Háromszék, 2017. március (29. évfolyam, 8036-8062. szám)

2017-03-18 / 8051. szám

ÉLŐ MÚLT 2017. MÁRCIUS 18.HÉTVÉGÉ AHáromsze ...és emléke Sepsiszentgyörgyön Az 1848-49-es forradalom és szbadságharc utáni önkényuralom éveiben inkább a nemzet gyásza, mint az amúgy is kinyiváníthatatlan ünneplési kedv jellemezte a lakosság hangulatát Az 1861-ben alakult Honvéd Segélyező Egylet próbálta - nem sok sikerrel ápolni a forradalom emlékét, amit 1868-ban Vajna Tamás ’48-as honvéd hadnagy, törvényszéki elnök ugyancsak szorgalmazott. Ettől kezdve a különböző egyletek évente tartottak megemlékezéseket március 15-én, de a gyász napján, október 6-án is. 1874. október 11-én avatták fel városunk piacterén a Honvédemléket amely „a reactio hatalmával büszkén dacoló nemzet győzelmeit és a szabadságharc szomorú végét találóan ábrázolja”. 1898-ban az Osztrák-Magyar Monarchia Magyarországán április 11-ét a felelős magyar minisztérium működésére vonatkozó törvénycsomag király által szentesített napját nyivánította nemzeti ünneppé. Ez a nap a lakosság körében azonban nem érdemelte ki a nemzet ünnepe napját, hiába jelentette a Magyar Királyság függetlenségét. (Megjegyyzendő: Magyarországon majd csak 1927-ben, a Bethlen-kormány avatta március 15-ét hivatalos ünneppé, így aztán az 1880-as évek végétől március 15-ét ünneplő csoportosulások alakjlnak, ezek teremtik meg e nap igazi kultuszát, nem feledkezve meg az október 6-i kegyeletadásról sem. Feltételezhetően ifj. Gödri Ferenc városi főjegyző - a későbbi polgármester, akinek nagyapja maga is ’48-as honvédtiszt volt - kezdeményezésére vált 1892-től majd két évtizedig az egész város ünnepévé március 15-e. E napon történt először, hogy a város lakossága a forradalomra és szabadságharcra emlékeztető emlékműnél rótta le kegyeletét az elesett hősök előtt. Ez évtől kezdve hagyománnyá vált, hogy a város e napra lobogódíszbe öltözött, a résztvevők mellükre nemzeti színű kokárdát tűztek, felvonultak az ipartestületek az önkéntes tűzoltózenekar által játszott Rákóczi-induló akkordjaira, ünnepi beszédet mondott a város polgármestere és egy-egy jelentős személyisége (Tárkányi György, Zizon Ferenc tanár, dr. Király Aladár alispán, Bernstein Mór kereskedő és mások), elhangzott a Nemzeti dal, a Mikó-kollégium és a református egyház dalárdája hazafias dalokat énekelt, s az ünnepséget a városháza dísztermében díszebéd zárta. A 20. század második évtizedére kifulladni látszott az addigi március 15-i hazafias lelkesedés, bár 1911. március 11-én lelkes ünneplés közepette leplezik le Kossuth Lajos hadvezéri egész alakos szobrát, és nevezik el a Kispiacot (a Bazártól a városházáig terjedő tér) Kossuth térnek. A nap pártpolitikai célokra való felhasználása, az egyre fokozódó gazdasági nehézségek, majd a világháború okolható a nagyszabású ünnepségek fokozatos elmaradásáért Megemlékezéseket ezekben az években már majdhogy csak iskolai, eredeti, intézményi szinten tartanak, bár a Székely Nemzetben 1913-ban hangsúlyosan elhangzik a nap régi fénye visszaállításának szükségessége. 1915-ben dr. Daday Ifilmos kis létszámú közönség előtt koszorúz és lelkesít a parkban a város nevében. 1916-ban a fenti naplap cikkírója mintegy magyarázkodásként írja: ne rója fel senki a város lakóinak, hogy az ágyúdörgések közepette főként saját gondjaikkal vannak elfoglalva. Az 1920-as impériumváltozás után lehetetlenné vált a napköztéri megünneplése. Ne feledjük a helyi hatalom nemzetünk iránti ellenséges, emlékeink felszámolására tett kísérleteit: 1934-ben lebontották a ’48-as, 1936-ban a Váradi-Bartalis-emlékművet, később erre a sorsra jut az eprestetői csatát hirdető oszlop is. A hamu alatt azonban izzott a parázs: felekezeti iskoláink, egyházaink, a magyarság politikai képviseletének helyi szervezetei nem mulasztották el évente megemlékezni. A nap méltó megünneplése 1941-44 között csúcsosodott ki: falragaszok hirdették műsorát, akárcsak negyven évvel azelőtt, az ünnepi istentiszteletek után a helyi fúvószenekar hangjai mellett felvonultak az iskolák, intézmények, egyesületek képviselői, megkoszorúzták a hősök emlékművét, beszédek, szavalatok, forradalmi dalok hangzottak el. Ismét az elhallgattatás és tiltás időszaka következett, bár 1945-ben, miután helyreállították a Maniu-gárdák által ledöntött emlékművet, még megünnepelték az évfordulót. 