Háromszék, 2022. november (34. évfolyam, 9611-9631. szám)
2022-11-11 / 9619. szám
S_ If Háromszék. HEGEDŰS IMRE JÁNOS 2022. NOVEMBER 11., PÉNTEK KULTÚRA Tetemrehívás székely módra Csokonai Vitéz Mihály, ocsúdva révületéből, így kiáltott fel: „...melly széles a poétái mező...” (Értekezés az epopeáról). Ferenczes István „hosszúverseit”* olvasva, azt érezzük, nemcsak széles, hanem végtelen ez a mező: parttalan. Az időszakasz sem rövid, amit a kötet felölel, fél évszázad, 1969 és 2019 közt született írásait kerekítette egybe. Az első fejtörést a műfaji megszorítás okozza: hosszú versek. Az egyértelmű, hogy a verset, különösen a Ferenczes-féle verset nem singgel mérik, a sorok száma mellékes, de lélegzetelállítóak az alábukások a nyelv rejtelmeibe, megszámolhatatlanok a stílusrétegek, szédítőek a vibráló stílusbravúrok, a legedzettebb olvasót is próbára teszik a képzettársítások, a szómágia hol szédítő magasságokba röpít, hol a kénköves pokol szádát nyitogatja... Igen, csak a fenti szélsőséges kinyilatkoztatásokkal lehet megközelíteni ezt a lírát. A továbbiakban ujjbegyre szedve, aprólékos gonddal kell fölfejteni Ferenczes lét- és világértelmezéseit, népért síró búját, baját, gondját, de örömét, jó kedélyét is, szorosan kell a nyomában lépkedni, ha meg akarjuk ismerni a székely észjárást, a konokságot, a csakazértis attitűdöt, a dacot, a kajánságot, a makacs élni akarást, a tiszta értelmet és a zsigerekből jövő, öntudatlan ösztönöket. A lét és a világ Ferenczes István számára a Székelyföld. A székely nép, a székely nemzet. S jól van ez így. Ha út szélére dobta, ha szakadékba sodorta ezt a jobb sorsra érdemes nemzettestet a történelem, akkor ár ellen úszva, jégzajlásban jön a megfoghatatlan és végtelen térből egy Hang, klasszikusunk figyelmeztetett egykoron erre a Hangra: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán,/ Az Élet él, és élni akar” (Ady). Erre figyel Ferenczes, de nem szemlélődve, az ő kenyere nem a virrasztás. Gyűjt, halmoz, takar, villáz, gereblyél, födél alá hordja a székely észjárás alkotta szavakat, fordulatokat, ész- és nyelvvillanásokat, szó szerint betartja a székely próféta, Tamási Áron receptjét: az író arra való, hogy „mindent behordjon eszével Erdély csűreibe.” De nemcsak arra kell figyelni, mit csinál, hanem arra, hogy csinálja ezt? Milyen hőfokon izzik a nyelv, amikor versbe szövi a szavait? Azt már tudja a gyakorlott olvasó, hogy ezer arca van Ferenczes Istvánnak. Üdítő ájer, pezsegő borvíz a legelső „hosszúvers”, a Szaggatott litánia. Bűn lenne prózába laposítani ezt a pergő prozódiát, ezt a zenélő nyelvet, ezt a magyaros ritmus-szimfóniát, idézni kell belőle: „A zsákjaim, kékcsíkos zsákjaim, len volt a mellékje, kender az öltője, hóharmat-hulláskor, kikerics-nyíláskor kint a csűrben szőttem.” Székely öregasszony mondja a magáét, úgy mondja, hogy visszhangzik az elmúlt ezer év. Székely az asszony, ez igaz, de a tárgyak, a fogalmak, a szavak beletalálnak az összmagyarság eszmerendszerébe, kiszakíthatatlanok, gyökérzetesek, s hozzák, hordozzák azt az európai kultúrát, amely megmentett minket a kipusztulástól: a keresztény hitet, a katolikus liturgiát. „Könyörögj érettünk, mondj egy miatyánkot.” S milyen természetesen lép át abba a világba, amelyben a kedves, a könnyein keresztül is mosolygó, a mókát jajpanasszal vegyítő hűségszimbólum áll a strázsán: Mikes Kelemen. Hét hosszú verset hoz Rodostó főcím alatt, s ebben benne van prózairodalmunk első jeles képviselőjének élete, sorsa, benne van a kor, Rákóczi kora, de benne van Ferenczes kora is, akkora az áthallás, olyan sok az allúzió, s - ez nyilván nem maradhat ki - benne van az ember értékadó, barátokat termő tulajdonsága, a hűség. Minden vers elé mottót választ a Leveleskönyvből, ezek nyomán követheti az olvasó a bujdosók életének eseményeit 1720 és 1758 között. Természetesen nem ez a lényeg, az adatokat megtaláljuk a lexikonokban is, Ferenczes úgy lesz szellemtársa Zágon szülöttének, hogy átemeli őt a XX. századba, akkor lesznek bajvívó társak, amikor a régi, nehéz korok után, még vészesebb idők telepedtek rá Erdélyre, a Székelyföldre. A versciklus első szava: Reménykedünk. És az utolsó sorokkal a nyelvemléket, a Halotti Beszédet parafrazálja: „Isa pur es comur uogmuc”. A két pólus között a szabadságharcok népének, a magyarságnak a sorsa. S mivel szabadságharcaink rendre elbuktak, paradoxonok nélkül ezt nem lehet megfogalmazni: „Kiszolgáltatottan leszünk mi erősek kudarcainkban