Háromszék, 2020. június (32. évfolyam, 9000-9020. szám)

2020-06-15 / 9009. szám

2020. JÚNIUS 15., HÉTFŐ EMLÉKEZET 6_­ Háromszék MIKÓ 160 A koedukációs oktatás A mai Székely Mikó Kollégium 1859-ben történt létesítésével megvalósult a háromszéki tanulni vágyó fiúk évszázados álma, hogy végre szülőföldjükön végezhessék középfokú ta­nulmányaikat. Lányok számára azonban a középfokú középiskolai oktatás lehetősége még a következő évtizedekben sem adatott meg Háromszéken, de még Székelyföldön sem. Az 1874-ben létesített polgári leányiskola az elemi iskolai rendszernek csupán ki­egészítője volt, a nők számára nem adta meg a felsőbb szintű tanulás lehetőségét. A kollégium elöljárósága így nem csupán elvi pedagógiai meggondolások alapján kezdett foglalkozni a koedukációval, ha­nem a kényszer is erre az útra terelte. Az 1909-10-es tanévtől kezdődően egyes fiúosztályokba magántanulóként néhány lányt is felvettek, sőt, engedélyez­ték az óralátogatást is. Henter Margit volt az első érettségiző lány 1914-ben, őt 1916- ban Péter Mózes volt igazgató lánya, Pé­ter Jolán követte, 1917-ben pedig Kün­le Dóra, aki a helyi hadikórházban önkéntes ápolóként szerzett érdemeket. A korabeli erkölcsi korlátokat viszont nehéz volt át­törni. Hiába gondoskodott a tanári kar ar­ról, hogy a lányok „a szünetekben a fiúktól elkülönítve tartózkodjanak”, hiába jelen­tette többször is a kollégium vezetősége, hogy a lányok „bejárása se erkölcsi, se ta­nulmány szempontból nincs káros hatás­sal” a fiúkra, a minisztériumi biztost csak az nyugtatta meg, hogy az iskola „jövőre újabb leánytanulók részére az előadások látogatását nem fogja engedélyezni”. Az 1920-as trianoni diktátumot csak­hamar számos, a magyar nyelvű oktatás sorvasztását célzó rendelkezés követte. A nyelvhasználatról szóló törvények és ren­deletek korlátozták az anyanyelv haszná­latát. Bár az 1919-ben megkötött kisebbsé­gi szerződés előírta az egyházi és az iskolai ügyekben „az erdélyi szász és székely köz­ségek helyi autonómiához” való jogát, de ez nem került be sem az 1923-as alkotmány­ba, sem az Anghelescu-féle közoktatási törvénybe. Az állam ezután teljesen felszá­molta a magyar óvodákat, elemi népiskolá­kat, illetve a polgári, ipari és kereskedelmi iskolákat is. Ez történt városunkban is: az állam átvette a helyi elemi iskolát, a polgá­ri fiú- és leányiskolát, a tanítóképzőt, enge­délyezte viszont a magyar egyházaknak az állami támogatás és egyetemi képzés nél­küli felekezeti oktatás megszervezését. Ez a feladat Csutak Vilmosra, kollégiumunk nagynevű tanárára és két évtizeden át igazgatójára hárult. Csutak múzeumigaz­gatóként is Sepsiszentgyörgy egyik köz­ponti szellemi vezetőjének számított a Trianont követő két évtizedben, előrelátó gondolkodásmódjával, nyughatatlan cse­lekvő temperamentumával tette magát halhatatlanná. Ő volt az, aki a Mikó szár­nyai alá vette a bezárt középfokú iskolákat, biztosítva tanulóik számára a továbbtanu­lás lehetőségét. Mivel a tanítónőképző épü­letét államosították és román tannyelvűvé alakították, a magyar tannyelvű képzést 1922-re fokozatosan leépítették. A polgári fiúiskola beolvadt a Mikóba, a polgári le­ányiskola