Megyei Tükör, 1972. május (5. évfolyam, 629-653. szám)

1972-05-14 / 639. szám

Vasár­napi kiadás mm BARÓT Barót környékének nagy kiterjedésű erdei le­gelőin sok háziállatot tenyésztettek. A baróti mészárosok — akik a központban laktak —, ha­bár vágni való marháért eljártak Ditróig és Szászrégenig is, a szükséges szarvasmarha, juh, sertés nagy részét Erdővidékről, illetve helyi he­ti és országos vásárokból szerezték be. Régen marhavágáskor az asszonyok felfogták a marha vérét, marhabelet vásároltak, kimosták és vérrel, rizskásával véreshurkát töltöttek, amit nemcsak saját szükségletükre, hanem a heti és országos helyi és az oklándi vásárokon is árul­tak. Vásároltak mészárosoktól marhacsülköt, lábszárat, valamint szutyakot és marhafület, a­­miből háznál kocsonyát főztek, különösen az ágostonfalviak. A húst helybeliek és vidékiek vásárolták fel. Szerdai hetivásárokon sülthiúst is árultak, amit „cigánypecsenyé“-nek, vagy „lacipecsenyé“-nek neveztek. A szentmártoni (nov. 12-én) országos vásárra (ez volt a legnagyobb) már egy héttel azelőtt készültek. Ekkor volt nagy kelendősége a juhosnak, sertéshúsnak, friss és füstölt kol­básznak, disznósasajtnak és véresmájasnak, amit sátrakban árultak. A faggyú nagy részét az utóbbi időben kereskedők vásárolták meg a brassói szappangyár részére. Vásárolt a helyi lakosság is faggyút szappanfőzésre. Mészárosok is főztek és árultak szappant mészárszékeikben. Bárányvágáskor szebeni, brassói és helyi szücsök vásároltak száraz bárány- és juhbőrt a mészáro­soktól. A 72 éves Takó Gyula még emlékszik egy sós szalonnát áruló mészárszékre, aminek ki­rakata utcára nyíló, leengedhető lappancsból állt. A sós szalonnát Fogaras vidékéről hozták. A szűcsök Baróton a Takó családból kerültek ki. A szükséges báránybőrt helyi mészárosoktól, gazdáktól, „pakulárok“-tól (juhpásztor) vásárol­ták. Sokszor élő bárányt vettek, hogy bőrhöz juthassanak. A bőröket három-négy hétig kádak­ban érelték, korpás-sós vízbe áztatva. Ez idő alatt naponta kétszer is megforgatták, mindad­dig, amíg a beáztatott bőrök szélén a gyapjú kopni kezdett. Ezután kimosták, árnyékban meg­szárították és pár nap múlva újra „megnyirkasz­­tották A bőröket pince földjére terítették úgy, hogy a „húsos rész " felül kerüljön. Ezt vízzel harmatszerűen beprszkolták, hogy a „bőrnek tagja legyen “, azaz nyúlékonnyá váljék. A pin­ce földjén egy éjszakán át hagyták, azután hú­sos oldalukkal összeborítva, halomba rakták. Mindennap csak annyi bőrt nyirkasztottak, a­­m­ennyit a következő napon „kikaszáltak “ , vagy­is kidolgoztak, térdükön „korholtak“, illetve ki­húztak. A „kaszapad“-ra szerelt függőlegesen álló ovális késen a bőrt addig húzták, amíg meg­lágyult, illetve megtisztult. A baróti szűcsök többnyire báránybőr-sapkát és melles bundát ké­szítettek. Volt „bundaszűcs “ is, mint Keresztes József, aki a múlt század második felében rö­vid melles bundát készített applikált díszekkel rendelésre falusiaknak. Készítettek karimás és a karima nélküli „kucsma sapkát". Román lakta vidékre szélesebb karimájú sapkát készítettek, oldalt „primble“-vel vagy „varie“-vel, azaz tég­lalap alakú bevágással. Készítményeiket Baróton kívül, zsákba rakva szállították Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Medgyes, Segesvár, Brassó, Kézdi­vásárhely, Gyergyószentmiklós, Fogaras