Háromszék, 2017. március (29. évfolyam, 8036-8062. szám)

2017-03-04 / 8039. szám

S­zívem szakad meg a boldogságtól, úgy érzem, nincs semmi baj a má­jammal, a szívemmel, mehetek végig az utcán, zsebre dugott kézzel, nagyokat köszönve erre-arra, jól vagyok, persze, válaszolok, ha kérdezi valaki véletlenül, micsoda hülye kérdés az ilyen, hát nem látszik rajtam, jól vagyok nagyon, állan­dóan nem dúdolhatok víg dalokat végig az utcán, amerre járok, micsoda hülye kér­dés az ilyen, miért ne lennék jól, történt valami, amitől nem illik jól lenni? tessék mondani, mi az, amitől most szomorúan kellene végigmennem az utcán, lehajtott fővel, morgolódva, akkor is, amikor úgy érzem, nincs semmi baj a májammal, a szívemmel, mert lehetne, bármi megtör­ténhet, különösen az én koromban nem szabad elbizakodni egy percre sem, ugye, miképpen járt a szomszédom is a minap, csak kiment, hogy megjárja magát, csak épp kitette a lábát hazulról, hát nem elő­jött egy furcsa fájdalom a mellén, valahol középen, megállt egy pillanatra, rátette kezét a fájdalmas pontra, nem fájt na­gyon, gondolta, semmiség, elmúlik a sa­rokig, de nem volt semmiség, el sem ért a sarokig, úgy szedték össze az úton, bevit­ték, jöttek hófehér köpenyes emberek és sötét lett, már nem emlékezett semmire, de másnapra rendbejött minden, elmúlt a furcsa fájdalom a mellén, valahol közé­pen, mondják, micsoda szerencséje volt, most nem mer kimenni egyedül, intett az ablakból, mennék vele, csak a saro­kig, intettem én is, persze hogy megyek, a sarkon túlra is, miért ne mennék, nincs semmi baj a májammal, a szívemmel, elindulunk szépen, ketten a sarokig, ott megáll a szomszéd, mellére teszi a kezét, kérdem, mi van, fáj megint, nem, nem fáj, mondja, nincs semmi baj, csak megnyom-­ ta kissé azt a helyet, ahol a minap előjött egy furcsa fájdalom, most nem jön elő, le­het, elő sem jön már többé soha, milyen jó, mehetünk végig az utcán, zsebre du­gott kézzel, nagyokat köszönve erre-arra, jól vagyunk mind a ketten, épp mondani akarom, fütyörészhetnénk is nyugodtan, víg dalokkal mehetnénk végig az utcán, mint régen, de nem mondom, rég volt az a régen, most már ritka a nap, amikor nem fáj sehol, meg kell becsülni a ritka napokat, megállunk félúton, indulunk haza, megvárom, amíg a szomszéd fölér az emeletre, nyílik az ablak, látom, épség­ben megérkezett, kihajol, öklével belevág a levegőbe, mint aki győzött, ilyenek már a mi nagy csatáink, ököllel vágunk bele a levegőbe. ELEKES FERENC A mi nagy csatáink Háromszék 2017. MÁRCIUS 4.HÉTVÉGE HÁZÁNEZO Ahogy a csókot intik akszor úgy jövök el hazulról, meg­állok a falu szélén. Ott, ahol régen akácfák szegélyezték az utat. Potyót alatt. S ha éppen nem jár arra senki, el­köszönök egy mozdulattal. Nemcsak a falumnak szól a búcsú­zásom, hanem ennek a Potyót nevű dombnak is. (...) Ez az a domb, amelyet valóságos hegynek tekintettünk gyer­mekkoromban. Meredek oldalú, hatal­mas hegynek, mely úgy magaslott a falu bejáratánál, mint maga az oltalom. Ma már belátom, nem nagy ez a domb. Hegynek nem nevezhető a legna­gyobb jóindulattal sem. Védelmezni nem tudná a mi falunkat semmi veszedelem­től. Ki lehet kerülni könnyedén. Az út is ott vezet el mellette. Enyhén meredeken. Vagy enyhén lejtve. Attól függ, honnan nézzük. Aki a falunkba akar bemen­ni, azt fölfelé vezeti ez az út. Aki kifelé megy a falunkból, az lefelé megy, Potyát dombja alatt. Ez csupán egy szempont. Hogy honnan nézzük ezt az utat. De lehet jelkép is ez az út. Én most an­nak nézem, jelképnek. Ha tájképnek néz­ném, talán meg sem állanék itt, a Potyát dombja alatt. Ha most fölmennék a domb tetejére, hogy onnan valami fenségeset lássak a falunkból, nem kellene messzire néz­nem. Csak le. Ide, erre az útra. Szép ez az út. Útnak is szép, mert sima. És jelkép­nek is. Mert el lehet tűnődni rajta. Példá­ul arról, hogy milyen az élet. Egyszer verset írtam erről a Potyát nevű dombról. Azt írtam róla, hogy kulcscsont-ívelésű ez a domb. Vagyis tö­rékeny. És törékeny vállamn hordozza az itteni nép is sorsának reám mért