Háromszék, 2019. november (31. évfolyam, 8835-8859. szám)

2019-11-23 / 8854. szám

1456. NOVEMBER 23. V. László megesküszik, hogy nem áll bosszút Cilléi Ulrikért 1456. november 23-án tett fogadalmat az ifjú V. László király (ur. 1453-1457) Temes­váron, hogy megbocsát Hunyadi Lászlónak, és soha nem áll bosszút a Nándorfe­hérváron meggyilkolt Cilléi Ulrik haláláért. Az uralkodó végül nem tartotta be a kikényszerített esküt, és négy hónappal később Hunyadi János idősebbik fiának feje a porba hullott. Jóllehet, 1456 nyarán a törökverő Hunya­di, Szilágyi Mihály és Kapisztrán János hősiességének köszönhetően Nándorfe­hérvár és Magyarország megmenekült az oszmán fenyegetéstől, az erdélyi vaj­da elhunytéval Magyarország egy pil­lanat alatt káoszba süllyedt. Hunyadi János halála nem csupán azért jelentett tragikus veszteséget, mert nélküle szer­tefoszlottak a balkáni keresztes hadjá­ratról szőtt ábrándok, hanem azért is, mert megrendült az az egyensúlyi álla­pot, ami a Garai-Cillei-liga és a Hunya­­di—Szilágyi-liga között fennállt. A Cillei Ulrik és Garai László nádor vezette főne­mesi szövetség hatalma döntően abból származott, hogy befolyása alatt tartotta az ifjú V. Lászlót - aki nem csupán Cilléi rokona volt, de egyúttal a gróf gyámsága alatt is állt -, Hunyadi János pedig egyko­ri kormányzói megbízatásának köszön­hette erejét, hiszen számos királyi várat és birtokot később is megtartott. A törökverő hadvezér halála után szinte azonnal vita robbant ki a koráb­ban önkényesen lefoglalt javak és erőssé­gek tulajdonjogát illetően, melyben a Ga­rai-Cillei-liga igyekezett döntő csapást mérni megrendült riválisára. A szóban forgó ingóságok között természetesen a déli végvárrendszer kulcsa, Nándor­fehérvár számított a legfontosabbnak, amely erősség a török felett aratott diadal után Hunyadi László nagybátyja, Szilá­gyi Mihály birtokában volt, és amelyet a veszély elmúltával a király magának követelt. Akarata érvényesítése érdeké­ben V. László egy keresztes haddal 1456 szeptemberében a Délvidékre vonult, és országgyűlést hívott össze Futakra. Ez a tanácskozás baljós előjelekkel indult a Hunyadi-Szilágyi-szövetség szá­mára, ugyanis az uralkodó - a liga vára­kozásaival ellentétben - nem a „törökve­rő” hadvezér örökösét, Hunyadi Lászlót, hanem saját nagybátyját és gyámját, Cillcs Ulrikot nevezte ki új országos főkapitány­nak. Bár az ifjú­ családfő tekintélyes seregé­vel igyekezett erőt demonstrálni Futakon, az országgyűlésen kénytelen volt engedni V. László követeléseinek: lemondott a Hu­nyadiak által lefoglalt királyi várakról és birtokokról, ezért cserében pedig csupán annyit nyert, hogy mentesült az elszámo­lási kötelezettség alól. A tanácskozás után, október 8-án az uralkodó meg is jelent se­regével Nándorfehérvár alatt, Hunyadi azonban csupán V. Lászlónak és Cilléinek adott bebocsátást az erősségbe, ahol az ese­mények később tragikus fordulatot vettek. Mint ismeretes, a gróf és a fiatal családfő a tárgyalások során szóváltásba keverő­MAGYAR NEMZETI GALÉRIA, LT. SZ. 2800 lett egymással, a vita pedig tettlegességig fajult, és az összecsapás végén Cillés Ulrik felkoncolva maradt a padlón. •Jóllehet, az országos főkapitány halála az V. László körül tömörülő főúri szövet­ségnek is érzékeny veszteséget jelentett, a gyilkosság a Hunyadi-Szilágyi-liga számára súlyosabb csapásnak bizonyult, hiszen azáltal abba a gyanúba kevere­dett, hogy