Háromszék, 2009. március (21. évfolyam, 5617-5642. szám)

2009-03-14 / 5628. szám

EZERNYOLCSZÁZNEGYVENNYOLC Rákosi Viktor, a kétarcú író Mint Thalia síró és nevető maszkjai, egymásra csúsz­nak időnként Rákosi Viktor arcai is. Sipuluszé, a fárad­hatatlan nevettetőé, a sziporkázó ékekben bővelkedő humoristáé , akinek humoreszkjei évtizedekig egy or­szágot szórakoztattak, s erejéből még egy élclap, a Kakas Márton szerkesztésére is telt , s a romantikus, időként érzelmesen tragikusra hangolt patrióta íróé, aki Jókait tekintette mesterének, s legjobb, a negyvennyolc-negy­­venkilences szabadságharc eseménykerengőjét megidéző történeteiben, a Korhadt fakeresztekben mintegy a Csataképek „folytatására” vállalkozott, nem is sikertele­nül. íróként ezekkel az elbeszélésekkel vált igazán orszá­gosan ismertté és népszerűvé a múlt század fordulóján, ekkor kezdték, Sipulusz humoreszkjeiről sem feledkezve meg, kétarcú írónak nevezni. Aztán jött a nagy regény, az Erdélyben töltött gyermekkori emlékek és élmények nyomán íródó Elnémult harangok, amely először vet szá­mot a magyarság transzszilvániai térvesztésével. Trianon után a regény váratlanul újra időszerű lett, s reprezenta­tív folytatását már az erdélyi írók írták, mindenekelőtt Nyirő József, Makkai Sándor, Székely Mózes... Utolsó nagy regényében, a Magyar ///ászban (1922) írja meg — Schöpflin Aladár világító megállapítását idézve — a Trianon utáni „magy­ar ember aktuális nagy tragédi­áját, azt a pillanatot, amikor a magyarok ezrei döbbenet­tel, irtózattal, tehetetlen haraggal” várják a hódítókat, ese­tünkben egy Vág melletti faluban a cseh megszállókat... Népszerűek voltak Rákosi Viktor ifjúsági regényei is, köztük a most újra megjelenő Hősfiúk, amelynek témá­ja ugyancsak a szabadságharc —­s amelynek egy jel­lemző részletét alább olvashatják. B. L. RÁKOSI VIKTOR Hős fiúk (részlet) Komor, esős, havas időre virradt március 15-e. A budai hegyek tetejére felhők ereszkedtek, a Duna fölött vas­tag köd lebegett. Szerdai nap volt. Máskor ilyenkor már érezni lehetett a tavasz első meleg leheletét. Most minden hideg és barát­ságtalan volt még. A tavasz is, a szabad­ság is még aludtak. De a szabadság már ébredezett. Forró volt az emberek lelke. Hevesebben dolgozott az ifjúság szíve. A Pilvax-kávéházat alig csukták be az éjjel. Az ifjúság és az írók késő éjsza­káig együtt tanácskoztak afelett, hogyan vívják ki másnap a felsőbb hatalmak ellenében a nemzet szabadságát. Mikor már a szerepeket kiosztották, hazamen­tek lefeküdni. Feküdni, de nem aludni. Ébren álmodozni, mert nem hunyta be egyik sem a szemét. Pitymallatkor, hat órakor hajnalban már újra a kávéházban voltak. Egymás után érkeztek Petőfi, Jókai, Bulyovszky, Irinyi, Irányi Dániel, Vajda János, Vasvári, Nyári Albert báró, Vidacs, Degré Alajos, Sírkei Károly, Gál Ernő s a többi. Ki tudná valamennyi derék fiú nevét felsorolni­? Elég az hozzá, hogy senki se hiányzott azok közül, akik megígérték, hogy ott lesznek. Fiatal ar­cukat pirosra csípte a friss márciusi szél, szemük ragyogott a lelkesedés tüzétől. El voltak tökélve mindenre. Az első, amit tettek, az volt, hogy a magyar nemzet kívánságait, a tizenkét pontot letisztázták két példányban, s az Úri utca meg a kígyó utca sarkára ki­akasztották, hadd olvassák a járókelők. L"Már ez a kis dolog is tilos cselekedet volt az eddigi törvények szerint! —A dadogó Sírkei hangosan próbálta magyarázni a közönségnek a pontokat, egy rendőr ezért be akarta kisérni, de a közönség kiszabadította a kezei közül. Mikor már a kávéház egészen meg­telt, Jókai felállt egy asztalra, s kijelentet­te, hogy ha nem akarunk hátrább marad­ni a többi nemzetnél, komoly