Háromszék, 2016. június (28. évfolyam, 7810-7834. szám)

2016-06-04 / 7813. szám

élő múlt______________________________________2016.június 4 szombat__________________IPHáromszék _5 A Trianon 100 elnevezésű kutatócsoport igyekszik gazdagítani a magyarság sorstraumájaként kezelt trianoni békeszerződéssel kapcsolatos ismeretanyagot. Vezetőjével, Ablonczy Balázs történésszel arról is beszéltünk, 1920-ban miért nem került fel Magyarország a világtérképre. - Családi gyökerű az Erdély iránti érdeklődése, vagy a rendszerváltás utáni trendek gerjesztették? -Egyértelműen családi. Apai dédszüleim Szatmárnémetiből jöttek el, szép házat hagytak ma­guk mögött, így aztán a vasárna­pi ebédek két visszatérő motívu­ma közül az egyik az volt, hogy azért hiányos az étkészlet, mert az oroszok elvitték a kanalakat, a másik pedig az ott maradt „villa”. A kötődés talán a ma 92 éves anyai nagyapám révén volt még erősebb. Ő az Arad mellet­ti Zimándújfaluból került el a Csepel Művekbe dolgozni, így aztán puliszkát ettünk minden hétvégén reggelire, s ezerszer hallhattuk, hogy a piaci para­dicsom sem rossz, de azért az az igazi, amelyet a gyoroki vagy gáji magból termesztenek Cse­pelen. Színházi érdeklődése és aktív Erdély-járása során 1986- ig, kitiltásáig édesapám sokat vitt magával. Ebből aztán az kö­vetkezett, hogy történész lettem, bár a politológia és a diplomácia is nagyon vonzott. - Ezen belül a Trianon-kér­­dés és a két világháború közöt­ti Magyarország történetének szakértőjének számít, nemrég pedig a Trianon 100 elnevezésű projekt vezetője lett. Mivel jól dokumentált közelmúltról be­szélünk, óhatatlanul felmerül a kérdés: mi az, ami még nem „történt meg” Trianonban, mi vár még felfedezésre?­­ Bár a nyolcvanas évek óta több érvényes mű is szüle­tett Trianonról, rengeteg olyan része van még a történetnek, amelyet alaposan meg kell vizsgálni - elsősorban magyar szempontból, bár sokan idege­sek attól, ha a történelemku­tatásban nemzeti szempontok merülnek fel. Ugyanakkor az amerikai vagy olasz diplomá­ciai okmánygyűjteménynek korántsem központi témája, hogy milyen sorsot szántak Ma­gyarországnak. De az unalmas diplomáciatörténeti feldolgo­zás mellett sok minden egyéb van. A francia és brit részvétel magyar szempontból is elég jól feldolgozott, az olasz és ameri­kai kevésbé, de ott van például az ebből a szempontból teljesen ismeretlen Japán, amely vala­mennyi határkijelölő bizottság­ban képviselve volt. Arról nem is beszélve, hogy Trianon nem 1920-ra korlátozódik, Erdély te­kintetében minimum az 1916- os román betöréssel vagy talán még korábban kezdődött. - Például a tömeges mene­küléssel? - Igen, mert innen datálódik rengeteg elbeszéletlen emberi sors, a menekülők történetei. Azokban az években 400 ezer ember jött el a szülőföldjéről, túlnyomó részük Magyaror­szágra, hosszú időn át rengete­gen laktak vagonokban. E jelen­ség levéltári alapokon nyugvó tudományos feldolgozása pedig még nem történt meg. Egyetlen, 1983-ban Amerikában megje­lent angol nyelvű monográfia szól ezekről az időkről, amúgy semmit sem tudunk róluk: kik voltak, hogy éltek, milyen poli­tikai opciókat tápláltak, hogyan próbálták meg életben tartani az elveszített haza emlékét? Jómagam úgy botlottam bele ebbe a munkába, hogy néhány menekültegyesület iratanyagát tanulmányoztam, amelyekben elsősorban azt kerestem, mi­ként igyekeznek megjeleníteni az elveszített hazát, és mi a sike­res emlékőrzés receptje, amely generációkon át továbbadható.