a főhatalom kisajátítására tör. A véres incidens hatására Hunyadi János több egykori szövetségese - köztük Újla­ki Miklós - is elpártolt a törökverő vezér fiától, aki a szorongatott helyzetben lévő, gyakorlatilag őrizetben tartott V. László­tól hiába nyerte vissza korábban átadott birtokait és a temesi, illetőleg a trencsé­­ni ispánságot, vele egy időben rengeteg ellenséget szerzett. Ezzel a liga vezetői is tisztában voltak, ezért 1456. november 23-án, Temesváron írásos esküt csikartak ki az uralkodótól arra vonatkozóan, hogy Cill éi Ulrik haláláért semmilyen retor­zió nem éri majd a családot. V. Lászlónak természetesen nem volt lehetősége ellent­mondani őrzőinek, hamarosan azonban fordult a kocka, ugyanis az elpártolt Újla­ki egy általa toborzott sereg élén elérte a király szabadon bocsátását. Az esztendő végére színleg helyreállt a béke, a mélyben lappangó feszültség azonban hamarosan ismét polgárháború szélére sodorta az országot. 1457 márci­usában V. László egy keresztes hadjárat előkészítésének ürügyén Budára hívta Hunyadi Lászlót, az ifjú családfőt és a liga befolyásos támogatóit azonban nem a haditanács, hanem egy felségárulási per várta. A rendkívül gyors bírósági el­járás után az idősebbik Hunyadi-fiú feje a porba hullott, Mátyás a király foglyaként Bécsbe, majd Prágába került, másokat - köztük Vitéz Jánost és Kanizsai Lászlót - rövid időre tömlöcbe zárták. Az V. László körül csoportosuló főúri szövetség tehát látszólag súlyos vereséget mért vetélytár­­sára, ám a fiatal uralkodó novemberben bekövetkező halála váratlanul új helyze­tet teremtett: ekkor a ligák a rivalizálás helyett a kiegyezést választották, hogy az­tán- Hunyadi Mátyás (ur. 1458-1490) sze­mélyében - egy olyan királyt emeljenek trónra, aki utóbb megtörte hatalmukat. TARJÁN M. TAMÁS (Rubiconline) Hunyadi László a ravatalon - Madarász Viktor festménye AZ ELSŐ KÉK-SÁRGA-PIROS ZÁSZLÓ Egy tiszavirág-életű köztársaság A Második Nápolyi Köztársaság egy kérészéletű államalakulat volt, amely 1799 januárjától június végéig állt fenn a Nápolyi (Bourbon) Királyság területén, Bona­parte tábornok itáliai hadjáratának hatására. Olyan francia törekvések nyomán alakult ki, hogy a forradalmi eszméket exportálják Európa más államaiba is. Hiva­talosan Parthenopéi Köztársaság néven volt ismert, a város antik nevére utalva. A francia forradalom kitörésekor IV. Ferdi­­nánd és felesége, Mária Karolina királyné támogatták ugyan a reformokat, de a Fran­cia Királyság bukása után gyorsan elvetet­ték azokat. A Nápolyi Királyság 1793-ban csatlakozott a Francia Köztársaság elleni első koalícióhoz, ugyanakkor a helyi köz­társaságpártiak ellen kemény megtorláso­kat alkalmaztak. Ennek ellenére a köztár­saság eszméje teret hódított elsősorban a liberálisabb arisztokraták köreiben. 1796-ban IV. Ferdinánd király békét kötött ugyan a Francia Köztársasággal, de 1798-ban Mária Karolina királyné, látva Nelson győzelmét a nílusi csatában és alapozva Bonaparte tábornok távol­létére, meggyőzte férjét, hogy üzenjen hadat a franciáknak. Nelson admirális 1798-ban érkezett Nápolyba, ahol nagy lelkesedéssel fogadták. A nápolyiaknak egy hetvenezer emberből álló hadsereget sikerült verbuválniuk az osztrák Karl von Mack tábornok vezetése alatt. A hadsereg október 29-én sikeresen elfoglalta Rómát és visszaállította a Pápai Államot. Egy si­keres francia ellentámadás során viszont seregei