Háromszék, 2000. február (12. évfolyam, 2867-2891. szám)

2000-02-08 / 2873. szám

RIPORT 2000. FEBRUÁR 8. 7. Csángótelepi kísérlet Egy falu az évszázadok alkotása, és az ugyancsak évszázadokban mért jövőnek szól. Ezért oly különös az Esztelnek feletti Gyertyános megalapításának kísérlete. Noha csupán pár évet szánt rá a gondviselés, nem sok hiányzott hozzá, hogy sikerüljön. Ott, ahol e században új települést legfeljebb a románság és a cigányok voltak képesek tető alá hozni. Mondom, haj­szálon múlt, a kényszerűségnek csak egy kicsit kellett volna lazítania szorításán, hogy az egykori csángótelep helyén ma külön falut tüntessen fel a térkép. A kollektivizálásnak kellett volna kimaradnia — és mivel utóbb visszacsinálták, igazán kimaradhatott volna — ahhoz, hogy Esztelnek és Bélafalva határában ma népünk új szállása álljon. A Gyimesekből kirajzó életerős faj nagy körültekintéssel választotta ki a helyszínt. Mikor már otthon a népfelesleg és a „megélhetőség” hiánya miatt nem volt maradása. Az első családdal kezdődik a történet, mint maga a történelem is, Köntzey József mérnök úr szerint az Úr 1935-ös esztendejében. A Baczoni família nyomába aztán a rokonok és ismerősök egész ármádiája eredt, aki nem gyimesi ágon, az helyileg vált rokonná, mert e nép magával hozta dicséretes szaporaságát, s így egyhamar mindenki mindenki komája lett. Ahol tíz gyerek születik egy családban, amiből pedig 25 él a két patak mentén — Székelyt és Torok pataka —, ott a tizedik szomszédot is keresztszülőnek te­remtette az isten. A megtelepedés nem járt élet­módváltással, hiszen hagyományos életvitelüknek teremteni új tanyát — pontosan erre törekedtek a csángók. Közben visszafelé tették meg az utat, melyen őseik kivándoroltak a székelység köréből Moldva felé. E tekintetben sikertörténet a gyimesi belülről belülre költözőké, de nemcsak e tekintet­ben. Falujuknak már volt csírájában temploma, iskolája, temetője, kultúrháza, üzlete is, mikor vé­gül a belső völgyek falvai magukhoz szippantot­ták a lakosságát. Állítom, ha a telepet nem sikerült „Gyatyánossá” fejleszteni, nem a csángókon mú­lott. Ők igazán minden tőlük telhetőt megtettek, két egész „patakot” építettek ki a legautentikusabb havasi környezetben, annak gazdasági feltételeibe harmonikusan beágyazva. Hogyan is történt? — kérdeztük pár Esztelnekre beköltözött volt csán­gótelepi lakostól. „Ezt megveszem neked lakhelynek” Tankó János egykori gyertyánosi-csángóte­­lepi lakos életének 64 éve nagyjából fele-fele arányban a Felep és Esztelnek között. Hogyan élt ott kinn, és miért kellett beköltöznie? Íme e pálya vallomásokban. (Csü­gés) Én Csügésben születtem, a Gyimesek és Bákó megye határán 1939-ben. Román- és Magyarcsügést régebben országhatár választotta el, átjárni sem lehetett, kaszárnyák állottak kétfelöl, ahogy az öregek magyarázták. Én kétszer jártam oda, aztán minden kapcsolat megszakadt, ha van rokonom, nem ismerjük egymást, úgy „elmeleged­tünk”... Ma ’44-ben, mikor idejöttünk, az állato­kat mind elhoztuk, de az épületek ott maradtak, estálló, ház s a birtok. A rokonok közül előre Tankó Péter jött, édesapám bátyja. Itt rengeteg eladó ka­száló volt. Nagybátyám adott volt édesapámnak helyet, ahol építsen. Aztán a faluban (Esztelneken) vett egy konyhát vagy házat, s amikor elvitték a háborúba, az maradt nekünk. Édesapámat behívták katonának, fogságba esett, két évet és hat hónapot töltött orosz fogságban. Édes­anyám itthon hat gyerekkel szenvedett. Emi­att a csügési bennvalót édesanyám el akarta