­­ Hogyan működtek az em­lékezéstechnikák? - A két világháború között a magyar politikai elitnek két­ségtelenül bűntudata volt Er­déllyel, elsősorban Székelyföld­del kapcsolatosan. Elsősorban ez alakított ki egyfajta székely kultuszt rengeteg leágazással. A mai Erdély-képünk kialakulása is erre vezethető vissza, hiszen 1940 és 1944 között elérkezett­nek látták az időt a jóvátételre. Ez részben az Erdélybe tartó „zarándoklatokban” testesült meg, a mai Nagyvárad-Ko­­lozsvár, Székelyföld turistaút­vonalakat akkoriban járatták be. Mindennek világos nyoma van a kor kormányzati doku­mentumaiban is. Az említett egyesületek emlékezésmintái közül azok bizonyultak a leg­hatékonyabbaknak, amelyek nemcsak a traumára reagáltak, hanem folyamatos kapcsolatot próbáltak fenntartani az elve­szített országgal. A kizárólag a múltra reagálók eltűntek, mivel nem voltak vonzóak az új nem­zedékek számára, képtelenek új élmények felkínálására. - Milyen következtetések vonhatók le a menekültügy ke­zeléséből? - Például az, hogy tulajdon­képpen a Horthy-rendszer gene­tikai kódjának tekinthető, aho­gyan kezelte a menekülttömeget. Akkoriban épültek a szükség­lakótelepek Budapesten, de ez csak a történet egyik része, hi­szen 1918-1919-ben több ellátási terület összeomlása is párhu­zamosan zajlott. Összeomlóban volt a monarchia, a politikai rendszer, és az indokoltnál ke­vesebbet beszélünk a gazdasági összeomlásról, amely nem kor­látozható az inflációra. Ha meg­nézzük a korszak diplomáciai táviratait, a katonai missziók levelezéseiben tekintélyes részt foglaltak el azok az információk, hová kerüljön Debrecen, hogyan lássák el szénnel vagy élelemmel Budapestet. Van olyan kolléga a Trianon 100 projekt keretében, aki szerint a Tanácsköztársaság nem más, mint a fővárosi fo­gyasztók diktatúrája a vidékiek fölött. Ennek gyökerei is a hábo­rús szükséggazdálkodásra nyúl­nak vissza, 1918-ban például már több katona volt a hátországban, mint a fronton, akiket beszolgál­­tatási feladatokkal bíztak meg. Konkrétan azzal, hogy lesöpör­jék a padlást. De egészségügyi összeomlásról is beszélhetünk: a spanyolnátha-járvány abból a szempontból is roppant súlyos következményekkel járt, hogy a korszak nagyon fontos szereplőit hetekre-hónapokra kiütötte vagy elpusztította. És közben persze zajlott a katonaforradalom. - Miért nevezzük ezt forra­dalomnak? - Nyilván sokkal inkább egyfajta lázongás volt ez a négy év szenvedés után a frontról hazatérő katonák ré­széről. Nem véletlenül akar­ták lefegyverezni őket, nehogy erőszakspirálba forduljon az egész. Bárdi Nándor tanulmá­nya a korszak udvarhelyszé­ki viszonyairól például arról árulkodik, hogy a katonák majdnem mindenütt megver­ték a jegyzőt - sok helyen meg is ölték -, de helyenként a pa­pot is, aki drágán temetett. Bizonyos mértékig emberileg érthető okokból, hiszen a po­koli körülmények közül ha­zavergődő ember azzal szem­besült: a gyereke azért halt meg, mert a család nem jutott gyógyszersegélyhez a jegyző­től, a pap meg nem volt hajlan­dó eltemetni.­­Az elmúlt évszázaddal fog­lalkozó művek többsége perifé­rikus jelenségként kezeli a ma­gyarság Trianon-tragédiáját. A történész mivel magyarázza, hogy Magyarország szinte nem is került fel a térképre? - Az a fájdalmas igazság, hogy az Osztrák-Magyar Mo­narchia háború utáni sorsa a pá­rizsi békekonferencián ötöd-ha­­todrangú kérdés volt. Ez részben a közönyre, részben meg arra a stratégiai számításra vezethető vissza, hogy az új közép-európai államokat a monarchia terüle­teiből lehetett „kistafírozni” an­nak érdekében, hogy képesekké váljanak ellenállni egy keleti irányú német, illetve egy nyuga­ti irányú szovjet előrenyomulás­nak. A döntéshozók mindenek­előtt arra koncentráltak, hogy Németországnak ne maradjon ereje a háború utáni visszavá­gásra. A következő kulcsprob­léma: mi legyen az oroszokkal? Nagyjából hasonló horderejű kérdés volt az ottomán biroda­lom helyén létrejövő államala­kulat, illetve Közel-Kelet jövője. A negyedik a Népszövetség ki­alakulása, s csak ezután követ­kezett esetleg a monarchia, de még ezen belül is fontosabb volt Lengyelország kérdése, a Habs­burgok sorsa, Olaszország ad­riai-tengeri igényei. Ez nyilván nem eshet jól nekünk, de a hely­zet akkor is így festett.