terheit. És olyasmit írtam, hogy a tengerszínttől számított magasság itt nem lényeges. Csak az, hogy elmenekültek innen rég a jámborabb vadak, s a táj maréknyi mur­va­ világ. S akár a messziség az éneket, lassan ritkuló legendák nyelik el a véne­ket. Már akkor látnivaló volt, közeledik a világjelenség. Innen pillantottam meg, erről a dombról, amint épp jött felénk. Azt vettem észre, maholnap csak ragályos betegségek terelik össze szomszédainkat. Hogy absztrakt almákat érlel a nyár a ker­tek alatt, és minálunk soha, semmi nincs eléggé megbeszélve. És szóltam is erről a dombtetőről. Mint egy kis magán-messi­ás. Hogy ha elfelejteném, emlékeztessen valaki a gereblyére. A régi szerszámokra emlékeztessen legalább, mert felejtős let­tem én is. Akárcsak a rokonaim. Akik csu­pán szórakozottságból nem haragusznak nagyon reám. Van úgy, elfelejtenek reám haragudni. Vagy már idejük sincs semmi­re. Mert valamit mindig el kell vinniük valahonnan valahová. Már akkor látnivaló volt, közeledik a világjelenség. Jól ki lehetett venni alak­ját erről a dombtetőről. Pedig nem olyan magas ez a domb. A Potyót dombja. Ahonnan búcsúzni szoktam, majdnem minden szombaton. Ha éppen nem lát engem senki. Potyót alatt. Úgy búcsúzom, szépen, ahogy a csó­kot intik.^ .... .. ^.... (FERIFORMA) Szeretettel köszöntjuk a március 4-én 82. életévét töltő írót. " Egy kis hullámzás P­ árizs felől fújt a szél; onnan jöttek a divatok, az ol­vasmányok, az eszmék. A magyar társadalom nagy átalakuláshoz fogott. Lázas készülődés indult meg a szívekben és elmékben. Egy láthatatlan szellem fúj, farag, olt és idomít. Gróf Széchenyi István már évek előtt jobban és hívebben megírta, mi fog a jövő évben (1848- ban) bekövetkezni, mint ahogy majd megírja főtiszte­lendő Horváth Mihály évek múlva, hogy mi következett be. Az írók is ezekkel az eszmékkel vannak szaturálva. A Marseillaise-t fújta a Tóth Gáspár inasa, aki az új ruhát vitte haza Nyáry Pálnak, rá a Carmagnole híres dalla­mával felelt az Arany Sas csaposa. A Jókai asztalán Hugó Viktor, Michelet, Béranger, Louis Blanc, Sue hevertek, Petőfi szobája falain ott lógtak Mirabeau, Danton, Ma­rat, Robespierre és a többiek, a forradalom izzó tüzében istenekké vált szörnyetegek. A nagy francia kultuszban még a szakállát is franciásan hagyta meg. Jókai szakálla még csak akkor ütközött, azt még nem lehetett idomíta­ni. De az irályát, elbeszélői modorát próbálta. Különö­sen Eugéne Sue imponált neki. Nevetséges, mintha egy párduckölyök a macskától tanulna ugrani. Az utánzási vágy, mint a harmadnapos hideglelés, egész írói pályá­ján vissza-visszatéreget hozzá. Hogy nem rontotta meg, az csak annak köszönhető, hogy eredetisége olyan, mint a vízhatlan szövet, amin semmi idegen nedv át nem ha­tol. Amit a franciáktól, Sue-tól, Dumas-tól tényleg átvett, az a rendkívülinek, a meglepőnek, a csattanósnak, a csodálatosnak hajszolása. Ebben az évben különben keveset írt. Petőfi is szerelem­ben járt Szatmár megyében, s nagy civakodásokról adtak hírt a Lauka levelei, melyek a leánykérés körül a leány apja, Szendrey és Petőfi közt támadtak. Jókai nyakába váratlanul sok dolog szakadt. Véletlen-e, nem tudni, de a fiatal írói cso­port - a Tízek - (minden ily fajta csoport szereti a maga Szendrey Júlia jelentőségét nagyítani) abban a hitben élt, hogy az a bizonyos „bécsi kéz”, mely jó időben, rossz időben elő­re szereti a felhőket elsimítani saját egének pereméről, lenyúlt és áthelyezte Frankenburg Adolfot a pesti Hely­tartó Tanácstól Bécsbe, hogy a gyékényt, illetve a lapot kihúzza a veszedelmes irányú ifjak alól, bár ez nem­igen valószínű. Először azért, mert az ifjú szépírók ép­pen nem voltak még veszedelmesek, másodszor azért, mert ha veszedelmesek lettek volna, akkor a „bécsi kéz” szívesebben hagyja őket Frankenburg keze alatt, mint saját magukra. Frankenburg átadta az Életépeket Jókainak, ki most váratlanul szerkesztő lett, s ideje nagy részét a lap apró­­cseprő gondjai és teendői vették igénybe. A lap virágozni kezdett, ezerötszáz előfizetője volt, ami