Határszél, 1990. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1990-04-06 / 14. szám

22. oldal ------------------------------------ HATÁR SZÉL ITTHON NEM KELLETT — AMERIKÁBAN KEDVELIK Viki a világhírrel Évekig furcsán néztek rám, amikor azt találtam mondani, hogy én kifeje­zetten kedvelem a Viki és a Flörtöt. Vincze Viktória, a szép hangú, bájos kislány nagyott dobott ezzel a csapat­tal, teljesen egyéni színt hozott a ver­gődő magyar popzenébe. Aztán kijött a nagylemezük, örömmel vettem meg, tetszett is, de valahogyan mégis csend volt körülöttük. Nem indult be a sztár­csináló gépezet... Már le is tettem arról, hogy még egy­szer legalább viszontlátom őket a kép­ernyőn, amikor — teljesen váratlanul — olyan klippel rukkoltak ki, m­ely — meggyőződésem — zenében, s épben is világszínvonalat jelentett. Ezú­tan an­golul énekeltek, s híre jött, hog­y ajvll- DEM-en is sikerrel szerepelte­m. Újra bízni kezdtem bennük, de újra a csend következett... És most itt vannak Nyíregyhá­zán. A Bujtosi Szabadidő Csarnok C­sillag­­fény diszkójában csak néhány szám­ra jutott idő, de ismét bebizony­tották: izgalmas, lendületes, világszín­vonalú muzsikát játszanak. Vincze Viki fellépés előtt válla­kozott egy kis beszélgetésre: " Vágjunk a közepébe: m­iden­­ki tud arról, hogy léte­­k egy Viki és a Flört, de úgy igazá­ból mégsem vagytok jelen a popköztudatban. Miért? — Kezdjük az elejéről: néhány év­vel ezelőtt — bár a közönségnek talán kellettünk volna — a lemezgyár úgy döntött, nincs szükség ránk. Akkor ha­tároztam el, hogy megpróbálunk kívül­ről betörni. Ez egy kicsit sikerült is, de inkább a külföld jött be, így aztán akár hálásak is lehetünk a lemezgyárnak... Felléphettünk a MIDEM-gálaesten 1987-ben, a Zeneműkiadó (személy szerint Knisch Gábor) segítségével, aztán nagylemezünk jelent meg egy ja­pán cégnél. Meghívtak bennünket a ju­bileumi Yamaha Fesztiválra... — Ami a számodra már nem volt ismeretlen terep... — Igen, jóval korábban, még más stílusban, szólóénekesként nyertem díjat a Yamahán. (Emlékszel még ked­ves olvasó? A mosolyodat el kellene ültetni... — a szerk.) A jubileumi fesz­tivál után rengeteget utaztunk, koncer­teztünk, néhány országban lemezünk jelent meg Dél-Európában. Később megkeresett bennünket a televízió, kö­tött velünk egy exkluzív szerződést, így itthon is megjelent nagylemezünk. Ta­valy csináltunk egy nagy tavaszi turnét, ami nagyon jól sikerült, borzasztóan jól éreztük magunkat. Most pedig kinn voltunk Amerikában, ahol három tévé­­csatorna közvetített a fellépésünkről élő adásban. Most telefonált az ottani menedzserünk, hogy hamarosan uta­zik Kaliforniába, aláírni egy nagy le­mezszerződést, és ha minden sikerül, akkor ismét hosszabb időre kiutazunk. Lemezfelvételre, filmzenék készítésé­re. — Magyar nagylemez? — Szólistaként több is megjelent itt­hon, aztán kijött egy LP a Viki és a Flörttől is. — Ez nem volt igazán átütő si­ker... — Nem, mert akkor került Boros La­jos a Pepitához, és ő kiirtott bennünket a lemezgyártól. Hála Istennek. 0 Nem is hiányzik egy magyar nyelvű lemez? — Nem, mert bár az anyanyelvem a legszebb a világon, ha beszélni aka­rok, de ha énekelni akarok... Itthon is Flörtöl? angol nyelven csináltuk meg a turnét, és szétszedték a házat.­­ Amikor kijött itthon az első angol nyelvű klipetek, úgy éreztem, hogy a popvilág él­vonalában vagytok. Most? — Úgy érzem, ezt most is tudjuk tar­tani. Szerencsére Pali nagyon termé­keny zeneszerző, jobbnál jobb számo­kat ír. De a pár évvel ezelőttieket is jól fogadják. Nem akarom elkiabálni, de talán a kinti sikerlistákra is fel tudunk kerülni velük.­­ Változott a felállás? — Egy helyen. Zsoldos Tamás az új basszusgitárosunk, aki megítélésem szerint talán az egyik legtehetsége­sebb hazai basszgitáros. A régiek: Pa­­csó Pál zeneszerző-gitáros, Závodi Gábor billentyűs, Vincze Tamás, a testvérem dobol. 