Háromszék, 2018. szeptember (30. évfolyam, 8487-8511. szám)
2018-09-01 / 8487. szám
NEMZET-NEMZETISÉG 2018. SZEPTEMBERI.HÉTVÉGE aromsze 8 »-Milyen értelmiségi rétege van ma Romániának? Valóban létezik ez a társadalmi kategória? Vagy - miként a munkásosztály is, amely jószerével eltűnt - teljesen elveszítette a társadalmi súlyát? - A román értelmiség létezik, de kvázi láthatatlan. Létrehozott magának egy saját párhuzamos univerzumot, ahol kibontakozhat ugyan, de a „várvédelem” ügyeiben nem vállal szerepet. Sokan megundorodtak, kiábrándultak, mások egyszerűen kényelmességből... Léteznek az értelmiségiek, de részvételük a civil életben és a politikában alig érzékelhető. A munkásosztály is fennáll, de gyenge, erősen megosztott és korrupt szakszervezetek képviselik az érdekeiket, amelyek erre alkalmatlanok, az ezredfordulótól errefelé ez a társadalmi csoport még inkább meggyengült, és nem rendelkezik társadalmi súllyal. Az ország legnagyobb gondja a munkaerő tömeges kivándorlása, hiszen az a 4-5 millió állampolgár, aki külföldön vállal munkát, zömében nem kíván hazatérni. Itt az a legfontosabb, hogy megkaparintsák az általunk befizetett adót. Mindennél előrébb való, hogy megkaparintsák a magukét, s a többit Isten irgalmára bízzák. Nincsen itt magyar veszély, nem hinném, hogy Soros György vagy más lenne itt az ellenség, mindenlyen elmélet csak politikusok találmánya, amelyeket szükség esetén előrángatnak, s a lakosság, amelyet évtizedek óta magyar- és autonómiaellenes lózungokkal etetnek, mindezt el is hiszi. - Hogy érzi, feltalálja magát a székelyek vagy a szászok körében. --...111 *....... ............ amennyiben talál még egészséges szász közösségeket? Beszéli a magyar vagy a német nyelvet? - Jól érzem magam, olyan, mintha a székelyek testvéreim lennének. Dolgoztam is Székelyföldön, s az ottani emberekkel kialakított kapcsolataim ma is élnek, testvérnek, s a székely ismerőseim tulajdonképpen tiszteletbeli székelynek ismernek el, amikor gondalaLcriXcH, elvárásonikat közvetítem román honfitársaim felé. Ugyanilyen érzéseim vannak a szászok iránt is. Nem győzök hálálkodni nekik azért, amit tettek, hogy Erdély így nézzen ki, amilyennek ma látjuk. Nagyon hiányoznak, mint ahogyan a svábok, a zsidók meg az örmények is. A szászok távozása, a több százezer magyar kivándorlása és az egymilliónál is több erdélyi román identitású honfitársam távozása is nagyon fáj, hiszen ez tragédia a szűkebben értelmezett történelmi Erdély és a Bánát számára egyaránt. Beszélek magyarul, ma már arra is képes vagyok, hogy az írásaimat lefordítsam. A németet azonban - sajnos - csak töröm. - Évek óta érzékeljük, hogy kitartóan és folyamatosan népszerűsíti Erdély értékeit. Mit gondol, az erdélyi, a transzilván értékeket megfelelően kezeli-e a központi és a regionális sajtó vagy az oktatás? - Erdély kincseinek jelentős részét még az itt lakók sem ismerik kellőképpen. Az erdélyi szellemiséget, annak alapjait újra el kell ültetni a lelkekbe. Hagyományt, zenét és táncot, kulturális örökséget, konyhakultúrát, felekezetközi türelmet kell terjeszteni, újra kell építeni Közép-Európa értékrendjét. Hat-hét éves tevékenység után elmondhatom, hogy a munkám hozadéka egyáltalán nem elhanyagolható. Komoly fegyvertény, hogy majdnem napi rendszerességgel emberek ezreihez, tízezreihez juttathatom el az Erdély múltjáról szóló írásos üzeneteket. Nagy öröm, értelmiségi szemszögből valós elégtétel, hogy jók a visszajelzések, emberileg is jól érzem magam, hiszen a reakciók, a biztatás, a segítségnyújtás, a tanácsadás segítségével én is folyamatosan tájékozódom, nyitottabbá válok, és olyan embereket ismerhetek meg, akikkel másképp nem is találkozhattam volna. Mindez segít az előremenetelben. - Mit gondol a transzilvanizmusról? Ez a szellem a kultúrában létezik? - Igen. Mindenképp. Ez a