annak négyosztályos tagozatává alakult és a Bazárból a Mikó épületének földszinti osztályaiba költözött. (A Bazár ekkor a megyei törvényszék otthona volt.) Az Anghelescu-féle oktatási törvény tiltotta a koedukációt, így Csutaknak szá­mos egyéb, a minisztériummal szemben fennálló konfliktusa között ezzel is szem­besülnie kellett. Az 1924-25-ös tanévben a kerületi tanfelügyelőség hat ellenőrzést tartott, a leggyakoribb kifogás minden egyéb mellett legtöbbször a koedukáció, ezen keresztül a polgári leányiskola fenn­tartása miatt hangzott el. Ez ellen Csutak előbb úgy próbált védekezni, hogy az épü­let földszinti részét elválasztotta az emele­titől, hasonlóképpen az udvart is két részre osztotta, meghagyva a lányoknak a hátsó kijáratnál levő részt. Csutak - tudván, hogy az adott körülmények között előbb-utóbb bekövetkezik a lányosztályok eltávolítása az épületből - egy különálló leánygimnázi­umi épület és internátus létesítését kezdte fontolgatni, mely megszüntetné a Mikó-beli zsúfoltságot is. Elképzelését előterjesztette, a kollégium elöljárósága azt 1925 júliusá­ban elfogadta, annál is inkább, mivel jú­niusban a tanfelügyelőség átiratában azt közölte az iskola igazgatóságával, hogy „a polgári leányiskola tanulói nem léphetnek be a fiúlíceum (a két világháború között a román megnevezés volt használatos a hivatalos magyar nyelvű fordításokban is) udvarára és szuterén helyiségeibe még azon célból sem, hogy ott étkezzenek”. Az építkezéshez szükséges tőke meg­szerzésére Csutak irányításával gyűjtés indult. Az új iskola és annak internátusa Kós Károly tervei alapján készült el 1927- ben, illetve 1935-ben, Anghelescu okta­tásügyi miniszter engedélyével. Kós Ká­roly a Pásztortűz 1934. évi 11. számában egy beszélgetésben tért ki az építkezés történetére. Arra a kérdésre, hogy honnan szerezte Csutak Vilmos a szükséges pénzt, így válaszolt: „Előteremtette. A semmiből. A háromszéki székelyektől szedte ösz­sze krajcáronként. Három és fél milliót.” A leánybentlakás tanulói részére, elke­rülendő a fiúkkal való közös étkezést, a Mikó konviktusából szállították naponta az ételt, amelyet a lányok az épületben berendezett étkezdében fogyasztottak el. Az 1940-es második bécsi döntés után az osztályok vegyes összetételűekké vál­tak, azonban a „bejáró” (ma: óralátogató) és az órákon való részvételre nem kötele­zett magántanulóknak kötelezően az osz­tályterem első padjaiban kellett ülniük, a szüneteket nevelőnőjük felügyelete alatt egy részükre kijelölt teremben kellett eltöl­­teniük. Az 1941 és 1944 között érettségizett négy évfolyam tanulói között 18 óraláto­gató és 7 magántanuló lányt találunk. Az 1944-es újabb főhatalomváltás után az 1944-45-ös tanévben 14,1945-46-ban pe­dig 15 lány jelentkezhetett érettségire. Az 1946-47-es iskolai évtől kezdődően a lánytanulók már az egykori polgári fiú­iskola épületében (ma a Mikes Kelemen Főgimnázium régi épülete) Zakariás Ist­vánná irányítása alatt a Református Szé­kely Mikó Kollégium Leányfőgimnáziu­ma néven önálló intézmény diákjaiként végezték tanulmányaikat, mely az 1948-as tanügyi reform után több elnevezést visel­ve, Magyar Leánylíceumként folytatta