy tetszik, az ibseni életmű egyetlen összefoglaló jellegű alkotása. Az ezután következő, úgynevezett „naturalista drámák" mind egyetlen lételemből, tehát lényegében partikuláris vonatkozásból nyerték rendező elvüket, s csak összességükben alkothatnak világképet. 2. A vállalkozás — rendezés — célja összhangban van a mű rendező elvével. S e kijelentés pillanatában tagadnunk kell az olyan nézeteket, amely Iyek a mű titkát — vagy titkait — a megfoghatatlan többszólamúságában jelöli meg. És pontosan egy demisztifikáló, demitizáló mű esetén teszik ezt. — Norvég nemzeti szatíra ? — tarthatatlan nézet. Mint bármely provinciális szűkkeblűségébe bentszorult művészet — ha egyáltalán művészet az — önvédelme, önigazoltatása. Nem, a Peer Gynt rendező elve egyértelmű : az emberi alkalmazkodási készség, és képesség próbája, s ennek kapcsán egy, még ma is „rendkívül kiábrándító“ igazság demonstrációja : a középszer továbbél. Ez alkotja a társadalom nagy többségét, szemben mindazokkal, akik akár romantikus hősiességből, akár megváltói tisztaságból, akár Én-központúságból (s ennek minden förtelmes és kevésbé förtelmes következményéből), akár ugyancsak romantikus gyávaságból a kellőnél jobban adaptálódtak valamely létformához, s törvényszerűen vele vesznek, még akkor is, ha közvetlen vagy visszatérő utókoruk képzelt mennyországába vagy képzelt poklába emeli. A „romantikus gyávaságtól“ a ..romantikus hősiességig“ rendkívül széles, végtelen a skála, attól függően, hogy az adott kor mennyit ismert fel az általános, a középszerű emberi lényegből, s mely irányban engedélyezi vagy követeli meg kisebbségétől az adaptálódást. Peer Gynt is be akar törni ebbe a kisebbségbe, „fel akar emelkedni“, s ehhez az Én keresésének, az Én kiélésének, az Én — zárt központúságának az útját választja. Még — eszmeileg — mindig egyetlen szólamon vagyunk. Ibsen a próbákat — ezek megléte egyesek számára valamilyen elvont meseszerűséget sugall — úgy helyezi el, hogy Gyntnek csak két választása maradhat : a) kiszakad Énjével az általános, a közönséges, a közösségi énhitl, s törvényszerűen deformálódik, elveszti emberségét, lényeges emberi jegyeinek egyikét-másikát; b) megkerüli, az akadályon csak túlteszi magát, de a közösségi én módjára. E két motívum állandó belső küzdelmet jelent számára, mely még a végső akadály, a halál előtt sem megoldott. Az abszolút Én követése mindig az emberi halált jelentette volna — ez benne a Dovre-jelenetben tudatosul, tételesen pedig a Görbe-diszkurzusban. Lehet-e valaki a Görbe-úton hallhatatlan? — most már ez a nagy kérdés, ami tovább hajtja, ami délibábokat táplál, ami a bolondokházába vezeti. Mert az előző futam bizony nem hagyott kétséget afelől, hogy ön abszolút Én nagyságai, inkarnációjuk előtt jóval, emberileg halottak voltak — többek között ebben áll a Dovre-jelenet rendkívüli eszmei jelentősége. Ennek a résznek a záróköve a Bolondokháza-jelenet, ahol tényleg császárrá lesz. Császárrá, de hogyan ? Ibsen még itt sem kegyelmez, nem vonatkoztat el eszméjétől. Ha a művészet úgy hatna, ahogy bizonyos türelmetlenek elképzelik, e jelenet után minden császár lemondott volna. A Görbe-út is csak közönségesen járható. De Gynt még mindig többet hisz önmagáról. Az öregség, a fizikai halál előtti állapot az, amely a végső tisztázódást meghozhatja, de már nem Gynt, esetleg a néző számára. Már közönségesen sem tud megmenekülni. A Görbe egyre rövidebbek, végesebbek lesznek, önerejének fogytával álomképeit hívja segítségül, melyek elkísértetiesednek, mind ellene fordulnak. Tipikus, hogy az egykori szürkék, megöregedett honfitársai szemében, az egykori, a