Háromszék, 2003. április (15. évfolyam, 3824-3846. szám)
2003-04-19 / 3840. szám
KISCIMBORA CSANÁDI IMRE Húsvétos Most virradtunk víg órára, hintés húsvét hajnalára, húsvét hajnalt köszönteni, lányt az ágyból kiönteni. Lányok, lányok, ugorjaink, nehogy szégyent most váltjátok; meleg paplant lerúgnotok, köszöntőt kell fogadnotok. Isten ments, hogy dézsaszámra kútvizet zúdítsunk lángra, más szokásra kell már szokni — illatszerrel locsolkodni. Lányok, lányok, illatoztok, de csak úgy, ha tojást hoztok. Hintés tojást, néhány szép szót — dehogy várunk egyéb cécót! I 'Tpfc • «% Mózes Janka Szólások Úgy bánik vele, mint a hímes tojással Akivel vagy amivel úgy bánnak, mint a hímes tojással, azzal nagy kímélettel, óvatosan bánnak. Magyarázata egyszerű, hiszen a közönséges tojásra is vigyázni kell, hogy el ne törjön, még inkább érvényes ez az ajándékba kapott, szobadísznek is felhasználható hímes tojásra. Meglehet azonban, hogy ez a szólásunk még abban az időben keletkezett, amikor jelképnek tekintették a húsvéti tojást: a szaporodás, az élet szimbólumát látták benne. Ennek emlékét őrzi az a népszokás, amit egyes vidékeken kókányolásnak hívnak: a gyermekek összeülik hímes tojásaikat, akit összetörik, az a vesztes a játékban, kicsúfolják, kinevelik társai. Ártatlan, mint a ma született bárány Ez a régi, de a mai köznyelvben is gyakran előforduló szólásunk nemcsak a teljes ártatlanság jellemzésére szolgál, gyakran gúnyos értelemben is használják, mikor valaki egyáltalán nem ártatlan. Valószínűleg két, régen gyakrabban használt hasonlatnak a keveredéséből keletkezett: ártatlan (vagy szelíd, engedelmes, türelmes), mint a bárány, és ártatlan, mint a ma született gyermek. Az újszövetség írói Krisztust, a legártatlanabbnak és legszelídebbnek tartott ember „Isten bárányának” nevezik. A zsidók húsvéti bárányáldozata és Krisztus áldozat halála közötti analógia vezet az áldozati bárány szólás használatához (jelentése: olyan ember, aki magát valamely ügyben ártatlan áldozatnak akarja feltüntetni). (O. Nagy Gábor: Mi fán terem ?) 2003. ÁPRILIS 19. ÁGH ISTVÁN Áprilisi húsvét volt, nem márciusi. Nem fújt hideg szél. Nemcsak a barkák virágoztak, bodzák rügyeztek, csalánok, vadhagymák, bürkök zöldelltek a kopár fák alatt, mikor a szelídkék ibolya a hideg szélben olyan könnyen megtalálható. Már virágba borult az egész világ. Először a mandulások, aztán barackok, cseresznyék, meggyesek, alma- és körtefák lilásan, fehéren, rózsaszínűen álmodoztak a kedves napsütésben. Csak a diófák virága volt zöld, mert a hernyóhoz hasonlított Sárga kislibák, csirkék pityegtek a zsendülő gyepen. A kiscsikó először ment anyjával a mezőre a kocsi mellett ragaszkodva, aztán hirtelen ugrással elszakadt a sötétzöld búzaföldre, végigugrált, szökött, trappolt, vágtatott a búzában annyira, hogy ne felejtse el anyját, és visszataláljon újra hozzá. Ebben a verőfényben, ebben a tarkaságban, mikor még csak a háztetők voltak pirosak, festették nekünk a piros tojást. De nem ám az anyák a gyereküknek, hanem a rokonok, a komák a rokon gyerekeknek. Szóltak a harangok. Harangzúgásban gyalogoltak, kocsiztak a piros kockás vásznakba kötött