tekintélyes jöve­delmet jelentett. Petőfinek 50 forintot volt képes fizetni egy-egy verséért. De kellett is a fokozottabb honorári­um a konyhára, mert Petőfi ősszel megházasodott, s a Dohány utca 373. szám alá hozta a „feleségek feleségét”. E ház első emeletén vettek ki lakást közösen Jókaival. A lakás három szobából állott, ebből kettőt Petőfiék hasz­náltak, Jókai pedig a konyhán túli szobában lakott. Az ebédet az Újvilág utcai Arany Sasból hozatták, mert Pe­­tőfiné nem akart gazdasszonykodni. Bort nem ivott se Petőfi, se Jókai még akkor, ezenkívül utóbbi nem is pi­pázott. Este otthon együtt teáztak és beszélgettek, vagy felolvasták egymásnak, amit napközben írtak. Anyagi gond nem vont homlokukra felhőt. Petőfi csak nemrég kétezer pengőt kapott Emichtől a versei­ért, Jókainak pedig az Életképek valóságosan öntötte a pénzt. Ábrándoztak, terveztek, tele voltak témákkal, és volt otthon mindjárt egy kritikusuk is, a kis menyecske, ő volt a harmadik pajtás, ide illő, szabad, merész, gon­dolatjárásra férjével egyforma, néha excentrikus, de mindig szellemes. „Nem oly szép - írja Jókai -, aminő­nek Sándor versei megörökíték: alacsony termete volt, egészséges arcszíne, de férfias metszésű szája; mind­egyik szeme szép volt külön, de a kettő közt nem volt összhangzás - amellett rövidre nyírott hajat viselt s ép­pen úgy tudott ember nem viselte divatokat kitalálni, mint Sándor.” ...Kedves, feledhetetlen tél volt ez, melynek egy még feledhetetlenebb Március vetett véget. A szokott langyos tavaszi jugalmakba a szabadság illata vegyült. Valami titkos sejtelem lappangott a szívekben. Reméltek. Sőt vártak - lázasak voltak és mámorosak. Pozsonyban ott könyökölt a diéta, az utolsó rendi or­szággyűlés, de az ólomlábon járt. Igaz, hogy efölött már Kossuth volt az úr, s a reformokra nézve az összes tekin­tetes karok és rendek meg voltak már puhítva. Jöttem, hogy lássalak Az én apám soha nem mondta anyámnak, szeretlek, Emma. Az én apám nem mondta soha nekem se azt, szeretlek, fiam. Az én apám az unokáját nem vette ölébe piciny korában, később szólt neki, ne üljön oda kertünk friss füvébe, mert azt letapossa. Az én apám gondozta apját, amikor tehetetlen volt, pedig nem kedvelte őt. Az én apám különösebben nem szeretett senkit és azt hiszem, különösebben őt sem szerették. Az én apám félig árva volt és megjárt minden poklot, de nem beszélt a pokolról, csak említette néha. Az én apám a boldogsággal nem találkozott, de sejtette, hogy van, mert cipőjét időnként kipucolta. Az én apám a fákkal volt barátságban, kezében olykor fűszálakat hordozott, fölkelt éjjelente, hogy megnézze, helyükön vannak-e a csillagok. Az én apám sírkövén a dátum ki van javítva. Az én apám büszke ember volt, de kalapját levéve köszönt az utcán és bort vett elő, ha vendége jött. Az én apám nem kérdezte tőlem, mi szeretnék lenni ebben az életben, ezért nem is lett belőlem semmi. Az én apám csodálta a nedves orrú borjakat, s a híres tudósokat. Az én apám, ha csak tehette, elkerülte a táskás embereket, de soha, senkinek nem tartozott. Az én apámnak nem kellett a másé, de ami övé volt, ahhoz ragaszkodott. Az én apámnak nem voltak szokásai, amiket figyelembe kellett volna vennünk, talán csak az, hogy tányérjába levest magának soha nem merített és általában, amikor ettünk, hallgatott. Az én apámat nem csípték a méhek, mindenre talált megoldást, biztos volt abban, semmi nincs a világon, aminek ne lenne megoldása. Az én apám egyszer, haragjában becsapta az ajtót és elgörbült a rézkilincs, amire úgy nézek most is, mint valami híres műalkotásra. Az én apám szerette az igaz történeteket, verseket nem olvasott, fütyörészni soha nem fütyörészett, de könnyezett, amikor sercegett a tű a lemezen, s azt énekelte a patefon, Granada gyöngye volt, az a fekete lány. Az én apámat egy napon, valamiért otthagyta anyám és elköltözött. Az én apám másnap, először életében virágot vett és megkereste anyámat. Az én apám megállt anyám előtt azzal a virággal, s csak annyit mondott, jöttem, hogy lássalak.

Next