visszavonulásra kényszerültek. A király visszasietett Nápolyba, és an­nak ellenére, hogy a város lakosságának legnagyobb részét kitevő szegény réteg (lazzarik) királypárti volt, és bármikor a király védelmére sietett volna, Nelson hajóján Palermóba menekítette udvarát. A város irányítását Francesco Pignatelli Strongoli herceg vette át. A tanácstalan és vezér nélkül maradt lazzarik számos, a köztársaság eszméi­vel szimpatizálót lemészároltak. A nemes osztály és a tanult rétegek viszont látva, hogy királyuk cserbenhagyta őket, el­kezdtek egy francia segítséggel felállítan­dó köztársaságot szervezni az anarchia elkerülésére. 1799. január 12-én Pignatelli feladta a várost Jean Étienne Champion­­net francia tábornoknak. A hír hallatán a lazzarik fellázadtak, s noha nem voltak kellően felfegyverezve, hősiesen ellenáll­tak. Közben a nápolyi jakobinus párt is fellázadt, aminek következtében kitört a polgárháború. 1799. január 20-án a köz­társaság-pártiaknak sikerült elfoglalni a Castel Sant’Elmo erődöt, így megnyílt a kapu a francia seregek nápolyi bevonu­lása előtt. A harcoknak 8000 városlakó és 1000 francia katona esett áldozatául. A Parthenopéi Köztársaságot 1799. január 23-án kiáltották ki hivatalosan. Az új államalakulatnak nem volt saját rendfenntartó ereje és teljes mértékben a francia hadseregnek volt alárendelve. A köztársaság vezetői magas rangú, is­kolázott emberek voltak a társadalom magasabb rétegeiből, akiknek gya­korlati ismereteik hiányoztak a ország vezetését illetően, ugyanakkor nem ismerték az alacsonyabb rétegek élet­­körülményeit. A vezetés hamarosan pénzügyi nehézségekbe is ütközött, el­sősorban Championnet sorozatos köve­telései miatt. Eközben Palermóban Fabrizio Ruffo kardinális megszervezte az ellenforra­dalmat. Hadserege, a Szent Hit Keresz­tény Hadserege elsősorban útonállók­­ból, elítéltekből, parasztokból és szökött katonákból állt. A hadseregnek elvá­ráson felüli sikerei voltak, végigvonult a köztársaság területén fosztogatva és mészárolva. Ruffo hadserege, orosz és török hadihajók támogatásával Nápoly ellen indult. A francia seregek visszavo­nultak, így a gyenge nápolyi hadsereget könnyen le tudták győzni. Csak Nápoly és Pescara állt ellen. 1799. június 13-án Ruffo csapatai elérték Nápolyt. A franciák és a köz­társaságpártiak ágyúzták az utcákat és várták a felmentő spanyol-francia flottát. Rövid egyezkedések után bele­egyeztek az erődök feladásába szabad­ságuk biztosításáért. 1799. június 24-én megérkezett Nelson flottája. Az admirá­lis nem fogadta el a kapituláció feltéte­leit. Ruffo közbenjárására június 26-án engedélyezte a köztársaság-pártiak ha­jóra szállását is. Június 28-án viszont a királyi udvartól kapott felhatalmazás értelmében mégis letartóztatta az el­utazni készülő felkelőket. 1799. július 8-án a király visszatért, és elindította a felkelők elleni bírósági eljárásokat: 99 embert halálra ítéltek, több mint 500-at bebörtönöztek és több mint 350-et száműztek. A Parthenopéi Köztársaság zászla­ját az 1789-ben a forradalom hatására készített francia trikolór mintájára al­kották meg, azzal a különbséggel, hogy a középső fehér sávot sárgára cserélték. Tehát három egyenlő méretű függőle­ges sávból áll: balról jobbra kék, sárga és piros. Ez a történelem első kék-sár­­ga-piros trikolórja. (A Wikipédia nyomán) Az oldalt szerkesztette: Szekeres Attila 2019. NOVEMBER 23.HÉTVÉGE HISTÓRIA

Next