1946-ban történt, bár már tiltva volt a nyilvános ünneplés, hogy a dohány- és a szövőgyár minkásai minden előzetes szervezés nélkül négyes sorokba rendeződve a főtér felé vették útjukat. A Mikó elé érve hívták a diákokat, de a kaput az igazgató bezáratta. Egy fekvő villanypóznával a munkások betörték az iskola kapuját, így a diákok is részt vehettek a felvonuláson, és Vékás Domokos végzős diák az emlékműnél elszavalhatta a Nemzeti dalt. Az ötvenes években a város amolyan félnótásnak tartott, mindenki által kedvelt Bolond Ferije minden március 15-én bejött az iskolába - a cinkos kapus beengedte -, s egy-két osztályban elszavalta a Nemzeti dal első versszakát. (Itt jegyezném meg, hogy 1956 tavaszán dr. Izsák József magyartanárunk egy alkalommal felhívta a figyelmünket, hogy bár a Himnuszt, a Szózatot és a Nemzeti dalt nem taníthatja, mindenkinek kötelessége ezeket megtanulni. Következett 1957 és 1958 március 15-ére, amikor a Mikó-kollégium diákjai az ’56-os forradalomra emlékezve az éj leple alatt megkoszorúzták az emlékművet. Kemény börtönévekkel fizettek tettükért, mert második alkalommal a lesben lévő államvédelmisek letartóztatták őket. A Ceauşescu-éra idején hiába lehetett csak istentiszteleteken - akkor is csak metaforákban emlékeztetni a híveket a magyar szabadság napjára, hallgatólagosan mindnyájan átéreztük magasztosságát, s benső ünnepként éltük meg. A rendszerváltás óta újból ragyog március csillaga. 1990-ben a negyvvenöt év utáni első szabad ünnepen a ’48-as emlékműre virágok és gyertyák halmaza közé az Áldozataink emlékére feliratú táblát helyezte valaki Azóta is az ünnepi megemlékezés legfelemelőbb pillanata, amikor városunk volt politikai foglyai helyezik el koszorúikat az emlékmű körül. JÓZSEF ÁLMOS 1892. március 15. pletykára is adott okot. A március tizenötödiki kokárda, meg az új lakás, meg a szép Róza. Hm. Ebből lehetett kombinálni. Faragtak is rá elég pajzán célzást a Pilvaxban, ami ellen persze Jókai pirulva szabadkozott. Egyébként se vették komolyan a pletykát, csak éppen a trécselés kedvéért szülemlett. A szende Jókai nem úgy festett, mint aki egy színésznő hálójában megakad. Kirké jól felkösse a szoknyáját. Minden azt mutatta, ha valaha nősül is, egy falusi liliomot fog elvenni, aki zsoltárokat énekel és sírva fakad a novellák hőseinek sorsán. S másrészt a szép Róza se azokból a naiv libácska színésznőkből való, akik egy írócskát szeretnek meg, mert abból a tintatartóból nemigen kerülnek ki briliánsok és smaragdok. Ejh, bohóság! Ha Rózának szerető kell, választ magának egyet a mágnások közül Okos leány, aki már keresztülment az élet iskoláján, és tudja a leckéjét meg az egyszeregyet. Ha kacérkodik is egy kicsit a szép Jókaival, hát ez csak arra való, hogy egy kis melegebb Mitkát csaljon ki a pennájából. De a pletyka, úgy látszik, mégis mélyebb alappal bírt. Degrének egy bizalmas órában egy házi sapkát mutatott Jókai, amelyet Laborfalvi Róza horgolt neki a márciusi nagy nap emlékéül. Sőt, hovatovább egyéb jelek is mutatkoztak, hogy „a gyerek jól tölti üres óráit”. Hanem hiszen az se nagy baj. Juventus ventus. Ezen is át kell esni, mint a fogzáson, a vörhenyen és a tengeribetegségen. A darabírás voltaképpen azon kezdődik, hogy az ember megszeret egy színésznőt, és ír neki szerepet. Irigyelték, de nem sajnálták. Maga Petőfi is hamiskásan mosolygott, amikor Jókai el-eltűnt a társaságból különböző ürügyek alatt. De azalatt elmúlt a tavasz, elkövetkezett a nyár, és az „ügy” két oldalról is fejlődött. Jókai tényleg viszonyt szőtt Laborfalvi Benke Rózával, akinek valódi neve Just volt Hogy miként, hol és mikor keletkezett ez a viszony, nincsenek rá adatok. A világ előtt a kokárda feltűzése képezi a kezdet kezdetét, s maga Jókai is ezt az epizódot említi. De ez nem valószínű. Jókainak már Szigligetiéknél kellett találkoznia vele. Sőt, Róza talán