­­A monarchia kisebbségpo­litikájának minősítése megle­hetősen szélsőséges: miközben egyesek azt állították róla, hogy annyira liberális és toleráns volt, hogy tanítani kellett vol­na, mások szerint a magyarság kisebbségként azt kapta vissza, amit megérdemelt. Hol húzódik a középút ebben a tekintetben? - Igazából se ilyen, se olyan nem volt, a keménykedő perió­dusok az enyhébb periódusok­kal váltakoztak, de egyik sem bizonyult igazán eredményes­nek. Talán nem is volt rá esélye. A nemzetépítés a 18-19. század­ban ugyanis olyan hatalmas belső dinamikával rendelke­zett, amivel szemben semmi­lyen politikai konkurenciát nem lehetett felállítani. Ezért aztán nem látom indokoltnak az önostorozást. A magyar nem­zetállam kiépítése és gyakorla­ta amúgy mintát, szolgáltatott a későbbiekben a csehszlovák vagy román nemzetépítéshez. - Mi tartja forrásban ma Magyarországon a Trianon­­kérdést? - Közép-Európában a törté­nelemnek nagyon erős múltma­gyarázó és politikai legitimáló szerepe van. Az emberek Tria­nonhoz és a múlt század egyéb történéseihez való viszonya azonban várhatóan fokozatosan kihűl. Csak példaként: a kiegye­zés ügye még a két világháború közötti időszakban is hatalmas szenvedélyeket szított, de ma már legfeljebb a történészek között ad alkalmat vitára. Ellen­tétben Trianonnal, a két világ­háború közötti Magyarország, a bécsi döntés következménye­inek kérdésével, 1956-tal, az ál­lamszocializmus időszakával. A határon túli magyarság termé­szetesen élő mementóként emlé­kezteti az anyaországi közvéle­ményt a traumákra, ezért aztán máig forró a téma. - Lát esélyt arra, hogy - mi­közben nem feledünk - túllép­jünk a forróság fázisán? - Ma már nem vagyok túl optimista ebben a kérdésben. A jelenlegi nemzetközi szerveze­tek nyelvezete nem történelmi nyelv, kisebbségi kérdésekben ma nem nagyon lehet érvelni a trianoni békeszerződés igaz­ságtalanságával. Emberi jogi, kisebbségi jogi diskurzusok je­lentik ma a szalonképes nyelve­zetet. Talán ez is változik majd, de jelenleg a történelem csak a nemzeti önismeret tekintetében segíthet, kifelé kevésbé képes igazán érvényes mondandókat megfogalmazni. CSINTASAMU ABLONCZY BALÁZS Történész, Budapesten született 1974. június 26-án. Kutatá­si területe a két világháború közötti Magyarország törté­nete. PhD fokozatát 2004-ben szerezte meg Teleki Pál a két világháború között (1921-1938) témában. 2002-től 2007-ig a Teleki László Intézet Közép-Európai Tanulmányok Köz­pontjának munkatársa, 2004-től tudományos főmunka­társa volt. 2002 és 2006 között a Pro Minoritate, 2006-tól a Kommentár című folyóirat főszerkesztője. 2008 óta az MTA Történettudományi Intézetének tudományos mun­katársa. 2011-2015-ben a párizsi magyar intézet igazgatói tisztségét látta el. Fontosabb művei: Teleki Pál (Budapest, Osiris Kiadó, 2005), Pál Teleki - The Life of a Controversi­al Hungarian Politician (Wayne (NJ), Hungarian Studies Publications, 2007), Trianon-legendák (Jaffa Kiadó, 2010), A visszatért Erdély, 1940-1944 (Jaffa Kiadó, 2011). Határon túli magyarság, az élő memento Trianonról és környékéről másképpen ABLONCZY BALÁZS történésszel

Next