teendőket kell végeznünk. Minden nemzet halad és boldogul, nekünk is haladnunk és boldogulnunk kell. Ami a tizenkét pont­ban meg van írva, ahhoz a nemzetnek joga van, azt követelnie kell. Viharos éljenzés támadt erre, majd nagy csend lett, mert látták, hogy Petőfi Sándor is beszélni akar. Petőfi egy összehajtogatott darab pa­pirost vett elő a zsebéből, lassan kö­rültekintett a tömegen, s a papirosról olvasni kezdte. Nemzeti dal Talpra, magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak ősapáink. Kik szabadon éltek, haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Fényesebb a láncnál a kard, Jobban ékesíti a kart, És mi mégis láncot hordtunk! Ide veled, régi kardunk! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy híréhez, Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak. És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Kedves ifjú barátaim! Tudom, megpezsdült bennetek a vér, míg ezt a gyönyörű költeményt végigolvas­tátok. Hát még ha azok közt lettetek volna, akik magától Petőfitől hallot­ták. Soha ilyen lelkesítő hangon nem szóltak a mi szegény nemzetünkhöz, e vers után, ha jégből lett volna is, fel kellett volna olvadnia. Fel is olvadt! Akik a kávéházban voltak, sírtak, kiabáltak, toporzékoltak lelkesültsé­­gükben. Egymás nyakába borultak, egymás kezét szorongatták, Petőfit ölelgették, vállukra emelték...­­ Körülhurcolták a kávéházban... Még a ruháját is csókolgatták. Igaz is, hogy ilyen szépet még Petőfi is alig írt életében. Talpra is ál­lította vele a magyart. Aznap már az egész város tele volt vele, aztán, mint egy élő tűzoszlop, a vers végigszágul­­dott az országon, és lángba borí­totta a nemzetet. A következő pillanatban az egész csapat kint volt az utcán. Legelöl Bárdy Gáspár vitt egy nagy nemzeti zász­lót, utána lépdelt Petőfi, Jókai, Vasvári, Irányi. Azután következett az ifjúság. Szívükben nemes elszánt­ság, mellükön kokárda. Emelt fővel s azzal az elha­tározással indultak meg, hogy nem hátrálnak, bárminő aka­dályba ütközzenek is. De ezen a napon simán ment a do­log, mintha csak a jó Isten szőnyege­ket teregetett volna eléjük, hogy pu­hán járjanak, és ne üssék kőbe a lá­bukat. Először is az egyetemi ifjúság csatlakozott hozzájuk: a jogászok, az orvosnövendékek és a mérnöknö­vendékek. Eközben híre ment a városban a tüntetésnek, s a polgárság Budapest minden részéből a Belváros felé in­dult, hogy a Talpra, magyart és a ti­zenkét pontot hallgassa. ...Ezalatt pedig a kaszárnyákban megcsörrentek a fegyverek. A kapukat becsukták, a katonák sorba álltak, a tisztek szemlét tartottak fölöttük, hogy gyilkos fegyverük rendben van-e. A budai várban az ágyúkat Pest felé sze­gezték, a tüzérek égő kanóccal mellé­jük álltak, hogy mihelyest parancsot kapnak, jöjjenek a városra... A felsőbb­ség arra készült, hogy fegyveres erővel nyomja el a nép mozgalmát és az ifjú­ság törekvését a szabadságra. De az ágyúcsövek tátongó torka alatt az ifjúság haladt előre a maga útján. Tíz óra tájban a zászló után Petőfi és Jókai mögött már ezer meg ezer lelkes ember tolongott. Valahányszor megálltak, és a sápadt Petőfi eldö­rögte a Talpra, magyart, az emberek, levették a kalapjukat, s egyszerre ez­ren meg ezren utána kiabálták: — Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk! — Most már ki fogjuk nyomtatni a versemet! — szólt Petőfi barátai­hoz. Azonnal megindultak Länderer és Heckenast nyomdájába, mely a Hatvani utca és Szép utca sarkán volt. Csakhogy Magyarországon az akkori törvény szerint semmit se volt szabad kinyomtatni a felsőbb­­ség engedelme nélkül. A felsőbbség megbízottját, akihez mindent be kellett terjeszteni elolvasás végett, úgy