Háromszék, 2019. január (31. évfolyam, 8585-8608. szám)
2019-01-23 / 8602. szám
mszé 2019. JANUÁR 23., SZERDA Egy néző vallomásai Nemes Levente színművész laudációja Eugenio Barba nemzetközi hírű rendező megfogalmazása szerint „a színház mint művészet legfőbb alapanyaga a néző és előadó/performer közötti energia/viszony”. Ez alkalommal mint egy színházba járó, hűséges néző szeretném köszönteni Nemes Levente színművészt. A nézőnek abban a kiváltságban van része, hogy több évtizeden át követhette e nagyszerű színész pályáját. A legelső megrendítő élménye valamikor az 1960-as évek végén történt, amikor Székely János Dózsa-monológját nézte és hallgatta végig Nemes Levente előadásában. A dermesztő csendben, amely az előadást követően ülte meg a termet, valami furcsa kettősség érzete lepte el a nézőt: az a szenvedély, amelynek nemcsak tanúja volt, de ami ellenállhatatlanul magával is sodorta, abban a korban az erdélyi magyarság több létkérdésével szembesítette. A székely-magyar Dózsát idéző előadó egy helyen így fakadt ki: „Azt mondom én, hogy végünk van, mivelhogy / Máig se tudjuk, mért viaskodunk. / Illetve hát - hogy pontosabb legyek - / Csak azt tudjuk, mi ellen és kik ellen, / De sejtelmünk sincs róla, hogy MIÉRT.” Ezt a felkavaró, zaklató szentenciát nem szívesen hallgatta a néző, mert úgy gondolta, hogy azok a köztéri szobrok, festmények és grafikák, amelyeket magyar képzőművészek alkottak azokban az években, ha átvitt értelemben is, de kifejezték az igazságtalanság és megalázottság elleni küzdelem valamikori sikerébe vetett reményt. Csakhogy Nemes Levente érzékeny értelmezésében az is kihallatszott a drámai szövegből, ami mindennek ellentmondani látszott: „És közben nincs hús, közben nincs kenyér, / Közben egészen kimerült a tájék, (...) Közben lassanként nincsen már sereg sem. (...) Nem értem. / Nézd, valami szörnyű nagy / Hibának kell a dolgok mélyén lenni, / Ha nem bízunk már önmagunkban sem.” E felrázó mondatok több százszor hangzottak el, és nem maradtak visszhangtalanul az erdélyi magyar közönség körében. A költő Székely János gondolatainak súlyát az előadó mérhetetlenül nagy szenvedéllyel és meggyőző erővel tudatosította. Ebben a szellemben születtek a többi, nagy közönséget vonzó, más színésztársakkal együtt létrehozott pódium-előadások is, amelyeknek során Ady Endre, Radnóti Miklós, József Attila vagy Petőfi Sándor versei hangzottak el. Majd mindezek után Arany János elbeszélő költeményének, a Toldinak felejthetetlen művészi interpretációja következett Nemes Levente egyéni előadásában. A „lázas hetvenes évek” színházi előadásaiból a diktatúrában élő néző számára a sok áthallással megírt és eljátszott szerepek maradtak emlékezetesek. Ezek között Sütő András Csillag a máglyán és A szuzai menyegző című drámáinak Kálvin, illetve a görög tudós és történetíró, Kalliszthenész alakja maradt meg. Ugyanakkor a kedvelt történelmi színdarabok sorában mégiscsak a Bánk bánban szereplő Petúr sziklatömbszerű, kemény jelleme ragadta meg a nézőket jobban, aki felháborodva sérelmezte az idegenek arcátlan elterpeszkedését a legfőbb méltóságokban. Később Nemes Levente számára a Bánk bán tragédia más szerepet is kínált. A nézőnek úgy tűnik, Tiborc érdekes alakját talán ő játszotta el Katona József elképzeléséhez a leghűségesebben: a kissé idealizált, legendás öreg parasztember személye alkalmas volt arra, hogy ne csak a maga, de az egész magyar nép nevében kérje a segítséget a szenvedések enyhítésére. A nyolcvanas évek második felének - román kifejezéssel élve - „vizionat” (szabad átköltésben: cenzúrázott) előadásaiból nem véletlenül él még mindig a néző emlékezetében Mrozek Emigránsok című drámája, amelyben az egyik név nélküli szereplő Nemes Levente volt. A darab két, hazáját kényszerűen elhagyó férfi meddő töprengéséről, a létük felett való elmérgesedő vitatkozásról, majd a mindenről való lemondásról szólt. Ez történt akkor, amikor tömegesen hagyták el a szülőföldjüket az erdélyi magyarok. A cenzúra úgy vélhette és sugallni akarta, hogy lám csak, milyen rossz máshol. Az előadók pedig a nézőkkel együtt úgy értelmezték mély keserűséggel a darabot, hogy nem jó már élni sem itt, sem ott. A sűrű kilencvenes években az e sorokat rovó néző egy ideig hivatalnoki pályára tévedt, és a színész-igazgató Nemes Leventével gyakran megosztották a gondolataikat. Elsősorban a mindennapi életben végtelenül eluralkodott bürokráciáról, amelynek útvesztőiben előfordult, hogy úgy érezték: még egy ilyen győzelem, és végképpen elvesztek. , Csak bámulni tudta a hivatalnok néző azt a kikezdhetetlen, okos és szenvedélyes érvelésözönt, amellyel az igazgató a színházat és a színésztársait igyekezett színvonalas életben tartani. Ugyanakkor méltányolni lehetett azt az emberi bölcsességet és szakmai igényességet, amelynek folytán sikerült a Gyergyószentmiklóson hírnevet szerzett Figura Stúdió Színház rendkívül tehetséges tagjait Sepsiszentgyörgyre csábítani. Aztán a megújult társulattal létrejöttek a jobbnál jobb előadások. Az egyik interjúban így vall az igazgatást átadó és a színészi munkára teljes energiával visszatérő Nemes Levente: „Jó szívvel emlékszem A csoda címmel játszott Énekes madárra, aztán az Ilja próféta vakjára, az Yvonne, burgundi hercegnő királyára, A nyugati világ bajnokában az öregre...” Ugyanitt afelett örvend, hogy mekkora élmény volt számára Beckett drámájában, a Godot-ra várva című nagy sikerű előadásban együtt játszani a fiatal pályatársaival. A nézőben visszacseng olykor, amint Pozzo szerepét játszva mondta egy helyütt a darabban: „A helyzet az, barátaim, hogy nehezemre esik, ha hosszú időn át nélkülözöm a hozzám hasonlók társaságát.” És végül volt még egy nagyon biztató kijelentése Nemes Leventének: „A Lear király életem talán egyik legnagyobb kihívását jelentette, ma másként csinálnám meg, talán az erőm is meglenne még hozzá.” A hűséges és az őt érteni szerető néző nagyon bízik abban, hogy ez is hamarosan megtörténik, és akkor, mint korábban sokszor, sok hálás nézővel együtt az előadás végén felállva újra hosszan fog tapsolni neki. JANÓ MIHÁLY ALBERT LEVENTE FELVÉTELE Nemes Levente a tegnapi díjátadón KÖZELET Nemes Levente színművész kapta az elismerést » FEKETE RÉKA» A kultúra az adott nemzet arca - indította a magyar kultúra napját köszöntő beszédét Kovászna Megye Tanácsának elnöke. Egy nemzet nem attól lesz erős, hogy jók a statisztikai adatai, hanem attól, hogy becsben tartja kultúráját, elismeri kiemelkedő sportolóit, alkotóit, művészeit - hangsúlyozta Tamás Sándor. A megyei önkormányzat elnöke szerint az ügyeletes feljelentők ellenére, akiket zavarnak nemzeti szimbólumaink, újból lehetünk büszke székelyek, magyarok, akik érezzük az anyaország támogatását, és tudjuk, nem lehet tőlünk sem elvitatni, sem elvenni kultúránkat, nemzeti öntudatunkat, tudásunkat, emlékeinket, álmainkat. Erre alapozva tudunk olyan jövőt építeni Székelyföldön, ahol mindannyian otthon érezzük magunkat magyarként - mondotta. Tamás Sándor beszélt arról is, hogy a megyei önkormányzat kiemelt költségvetési pénzt fordít a tánc- és színházművészetre, képzőművészetre, könyvkiadásra, népművészetre, mert