0 Angol beszédet is hallok az öltözőben... — Igen, velünk van egy amerikai fiatalember, Jeff Leone. Igyekszünk segíteni egymást. Felvételeket készí­tettünk közösen. Őt most kezdik futtat­ni odakint, mint énekest és mint film­színészt is. (Eléggé hasonlít az Eső­ember egyik főszereplőjére...) Közös a cégünk, egy filmvállalat, amelyik most alapít lemezcéget is.­­ Segítenél egy picit? Tol­mácsnak szeretnélek felkér­ni. Egyetlen kérdésem lenne Jeffhez: hogy érzi magát Ma­gyarországon? (Jeff Leone leteszi a fülhallgatót és szívélyes mosollyal vállalkozik a mini­interjúra.) — A magyar emberek rendkívül szenzibilisek, nagyon érdeklődőek. Boldog vagyok, hogy itt lehetek, és be­­mutatkozhatom ennek a közönségnek is. És a riporterek is nagyon kedvesek, csak a legjobbakat tudom mondani Magyarországról.­­ Köszönöm a tolmácskodást, az interjút, és további sikere­ket kívánok a Flörtnek, Viki­nek és természetesen Jeff­­nek is. A pop dr. Jeff Leone meghódította a nyíregyházi közönséget (Fotó: Balázs Attila) Viki és a Flört a Bujtosi Szabadidő­­csarnok színpadán SLÁGERLISTA 1. Billy Joel: Leningrád 2. Queen: A csoda 3. Phil Collins: Bárcsak esne! 4. Mixmasters: A zongora 5. Koncz Zsuzsa: Citerára 6. Aerosmith: Jamie-nek fegyvere van 7. Ossian: A rock katonái 8. Chicago: Milyen ember lennék én? 9. Bros: Nővér 10. Délhúsa Gjon: Kis csavargó 1990. április 6. Hol vagy, rock n’ roll? Ments meg, rock n’ roll! Háttérzeneként szól a Da­nubius, éppen valamelyik slágerlista. Hallgatom a „leg­menőbb” dalokat , s bizony elkeseredek. Lehet, hogy öregszem? Huszonkét éves fejjel ez jut eszembe, ugyanis érzem, ez már nem az én ze­nei világom. A hiba biztosan bennem van, mindenesetre napjaink slágereinek leg­többje számomra fikarcnyit sem különbözik egymástól. A számokban egyre keve­sebb a hangszer, s úgy ér­zem, bizony egyre kevesebb a dallam. A dalok hidegek, egyformák és lélek nélküliek. Ez már nem rockzene. Eltűn­tek a nagy egyéniségek, gon­dosan kidolgozott image­­dzsel rendelkező együttesek vannak, amelyek a stúdióban „legyártanak” egy-két slá­gert, melyek a listák élén ta­nyázhatnak néhány hétig, az­tán eltűnnek, előadóikkal együtt. Egyre kevesebb a koncert is, hisz ezek a bandák a színpadon nem tudják azt adni, amit éteri körülmények között, XX. századvégi tech­nika segítségével kikevernek a stúdióban. Egyébként sem színpadra való ez a zene — nem tudnának olyan hangu­latot csinálni mint annak ide­jén a „nagyok”. Ez a zene üres, lélekölő, s ráadásul arc­nélküli — az együtteseknek nincs egyénisége. Milyen ma egy diszkó? Szól a zene, egymás után az egyforma dalok, dobhártya „rap”-esztő hangerővel s a párok táncolnak. Valóban párok? Hisz csak egymással szemben állnak, nem érintik egymást, s úgy mozognak a zene ritmusára. Akár egyedül is lehetnének, a partner itt valójában feles­leges, a közvetlen, bensősé­ges kapcsolat megszűnik. Ilyennek kell lennie? Ilyen volt régen is? Nem hiszem. Kukkantsunk csak be egy igazi rock n' roll party-ra. A hangulat fantasztikus a zene úgyszintén. Régi és új előa­dók jól megférnek itt egymás­sal, egy a fontos: amit játsza­nak, az igazi rock n' roll. A pá­rok táncolnak, mozognak a ritmusra, forognak, s ami a lé­nyeg: egyetlen pillanatra sem engedik el egymás kezét. Hogy itt is hasonlítanak a da­lok? Talán igaz. Mégis hangu­latuk van, mégis sorra isme­rem föl az előadókat: énekel itt Bill Haley és a király, Elvis Presley, Little Richard és Chuck Berry, Jerry Lee Lewis és a Beatles, Rolling Stones és Roy Orbison, a Hollies és Paul Anka, Neil Sedeka, és Credence Clearweter Revival és még sokan mások. S újra jó a kedvem, mert érzem: a rock n’ roll elpusztíthatatlan, örökre élni fog! (kb)

Next