adni. El is adta valakinek, aki abban a kom­munista világban valami nagy ember volt. Az a negyedrészét kifizette, de többet egy lejt se! Sohase! Apám, mikor hazajött, be akarta hajtani az adósságot. De egy bátyja, aki nagy ember volt abban a rendszerben, azt mondta: „Béla, most jöttél a fogságból, hagyj békit, ne foglalkozz! Mert úgyse kapsz semmit, annak vége!” (Háború) Életet? Amilyet éltünk, olyat éltünk. Abba szép üdő, de biza, abba csúf es vót, nem mind szép! Mert volt annakelőtt szegényebb világ is, nem mint most. Azt is megéltem, hogy többet is megettem volna, de nem vót, mit. Édesanyám kitette a tángyérba az ételt. Bira néztem,­még jó vóna — de nem vót. Aztán jött a háború. Az Isten orozzon, mit szenvedtünk! Akkor hatan vótunk testvérek (később még lett hét, ma tizenegyen élünk, hála Istennek). Péter bá­tyám Ojtozból megszabadult vagy megszö­kött, de hazajött, s ő bekorlátolt münket ide a faluba, míg vége lett a háborúnak, valami házbéres házban laktunk. Aztán mikor ki­mentünk, egyebet nem kaptunk, csak a ház­­nak a négy sarkát. Egy körülbelül ötvencentis szé­na vót benne végig, bútort, mindent elégettek az oroszok. Egy füttő maradt, az es össze vót törve. S egy nagy ötvenliteres üst—egyéb semmi! Ketten vótunk anyámmal — a gyerekek ideje maradtak az állatokkal —, kihordtuk a szénát, s elégettük. Tüzet tettünk künn, abban a nagy üstben vizet me­legítettünk, s locsoltuk és forráztuk a padlót, se­pertük a padlást — kétujjnyi vastagon mozogtak a tejük! Kitakarítottuk, hogy be tudjunk költözni. De nem vót, amibe alunni! Isten tudja, hogy, de annyi szénánk még megmaradt, hogy valahogy ki tud­tunk telelni. Gyermekek vótunk, én hétéves legény, erősen én se szökdöstem, de muszáj vót, mert a legények közül én vótam a legnagyobb. Egy beánka vót még üdősebb, az segített anyámnak benn, de küjjel én kellett fát vágjak, ganyét hányjak. (Apaélmény) Aztán apám hazajött a fogságból, beteges, gyenge ember vót. Jól emlékszem, kilenc­éves vótam, mikor a lapátot a kezembe adta. A fa­­hántó lapátot. Mikor a fát kivágtuk, azt meg kellett hántani, le a kérget róla, hogy tiszta fehér legyen. Ő gyomorbajos vót, és harminckilósan jött haza a háborúból. Nekikezdett és nyeste, én hántogat­­tam. Vót egy zsidó, Szombati, az adott valami premandát s vaj’ egy lejt­es, és valami élelmet a munkáért, így ment akkor. Valahogy kiteleltünk. Aztán nyáron pásztorkodtunk, s valahogy gyara­podtunk, éltünk. Szaporítottuk a marhákat. Az emberek vejtegették a kaszálókat, mit es. Azt mondta: „Ezt megveszem neked lakhelynek, ide kéne házat építsünk.” Adott két olyan bikaborjút érte, kétesztendősöket, hogy a jármot lehetett rejik tenni.” „Na, ez a tied!” Elmentek a gazdával, hogy írassák reá. A telekkönyvnél sose találták meg. Ilyet többet vett. Addig használták, míg a kollektív megalakult, s akkor mindet elvette. Ami nem volt reáírva, s a nagyobbik része ilyen vót. Két testvé­rim kiskorában meghalt, tizenegyet neveltek fel a szüleim: öt legényt s hat leányt. (Az erdő) A ház, amit előre épített édesapám, egy kicsivel szegényebbecske vót, mint a csügési, aztán mikor akkorára nőttünk és tudtunk segíteni, gyarapítottuk. Mit faragtuk, nem vót cirkula. Most is sok ember nézi, úgy kifaragom kézzel, ha neki­­állok! Legénykoromban nyáron édesapám örökké pásztorkodott, csordapásztor vót, a község állatja­ira vigyáztunk. Ezért kaptunk kenyérgabona bért, s annyit összeszedtünk, hogy télen vót kenyerünk. Ősszel, amikor a marhákat elszórtuk, vettük a fészit, s mentünk az erdőre, nem vót