Ratal Gyntről felcsillantott kép is — akit pedig annyira megvetettek —, több együttérzést ébreszt az idegen, megtört aggastyánnál. A megdicsőülés mind hősként, mind gazemberként elmarad, s ebben Solvejg sem segíthet egy „szent hazugság" jegyében öregedett meg. Gomböntő újra ki fogja önteni mindkettőjüket. A mű rendező elve pontosan ezeken a csatornákon át érvényesül az előadásban, ami többek között azt is jelenti, hogy a rendező, Kiss Attila vállalta a mű teljes rendszerét. Azért kell ezt hangsúlyoznunk, mert születtek és születnek olyan előadások is, amelyek egy mű kivonatát vállalják, vagy valamely részelemet teszik meg rendező elvnek. S ez nemcsak ízlés dolga. Kísérleti színház esetén az utóbbi eljárás az indokolt s egyben a célravezető is. Egy művészi eljárás, dramaturgiai fölfedezés demonstrációjáról lévén szó, mely, ha polgárjogot nyert, akkor is csak részelemként épülhet be egy nagyobb mű megoldási rendszerébe. Ez nem is lehet másképp, ha elfogadjuk azt az elvet — s nincs miért el ne fogadnunk —, hogy mű és interpretálás dialektikus egységet alkot, hűség a hűtlenségben. A kivonatolás viszont iskolás munka, a mű primitív tagadása, még akkor is, ha a legszentebb hűség jegyében történik. A mű teljes rendszerének az elfogadása nem áll ellentétben bizonyos húzásokkal, csupán a rendszer csonkításával. Ezt éppen a „szólamok tisztázása“ követeli meg.. Már Janovics Jenő kijelentette Az ember tragédiája első teljes szövegű előadása kapcsán, hogy nagy hibát követtek el , mindent hangsúlyozni akartak, és semmi sem vált hangsúlyossá. Kiss Attila nagy érdeme, hogy olyan színpadi víziót teremtett, mely minden helyzetben biztosította a részegész összefüggés nyilvánvalóságát. Ez a klasszikus előadás axiomáta. Vitatkozhatunk azon, hogy mi nem s került vagy mi sikerült jobban, de egyet le kell szögeznünk: munkája minőségileg több a kísérletnél. Gynt útjában képszerűen is megoldotta ezt a goltságot: gondoljunk csak a halom répére, mely dinamikusan kíséri a hőst Gondoljunk csak a viszonyok tisztázottságára, amely figurálisan is érvényesül az egyes mozgásokban, s amelyek unos-untalan ráébresztenek arra hogy itt nem szimpla megeleventésről,nem játékról a játékért van szó, hanem viszonyulásról egyrészt az ibseni rendezői elvhez, másrészt ahhoz a valósághoz. S ez a demisztifikáló tónus, a lényegkeresés pregnáns formáinak a favorizálása. Gondolok itt itt a tényre, hogy egyáltalán vállalta a Dovre-vonal bemutatásit, 110 ye, a Cevei kollegák is lemosolyogtak — a varsói Atheneum-színház előadásabol Teljesen hiányzott _, s amelynek pedig következményei vannak a továbbiak során is. Ez a jelenet az Üb6Tmd^Szószemlélet végletes kritikája. A diktatorikus rendszer végsosoron csak baromi örömöket kínál a félelemért . DOVMF.-APÓ Szemed *» -szerény életmódunkat, a hazait. S S ökör ad, lepényt tehén, édes? savanyú? ne kutassad öcse . S jó, hogy ne feledd a dolog velejétel ! mind házi ital meg étel. PEER GYNT Mit akarsz ? DOVRE-APÓ A bal szemedbe vágok, de csak finoman — kancsal leszel. De amit látsz, mindent szépnek érzel. Most mely metszést jobb szembe a hártyakörnek ? Ellenződ is lesz, mint vad ökörnek. Nyilván, végtelenül sarkított helyzet, a szemelvényekkel csak az élet, az elvonatkoztatás fokát akartuk érzékeltetni. Hogy Peerléng belemegy mindebbe egy fél korona reményében, s csak az utóbbinál torpan meg, az tény marad, melyet bélyegként visel. A színpadi kép nem volt elég tömör, elég célratörő : egy mesejelenetet reprodukált minden felesleges cifraságával és kellékével, ami elnehezítette, elnyújtotta, alig tudták a végkifejleténél visszahozni a darab