Háromszék, 1998. november (10. évfolyam, 2487-2511. szám)

1998-11-18 / 2501. szám

„elhagyhatták remények, Lillák, e bús legény tréfált és szeretett s dalolt... ”? CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY November (RÉSZLET) Eljött már november didergő hónapja. Hideg szele a fák ágait megcsapja. Meghalva elhullnak a sárga levelek, Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek. Az ajtónál álló télnek hideg zúzza A zöld ligeteket s mezőket megnyúzza. Hideg eső csorog, csepeg egész éjjel, A fázékony Auster havat is hány széjjel. A borongós égnek sűrű felhőzése , Házba zárt szívünknek kedvetlenedése. Jer, barátom, minden unalmat űzzünk el Az új boron vidám beszélgetésünkkel. Van elég gesztenye, van elég noszpolya, Van dió, melyik kell? mind jó,borkorcsolya. Gazdagabbak leszünk akármely bárónál, Csendességben ülvén itt a kandallónál. Az az őrös kancsó megint jár közöttünk, Tudod, mint tegnap is, mikor hazajöttünk. Még ugyan a borom nem forrt ki egészen, De semmi, potomra minek heverésszen? Most még jobban is csúsz, mert édes valóba, S különben sem látszik színe a kancsóba. És ha az elsőtől még kedved nem duzzad, A másik kancsót is körömhegyig húzzad. Magam is így fogok te utánad tenni: Törik, szakad, mégis vígan kell ma lenni. Izsó Miklós Debrecenben felállított szobra Az oldalt szerkesztette: Mészöly József CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY „...Csokonai Mihály kezem alá jött nekem a poézis tanulására 1785. esztendőben március 17-én, százhu­szonötöd magával. Nekem volt hát első szerencsém az ő, poézisre született nagy elméjét formálnom, és kitakar­nom az abban lappangó tüzet, melly idővel oly gyönyörű illuminációkat mutogatott a magyar szemeknek. A leg- s első verseiből, melyeket írt, mindjárt észrevettem azt a különös zsenit, melyet osztán egész esztendeig, míg­anítottam, mindinkább becsültem és dicsértem. Az ő versei mindenkor könnyen folyók és inkább természe­tiek, mint mesterségesek voltak.” (Kovács József) „Csokonaihoz hasonló tanítót nem ismertem. Csurgón­­nékre nem volt szüksége sem regulázó vagy fenyítő törvény­re, sem vesszőre, botra. Ötöt gyermeki respektussal szerették, hallgatták tanítványai, regula nélkül, bot nélkül, harag nél­kül. Örömben tanított s tanultak a tanítványok. Csokonainak magaviselete, társalgása, tanítása jeles és boldogító volt.” (Gaál László) „Ha megmaradt volna Csurgón professzornak, elve­­hette volna Lillát, lettek volna apró gyermekei, tán írt volna egypár hasznos könyvet a méhészetről és a dohány­termesztésről, de hol maradtak volna akkor azok a szívbe visszaható hangok, amikben a költő olyan sokáig fog élni, amilyen rövid volt élete itt a porban!” (Jókai Mór) „Csokonai a legigazibb lírikus lélek volt. Önmagát, a világot, az életet, mindent hangulatai szerint fogott fel. Ha jó napja derült, egész világot keblére ölelő boldogsággal örült, magát és körülményeit, mindent a legkedvezőbb szín­ben látva; ha beborult az ég, életről lemondó csüggedés fogta el. Élete két nagy szakaszból áll. Az elsőben egy dicső pályának fényes és elég derűs kezdete van, a másodikban egy nagy tehetségnek vívódása az őt elborító élet terhe alatt, kínos, emésztő harc, mely végre is szomorú összetöréssel végződött.” (Móricz Zsigmond) „Csokonai vággyal gondolt a nyugati nagy államokra: mohón szívott magába minden nyugati hatást, undorral fordult el korának magukba süllyedt magyarjaitól, de a világot eltöltő érzéseket magyarul, a nyugatot keletül, il­letve a keletet nyugatul kívánta megszólaltatni.” (Hatvany Lajos) „...Csokonai Vitéz Mihály unokájának érzem és tudom magam: veszettül európaiatlan magyarnak, aki kacagtató fanatizmussal és komolysággal él-hal Európáért...” (Ady Endre) „Ő távol van minden mordságtól. Csupa gyönyörködés és gyönyörűség. Érzésekben, színekben, szavakban s nem utolsósorban rímekben, ritmusokban. Itt minden tarka és édes és hangos. A fölszabadult líra kicsit úgy szabadult föl, mint egy gyerek- vagy kamaszcsapat ahogy kitör az iskolá­ból. Egyelőre játék volt ez. De a Lillában már finom, kecses játék, csengő rimjáték, gáláns szerelmi játék. A rokokó játékaihoz hasonló. És nem is független azoktól... Mégis különös mód nem annak a kornak költője volt ő, amelynek irodalma hatott rá. Szavainak színe, íze és ereje mindunta­lan ellentmond a rokokó hideg kecsességének. S már maga az a fölszabadult gyönyörködés, a költő naiv öröme, amely­­lyel a saját játékait kíséri, megkülönbözteti ezeket a rokokó etikettes játékaitól.” (Babits Mihály) „Egyénisége szokatlan