Háromszék, 2017. február (29. évfolyam, 8012-8035. szám)
2017-02-25 / 8033. szám
ÉLETUTAK 2017. FEBRUÁR 25.HÉTVÉGÉNHáromsz 8 . Ebből az iratból, amellyel Petru Mărgineanu magyarellenes román internálását is javasolják, kiderül, hogy a négy áldozatot nem a népbíróság szerint a Wass Endre és Wass Albert által állítólag „felbujtott” nyíregyházi 19-esek, hanem a 11-esek lőtték le! Igencsak releváns az is, hogy szeptember 23-án a későbbi négy halálos áldozattal együtt letartóztatott Petru Mărgineanut annak ellenére szabadlábra helyezték, hogy ő volt az, aki a román hadsereg visszavonulásakor kiraboltatta a Wass család istállóját. Joggal kérdezhetjük: mennyire életszerű az, hogy a két Wass felbujtott négy személy legyilkolására, de megkíméltette az őket a román katonákkal kiraboltató, letartóztatásban lévő volt polgármester, Petru Mărgineanu életét!? A felsorolt érveket a kolozsvári táblabíróság 2008/35-ös március 10-ei ítéletében az alábbi indokolással söpörte le az asztalról: „Petru Mărgineanut szabadlábra helyezték, a többieket a magyar hadsereg járőre kísérte, Cege község határában megpróbáltak megszökni, nem álltak meg, a tűzfegyverhasználat következtében elvesztették életüket; megállapítható, hogy ez az irat (vagyis az általam az előbbiekben hivatkozott csendőrségi jelentés) nem vonatkozik egy, a bírósági tanács által nem ismert helyzetre, hanem megegyezik az általunk rögzített tényállással és indokolással. Az a tény, hogy a honvédségi járőr száma nem egyezik (az ítéletben foglaltakkal), nem bizonyítja az elítélt ártatlanságát.” (Ismétlem, 1946- ban szó sem volt arról, hogy szökés közben lőtték le a négy áldozatot, hiszen ez a tényállás teljes mértékben kizárta volna a két Wass felbujtó szerepét.) Sajnálom, hogy a kolozsvári táblabíróság ilyen suta és önellentmondó indokolással élt ahelyett, hogy elvileg helybenhagyta volna a perújítási kérelmet. Jogilag akkor járt volna el helyesen - amennyiben mégis kételyei voltak a csendőrségi jelentés korrektségét illetően -, ha a perújítási kérelem elvi jóváhagyása után lefolytatja a bizonyítási eljárást. Ennek során tisztázhatta volna azt, hogy a népbírósági ítéletben rögzített tényállást teljes mértékben megcáfoló csendőrségi jelentés az igazságot tükrözte vagy pedig ködösített. Meggyőződésem szerint a nyomozati eljárást levezető és a vádiratot megszerkesztő neves büntetőjogász, Grigore Râpeanu, a bukaresti egyetem jogi karának későbbi dékánja, a büntetőjogi tanszék vezetője (volt professzorom) is tisztában volt azzal, hogy sem Wass Endre, sem Wass Albert nem volt felbujtója a vasasszentgothárdi gyilkosságoknak. Állításomat azzal támasztom alá, hogy a vasasszentgothárdi Schilling-kastélyba férjével, Wass Endrével átkocsikázó Wassné Mansberg Izabellát a nyomozati eljárás során Rápeanu nyomozó ügyészként kihallgatta, majd néhány napos előzetes letartóztatás után szabadlábra helyezte. Ha a Schillingkastélyban tényleg sor került volna a honvédségi tisztikar felbujtására, a néhány napig előzetesben levő feleségnek társtettesként kellett volna felelnie, vagyis őt is halálra kellett volna ítéltetni. Bajor Andres görögkatolikus pap családjának és társaiknak ombortelki legyilkolása, ha lehet, még kacifántosabb módon került elbírálásra. A vádirat szerint a gyilkos parancsot kiadó Csordás Gergely hadnagyot Körösi József (Iosif) ombortelki lakos, későbbi polgármester bujtotta fel. Körösi előzetes letartóztatásban volt, és az eljárás során csak nagy nehezen ismerte el egy szembesítéskor, hogy ő volt Csordás Gergely hadnagy tolmácsa. Ilyen körülmények között Körösit mint tolmácsot - nagyon helyesen - a népbíróság felmentette, és helyette e cselekményekért a vád alá nem is helyezett Wass Albertet ítélte halálra gyilkosságra való felbujtásért - gondolom, abból kiindulva, hogy halálos ítéletet úgyis csak egyszer lehet végrehajtani. A perújítási kérelemhez csatolt román titkosszolgálati jelentés szerint az ombertelki gyilkosságok felbujtója Körösi („Coroşi”) és a szávai Szakács Alexandru (Sándor) volt. Körösit valóban felmentette a népbíróság, de Szakácsot csak tanúként hallgatták ki. 1945. augusztus 27- én azt vallotta: Körösi József ombortelki polgármester azt mondta neki, hogy Csordás hadnagy, aki a falu honvédségi parancsnoka volt, meg akarta bosszulni, hogy szüleit az első világháborúban, 1918-ban a román csapatok megölték - ezzel magyarázta, hogy Csordás hadnagy miért parancsolta meg az áldozatok legyilkolását. Alexandru Fuia, a község volt román polgármestere pedig azt vallotta: Csordás hadnagy magyarul azt mondta neki - Körösi fordított -, hogy „meg akarta öletni a község valamennyi románját, de megelégedett a pappal”. Nyilvánvalóan ezeknek a tanúvallomásoknak a következtében mentették fel Körösi Józsefet - de azt még senki sem magyarázta meg, hogy ezeknek a tanúvallomásoknak az ismeretében miért kellett volna valakinek Csordás hadnagyot a gyilkosságokra felbujtania, hiszen ő ártatlan román civileken torolta meg a román hadsereg 1918-as gyilkosságait. A kolozsvári táblabíróság a következő bizarr és a tényeket figyelmen kívül hagyó indoklással utasította el a Wass Albert ártatlanságát hangoztató perújítási kérést: „Az ombertelki civil lakosság nyilatkozatai nem jelentenek új tényt, amelyeket nem ismert a népbírósági tanács, hiszen pont ezeknek az ombertelki közösségi nyilatkozatoknak az alapján állapították meg nevezett Szakács bűnösségét, és rendelték el Körösi Iosif felmentését.” Csak annyi a bibi, hogy nem Szakácsot, hanem Wass Albertet ítélték el, méghozzá halálra és ártatlanul. Sajnos, megalapozott fellebbezésünket a bukaresti Legfelső Semmítő- és ítélőszék is elutasította. Wass Albertet amerikai emigrációs politikai tevékenysége miatt a Ceauşescurendszer halálos ellenségként kezelte. Életére törtek, és mindenáron el akarták érni a kiadatását. Jellemző módon népbírósági dossziéját a hírhedt Securitate irattárában őrzik, és nem a bírósági irattárban. Ez a tény és a megalapozott perújítási kérelem elutasítása arra utal, hogy Romániában (is) élnek a régi reflexek, a múlt rendszer káderei még mindig jelentős befolyással rendelkeznek. DR. KINCSES ELŐD ügyvéd U. J. E cikket 2008-ban írtam, mostani közreadását indokolja, hogy sajnos a régi szekusreflexek még mindig élnek! Wass Albert szobra a Margitszigeten -Andrássy Kurta János alkotása Majdnem ugyanebben az időben özvegy Jókaynét is baj érte. Válynéval egy nap Madarra rándult ki névnapra, útközben felfordult a hintó, s az öregasszony karját törte. Kimondhatatlan kínokat szenvedett, hazajövet el is ájult Hetényben, úgyhogy kénytelenek voltak a papiaknál megállni, s vízzel locsolni életre az eszméletlent, amiben nagy buzgalommal segédkezett egy anyóka, a sovány, kiaszott, öreg papné, Csokonai Vitéz Mihály híres Lillája: Vajda Júlia. Otthon a Jókayékkal átellenben lakó Tóth Jakab kirurgus, akit „csontösszetevő ember”-nek is neveztek a komáromiak, kezelésbe vette a fájó kulcscsontot, de az éles fájdalmak napokig tartottak. Férfiasan tűrte a nagyasszony, és csak azt kívánta, hogy Mórickának meg ne írják Pestre, mert a szegény fiú halálra ijedne. Nem is ment erről levél Mórichoz - dehogy merte volna valaki megszegni a nagyasszony parancsát! Levél nem ment, hanem jött. Az is igen rövid volt, csak egy sor Vályhoz intézve: „Siessenek Mórichoz, veszélyesen beteg. Petőfi.” Jókayné, aki szinte tehetetlenül vonaglott karosszékében, erre a levélre, amelynek tartalmát kíméletesen tudatták, egyszerre meggyógyult, semmije se fájt többé, csak az anyai szíve. Hamar az ünneplő