vesszőkosárral, a húsvéti ajándékkal. Két napig hallgattak a harangok, fakereplők szóltak a tornyokban. Fölmásztunk hozzájuk a magasba, forgattuk hajlóikat éppen úgy, ahogy a kutakból húzták a vizet, s a szerkezet elkezdett éktelenül recsegni. Olyan hangokat tekertünk ki, mint ahogy a gólyák kelepelnek. A kéményről válaszoltak rá a gólyák. És magasabbról néztünk, mint a gólyák. Ők a földszintes házak kéményéről, mi a toronyból. Akkor tudtuk meg, az emberek milyen picik lehetnek, így kezdődött el az ünnep. Szombat este kibontották a piros tojásokat a kockás vászonból, megkaptuk a magunkét. Főtt sonkát ettünk, de a piros tojásokat nem törtük föl. Vártunk húsvétreggelig. Csapatostul kimentünk a rétre vagy a templomdompszobi fűre, és versenyeztünk, ki tudja a nehéz kétforintost belevágni. Én adtam a tojást, letettem, barátom terpeszbe állt, hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a pénzt, célzott, és nem talált. — Enyém a forintos! — mondtam. — Még egyszer így ment ez sokáig. S amikor eltalálta, övé lett a tojás és benne a pénz. Barátom két harapással lenyelte a tojást, a kétforintost zsebre rakta, így történt fordítva is. Nyertünk és vesztettünk. Nagyon sok tojást ettünk. A ló tele volt színes héjjal. Fölébredtem, és újra elaludtam, álmodtam húsvét másnapjáról. Lopakodva keltünk, hogy föl ne ébresszünk senkit. De tudtuk, a lányok már pislognak a fehér, rózsaszín, kék dunyhók alól, várják a fiúk, legények eltűnését. S ahogy az ablakon visszanéztünk, már öltöztek is fal felé fordulva. Hej, mert akkora locsolás, öntözés kezdődött, amihez csak a tavalyi, tavalyelőtti volt hasonló! Nem ám kölnivíz, nem ám szagosszappan-lé, hanem kútvíz pohárból meg vödörből. Nem haragudtak meg érte, ha csuromvizesek lettek. Persze sikítoztak, rikoltoztak, megszidtak bennünket. Ha az egyik házból a másikba hallatszott a lárma, elbújtak a lányok, hogy tettessék, mennyire félnek tőlünk. De megkerestük őket. Hova is bújhattak volna? A padlásra, a kamrába, a pajtába? Vizesvödrünkkel mindenütt megtaláltuk őket. Szomszédunk, az Erzsi belebújt a szénába. Áprilisban már alig maradt télről. De ha sok lett volna, akkor is kint felejtette volna a lábát. Szégyen volt szárazon maradni. A szájával jajgatott, szidott minket, és mosolygott a szemével. Szeme a vízzuhatag mögött még fényesebb lett. Mi meg kurjongattunk mindenfélét, mintha versben mondtuk volna, de a versre már nem emlékszem. Elnyomta a versünket a nevetésünk. Most akkora volt az is, akár a kiloccsantott víz a vödörből. S mi sem maradtunk szárazak. Vizes lett az egész falu ifjúsága. Vizesek a konyhák, a szobák, a folyosók, a kamrák, a padlások, az istállók, a pajták meg az álomszuszék lányok fehér, rózsaszín, kék dunyhái. Frissen és tisztán ébredtem a délelőttre. Vizes gúnyám ott függött az udvari cseresznyefaágon. Míg ünneplőmbe öltözködtem, fölrepült az égbe. Kiszaladtam ünneplősen, mezítláb, csak nézni tudtam, ahogyan száll. S láttam, az egész falu vizes nadrágja, szoknyája, inge röpköd az égben, beléjük bújt a szél, szárny lett a nadrágszárakból, ingujjakból. A madarak közéjük szálltak, és csőrükben visszahozták őket a cseresznyefára, a