heti és országos vásáraira. A tímárok többnyire Barót pataka mellett laktak. A helyi mészárosoktól nem kaptak ele­gendő nyersbőrt, vidékről és Brassóból hoztak. A kidolgozandó marhabőrt 2—3 napon át „áz­tatókádba " vagy a patak egy mélyebb „gübbe­­nőjé“-be áztatták, ahová kötéllel kikötötték, hogy a víz el ne vigye. Áztatás után a szőrzet eltávolítására kádakba egy-két hétigg mészlébe áztatták. Ha ebből kiszedték a „koppasztó kés"­­«?1 (50—60 cm.) hosszú, roszkaszálóból készült, két végén fogantyúval ellátott görbe kés­ domború fatökére húzva „koppasztották “ , illetve s­or­u­­leintették. A kopasztott bőröket még egy hétig mészlébe áztatták, hogy a mész , gyi.-ítse" a szö­veteit . Ezután a „sziltatás“ következett, vagyis kiáztatták belőlük a meszet. A bőrök „husos ?*" dalát“ a jól kiélezett rossz kaszából készült ket­­nyelü késsel, a „kaszával lehúsolták , vagy­is­­a hústól megtisztították s majd a , szinelő kés­sel lepucolták az apró szőrt is. Ezután a marha­­bőröket feldarabolták, kiválasztva a vastagab­ hátrészt bocskorbőrnek, vagy talpnak. A hú­s­­részt helyi csizmadiák talpbélésnek használták. Cserzésre fiatal csere- vagy fenyőfa sima kérget használták. A tímárok erdőgyéritéskor nagyobb mennyiségű fát vásároltak, aminek kérgét az­ inasokkal otthon lehántatták, szecskavágóval, vagy favályuban hosszú nyelű, végén vízszinte­sen keresztbe álló un. „cservágókéssel “ vágták, törték apróra. A kérget kifőzték s a cserzésre szánt bőröket cserjébe áztatták. Ebben két hó­napig tartották, s ez idő alatt a levet három­­naponkint frissel cserélték. Cserzés után a bő­röket szín alatt, árnyékban szárított­ák, s közben félszárazon „stócolták “, vagyis a ráncoktól ki­simították. A vékony borjúbőrt a „fejbőrt " kopasztás után egyenlítették, vagyis a kétélű, kétnyelű „falikés“-sel egyenlő vastagra faragták. Ezután következett a „pácolás “ vagyis a bőröket 2—3 órán át tyúktrágyalébe áztatták. Mivel a bőrök kidolgozásához sok tyúktrágyát használtak, ré­gen Baróton a tyúkólakat a trágyáért sokszor tímárm­asok pucolták. Pácolás után a fejbőrt ki­mosták, színelték, és három hónapon át cserez­ték, stócolták , majd olajos faggyúval bekenték. Ugyanezzel az eljárással készítették a bélés­nek használt juhbőrt, a „fejbőrt ” is. A tehén- és borjúbort kenyérhéjból és rézgálicból főzött festékkel festették feketére. Ha a kikészített bőrökből többlet volt, bor­boltosoknak adták el. A 68 éves Szőcs Lázár ún. „blankbőrt“ is készített szíjgyártók részére. A tímárok mészárosoktól vásárolt nyersbőrön kí­vül gyakran elhullott állatok bőrét dolgozták ki gazdáknak, telibe. Régen sokszor a tímárok felesége „főzött bocskor “ készítésével foglalko­zott. A bocskorbor nagy részét a tímárok felvág­va kimért táblákban páronként árulták, helyi és környékbeli heti és országos vásárokon, főleg pásztoroknak és erdei munkásoknak. Bárót legrégibb s legfejlettebb ipara a csiz­­ma­diám és térség volt, ami állandó jelleggel a múlt század elején már ki lehetett alakulva. A csizmadiaműhelyhez tartozó „bankli " (asztal) háromlábú „kerek szék “, polcok rendszerint a lakószobába voltak berendezve.