ruhámat s a főkötőmet. Megyek Pestre! Móricot nagy betegen találták, tífuszban feküdt, és éppen kulminált a láz, amely csaknem görbületekben szökdécsel le s fel, míg végre eléri a tetőfokot, s vagy elragadja a beteget, vagy ugyanolyan görbületekben mászik le a hegyről visszafelé. Az akkori orvostudomány mellett a tífusz még erős legény volt a betegségek között. Szerencse dolga-e, vagy az ápoló anyai közé, a válság két nap múlva jó irányban dőlt el. Az orvos kijelentette, hogy az életveszélyen túl van a beteg, de még most jön az ápolás nehezebb része, amikor minden kis hiba, gondatlanság nagy bonyodalmakat idézhet elő. Móric szerettei tehát ott maradtak, míg csak a betegség tartott, noha a beteg semmit se nélkülözött volna amúgy sem Szigligeti Edéné, a jólelkű német asszonyka keze alatt, aki reggeltől estig ott sor- Szigligeti Ede gött-forgott körülötte. Fánika, így hítták a kis fürge Szigligetinét, és az öreg Jókayné jól összeszoktak. Váryné azt írja róla férjének: „Móric szállásadói. Szigligetiék, színész nép, az a Szigligeti Ede a férj, akinek néhány szép darabját Komáromban is adták már a színházban. Felesége jószívű, gondos asszony, s betegünk jóízűen tud mosolyogni sajátságos magyar beszédén. Derék menyecske a Fánika, világért sem beszél másképp, mint magyarul.” Szigligetiékhez látogatók is jártak, színészek, színésznők, tarkabarka alakok, többnyire fonák emberek, excentrikusan öltözve. Különösen egy királynői termetű és megjelenésű, feltűnően szép nő keltötte fel a komáromi betegápolónők érdeklődését, akik akarva, nem akarva látták az ablakon át, kik jönnek-mennek Szigligetiéknél. Eleinte, a rettegés napjaiban ha nem is, de a későbbi napokban, amikor a beteg túl volt a veszélyen, és nagyokat aludott egyhuzamban, a témaszegény négy fal közt, kivált, ha Petőfi sem volt ott, sok egyéb közt ezek a látogatók is rendre szőnyegre kerültek a beszédes Eszter és puritán erkölcsű anyja közt, aki iszonyodott az ilyfajta emberektől, s ugyancsak nem kímélte nyelvét a lepocskondiázásukban. De a legnagyobb figyelem a „szépség” felé fordult. Eszter azt állította, hogy még oly igézőn imponálót sohase látott, túltesz ez Weinmüller Franciskán is, és mintha hasonlítana egy kicsit a szegény megboldogult Asztalos Etelkához. Jókayné ellenben valami ellenszenveset vett észre a tekintetében. Ilyen vitatkozás révén, miután látták vagy kétszer-háromszor elmenni a folyosón az ablak alatt, felébredt a kíváncsiságuk, s megkérdezték Szigligetinétől kilétét. Laborfalvi Róza. A nevet már hallották. Eljutott annak a híre a művészetkedvelő Jókay családhoz. Valami gonosz dzsinn vagy még gonoszabb sejtelem váltig izgatta az öregasszonyt, hogy újra meg újra szóba hozza Laborfalvi Rózát Szigligetiné előtt, aki pergő nyelvecskéjével úgy tálalta ki a dolgokat, ahogy éppen akkor gondolta. Dicsérte egyszer-másszor a Rózát, hogy nagy tehetség, és hogy nagyon szép, nagyon okos, egyszer aztán kicsúszott a száján ez a bohóság is: - Tessék hinni, van ő egy tisztességes, derék leány. Amikor gyerek neki van, maga azzal szoptat, és nem szégyenli. Nevetett e furcsa észjáráson nemcsak Eszter, de Jókayné is, ahol nem kevésbé furcsát gondolt magában a színészek körében uralkodó erkölcsi felfogásról, s ezt a pikáns esetet, mint valami csemegét, magával vitte, mint a Móric betegsége alatti, elmondásra méltó élmények legízesebb morzsáját, fűnek-fának elmesélvén, szigorú megjegyzések kapcsában az e világon való emberi romlottságról, úgyhogy egy egész télen át mint csiklandós anekdota keringett a komáromi társaságokban... Pedig a párkák, akik az emberek életfolyamatját előre szövik, talán akkor már be is kapcsolták azt a szálat, amely a Laborfalvi Rózáé, abba a szálba, amely a Jókai Móré volt. (folytatjuk)_________________