éppen azért járt oda olyan sűrűn. (Csupán Jókai betegsége alatt háromszornégyszer fordult ott meg.) Jókai fényes jövője már akkor nyivánvaló volt. Egy csöppet se lehet csodálni, hogy Laborfalvi Róza szemet vetett rá. Okos leány volt, ragyogó szépsége teljes pompájában, de már azon a mezsgyén, amikor a hervadás közeleg, a harmincegyedik esztendőben járt, amikor már tanácsos valami révbe kijutni. Lehet, hogy a szíve is lábot vetett, mert olyan deli volt Jókai, és amellett előkelő modorú, nemes szerénységgel párosult, vonzó szépségű, hogy egy sokat próbált leány előtt is kívánatosnak tűnhetett fel. De ha pusztán a rideg okosságtól kér tanácsot, az még inkább javallja. Mert ő volt a legalkalmasabb médium arra, hogy az első szép nő, aki komolyan akarja, teljesen rabjává tegye. Ehhez jányt az az isteni szemüveg, nem látni azokban, akiket megszeret, semmit, csak jót és szépet. Ennek az égbe és földbe látó embernek, akinek annyi minden jutott, ez a csodálatos vaksága volt talán a legnagyobb ajándék, amellyel az istenek felruházták. Ebből az ajándékból Róza is ki akarta venni a maga hasznát, s ezt helyében mindenki így cselekedte volna. Laborfalvi Rózának, mint ebben az időben (és még talán az azelőttiben is) majd minden színésznőnek, megvolt a színes kalandokkal teli pikáns múltja, a színpadok végre is nem kolostorok. Ha nem lett volna is, ki hinné el egy harmincegy esztendős hódító szépségről, hogy szűzies tisztaságban vándorolta be az országot? Ki hinné el? Elhiszi Jókai. Igen, ez a Jókai semmit sem tud, semmit sem gyanít. A mély hódolat, az illedelmes tisztelet szinte kacagásra hangolná a szépséges Rózát, ha nem esne neki jól. Hát csakugyan nem tud, nem hallott róla ez az ember semmi rosszat, semmi gyanúsat? Érzi kezének remegését, ha megfogja, látja vérének fejébe való tódulását, ha a ruháját megérinti. Ez a fiatalember úgy szereti őt, ahogy egy bakfist szerethet egy diák. Tetszett Rózának, új volt ez a hangulat, mert nagyon régi volt, eleinte csak tréfa, incselkedés az egész, mert hátha a kis Jókai csak egy alattomos macska, aki teszi magát, lassan azonban komollyá lett a játék. Jókai szerelme izzó szenvedéllyé fajult. Elhatározták, hogy férj és feleség lesznek. De sietni kellett. Rózának oka volt siettetni az eseményeket. Egyrészt, mert a szerep unalmas lesz, ha hosszadalmas, másrészt, mert mindig előjöhetnek kellemetlen non putaremek. Ilyen lehet például, ha Móric megtudja, hogy gyermekei voltak, és hogy egy leánya most is vele van, mégpedig már az is bakfis, azt hirtelen nevelőintézetbe kellett dugni, amint március 15-e után megengedte, hogy a lakásán látogassa. A leány felől az egész város tud, de Jókai csodálatosképpen nem. A nyár derekán Róza szemrehányást tett neki, hogy a dolguk nem megy előre, végre már egyszer cselekedni kell, ő nem vár tovább. Jókainak nem volt bátorsága anyját értesíteni, sok huzavona után elejtették hát ezt a tervet, de a legbensőbb barátjaival mégis tudatni fogja, s aztán hirtelen megesküsznek. Erre nézve Róza, aki a nyarat egy svábhegyi villában töltötte, azt a tervet forralta ki, hogy ebédet ad a Svábhegyen, amelyre Jókai barátjaiból meghív néhányat, s ekkor publikálják az eljegyzést. Árnyékos fák alatt, ebéd végén felállt Jókai, s áradozó mondókában jelente be tisztességes szándékát, amely immár köztük bevégeztetett. Erre a kijelentésre elhalványult, lecsapta a kést, válát Petőfi, és egyetlen szót se szólva rohant le a hegyről a szőlő barázdáján - a többiek ellenben, ahogy illett, gratuláltak a boldog párnak, és vidáman koccintgatának napszállaiig. De másnap jött a feketeleves, Petőfi ádáz dühvel támadta meg Jókait e lépése miatt, szemtelenségnek nevezve azt. „Ilyen nőt nem szabad elvenned, vagy különben sohase fogok veled kezet.” Jókai kikérte az effajta beavatkozást, ő azt teszi, amit akar. Petőfi indulatosan rohant el, de még bekiáltott a küszöbről: „Nem engedem, hogy vesztedbe rohanj!” Petőfi otthon mérgében levelet írt Válynénak, megírva a tervbe vett házasságot, de még napokig nem küldte el, megpróbálván minden eszközt Jókai észre térítésére. (folytatjuk)