hívták: cenzor. Nagy úr volt ez, tőle függött, hogy mi jelenjék meg Magyarországon akár könyvben, akár újságban. Gondolhatjátok, hogy a Talpra, magyart nem engedte volna meg so­ha kinyomtatni. Csakhogy a mai na­pon nem kérdezte tőle senki, hogy tetszik-e neki, vagy se. Ha az ifjúság kimondta, hogy legyen szabad sajtó, hát a cenzor úrnak semmi köze ah­hoz, amit ki akarnak nyomtatni. A nyomdában persze azzal fogad­ták őket: látta-e a cenzor úr azt, amit ki akarnak nyomtatni? — Nem látta, nem is fogja látni! — zúgott a tömeg. — Nem parancsol már a cenzor, itt a nép parancsol! — kiáltotta az ifjúság. Irinyi odament a legnagyobbik nyomtatógéphez, rátette a kezét, és fennhangon így szólt: — E sajtót a nép nevében lefog­laljuk, és megparancsoljuk, hogy nyomtassátok ki a nemzet tizenkét kívánságát és a Talpra, magyart! — Engedelmeskedem —- felelte Landerer. — Éljen a sajtószabadság, éljen a nép! — kiáltotta a nyomda személy­zete, és vígan munkához látott. A tizenkét pont első kész példá­nyával Irinyi, a Talpra, magyar első kész példányával maga Petőfi rohant ki az utcára. Miközben újra elszaval­ta a költeményt, ezer meg ezer pél­dányban hozták ki a friss nyomtatvá­nyokat... s a gépből meg nedvesen kikerült példányok az emberek öröm­könnyeitől még nedvesebbek lettek. Nagy dolog volt ez, fiaim, a gon­dolatnak a felszabadulása évszáza­dos rabbilincsei alól! Mintha egy óriási, régi börtön vaskapujáról ver­ték volna le a megrozsdásodott, ha­talmas lakatokat; a népnek zár alatt tartott joga, java, szabadsága tódul ki onnan. ...És a budai vár fokán egyre sö­tétlettek az ágyútorkok, és égtek az ágyú elsütésére kész kanócok... A tizenkét pont és a Talpra, ma­gyar két első példányát örök emlékül a Nemzeti Múzeumban helyezték el. Délután a Nemzeti Múzeum előtt népgyűlés volt tömérdek ember je­lenlétében. Akkor még nem volt rács az épület körül, s a nyüzsgő sokaság fekete tömegével mindent elborított. Minden ember úgy érezte, mintha a melléről egy roppant kő gördült volna le: szabadon mertek beszélni, lármázni, szavalni, énekelni. Vasvári beszélt újra, azután Irinyi magyarázta a tizenkét pontot, de a nép Petőfit kívánta látni és hallani. És Petőfi kiállt a bal oldali pár­kányra, és ötödször elszavalta a Talpra, magyart. Mint egy bosszú­álló angyal rázta ökleit, s a sok tíz­ezer ember égre tartott ujjakkal utána üvöltötte: Esküszünk, hogy rabok to­vább nem leszünk! A férfiak kalapjukat, az asszo­nyok zsebkendőjüket lobogtatták a nagy költő felé. Soha még vers így föl nem lelkesített népet. Mintha az égből nem hópelyhek, hanem tüzes szikrák hullottak volna be, egyene­sen a szívekbe. Mindenki föllán­golt. Ötven éve ennek! De meleg szívvel emlékszünk rá mi is, akik csak később születtünk, s átadjuk di­cső emlékét nektek, hogy ti is híven megőrizzétek az utódok számára, így lesz ez örök és felejthetetlen. Délután a városi tanács, a polgár­ság hivatalos képviselője a polgár­­mesterekkel csatlakozott a mozga­lomhoz. ...A katonaság várt mozdulatlanul. De azok, akik a katonaságnak paran­csolnak, nem merték a nép ellen in­dítani... féltek a vérontástól, fegy­vertelen emberek megölésétől. Az ártatlanul kihullott vér az ő fejükre szállt volna, s egész életükre boldog­talanná tette volna őket. Pedig a nép nem maradt meg Pesten. Egyszerre csak kiadták a jel­szót: Fel Buda várába! S a tömeg, mint fekete árvíz, a hajóhídon ke­resztül hömpölygött a budai várba. Ott vonult el a kiszegezett ágyúk és az égő kanóccal az ágyúk elsüté­sére készen álló tüzérek közt, s oda­kiáltott nekik: — Éljen a szabadság, éljen az­ egyenlőség! Mühlbeck Károly rajza Ultim litri: 2009. március 14., szombat Bal

Next