Háromszék, 2017. február (29. évfolyam, 8012-8035. szám)

2017-02-25 / 8033. szám

ÉLETUTAK 2017. FEBRUÁR 25.HÉTVÉGÉ­NHáromsz 8 . Ebből az iratból, amellyel Petru Mărgineanu magyarel­lenes román internálását is ja­vasolják, kiderül, hogy a négy áldozatot nem a népbíróság szerint a Wass Endre és Wass Albert által állítólag „felbujtott” nyíregyházi 19-esek, hanem a 11-esek lőtték le! Igencsak re­leváns az is, hogy szeptember 23-án a későbbi négy halálos áldozattal együtt letartózta­tott Petru Mărgineanut annak ellenére szabadlábra helyez­ték, hogy ő volt az, aki a román hadsereg visszavonulásakor kiraboltatta a Wass család is­tállóját. Joggal kérdezhetjük: mennyire életszerű az, hogy a két Wass felbujtott négy személy legyilkolására, de megkíméltette az őket a ro­mán katonákkal kiraboltató, letartóztatásban lévő volt pol­gármester, Petru Mărgineanu életét!? A felsorolt érveket a kolozs­vári táblabíróság 2008/35-ös március 10-ei ítéletében az alábbi indokolással söpörte le az asztalról: „Petru Mărginea­nut szabadlábra helyezték, a többieket a magyar hadse­reg járőre kísérte, Cege köz­ség határában megpróbáltak megszökni, nem álltak meg, a tűzfegyverhasználat követ­keztében elvesztették életüket; megállapítható, hogy ez az irat (vagyis az általam az előbbi­ekben hivatkozott csendőrsé­gi jelentés) nem vonatkozik egy, a bírósági tanács által nem ismert helyzetre, hanem megegyezik az általunk rögzí­tett tényállással és indokolás­sal. Az a tény, hogy a honvéd­ségi járőr száma nem egyezik (az ítéletben foglaltakkal), nem bizonyítja az elítélt ár­tatlanságát.” (Ismétlem, 1946- ban szó sem volt arról, hogy szökés közben lőtték le a négy áldozatot, hiszen ez a tényál­lás teljes mértékben kizárta volna a két Wass felbujtó sze­repét.) Sajnálom, hogy a kolozsvá­ri táblabíróság ilyen suta és önellentmondó indokolással élt ahelyett, hogy elvileg hely­benhagyta volna a perújítási kérelmet. Jogilag akkor járt volna el helyesen - amennyi­ben mégis kételyei voltak a csendőrségi jelentés korrekt­ségét illetően -, ha a perújítási kérelem elvi jóváhagyása után lefolytatja a bizonyítási eljá­rást. Ennek során tisztázhatta volna azt, hogy a népbírósági ítéletben rögzített tényállást teljes mértékben megcáfoló csendőrségi jelentés az igazsá­got tükrözte vagy pedig ködö­sített. Meggyőződésem szerint a nyomozati eljárást levezető és a vádiratot megszerkesztő neves büntetőjogász, Grigore Râpeanu, a bukaresti egye­tem jogi karának későbbi dé­kánja, a büntetőjogi tanszék vezetője (volt professzorom) is tisztában volt azzal, hogy sem Wass Endre, sem Wass Albert nem volt felbujtója a vasasszentgothárdi gyilkos­ságoknak. Állításomat azzal támasztom alá, hogy a vasas­szentgothárdi Schilling-kas­­télyba férjével, Wass Endrével átkocsikázó Wassné Mans­­berg Izabellát a nyomozati eljárás során Rápeanu nyo­mozó ügyészként kihallgatta, majd néhány napos előzetes letartóztatás után szabadláb­ra helyezte. Ha a Schilling­­kastélyban tényleg sor került volna a honvédségi tisztikar felbujtására, a néhány napig előzetesben levő feleségnek társtettesként kellett volna fe­lelnie, vagyis őt is halálra kel­lett volna ítéltetni. Bajor Andres görögkatoli­kus pap családjának és társaik­nak ombortelki legyilkolása, ha lehet, még kacifántosabb módon került elbírálásra. A vádirat szerint a gyilkos parancsot kiadó Csordás Ger­gely hadnagyot Körösi József (Iosif) ombortelki lakos, ké­sőbbi polgármester bujtotta fel. Körösi előzetes letartózta­tásban volt, és az eljárás során csak nagy nehezen ismerte el egy szembesítéskor, hogy ő volt Csordás Gergely hadnagy tolmácsa. Ilyen körülmények között Körösit mint tolmácsot - nagyon helyesen - a népbí­róság felmentette, és helyette e cselekményekért a vád alá nem is helyezett Wass Alber­tet ítélte halálra gyilkosságra való felbujtásért - gondolom, abból kiindulva, hogy halálos ítéletet úgyis csak egyszer le­het végrehajtani. A perújítási kérelemhez csatolt román tit­kosszolgálati jelentés szerint az ombertelki gyilkosságok felbujtója Körösi („Coroşi”) és a szávai Szakács Alexandru (Sándor) volt. Körösit valóban felmentette a népbíróság, de Szakácsot csak tanúként hall­gatták ki. 1945. augusztus 27- én azt vallotta: Körösi József ombortelki polgármester azt mondta neki, hogy Csordás hadnagy, aki a falu honvéd­ségi parancsnoka volt, meg akarta bosszulni, hogy szü­leit az első világháborúban, 1918-ban a román csapatok megölték - ezzel magyarázta, hogy Csordás hadnagy miért parancsolta meg az áldoza­tok legyilkolását. Alexandru Fuia, a község volt román pol­gármestere pedig azt vallotta: Csordás hadnagy magyarul azt mondta neki - Körösi for­dított -, hogy „meg akarta öletni a község valamennyi románját, de megelégedett a pappal”. Nyilvánvalóan ezek­nek a tanúvallomásoknak a következtében mentették fel Körösi Józsefet - de azt még senki sem magyarázta meg, hogy ezeknek a tanúvallomá­soknak az ismeretében miért kellett volna valakinek Csor­dás hadnagyot a gyilkossá­gokra felbujtania, hiszen ő ár­tatlan román civileken torolta meg a román hadsereg 1918-as gyilkosságait. A kolozsvári táblabíróság a következő bizarr és a ténye­ket figyelmen kívül hagyó in­doklással utasította el a Wass Albert ártatlanságát han­goztató perújítási kérést: „Az ombertelki civil lakosság nyi­latkozatai nem jelentenek új tényt, amelyeket nem ismert a népbírósági tanács, hiszen pont ezeknek az ombertelki közösségi nyilatkozatoknak az alapján állapították meg nevezett Szakács bűnösségét, és rendelték el Körösi Iosif fel­mentését.” Csak annyi a bibi, hogy nem Szakácsot, hanem Wass Albertet ítélték el, még­hozzá halálra és ártatlanul. Sajnos, megalapozott felleb­bezésünket a bukaresti Leg­felső Semmítő- és ítélőszék is elutasította. Wass Albertet amerikai emigrációs politikai tevé­kenysége miatt a Ceauşescu­­rendszer halálos ellenség­ként kezelte. Életére törtek, és mindenáron el akarták érni a kiadatását. Jellemző módon népbírósági dossziéját a hírhedt Securitate irattárá­ban őrzik, és nem a bírósági irattárban. Ez a tény és a meg­alapozott perújítási kérelem elutasítása arra utal, hogy Romániában (is) élnek a régi reflexek, a múlt rendszer ká­derei még mindig jelentős be­folyással rendelkeznek. DR. KINCSES ELŐD ügyvéd U. J. E cikket 2008-ban ír­tam, mostani közreadását in­dokolja, hogy sajnos a régi sze­­kusreflexek még mindig élnek! Wass Albert szobra a Margitszigeten -Andrássy Kurta János alkotása Majdnem ugyanebben az időben özvegy Jókaynét is baj érte. Válynéval egy nap Madarra rándult ki név­napra, útközben felfordult a hintó, s az öregasszony karját törte. Kimondhatatlan kínokat szenvedett, ha­zajövet el is ájult Hetényben, úgyhogy kénytelenek voltak a papiaknál megállni, s vízzel locsolni életre az eszméletlent, amiben nagy buzgalommal segéd­kezett egy anyóka, a sovány, kiaszott, öreg papné, Csokonai Vitéz Mihály híres Lillája: Vajda Júlia. Otthon a Jókayékkal átellenben lakó Tóth Jakab kirurgus, akit „csontösszetevő ember”-nek is nevez­tek a komáromiak, kezelésbe vette a fájó kulcscson­tot, de az éles fájdalmak napokig tartottak. Férfia­­san tűrte a nagyasszony, és csak azt kívánta, hogy Mórickának meg ne írják Pestre, mert a szegény fiú halálra ijedne. Nem is ment erről levél Móric­hoz - dehogy merte volna valaki megszegni a nagy­asszony parancsát! Levél nem ment, hanem jött. Az is igen rövid volt, csak egy sor Vályhoz intézve: „Si­essenek Mórichoz, veszélyesen beteg. Petőfi.” Jókayné, aki szinte tehetetlenül vonaglott karos­székében, erre a levélre, amelynek tartalmát kímé­letesen tudatták, egyszerre meggyógyult, semmije se fájt többé, csak az anyai szíve.