is hatalmasok.” Egyértelmű, hogy eszmény ez, sőt, álom, mely nem jellemző a nemzet minden tagjára, de arra való a költő, hogy igét hirdessen, a kitartás, a megmaradás fontos igéjét: Súly alatt a pálma. Ellágyuló szívvel olvassuk a tökéletesre csiszolt sorokat, ritmusfutamokat a szerelemről. Igen, a tündér-szerelem arca is megvillant a rodostói bujdosó előtt, Kőszegi Zsuzsi lehetett volna Mikes Kelemen illő, igaz társa, de... A többit tudjuk irodalomtörténetből. Zsuzsi nem a nincstelen kamarásnak, hanem az öreg, de gazdag főúrnak, a megözvegyült Bercsényi generálisnak nyújtotta a kezét. Emiatt: „A szerelem sem menthet meg a hontalanságtól.” Tartalmaiban igencsak magvas a következő hosszúvers, nevezhetnők változatosságai, ritmusváltásai miatt ciklusnak is: Ki virággal megveretett. Ha szabad sarkítani, a kötet virágoskert, virágos rét, lírai növénytan. Hihetetlen és megdöbbentő Ferenczes jártassága a botanikában, de semmiképpen sem öncélú ez a növény- és virágözön. Itt találkozunk először a kötetben olyan meghökkentő, többlet jelentést hordozó szóösszetételekkel, amelyek később dominánsakká válnak: „lator imolák”, „bérenc lábodák”, „demagóg szulák”, „gyásztárnics”. Együtt az egész: „fájvirág”. S ismétli variálva, változtatva, módosítva az Ómagyar Mária-siralom híres alliterációit: „világnak világa,/virágnak virága.” S jó fül, tájékozottság kell ahhoz, hogy ’56 forradalmát ki tudjuk hámozni a hosszúversből, a kiskorú Palocsay Zsigmondot börtönbe zárták szervezkedés hamis vádjával, az ő apja nemesítette „a világ legszebb rózsáit”. Diktatúrában született a mű, Ferenczes mégis nyíltan szól a lázadásról: „barátaim nem tudom, emlékeztek-e még azokra a rózsákra azokra a sötétvörös lázadásokra melyek ott nyíltak diákkorunkban Kolozsváron a Mátyás-szobor s a Szent Mihály-templom közötti gyepen” Az 1982 és 1984 között írt Hó hull örök vadászmezőkre „hosszúvers” olvasásakor érezzük, hogy megérintette Ferenczes Istvánt a posztmodern. Ha nem posztmodern, akkor az avantgárd. Képverset szerkeszt, téglalapba helyez be szövegrészeket, különleges a sortördelés, szabálytalan a szótagolás. Miért? Miért? A költőtárs, az életmű kiváló ismerője, Levelét Lázár László jegyzi meg az utószóban: „Ferenczes vízióiban ... pusztító szél söpört végig...” Igen, a pusztítás, a pusztulás, Erdély nagy romlása és a világé. Itt, ebben a lírafolyamban tételes a megfogalmazás: „épülnek romok a romokból bordélyok a templomokból” Modelleket keresett a világirodalomban Ferenczes, Cooper-, Karl May-regényekből ismert szereplők, Sólyomszem, az utolsó mohikán, Old Shatterhand... Nem öncélú a világirodalmi kaland. Ismét beleütközünk a megdöbbentő szóösszetételekbe, hisz az indián történetek népirtásról szólnak, amelyet nemcsak az angol, francia gyarmatosítók gyakoroltak, hanem: „Herr von Adolf Visszarionovics Codreanu” is. Magvas, terjedelmes tanulmányt lehetne írni, csak ezen a nyomon elindulva! És amiképpen az előző ciklusban a virágokkal, itt a kutyaismeretekkel rukkolt elő Ferenczes, természetesen nem az öncélúság hajtja, hajtóvadászatokhoz kutyafalkákra van szükség. Az olvasó lapoz a könyvben, keresi a határmezsgyét, keresi a cezúrát, mikor lép át hosszú verseivel szerzőnk a diktatúrából a viszonylagos szabadság világába. Két poéma keletkezési dátuma jelzi, még nagy a fojtás. Mint aláaknázott váróteremben (1983) és Mögötte lobognak a táncház csodái (1987). A formára, a nyelvre, a stílusra érdemes figyelni. Szójátékok, szózuhatagok, a romlást jelző szócsonkítások, betűcserék, csapongás, kalandozás, a világirodalom és a magyar költészet foszlányai... És megjelenik a szókentaur, a csonkítások miatt keletkező, riasztó, rémisztő nyelvi elem: „apartheit”, „járdaszűz”, „visszaámítás”, „kétségbeejtő ernyős”, „ármánytábla”, „önharckép” stb. Lehet egy szóval, egy fogalommal válaszolni a „miért” kérdésre? Igen. Lehet. XX. század. Ez volt a XX. század. Ilyen volt. Ezt látta Szilágyi Domokos is, Ferenczes költőtársa, sorstársa, bajtársa, szellemi rokona. S a sikoltást, a tiltakozó üvöltést csak így tudták megfogalmazni. Talán. Mert legnagyobb bűn a belemagyarázás. A költő titkait nem szabad utolsó gyöngyszemig kiborítani a képzeletbeli kosárból. Mit írt Adyról József Attila? „A televény titokzatos honában izgat tovább, nem nyugszik, nem feled.” Ez a költő. Ilyen a költő. Éltében-holtában lázad, irritál, nyugtalanít, ébreszt. De az élet sója is. Kovász, mely nélkül mindennapi kenyerünk keletien és keserű lesz.