fajta gondolkodásmód mind kulturális, mind pedig gazdasági szinten jelen van az erdélyiek mentalitásában. Ez megújhodási hajtóerő is, amely fokozatosan fel fog erősödni. A transzilvanizmus egyfajta kegyelmi lelkiállapot lehet minden itt élő polgár számára. Mert létfontosságú igazságokat közvetít. Mert az itteni közösségek teljes egyenrangúságát, a másik, a tőled különböző tiszteletét várja el mindenkitől. - Van-e nekünk, erdélyi románoknak, magyaroknak vagy székelyeknek némi esélyünk a túlélésre? Mi történik ma a szászok és a svábok maradványával? - Egy olyan korban, amikor - példát mondok - a Szeben megyei Szentágota községből pár óra alatt el lehet jutni Londonba, azt hiszem, hogy a kivándoroltak problémaköre nem hani»TztYo mocrrvlHVi utat]an Ttt 1U UllXIJf 11 M lltV/gC/XVAllUlUllUlli lit. különösképpen a szászokra és a svábokra gondolok. Mellékes, hogy az egykori román vagy magyar állampolgárok merrefelé élnek és dolgoznak, mert amennyiben Erdélyt érdekessé és vonzóvá tesszük számukra, ha érdeklődési szférájuknak megfelelő programokat és lehetőségeket teremtünk, akkor közülük sokan rendszeresebben vagy életvitelszerűen is vissza tudnának ide térni. Mi, székelyek, magyarok, románok folyton ünneplünk valamit. Nem lehetnének közös ünnepeink? Vajon nem létezik egy-egy olyan alkalom, amelyet közösen tarthatnánk meg? - Van ilyen nap, hogyne lenne: a nándorfehérvári diadal napja, 1456. július 22., amikor Hunyadi János - akinek oldalán erdélyi hadak is küzdöttek -, példát adott az egész keresztény Európának helytállásból, és megmutatta, hogyan kell megállítani a külső ellenséget. Ő olyan személyiség volt, akit a magyarok, a románok és a szerbek is elfogadnak és sajátjukként tisztelnek. Ez a nap Erdély önmagára találásának jelképes ünnepévé növekedhetne. SIMÓ MÁRTON Hunyadi János a A Thuróczi-krónika ábrázolása szerint A szellemi élet önvizsgálati időszakával esik egybe az eddigi merev kisebbségi politika fellazulása is, s mely a kalotaszegi kísérlet nyomdokain újra életre kelt demokratikus szellemű Magyar Néppárt (1927), Magyar Kisgazda Párt, valamint az Országos Magyar Párti Ellenzék (1933) s az ebből később létrejött szélsőbaloldali MADOSZ (Magyar Dolgozók Szövetsége) alakulásával (1934) nyilvánult meg a legérzékelhetőtebben. A liberális gondolkodású Krenner Miklós (Spectator) már 1926-ban élesen bírálta a Magyar Párt szeparatista politikáját és demokratikusabb szervezkedésre szólította fel a magyarságot. A kiáltvány megfogalmazásában részt vett Kós Károly, Zima Tibor, Zágoni Dezső, Tabéry Géza és Ceglédy Miklós. A reformcsoport éppúgy kiállt a magyarság sérelmeiért, mint a Magyar Párt. Hangadó lapjuk a Keleti Újság, sorozatos cikkekben tárta fel a kisebbségi problémákat. Averescu alig egyéves kormányzása alatt még inkább megélénkült a magyar képviselők tevékenysége a román parlamentben. Az egyházi és iskolai sérelmek körül lezajlott parlamenti viták a román kormány és a Szentszék közötti konkordátum megkötéséhez vezettek, melyet az Averescu-kormány kultuszminisztere, Goldis László írt alá 1927. május 10-én. A konkordátum célja lett volna a katolikus egyház és az állam viszonyát valamilyen formában rendezni, de végeredményben mégis csak újabb korlátozásokat jelentett, elsősorban azzal, hogy az Erdélyi Római Katolikus Státus autonómiáját alá is rendelte a Bukarestben székelő román katolikus érseknek. A harmincas évek elején a Iorga-kormány meg i kísérelte nyugvópontra vinni a kisebbségi kérdést olyan formában, hogy a miniszterelnökség mellé kinevezte az erdélyi szász Brandsch Rudolfot kisebbségi alminiszternek és Bitay Árpád gyulafehérvári katolikus teológiai tanárt miniszteri szaktanácsosnak. Az alminiszteri hivatal hatásköre azonban nem terjedt túl a tanácsadói tevékenységen, ennélfogva nem foglalkozott ténylegesen a kisebbségi