­­ Hamar az ünneplő ruhámat s a főkötőmet. Me­gyek Pestre! Móricot nagy betegen találták, tífuszban feküdt, és éppen kulminált a láz, amely csaknem görbüle­tekben szökdécsel le s fel, míg végre eléri a tetőfo­kot, s vagy elragadja a beteget, vagy ugyanolyan görbületekben mászik le a hegyről visszafelé. Az akkori orvostudomány mellett a tífusz még erős le­gény volt a betegségek között. Szerencse dolga-e, vagy az ápoló anyai közé, a válság két nap múlva jó irányban dőlt el. Az orvos kijelentette, hogy az életveszélyen túl van a beteg, de még most jön az ápolás nehezebb része, amikor minden kis hiba, gondatlanság nagy bonyodalmakat idézhet elő. Móric szerettei tehát ott maradtak, míg csak a betegség tartott, noha a beteg semmit se nélkülözött volna amúgy sem Szigli­geti Edéné, a jólel­kű német asszonyka keze alatt, aki reg­geltől estig ott sor- Szigligeti Ede gött-forgott körülötte. Fánika, így hítták a kis fürge Szigligetinét, és az öreg Jókayné jól összeszoktak. Váryné azt írja róla férjének: „Móric szállásadói. Szigligetiék, színész nép, az a Szigligeti Ede a férj, akinek néhány szép darabját Komáromban is adták már a színházban. Felesége jószívű, gondos asszony, s betegünk jóízűen tud mosolyogni saját­ságos magyar beszédén. Derék menyecske a Fánika, világért sem beszél másképp, mint magyarul.” Szigligetiékhez látogatók is jártak, színészek, szí­nésznők, tarkabarka alakok, többnyire fonák embe­rek, excentrikusan öltözve. Különösen egy királynői termetű és megjelenésű, feltűnően szép nő keltötte fel a komáromi betegápolónők érdeklődését, akik akar­va, nem akarva látták az ablakon át, kik jönnek-men­­nek Szigligetiéknél. Eleinte, a rettegés napjaiban ha nem is, de a későbbi napokban, amikor a beteg túl volt a veszélyen, és nagyokat aludott egyhuzamban, a té­maszegény négy fal közt, kivált, ha Petőfi sem volt ott, sok egyéb közt ezek a látogatók is rendre szőnyegre kerültek a beszédes Eszter és puritán erkölcsű anyja közt, aki iszonyodott az ilyfajta emberektől, s ugyan­­csak nem kímélte nyelvét a lepocskondiázásukban. De a legnagyobb figyelem a „szépség” felé fordult. Eszter azt állította, hogy még oly igézőn imponálót sohase látott, túltesz ez Weinmüller Franciskán is, és mintha hasonlítana egy kicsit a szegény megbol­dogult Asztalos Etelkához. Jókayné ellenben valami ellenszenveset vett észre a tekintetében. Ilyen vitat­kozás révén, miután látták vagy kétszer-háromszor elmenni a folyosón az ablak alatt, felébredt a kíván­csiságuk, s megkérdezték Szigligetinétől kilétét.­­ Laborfalvi Róza. A nevet már hallották. Eljutott annak a híre a művészetkedvelő Jókay családhoz. Valami gonosz dzsinn vagy még gonoszabb sej­telem váltig izgatta az öregasszonyt, hogy újra meg újra szóba hozza Laborfalvi Rózát Szigligetiné előtt, aki pergő nyelvecskéjével úgy tálalta ki a dolgokat, ahogy éppen akkor gondolta. Dicsérte egyszer-más­­szor a Rózát, hogy nagy tehetség, és hogy nagyon szép, nagyon okos, egyszer aztán kicsúszott a szá­ján ez a bohóság is: - Tessék hinni, van ő egy tisztességes, derék le­ány. Amikor gyerek neki van, maga azzal szoptat, és nem szégyenli. Nevetett e furcsa észjáráson nemcsak Eszter, de Jókayné is, ahol nem kevésbé furcsát gondolt magában a színészek körében uralkodó erkölcsi felfogásról, s ezt a pikáns esetet, mint valami csemegét, magá­val vitte, mint a Móric betegsége alatti, elmondásra méltó élmények legízesebb morzsáját, fűnek-fának elmesélvén, szigorú megjegyzések kapcsában az e világon való emberi romlottságról, úgyhogy egy egész télen át mint csiklandós anekdota keringett a komáromi társaságokban... Pedig a párkák, akik az emberek életfolyamatját előre szövik, talán akkor már be is kapcsolták azt a szálat, amely a Laborfalvi Rózáé, abba a szálba, amely a Jókai Móré volt. (folytatjuk)_________________

Next