mű­ködését. Már az előzmények miatt is szoros kapcsolat alakult ki a két iskola között, ami tanulmányi vetélkedőkben, közös tánccso­port létesítésében, diákösszejövetelekben, bálokban valósult meg. A Mikó Csúszdájá­ban rendezett diákbálokba a bentlakó lá­nyokat nevelőnőjük kettős sorba állítva kí­sérte el. Az érkező csapatot a fiúbentlakás tanulói „vonat’-nak nevezték el. A koedukációs oktatást az ország ösz­­szes középfokú tanintézményében az 1956-57-es tanévtől vezették be. JÓZSEF ÁLMOS A Mikó udvara az 1920-as években . ELY MIKÓ KOLLEGIUMMN mrTrtFTT mwiMmdrir/rtrz Ş § iŞ44ggl§4^ $ inn ni iimfiiiB mf’"' ““ ta *» ói «w m if m mmm r. n f* r* m ái Ha - m n -!• et •VISZONT LÁTÁS M ff ________i___ Í19 5 5-BEN Az 1944-45-ös tanév mikós végzősei MESÉLŐ KÉPEK Egy elkallódott makett Boldog lehet az a pár ember, aki még élő­ben láthatta ezt a makettet. S azok, ter­vezőin kívül, mi voltunk: négy hét-tíz év körüli gyermek és a fényképész. Ma hiába próbálja bárki is bizonygatni, hogy ’89- ben már játékaink sem voltak, csak azok az átkozott középkoriak. Jó, hogy ez a já­ték nem az a játék, nem egészen éles töl­ténnyel működő orosz rulett, nem annyi­ra ártatlan, mint az Ember, ne mérgelődj, de izgalom azért volt benne javából. Kar­toncsomagolásán a Szisztematizálás cí­met viselte, és a szabályzatban húszmillió játékos részvételére volt szükség. A sepsiszentgyörgyi tervezőintézet műhelye előtt készült a felvétel, a szerke­zetet körülvevők ma már negyven év kö­rüliek lehetnek, s a háttérben a Trabant és a Lada is legfeljebb a veterán verdák bajnokságán pörög. Egy igazi nyolcvanas évek végi kordokumentum rajzolódik ki a szemünk előtt, amikor még nem tud­tuk, hogy ennek a műanyagból, préselt lemezből készült, temperával színezett, nagy műgonddal kivitelezett alkotásnak az lesz a fő értéke, hogy nem valósul meg. S így nem lesz nekünk tápsterünk, aho­gyan a csíkszeredaiak a sajátjukat neve­zik, akik nem úszták meg az átrendezés kényszerét. Akkor még nem tudtuk, hogy Sepsiszentgyörgy központjában hamaro­san nem indulnak el a buldózerek, nem lesz földtúrásokból, árkokból, csővezeté­kek halmaiból összeálló vidámpark. Elnökünk, szerencsénkre, nagyon elfoglalt volt abban az időszakban, jöt­tek-mentek az afrikai törzsfőnökök, volt román-mozambiki párbeszéd, megláto­gatott bennünket az algériai felszabadítási front központi sajtóküldöttsége, s ahogy a korabeli újságokból olvasom: „a magyar származású román honpolgárok” sem mindig tűntek fel jó fényben, vagyis volt baj elég. Mi pedig szaladgáltunk a maket­tünkkel egy ilyen elfoglalt ember nyomá­ban, hátha szakítana annyi időt, hogy rá­pillantson a tervre, mondjuk, az erdőfüles villájában vagy valamelyik medvelesen. De nem ért rá, nem jutott ránk egy pilla­nata sem, valahogy valaki más irányba szólítgatta, s így egyebek mellett megme­nekült a Csíki utca fele, a Gyulai-műte­rem, az Olt utcai, tizenkilencedik század eleji épület, a Gyárfás-ház, a posta, a volt kaszinó. És legfontosabb, hogy ha túlélte a megpróbáltatások izgalmait, nemsokára fellélegezhetett sok városközpont környé­ki magánház tulajdonosa. Mondjuk úgy, hogy elkallódott a makett. ALBERT LEVENTE

Next