összefüggés-rendszerébe. ★ A másik csúcs, Bolondokháza-jelenet érett, kimunkált rendezői tehetségről tanúskodik. Érdemes megfigyelni a tabló minden elemét, mennyire szervesen kapcsolódnak egyetlen színpadi együttesbe, noha minden kis rész külön-külön is kimunkált, önálló alakításként is megállná a helyét. A Téboly-ország minden eleme azt az összefüggés-részecskét villantja fel, ami rá tartozik, hogy végre egyetlen kórusban csendüljenek fel : IGAZGATÓ Magán kívül ! — Koronát serényen ! Vivat ! Az Én nagy császára éljen ! BOLONDOK Es lebe hoch, de grosse Perr ! S a harmadik csúcs Peer Gynt és Solvejg utolsó találkozása, mely ismét rendezői telitalálat. Solvejg nem tekinthető másnak, mint egy alternatívának Peer sorsában. Vetítővászon, mely előtt Peer megalkuvásai, hibái, aprócseprő aljasságai kidomborodnak, felerősödnek, de meg is bocsátatnak. És éppen ez az a motívum — a megbocsátás, ami miatt eleve nem jelenthet problémájában megoldást. Illetve egyet igen, a középszer elismerését. Vele lezárul az utolsó nyitva maradt Görbe. Azokon az előadásokon, amelyeket ismerek, Solvejg mindig szépen és szőkén tér vissza, s a Péerrel való találkozás valami misztikus, romantikus, a darab leszámoló tónusával szemben inadekvát, képzelgéseket indukáló utat nyit. Kiss Attila Solvejget őszen, magatehetetlen anyókaként hozza vissza. Peer először kiröhögi, majd mint gyermek menekül hozzá, úgy, mintha anyjához menekülne. Hibaként két dolgot róhatnék fel is. bizonyos jelenetekben nyegle tónusok tűnnek fel — a lakodalmi rész szöktetési mozzanata előtt, a prófétakép némely szellemeskedő, de kevésbé tartalmas játékában ; 2. deklaratív elemek megoldatlansága a harmadik részben, a fényképész és a Gomböntőjelenet képszerűtlensége, mely egyben ritmikus töréseket is eredményez. Mindez, mondanom sem kell, szépséghiba a mű egészén, melyet el is lehet távolítani anélkül, hogy az elvégzett munkát veszélyeztetnék. AZ ALAKÍTÁSOKRÓL Ferenczy Csongor rugalmas, hajlékony színészegyéniség, kimunkált, biztos eszközökkel rendelkezik ahhoz, hogy egy Peer Gynt-formátumú karraktert is megformálhasson Számunkra az a lényeges, hogy eszközeit milyen célokért összpontosította. A darab elemzésekor jelzett kettős motiváltság egy spekulatív, jó helyzetfelismerő, mobilis alkatot kíván, amely ráadásul még fejlett képzelőerővel is rendelkezik egyrészt; másrészt mindezek a tulajdonságai hús-vér testiséggel társulnak, rendkívüli életösztönnel. A szerep pedig azt is megkívánja, mint már jeleztük , tudatosan sarkított helyzetekkel állunk szemben, hogy éreztesse a szerepszerűséget — szerepen kívül is játsszon. Természetesen, ezek a jegyek szimultán jelentkeznek. Helyzetei a gyöngédségtől a cinizmusig vibrálnak, s ezek a szinkópák gyakran nagyon közeliek, s nagyon nagy hangtávolságot ívelnek át. A szarvas-jelenetben például a semminkainen-i léhaság ötvöződik valami gyöngéd játékossággal, majd egy álomcsászári szerep — lehetetlensége csattan — térden állva vágja a nagy szöveget — még ugyanazon a képen belül. Szertelensége a Dovre-barlangjába sodorja. Itt van csak igazán szüksége a mobilitásra, a fokozatokra : megjátssza környezete durvaságát — hangsúlyozom : megjátssza —, de nagyon rövid idő, s borzasztó csapások alatt kell megértenie, hogy itt már agyafúrtsággal sem megy semmire — ez az első nagy katarzis. Hogy a jelenet mégis beinkadrálódott az előadásba, elsősorban Ferenczynek köszönhető, természetesen, az említett rendezői-szcenikai effektussal egyetemben. Az előadás második részében, egész a Bolondokháza-jelenetig nem éri el ezt a szintet. S ez nem játékkészségén múlott. Visszatértekor ereje