kérdések megoldásával. Maniu parasztpártja 1932. október 28-án megszüntette. A sikertelen kísérletezések után, magyar részeről felmerült a „hídverés” gondolata, a román nép-szel való lelki megbékülés előkészítése. Az indítást Krenner Miklósnak, a kolozsvári Ellenzék 1932. január 10-i számában megjelent Verjünk hidat című cikke adta meg, de román részről nem talált visszhangra. Ellenkezőleg, Krennert nemsokára elítélték és az írástól is eltiltották Húsvéti harangszó című cikkéért, amiben Erdély autonómiájának kérdését vetette fel. A magyar kormány revíziós törekvése, a román Antirevíziós Liga életre hívása és a szélsőnacionalista román napilap, az Universul szünet nélküli hecckampánya, valamint a szélsőjobboldali vasgárda fellépése még inkább szította a magyarellenes hangulatot a harmincas évek közepén. Onisifor Ghibu kolozsvári egyetemi tanár fáradhatatlan híve volt a magyarság elleni gyűlölet élesztgetésének. Tătărăscu liberális pártjának négyéves kormányzása alatt, az Angelescu miniszterelnökségével életbe lépett újabb korlátozások - mint például az 1934. évi július 16-i nemzeti munka védelméről szóló törvény - a romániai magyarság sorsát egyre inkább mélypont felé so■ hozták. Az 1937 decemberében uralomra jutott és még nem egészen fasiszta Goga-Cuza-kormány (Nemzeti Keresztény Párt) bukásával, nyílt fasizmus tört ki Romániában, s az 1933-ban ismét bevezetett és 1940-ig tartó ostromállapot alatt még szigorúbb formát öltött. Erdélyt több magyar vezető politikus és író hagyta el, Makkai Sándor, Szász Endre, Zá-goni István, Sulyok István és mások. A magyarság, főként a politikai pártok betiltása után, gazdasá- gi téren kezdett szervezkedni (Erdélyi Gazdasági Egyesület, ÁGISZ Szövetkezet). Ugyanakkor azonban demokratikus vonalon megindult a nemze- ’tiségi ellenállás, s az új erdélyi realizmus gondolata a legszélesebb alapon történő összefogásban, s a Vásárhelyi Találkozóban nyilvánult meg. (1937. október 24.) A találkozó 187 résztvevője a Hitel- csoport, a baloldali Korunk és a MADOSZ képviselőiből tevődött össze. Megrendezésében nagy szerepet vállalt Tamási Áron, aki a Brassói Lapok- ban megjelent Cselekvő erdélyi ifjúság című cikk- sorozatában egységre szólította fel a világnézeti és osztálykülönbségek miatt erősen differenciált ifjúsági csoportokat. A találkozó nem szült tartós programot, vezetői rövidesen elszakadtak egymástól. Valóságos eredményként lehetne felhozni talán azt a tényt, hogy résztvevőiből alakult Bánffy Mik■lós elnöksége és Szász Pál vezetése alatt a Magyar Népközösség (1939. február 11.), mely átvette a vezetést a konzervatívabb szellemű Magyar Párttót miután ezt a királyi diktatúra az 1938. december 16-i rendelettörvénnyel az összes létező politikai pártokkal együtt megszüntette, illetve a Nemzeti Újjászületés Frontjába olvasztotta. A tényleges be-lépés 1939. január 17-én történt. Az ostromállapot kiterjesztése folytán a magyarok ezrei kerültek börtönökbe vagy munkatáborokba. A Magyar Népközösség nem tudott már hathatósan fellépni a ma-gyarság egyre inkább súlyosbodó ügyében. A kisebbségek elnyomását, jogaik semmibe vé telét, elsősorban a Bratianu-dinasztia nacionalista politikájú Liberális Pártja tűzte ki programjául, de ami az elnyomó intézkedéseket illeti, Maniu, Mihalache, Vaida-Voevod és a Bolla család Nemzeti Parasztpártja sem volt sokkal különb. Annyit azon-ban meg kell jegyeznünk, ha kevés eredménnyel is, s a két világháború között a védő intézmények falai mögül még fenntartás nélkül lehetett hangoztatni a kisebbségi sérelmeket. Nemzetközi kisebbségi jogra vagy kisebbségvédelmi intézményekre lehetett hivatkozni. A nemzeti kisebbségeknek lehetőségük volt, hogy nemzetközi fórumok előtt kilátásba be selyezett önrendelkezési jogaikról beszélhessenek aj megtorlás következményei nélkül. (folytatjuk) Tamási Áron