hisz abban, hogy nem elég csak utat, hidat építeni, szükség van a közösségépítésre, hogy a kulturális, szellemi erőtér kiteljesedjen. A díjazottat Jánó Mihály művészettörténész méltatta, aki Egy néző vallomásai című írásában fogalmazta meg személyes hangvételű, de Nemes Levente pályafutását számos részletében összefoglaló gondolatait, miközben a vetítővásznon fényképek pörögtek a kitüntetett szerepeiről, egyfajta fotós színháztörténeti vázlatot mutatva. A díj átadásakor Tamás Sándor kiemelte, Nemes Levente színművész arca, hangja jellegzetes, alakításai emlékezetesek. Kiemelkedő módon jelenítette, jeleníti meg erdélyiségünket, példát mutatva arra, hogy kevesebbel sohasem szabad beérni, mindig a legjobbra kell törekedni. Nemes Levente stílusosan egy Tompa László-verssel köszönte meg a kitüntetést, indokolva, hogy azért választotta Az elmaradt lovas számvetése című költeményt, mert a „figyelnek, lásd, a térség jegenyéi” költői képpel kívánta megköszönni az irányában tanúsított figyelmet. A díjátadást követően Vetési László református lelkész, egyházi író, szórványkutató vetített képes előadást tartott Nyelvi, vallási együttélésünk érdekességei Erdélyben címmel, amelyet Imreh István, a Kovászna Megyei Művelődési Központ igazgatója azzal vezetett fel: a témaválasztás egyik oka, hogy Kovászna megye közel egy évtizede ápol rendszeres kapcsolatot a szórvánnyal, Vetési László pedig 2007-ben éppen a magyar kultúra napján ugyanezen a helyszínen beszélt a szórványmagyarság emlékhelyeiről. A Háromszék Kultúrájáért Díjat Kovászna Megye Tanácsa alapította 2013-ban az említett művelődési központ kezdeményezésére, a korábbi kitüntetettek: Szilágyi Zsolt nemzetközi hírű tenor, a Vox Humana kamarakórus alapító karnagya, Gazda József író, művészettörténész, a kézdivásárhelyi Kosztándi festőművész házaspár, Egyed Ákos történészprofesszor, Niculina Ţînţar szociológus és Haszmann Pál helytörténész. A tegnapi ünnepségen közreműködött az Egyed Ágnes vezette baróti Bujka énekegyüttes, a Himnuszt Balázs Gergő, a Székely Mikó Kollégium harmadik osztályos tanulója, a Százlábacskák Néptáncegyüttes tagja felvezetőjével énekelte a nagyszámú közönség. A MAGYAR KULTÚRA NAPJA KÉZDI VÁSÁRHELYEN Örökségünk őrei kiállítás a Vigadóban A magyar kultúra napja alkalmából a Kézdivásárhelyi Ifjúsági Szervezet (KVISZ) és a Nagy Mózes Elméleti Líceum Örökségünk őrei csapatai közös fotókiállítást szerveztek a Vigadó Művelődési Ház emeleti előcsarnokában. SOCHOM ISTVÁN » Mint ismeretes, az Örökségünk őrei programba három kézdivásárhelyi csapat is bekapcsolódott, a céhes város több épületét fogadták örökbe. A Nagy Mózes Elméleti Líceum tizedik osztályos tanulói az egykori székely katonaneveldét és a minorita rendházat fogadták örökbe, ezeket próbálják közösségünkkel és a nagyvilággal minél szélesebb körben megismertetni. A fotókiállítást Szöllősi Tamás, a KVISZ elnöke nyitotta meg, aki arra emlékeztetett, hogy Kölcsey Ferenc 169 évvel ezelőtt ezen a napot fejezte be a Himnuszt, amely azóta is közösségünk megtartóereje. „Hisszük, hogy akkor van jövő Erdélyben, ha a fiatalok itthon érzik magukat, sajátjuknak tekintik épített örökségünket” - hangsúlyozta. Fejér László Ödön szenátor beszédében azt emelte ki, hogy a magyar kultúra napját ezzel a tárlattal méltóképpen, ünnepelik meg, hiszen a város két műemlék épületét mutatják be. A szenátor bejelentette: tavasszal elkezdődik a minorita rendház felújítása. Az eseményen közreműködött Borcsa Imola író, aki készülő kötetéből egy Kézdivásárhelyhez kötődő novelláját, a Naplementét olvasta fel.