messze, s dolgoz­tunk a vágáson, hogy vaj’ egy fejecskét es kapjunk. Ugye, ruhára és pénz kellett. Az akkor már állami állás vót, az IFET-nél. Felibe is vettünk ki kaszá­lót, neveltük a marhacskákat, s adtuk el Haralyi bácsinak Kézdin, így tengettük az életünket. (Kifosztás) Egyiknek itt volt egy darab birtokja, másiknak tovább, s ugyanannak az embernek is többfele. Mikor a kollektív megalakult 1962-ben, jött egy olyan törvény, hogy a csángó birtokokat össze kell szedni egybe. Hogy legyenek egy tag­ban. Odaveszett akkor minden, ami nem volt te­­lekkönyveztetve. Elúszott! Az maradt meg, amit komeszáltak. A többi legelőt felcsapták a kollek­tív marháinak, hogy ne kelljen kerülgetniük a ki­sebb birtokokat. Húsz családnál többen voltunk, egy megindult, behúzódott, a többi követte. (A kollektív) Muszáj vót megmozdulni, ki erre, ki arra ment. Én bekerültem a kollektív állatai mellé, öt évet a juhokkal, tizenhármat a marhacsordával jártam. Vót egy felelős pásztor, az kerített cimbo­rákat magának. Négyen-öten összeállottunk, meg­fogadtunk egy gyermeket monyatornak, likra haj­tani és segíteni. Úgy csináltuk, hogy még szabad­nap is legyen, itthon el tudjunk valamit csinálni. Muszáj vót a gyermekek miatt és leköltözni. Ne­künk — a feleségem telepi lány — négy iskolá­sunk vót, már ötödikbe kellett menni, s úgy jó, ha hazulnatt jár a gyermek. Megvettem ezt a kicsi bennvalót, mondhatni semmi se vót rajta. Ott lenn a házat lebontottam, s felépítettem ezt itt. Édes­anyám el­jött, cukorbeteg vót, orvosra volt szük­sége. Ma a kollektívben folyónom­ások vótunk, mert éjjel-nappal az állatok mellett kellett lenni. Nyáron künn­a havason vótunk májustól sokszor novemberig, hóharmat után jöttünk be. Hat évig alkalmazott vólam, akkor egy olyan törvényt hoz­tak, hogy csak a tagok maradhatnak az állatok mellett. Beállottam hát. A kaszálóm? Dehogy mondtam le róla. Akkor­ már nem bolygatták. Ne­kem nem mondta senki, ne kaszáljak a saját birto­komon. Az ma is megvan. És százezer lej nyugdí­jat kapok a tizennyolc év után. (Gyermekek) Hét gyermekünk van, élnek mind, hála Istennek. Egy Szentgyörgyre van férjhez men­ve, üzletben dolgozik, egy Bélafalvára ment férj­hez, dolgozik a konfekcióban, másik leány itt dolgozik Esztelneken egy üzletben, a legkisebb még nem ment férjhez. Egyik legén megnősült, a másik még nem, pedig harmincéves, de Magyarországra jár ki, abból él, amit ott két-három hónap alatt megkeres. A legkisebb legény katona. (Nem vagyunk kisebbség) Én a telep­ről nősültem, de egy legénytestvérem ide­való esztelneki lányt vett el, s a csángó le­ányokat veszik el a magyar legények. Nem érezhetjük magunkat kisebbségnek, mint mit a románok előtt. Az Isten is megver­ne, ha azt mondanám, hogy más nemze­dék vagyunk. Mi és magyarok vagyunk tulajdonképpen, az öregebbektől ahogy hallottam, székelyek vólunk, csak elván­doroltunk a madéfalvi veszedelem után, s ránk maradt, hogy „csángó”. Négyen üljük körül az asztalt Esztelneken a 196-os szám alatt, hárman az egykori gyertyánosi lakosok közül em­lékeiket mesélik. Tankó Jánost már ismeri az olvasó, a házigazdák, Timár Péter bácsi és felesége, ha lehet, még szokatlanabb sorsképlet, hosszas hányódás után jutott a telepre, ahol—nem titkolják—életük leg­boldogabb idejét töltötték. Az embernek a most teljesen lakatlan házcsoport utolsó lakója jut eszé­be, egy idős asszony, aki évekig egyedül tartózko­dott kinn a havason, amíg gyerekei erővel be nem hozták Esztelnekre. Abban az életkorban, mely­ben az emlékek a