Hasznos Mulatságok, 1839. 1. félév (1-52. szám)

1839-03-23 / 24. szám

( 90 ) évek és bágyadtság súlyától. Belőle valami több né­zett ki alacsony nyomorúságnál; külsején kitünének némi nagyszerű büszkeség maradványi. Öltözete , bár fölötte nyomorult, meg is kimélve tiszta. Némi meg­szokott tisztelettel is illetteték: nem ült a falu szegé­nyei közt, hanem az oltár lépcsőin. Szerelmen , ba­rátságon , társalkodási vágyon túl vala, csupán men­nyei remények övezték őt körül. Ha őt bágyadtan felemelkedni vagy aggott testét imádság közben le­­görbedni látám, imádságos könyvét szokásból kitárva, mellyben erőtlen kezei és bágyadt szemei miatt nem olvasható, de méllyet alkalmasint könyv nélkül tu­dott ; erősen hivém hogy eme szegény aszszony sza­kadozott szavai gyorsabban emelkedének az ég felé, mint a’ káplán beszéde, az orgona hangjai, vagy a’ kar éneke. Szeretek magános templomok körül bolyongni, ’s ennek gyönyörű fekvése gyakran magához idéze. Egy dombocskán álltam , m­elly körül egy patak re­gényesen kanyarodva, odább higyódzék a’ meszszi­­re terjedő réteken. A’ százados templom falait száza­dos repkény szövé körül. Közüle, sugár goth tornya, szünetlen körülre keringő csókákkal és varjúkkal ki­­nyitla. Ott ültem egy csöndes derült reggelen, két sirt ásó emberre figyelmezve. A’ temető helynek legtávolabb és elhagyattabb szögét választók ki, hol a' számos névtelen sírok arra mutatanak, hogy ide a' nyomorult gyámoltalanok ásat­­nak. ,,Ez újonnan ásott sir, mint mondák egy özvegy­nő egyetlen fia számára késziteték. Mig igy tünődöm a’ világi rangok megkülönözésén , melly egész a’po­rig leszáll, harang kongás hirdeté a’ temetés közel­­gését. A nyomorúság pompátlan végünnepe volt ez. Ez egyszerű koporsót, gyász lepel ’s szemfedél nél­kül nehány falu lakói vivék. Elől a’ siráló hideg egy­kedvűséggel lépdele. Nem voltak ott álgyászolók szín­lett fájdalom piperéivel, ott csak egy valódi gyászo­ló volt, a’ holt test után bádjadtan tipegő. A’ kimult­­nak elaggott anyja volt az,­ama szegény vén aszszony, kit az oltár lépcsőin láttam. Egy hason sorsú vigasz­taló barátnéja támogató őt. A’ gyászkisérethez nehány szomszéd csatlódék ’s néhány gyerkőcz a’ faluból fu­­ta utánok , majd kurjongva gondatlan vigalmokban , majd némán , gyermeki kíváncsisággal bámulva gyöt­relmét a’ gyászolónak. A’ temetés a’ sirhoz közelgetvén, a’ lelkész ki jött a’ templom csarnokából, halotti köntösben, imádsá­gos könyvvel kezében , káplántól kisérve. Az egész végtisztelet csupa kegyelemből történt. A’ megholt szegény volt, az élő ügyefogyott. Elhadartaték szin­­tett szentségeskedéssel hidegen, érzéketlenül. A pap csak néhány lépést tön a’ templom ajtajából, szava a’ sir széléig alig hallható; de soha sem is láttam te­metkezést, eme fölséges és szivrázó ünnepélyt, illy hideg puszta szókkal végeztetni. Közelebb léptem a sirhoz. Földre tétetek a’ko­porsó. A’ holtnak kora és neve volt rá írva — „Ge­orge Somers 26 éves.“ A szegény anya térdeire ereszkedni segítetek annak fejénél. Száraz kezei imád­ságra öszve kócsolvák, testének lassú ingásán pedig ’s ajkainak vonagló mozgásán megtetszék, hogy fiá­nak utolsó maradványain csügg , anyasziv fájdal­­miban. — Az ima bevégeztetvén , előkészületek tétettek a’ koporsó földbe takarítására. Most kezdődik ama zajos sürgés, melly olly mélyen hat a’ fájdalom és szeretet redőire ; rendelések a’ munkához hideg hangon té­tettek , hallatszék a’ homokban és kavicsban a’ ka­pák pengése, melly kedvesink sírjánál minden szóza­toknak legsajnos bika. A’ zaj fölébreszté az anyát bús ábrándjából. Fölemeld meredt szemeit és körültekin­­te lankadt borzalommal. Emberek közeledvén kötelek­kel, a’ koporsót sírba eresztendők, kezét egybe kó­­csoló fájdalmas kitörésre fakadva. Egy körűlte lévő szegény asszony karjánál fogá , őt a’ földről feleme­lendő ’s keblébe némi vigasztalást öntendő — „no, csak — no — csak — ne engedje szivét annyira elkeseríteni.“ Ő csupán fejét rázható ’s kezeit tördel­­heté jeléül hogy vigasztalhatlan. A’ holttest földbe eresztésekor a’ kötelek nyikorgása halál kint okoza neki, de midőn a’ koporsó sírjának szorult oldalaihoz illödve döezczennék, korlátlan kitörő vala anyai nyá­jassága, mintha baj érhetné azt, ki túl volt a’ földi szenvedéseken. Többet nem láthattam — szivem elkeseredék — szemeim könnyekbe lábbadtak, durvaságnak ér­­zém szemeim ezen anyai szorongás jelenetén legeltet­ni. A’ temetőkert más részébe vonultam, ott marad­ván mig a’ gyászkiséret eloszlék. Midőn az anyát a’ sirtól lassan és fájdalmasan távozni láttam, maradványait kedveltének s egyetlen mindenének e’ földön maga után hagyva,’s a’ csöndbe és nyomorúságba vonulva, szivem vérzett értté. Mi csekélyek , gondolám , a’ gazdagok bajai­ ott bará­tok hogy enyhítsék, vigalmak hogy eltöröljék — az egész világ hogy gyógyítsa, eloszlassa gyötrelmüket. Mi csekélyek az ifju kornak aggodalmi ? Növekedő el­méjük bezárja sebeiket — rugékony szellemük föl­egyenesedik a’ súly alatt,— zsenge és hajlongó von­zalmaik csak hamar uj tárgyakhoz csatlódnak. Ám de a’ szegények bújai, kiknek semmi kül-enyhülé­­sük — az elvénültek bújai, kiknél az élet nem egyéb téli napnál ’s kik az öröm utórózsáit nem szedhetik— egy koros, magános, szűkölködő, egyetlen fiát, vén­napjainak egyetlen vigasztalását gyászoló özvegynő bújai, ezek olly búbánatok, mellyek a’ vigasztalás te­hetetlenségére mutatnak. Későn hagyám oda a’ sirkertet. Haza tértemben a’ vigasztalónéval találkozom; épen az anyát kisérte volt magános lakába, ’s tőle kaptam némi tudósításokat

Next