szőlőlugasra, a léckerítésre, mindegyiket a gazdájához. Gyerekek húsvétjáról álmodtam Varza Boglárka i. Húsvéti jelképek (a tojás, a bárány és a nyúl) A húsvéti ünnepkörhöz kötődő szimbólumok, mint a tojás és a bárány, a feltámadás, újjászületés jelentését hordozzák, ám kialakulásuk ősi, kereszténység előtti időkre vezethető vissza, mint ahogyan a húsvét is az ősi tavaszünnepek keresztény örököse. A tojás az életet adó csíra, mely az egész világmindenség jelképe is. A húsvéti tojás hímzése, mely a felület geometrikus felosztásán és néhány díszítőelem variálásán alapszik — régészeti leletek is bizonyítják —, évezredes hagyományokat követ. A hímes tojás vonalhálója lényegében olyan, mint a glóbuszé, az „egyenlítő” osztja féltekékre, a „főkörök” negyedelik. A bárány a termékenyítő erő, a születés és újjászületés, mindenféle újrakezdés szimbóluma, áldozati állat. A fehér bárány az ártatlan jóság jelképe (míg a rossz ember a „fekete bárány”), a zsidók húsvéti áldozati állata, melynek vére megmentette őket az Úr tíz egyiptomi csapásától. A kereszténység Krisztus szimbólumaként tartja számon, hiszen maga is vérével váltotta meg a bűnös embereket. Egyik legszebb régi típusú balladánkban, a Márton Szép Ilonában találkozhatunk az „égi bárány” alakjával, melynek „Jobb oldalán vala / Áldott napnak fénye / A fejibe vala / Nyólvan misegyertya / A homlokán vala / Cifra fényes csillag.” Megannyi tévhit él a nyúl húsvéti szerepével kapcsolatban: „a húsvéti nyuszi tojja a hímes tojást” — tartják, és a magyarázatból máris kiderül: „a húsvéti nyúl nem is nyúl, hanem egy Ausztráliában élő ősállat”, vagy pedig „egy félreértésről lehet szó, a németek körében eredendően húsvéti jelkép, a gyöngytyúk nevét (Haselhuhn, Hasel) hozták kapcsolatba, majd keverték össze a nyúléval (Hase)” — és folytathatnánk a sort. A nyúl alakja gyakran kapcsolódik a megújuláshoz, újjászületéshez, mindahhoz, aminek köze van a termékenységhez, bőséghez, mértéktelenséghez. Mindezt a nyúl szaporasága magyarázza. Egyes kultúrákban magát a holdat is nyúlnak tekintik (a hold foltjaiba gyakran nyulat képzeltek). A keresztény szimbolikában a védtelen nyúl annak a kereszténynek a szimbóluma, aki az ördög elől Krisztushoz menekül, belé helyezi megváltásának reményét. A húsvéti nyúl alakjában pedig a tavasz megújulása, a feltámadás-újjászületés párhuzamos eszmeköre érvényesül. (Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium) 5 Locsolóversek Népi gyermekmondókák Van e háznak rózsabokra, nyúljék érte sok napokra, hogy virítson, mint rózsaszál; megöntözném: ennyiből áll e kis kertész fáradsága, piros tojás a váltsága. Akombákom, berkenye, szagos imivét reggele. Leöntjük a virágot, visszük már a kalácsot. Ajtó mögött állok, piros tojást várok. Ha nem adnak párjával, elszökök a lányával. Szépen kérem az apját, de még jobban az anyját, adja ki a lányát, hadd locsoljam a haját, mint a pünkösdi rózsát. Húsvét másodnapját örömmel köszöntjük. Ha tojást nem adnak, mindnyájat leöntjük. Hol kitérek, hol betérek, mindenütt egy tojást kérek. Ha nem adnak, visszatérek, nagymamától kettőt kérek. Az oldalt szerkesztette: Farkas Kinga , Horváth Orsolya