valósággal versengenek a léle­kért és figyelemért, őneki a kiürült település még mindig a hajdani Gyertyánost jelentette, melyben a boldogság neki kiosztott adagocskáját annak ide­jén kézhez vette... A kilencvenedik évéhez köze­ledő Timár Péter bácsihoz visszatérve, ő ugyan­csak tekervényes utakat megjárva kötött ki végül a telepen: — Én még a világon se vótam, amikor nagy­­apámék és apámék 1902-ben eljöttek a Gyimesekből Kászonaltízbe előbb. Egy ká­­szonaltízi vasúti mesternek a Gál havasa nevű kaszálóját megvették. ’ 14-ben kitört a háború, édes­apámat elvitték, s akkor nagyanyám azt a helyet visszamondotta. Nagyanyám és nagyapám elbete­­gesedtek és visszaköltöztek Felsőlokra, ahol nagy­apám 1916-ban meghalt. Édesapám fegyverlera­káskor hazajött, s beállott erdőpásztornak a Lóhe­rébe. Az idejel van a Nemere alatt, akkor a Balá­­zsi-féle kom­andói cégé volt. Ott éltünk 1928-ig, akkor beépült a vasút, vágták s hordták az erdőket, a kaszálókat összetörették, emiatt édesapám lakást vett Kászonimpérbe, s oda költöztünk. Pásztorko­dott, abból tartott el münket. Öten votunk gyere­kek, két fiú és három lány. Ott segédkezett a nyáj mellett? Nem. Édesapám szeretett vadászni. Helyet vett a hegyen. Disznyósároknak hívták, oda ki­költöztünk a vadászat végett. A nyest, vidra, görény akkor pénzes állatok vótak. Egy nyestért adtak 3000—3500 lejt, egy vidráért szintén annyit. Mikor egy télen fogott két-három nyes­­tet, egyévi keresetre megvól. Csapdával vagy puskával, mikor hogy, mert fegyverengedélye vót. S eladta Kézdivásárhelyen a szűcsöknek. Péter bácsi nem kedvelte a „vadászlak” elszi­geteltségét, az Old Shatterhand-i életmód sem vonzotta, úgyhogy amint tehette, az erdei mun­kából nyert jövedelméből kaszálót vett a Csán­gótelepen, s feleséget is oda vitt, méghozzá Tor­járól. Ennek természetesen története van: — Kérem szépen, a madár a fiait kicsapja, aztán melyik hol párját találja. Neki és az anyja meghótt, mint nekem, s elszegődött szolgálni. Én is elszegődtem a Salutaris borvízhez, amit akkor Balázsitól Apor László bérelt. Ott ismer­kedtünk össze. Aztán kiköltöztünk a Csángóte­lepre, ahol nekem a birtokom egy része már megvót. Ma négy hektár és 68 ár kaszálóm van, de nagy hasznát nem látom, mert az emberek nem szavatartók. Aki használja, arra mondom. A tizenhat éve vak aggastyán, az idős asszony nyilván rászorulnának arra, ami a bérlőktől jár, ért­hető a haragjuk. De a telepnél maradva, elmond­ják, a két és fél évtized alatt, míg kinn laktak, tehe­neket, juhokat tartottak, nyáron a családfő kaszált, télen favágni járt az erdőkitem­előkhöz. Kilenc gyerekükből öten élnek ma is, négyen meghaltak. Végül a gyerekek miatt kellett beköltözni Esztelnekre, „hogy járhassák ki a hét osztályt”. Hogy az egy szabadabb világ lett volna, ahova még a milícia se dugta ki az orrát? Ugyan, Péter bácsi szerint: „ahogy a román mondja, tot un drac!” (egy­kutya!), felesége hozzáteszi: „Azért minden héten megjárták egyszer magukat.” Mindhárman meg­jegyzik, a nagy előny abban állt, hogy az állatokat tavasszal korábban ki lehetett csapni a legelőre, ősszel pedig később kellett behajtani. Péter bácsi­ban az esztelneki betelepedés után is erősebben dol­gozott a vándorösztön, mint másban, az erdőkiter­melést brassói munkahellyel cserélte fel, nyolc évig volt építőtelepi munkás, kéthetente egyszer járt haza, s onnan ment nyugdíjba. No de a telepen mikor volt az élet a legnehezebb? B. Kovács András (folytatjuk) Hogyan is éltek a telepiek? Könczey József Tankó János

Next