­­ Eszközeik közt megemlíthetjük a szabásán, hasz­na­­ későkét a görbe bicskát, kerekítő késő dikicset, gocvagot, vagy vislivágót. Volt továb­bá kal­apacs, sirítő, ár, gyűszű lovak, a talpat kiklopfolták, illetve kiver­ték. A 63 -es Imre Zsigmond inaskorában még használták a vaddisznó-sertéből készített sertetüt“ ‘ ví­r­i varrásra. Simítóeszközük közt­ megemllffi­­k a sím,lovasat vagy szélvasat és pántokaS fsájkiZmadják n«Ml«^e,etlen eszköz Baróton nagy mennyiségben ké^ított i­gen, többnyire falusiaknak, férfi és 2*tói ^ ru „vanyolt“ eszmét. Ennek felső rész két da­rabból áll, amit két oldalán varrtak kézzel é­s. első felét ványolva görbítették. A férfi­ ványott csizmát tehén bőrből készítették. A bocsbórból (bivalybocs) és „pitlingbórból“ (borjúbőr) ké­szült női ványolt csizmát magas sarokkal látták el, s szárának felső részébe kétujjnyi „fukszia festék "-kel pirosra festett juhbórt vagy piros viasszos vásznat toldtak. A bocsbórt baróti, kő­halmi és nagyajtai tímároktól , a bélésnek való juhbórból készített „szkumpiás “­bőrt Fogaras­­ból hozták. Fogarasból és Szentmártonból hozták a kecskebőrből készült kordovánbórt, amiből ünneplő női, keményített sarkú kordováncsiz­mák készültek. Idős Román­­József szerint a talpnak való bivalybórt, a ,,tercentalp­­at több­nyire Brassóból vásárolták. Kéregnek ócska tal­pat, talp alá erősségnek „szádokfa " (hársfa) kérget használtak. Baróton századforduló körül­­ kezdtek ke­ményszárú csizmát készíteni. A csizmadialegények életéhez tartozott a tré­fa, a dal is. Gelencén a 90 éves Cseh Ferenctól jegyeztem le az alábbi dalt : De szeretném látni Azt a csizmadiát. Aki nekem leánynyelvből Megvarrná a csizmát. Leánynyelvből a csizmát Asszonynyelvből a talpát, Isten Jézus úgy segéljen Fizetném az árát. A csizmadiák készítményei nagy részét Bá­rót heti és országos vásárain adták el. Az el­­árusítás helyét határozatban jelölték ki­­ „ ... meghatároztatik, hogy a mai naptól kezd­ve Baróti Csizmadia Társulat tagjai árulni fog­nak a templom kerítésétől kihagyván három öl szélességű utca helyet. A tímárokon kívül által­­rakodva a papi ház. S mégpedig az öregség ra­kodását kezdi a kerítés felől.­­ 1891-ben épült fel a mai piactéren a „csizmadiaszín “ (áruló csarnok.) Ez kétfélés fedéllel ellátott, középen fedetlen hagyott, egymástól léccel elzárt 20—25 árusítóhelyből állt, ahol minden mesternek ki volt jelölve a maga helye. A kaputól az első á­­ru­sí­tóhelyeket a mesterek öregség szerint foglal­ták el. Egy-egy mester halála után a következők egy-egy hellyel előbbre húzódtak. A baróti csizmadiák készítményeikkel eljár­tak Nagyajta, Földvár, Oklánd, Csík, Udvarhely, Kőhalom, Fogaras, Brassó kirakóvásáraira is. A cipészmesterség Baróton aránylag új ke­letű, amit néhány évtizeddel ezelőtt is csak alig ■1 4 mester képviselt. A szíjgyártók többnyire hámot és szekérbe használt ülést készítettek. A szükséges fekete blank bőr nagy részét Brassóból hozták. Csupán varrószíjnak használtak helyben készült ,,tinu­­sosbőrt “ . A helybeli tímárok által készített bo- Iogtol azt tartották, hogy nem bírják a vizet, nyúlnak. . ^ ‘^B gyártók eszközei közül felsorolhatjuk a el hold kést, kacarkést, tűt, lapos szíjvarró ára­­szélszedőt, fogólyukasztót és varrópadot. A szíjgyártó megélhetéséhez nagy vidékre volt szükség . A kalaposmesterséget Baróton a Lengyel, Pa­­n­­ és Bogdán család képviselte. A napjaink­at is kalapossággal foglalkozó hatvanéves Pa- A háziipar termékei a baróti vásáron­­ csizmadia céh alapszabályzatának fotókópiája

Next