nagyságát mi sem bizonyítja job­ban, mint hogy a mesterkélt preciőrök és iskolás akadémiku­sok mintáin nevelt Csokonaiból e korszak legtermészetesebb és legszilajabb költője lesz, akinek élete merev dogmák ellen vívott szélmalomharcban és saját féktelensége ellen küzdő forrongásban merül ki és roskad össze.” (Juhász Gyula) „...ha Csokonait emlegetik, valamennyien trillákat hal­lunk, égi zengzeteket, s általa föltámad elfelejtett kora is tündérjátékaival, szépségtapaszaival, modoros magakel­­letésével és vaskos tréfáival...” (Kosztolányi Dezső) „Különös kettősség Csokonai világa: rokokó báj és paraszti zamat, Árkádia és Hortobágy. Soha idegen stílus­irány nem lett annyira magyarföldivé, mint a rokokó az ő költészetében.” (Szerb Antal) „Nagy költő volt, és még nagyobb erőfeszítés és példaadás. Halálakor alig sejtették, hogy milyen univerzális tehetségű vezéri egyéniség veszett el benne, az örök diákban... Csokonai, az összefoglaló már akkor sem követett el hibákat, amikor még nem volt az a tökéletes verstechnikus, akinek legjobb dalaiból ismerjük. Az ösztön zsenialitásával felismerte nyelvünk sok zenei törvényét, és kitalálta alkalmazásuk legjobb módját.” (Szabó Lőrinc) „Nemzeti büszkeség a neve. A költészete gyönyörű, mint a nőkkel való csókolózás.” * (Krúdy Gyula) „Csokonai egyszerre volt a világ dolgai fölött álló nagy műveltségű gondolkozó és minden magyar előhaladásáért térden csúszkáló lakáj. Ez a megható az ő magyarságában... Alig van magyar költő, akinek a műveibe annyi ismeret, adat, kultúraelem szívódott volna be, mint az övébe. A lexikonok százada után egy költő, akinek a verseiben lexikonok rejtőzködnek.” (Németh László) „Csokonai angyal volt, a világegyetem arkangyala, aki magyarul szólott az egész emberiség dolgában.” (Veres Péter) „Csokonai sohasem adta meg magát! Talán ő vívta meg a legnagyobb csatát az egész országra ülepedő debreceni porral, a közönnyel, a gúnnyal, a meg nem értéssel és a kortárs kicsinyességgel, egyszóval a halállal.” (Juhász Ferenc) „Csokonai a »fény századának« gyermeke volt, kortár­sa az emberiség nagy tavasza kibontakozásának és szem­tanúja a francia forradalom ihlette magyar jakobinus moz­galom vezetői kivégzésének. Nagy reménységek korsza­kában bontakozott ki költészete, de a vérmezői tragédia után már elkeseredetten kellett leírnia: »Visszabuktunk az éjszakába«. Ebben az »éjszakában« írt és alkotott remény­ségek, kétségek és vívódások között a magyar felvilá­gosodás legnagyobb költője.” (Jancsó Elemér) Gondolatok a költőről 3 BAROMSZÉK 225 éve született Csokonai Vitéz Mihály Kazinczy irodalmunk,,felejthetetlen díszének", barátja, Fazekas Mihály „víg erdei Lantosnak", első életrajzírója, Domby Márton minden szép iránt „érzékeny­nek", Szemere Pál a „magyarok fő bárdusának”, Ady Endre a „legvidámabb és legsúlyosabb mártírságú magyar költőnek’’, Móricz Zsigmond a „legigazibb lírikus léleknek", Krúdy Gyula „nemzeti büszkeségnek", Juhász Gyula „magyar Cyranónak" és Csoóri Sándor a „remény szegénylegényének" nevezte Csokonai Vitéz Mihályt, a magyar felvilágosodás legelragadóbb költészetének, megte­remtőjét. A 225 éve született Csokonairól nem túlzás leírni, hogy ő a legvidámabb kedélyű és legszebb szavú magyar poétánk. Kazinczy szerint „költészete a mi emberi szívünk felszabadítása költészetéből nyelvünk bűbájos zenéje, az életörömben fogant kópéságok csipkelődése és ugratása, a létezés gyönyörűsége, a tökély legmagasabb csú­csainak fensége, az égi boldogsággal fűszerezett földi örömök és kudarcok, csalódások játékos kedve s az újrakezdések reményfénye árad felénk. Csokonai nemcsak a csikóbőrös kulacs igrice volt, hanem mai igénnyel mérve is olyan egyetemes szellem és felvilágosult elme, aki nemcsak meglátta kora társadalmának lélekölő bajait, hanem sürgette azok orvoslását is. Tehette, hiszen szentül hitt abban, hogy már születése pillanatában a szívébe írták: „Te szabad légy!" Rousseau tanítványaként hirdette, hogy csak a tudás, az emberi ész hatalmával fog győzedelmeskedni a nép a „megrögzött vak homály felett". Bízott abban, hogy a felvilágosodás világmozgató gondolatai tetté érnek. Ő az első poétánk, aki verseiből akart megélni, aki boldog és szabad, „ember és polgár" akart lenni, pedig idejekorán megtapasztalhatta, hogy „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon ’’. De vállalta e szent bolondságot annak ellenére, hogy rövid, alig 32 évig tartó életének nagyobb részét nyomorúságban, megaláztatásban, megtűrtként és kegyelemkenyéren élte. Mészöly József 1998. NOVEMBER 18.

Next