rendkívül meggyarapodott a rabszolga- és bálványkereskedelmen szerzett vagyon révén. Ez lehetőséget teremt ismét egy. Én-kitörési kísérletre. Az író legalább annyi tragikummal, mint amennyi iróniával egyengeti útját a téboly felé, amit még tetéz az Anitra-jelenet. Szépek, elmések a játékok, csak nincs elég súlyuk — ezekre igen kegyetlen válasz a kairói tébolyda döbbenete. Ez az időleges visszaesés a harmadik színben íródik jóvá. A hajószerencsétlenség megoldása, s különösképpen a fulladási jelenet rendkívül helyzeti energiát teremt, áramköréből nem lehet szabadulni. Felejthetetlen az a kép, ahogy Peer visszahozza egy pillanatra az életbe a fuldokló szakácsot, hogy legalább a lelkét mentse. Itt jelöli ki a másik korlátot, hogy a hitvanyságban sem tud elmerülni, s haláltusája akkor lehetne még pregnánsabb, a lényegében utolsó harcot vívó két motívum összecsapása még drámaibb, ha a körülötte álomba, múltja kíséreteibe átlényegülő figurák - elsősorba a fényképész és a Gomböntő — képesek lennének erre a tükörjátékra. Nekik Zászló Károly és Fekete Gyula azt kellene játszaniuk, amire Peer gondolt Egy csodálatos felvillanást látunk a Sivejg-jelenetben, amint a pillanatokra magához térő Peer az anyóka naiv szövegét fogadja, majd az összeomlást , ahogy már a „szürkékben“ is megkapaszkodna, csakhogy a halál, a közönséges halál elöl haladékot kapjon. A többi szereplők hasznosan illeszkedtek be az előadásba. Dukász Anna az anya szerepében nem nyújtott kiegyensúlyozott teljesítményt. Indításkor nagyon sok rutinos gesztust, színészi sztereotípiát használ ; a térdeplő jelenet inkadrálódik be az előadás stílusába, hogy a szán-jelenetben eljusson ténylegesért a maximumig : ez nem az nagyon játszott idilli kép, nem a szent megbocsátás és megbékélés pillanata, hanem Peer utolsó hazugsága az anya számára, amelyet már nincs ereje kisírni-kipofozni belőle. Ezek a pillanatok tényleg nagy drámai erőt nyernek ami arra utal, hogy egy jelentős alakítás van kiforróban. Solvejg, Márton Erzsébet rossz maszkban és rossz, konvencionális jelmezben lép először színre (ha nem a konvencionális Solvejget játsszuk, miért öltöztetjük úgy fel), s ez ahelyett, hogy megerősítené benne azt a természetes, leánykás nőiességet, imakönyv-figurára korlátozza. Hogy ilyen magatartást képvisel, az rendben van , s hogy legyenek erre a vonatkozására történik többször utalás, ez is rendben van — csakhogy ez kijöjjön, lénnyé kell váljon, amelynek meghatározója ez a vonás. Az előadás végén már igazibb partnere Peernek. Nagyon lényeges, hogy helyzetet teremtünk egy rövid szerepnél a belépőhöz, mert nincs rá lehetősége, hogy a színpadi jelenlét alatt beérjen. Anitra Nagy Réka, minden tekintetben megfelelt szerepének, ugyanez mondható el Péterffy Lajosról (idegen utas), akinél tényleg éreztük a kívánt tükörjátékot , a Tömeg alakítóiról anynyit, hogy hasznosan látták el feladatukat egy-egy epizódszerepben is: Darvas László, Aslak ; Győry András, a regruta ; Csergeffy László, a fellah ; Técsy Sándor, a malabar nyelvújító ; Irotka László, a keleti miniszter ; Pengnél I. Andor, a bolondokháza igazgatója ; valamint Benczédi Sándor; Veres László, Kudelász Ildikó, Fali Ilona, Kőmíves Mihály, Nagy Ilona, Vásárhelyi Katalin, Fülöp Klára, Krizsovánszky Szidónia és Király József. Külön ki kell emelnünk Dobos Imrét — aki a rút fiú kis epizódjában, de más fellépéseiben is — tragikomikus gesztusaival emlékezetest alakított. Láttunk egyébként egy mind funkcionalitásában, képzőművészeti megformáltságában emlékezetes díszletet . Kemény Árpád munkája, ugyanő tervezte a kosztümöket is. ZSEHRÁNSZKY ISTVÁN 7. oldal