Hasznos Mulatságok, 1839. 1. félév (1-52. szám)
1839-03-23 / 24. szám
( 90 ) évek és bágyadtság súlyától. Belőle valami több nézett ki alacsony nyomorúságnál; külsején kitünének némi nagyszerű büszkeség maradványi. Öltözete , bár fölötte nyomorult, meg is kimélve tiszta. Némi megszokott tisztelettel is illetteték: nem ült a falu szegényei közt, hanem az oltár lépcsőin. Szerelmen , barátságon , társalkodási vágyon túl vala, csupán mennyei remények övezték őt körül. Ha őt bágyadtan felemelkedni vagy aggott testét imádság közben legörbedni látám, imádságos könyvét szokásból kitárva, mellyben erőtlen kezei és bágyadt szemei miatt nem olvasható, de méllyet alkalmasint könyv nélkül tudott ; erősen hivém hogy eme szegény aszszony szakadozott szavai gyorsabban emelkedének az ég felé, mint a’ káplán beszéde, az orgona hangjai, vagy a’ kar éneke. Szeretek magános templomok körül bolyongni, ’s ennek gyönyörű fekvése gyakran magához idéze. Egy dombocskán álltam , melly körül egy patak regényesen kanyarodva, odább higyódzék a’ meszszire terjedő réteken. A’ százados templom falait százados repkény szövé körül. Közüle, sugár goth tornya, szünetlen körülre keringő csókákkal és varjúkkal kinyitla. Ott ültem egy csöndes derült reggelen, két sirt ásó emberre figyelmezve. A’ temető helynek legtávolabb és elhagyattabb szögét választók ki, hol a' számos névtelen sírok arra mutatanak, hogy ide a' nyomorult gyámoltalanok ásatnak. ,,Ez újonnan ásott sir, mint mondák egy özvegynő egyetlen fia számára késziteték. Mig igy tünődöm a’ világi rangok megkülönözésén , melly egész a’porig leszáll, harang kongás hirdeté a’ temetés közelgését. A nyomorúság pompátlan végünnepe volt ez. Ez egyszerű koporsót, gyász lepel ’s szemfedél nélkül nehány falu lakói vivék. Elől a’ siráló hideg egykedvűséggel lépdele. Nem voltak ott álgyászolók színlett fájdalom piperéivel, ott csak egy valódi gyászoló volt, a’ holt test után bádjadtan tipegő. A’ kimultnak elaggott anyja volt az,ama szegény vén aszszony, kit az oltár lépcsőin láttam. Egy hason sorsú vigasztaló barátnéja támogató őt. A’ gyászkisérethez nehány szomszéd csatlódék ’s néhány gyerkőcz a’ faluból futa utánok , majd kurjongva gondatlan vigalmokban , majd némán , gyermeki kíváncsisággal bámulva gyötrelmét a’ gyászolónak. A’ temetés a’ sirhoz közelgetvén, a’ lelkész ki jött a’ templom csarnokából, halotti köntösben, imádságos könyvvel kezében , káplántól kisérve. Az egész végtisztelet csupa kegyelemből történt. A’ megholt szegény volt, az élő ügyefogyott. Elhadartaték szintett szentségeskedéssel hidegen, érzéketlenül. A pap csak néhány lépést tön a’ templom ajtajából, szava a’ sir széléig alig hallható; de soha sem is láttam temetkezést, eme fölséges és szivrázó ünnepélyt, illy hideg puszta szókkal végeztetni. Közelebb léptem a sirhoz. Földre tétetek a’koporsó. A’ holtnak kora és neve volt rá írva — „George Somers 26 éves.“ A szegény anya térdeire ereszkedni segítetek annak fejénél. Száraz kezei imádságra öszve kócsolvák, testének lassú ingásán pedig ’s ajkainak vonagló mozgásán megtetszék, hogy fiának utolsó maradványain csügg , anyasziv fájdalmiban. — Az ima bevégeztetvén , előkészületek tétettek a’ koporsó földbe takarítására. Most kezdődik ama zajos sürgés, melly olly mélyen hat a’ fájdalom és szeretet redőire ; rendelések a’ munkához hideg hangon tétettek , hallatszék a’ homokban és kavicsban a’ kapák pengése, melly kedvesink sírjánál minden szózatoknak legsajnos bika. A’ zaj fölébreszté az anyát bús ábrándjából. Fölemeld meredt szemeit és körültekinte lankadt borzalommal. Emberek közeledvén kötelekkel, a’ koporsót sírba eresztendők, kezét egybe kócsoló fájdalmas kitörésre fakadva. Egy körűlte lévő szegény asszony karjánál fogá , őt a’ földről felemelendő ’s keblébe némi vigasztalást öntendő — „no, csak — no — csak — ne engedje szivét annyira elkeseríteni.“ Ő csupán fejét rázható ’s kezeit tördelheté jeléül hogy vigasztalhatlan. A’ holttest földbe eresztésekor a’ kötelek nyikorgása halál kint okoza neki, de midőn a’ koporsó sírjának szorult oldalaihoz illödve döezczennék, korlátlan kitörő vala anyai nyájassága, mintha baj érhetné azt, ki túl volt a’ földi szenvedéseken. Többet nem láthattam — szivem elkeseredék — szemeim könnyekbe lábbadtak, durvaságnak érzém szemeim ezen anyai szorongás jelenetén legeltetni. A’ temetőkert más részébe vonultam, ott maradván mig a’ gyászkiséret eloszlék. Midőn az anyát a’ sirtól lassan és fájdalmasan távozni láttam, maradványait kedveltének s egyetlen mindenének e’ földön maga után hagyva,’s a’ csöndbe és nyomorúságba vonulva, szivem vérzett értté. Mi csekélyek , gondolám , a’ gazdagok bajai ott barátok hogy enyhítsék, vigalmak hogy eltöröljék — az egész világ hogy gyógyítsa, eloszlassa gyötrelmüket. Mi csekélyek az ifju kornak aggodalmi ? Növekedő elméjük bezárja sebeiket — rugékony szellemük fölegyenesedik a’ súly alatt,— zsenge és hajlongó vonzalmaik csak hamar uj tárgyakhoz csatlódnak. Ám de a’ szegények bújai, kiknek semmi kül-enyhülésük — az elvénültek bújai, kiknél az élet nem egyéb téli napnál ’s kik az öröm utórózsáit nem szedhetik— egy koros, magános, szűkölködő, egyetlen fiát, vénnapjainak egyetlen vigasztalását gyászoló özvegynő bújai, ezek olly búbánatok, mellyek a’ vigasztalás tehetetlenségére mutatnak. Későn hagyám oda a’ sirkertet. Haza tértemben a’ vigasztalónéval találkozom; épen az anyát kisérte volt magános lakába, ’s tőle kaptam némi tudósításokat