Határszél, 1990. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-06 / 14. szám
22. oldal ------------------------------------ HATÁR SZÉL ITTHON NEM KELLETT — AMERIKÁBAN KEDVELIK Viki a világhírrel Évekig furcsán néztek rám, amikor azt találtam mondani, hogy én kifejezetten kedvelem a Viki és a Flörtöt. Vincze Viktória, a szép hangú, bájos kislány nagyott dobott ezzel a csapattal, teljesen egyéni színt hozott a vergődő magyar popzenébe. Aztán kijött a nagylemezük, örömmel vettem meg, tetszett is, de valahogyan mégis csend volt körülöttük. Nem indult be a sztárcsináló gépezet... Már le is tettem arról, hogy még egyszer legalább viszontlátom őket a képernyőn, amikor — teljesen váratlanul — olyan klippel rukkoltak ki, mely — meggyőződésem — zenében, s épben is világszínvonalat jelentett. Ezútan angolul énekeltek, s híre jött, hogy ajvll- DEM-en is sikerrel szerepeltem. Újra bízni kezdtem bennük, de újra a csend következett... És most itt vannak Nyíregyházán. A Bujtosi Szabadidő Csarnok Csillagfény diszkójában csak néhány számra jutott idő, de ismét bebizonytották: izgalmas, lendületes, világszínvonalú muzsikát játszanak. Vincze Viki fellépés előtt vállakozott egy kis beszélgetésre: " Vágjunk a közepébe: midenki tud arról, hogy létek egy Viki és a Flört, de úgy igazából mégsem vagytok jelen a popköztudatban. Miért? — Kezdjük az elejéről: néhány évvel ezelőtt — bár a közönségnek talán kellettünk volna — a lemezgyár úgy döntött, nincs szükség ránk. Akkor határoztam el, hogy megpróbálunk kívülről betörni. Ez egy kicsit sikerült is, de inkább a külföld jött be, így aztán akár hálásak is lehetünk a lemezgyárnak... Felléphettünk a MIDEM-gálaesten 1987-ben, a Zeneműkiadó (személy szerint Knisch Gábor) segítségével, aztán nagylemezünk jelent meg egy japán cégnél. Meghívtak bennünket a jubileumi Yamaha Fesztiválra... — Ami a számodra már nem volt ismeretlen terep... — Igen, jóval korábban, még más stílusban, szólóénekesként nyertem díjat a Yamahán. (Emlékszel még kedves olvasó? A mosolyodat el kellene ültetni... — a szerk.) A jubileumi fesztivál után rengeteget utaztunk, koncerteztünk, néhány országban lemezünk jelent meg Dél-Európában. Később megkeresett bennünket a televízió, kötött velünk egy exkluzív szerződést, így itthon is megjelent nagylemezünk. Tavaly csináltunk egy nagy tavaszi turnét, ami nagyon jól sikerült, borzasztóan jól éreztük magunkat. Most pedig kinn voltunk Amerikában, ahol három tévécsatorna közvetített a fellépésünkről élő adásban. Most telefonált az ottani menedzserünk, hogy hamarosan utazik Kaliforniába, aláírni egy nagy lemezszerződést, és ha minden sikerül, akkor ismét hosszabb időre kiutazunk. Lemezfelvételre, filmzenék készítésére. — Magyar nagylemez? — Szólistaként több is megjelent itthon, aztán kijött egy LP a Viki és a Flörttől is. — Ez nem volt igazán átütő siker... — Nem, mert akkor került Boros Lajos a Pepitához, és ő kiirtott bennünket a lemezgyártól. Hála Istennek. 0 Nem is hiányzik egy magyar nyelvű lemez? — Nem, mert bár az anyanyelvem a legszebb a világon, ha beszélni akarok, de ha énekelni akarok... Itthon is Flörtöl? angol nyelven csináltuk meg a turnét, és szétszedték a házat. Amikor kijött itthon az első angol nyelvű klipetek, úgy éreztem, hogy a popvilág élvonalában vagytok. Most? — Úgy érzem, ezt most is tudjuk tartani. Szerencsére Pali nagyon termékeny zeneszerző, jobbnál jobb számokat ír. De a pár évvel ezelőttieket is jól fogadják. Nem akarom elkiabálni, de talán a kinti sikerlistákra is fel tudunk kerülni velük. Változott a felállás? — Egy helyen. Zsoldos Tamás az új basszusgitárosunk, aki megítélésem szerint talán az egyik legtehetségesebb hazai basszgitáros. A régiek: Pacsó Pál zeneszerző-gitáros, Závodi Gábor billentyűs, Vincze Tamás, a testvérem dobol. 0 Angol beszédet is hallok az öltözőben... — Igen, velünk van egy amerikai fiatalember, Jeff Leone. Igyekszünk segíteni egymást. Felvételeket készítettünk közösen. Őt most kezdik futtatni odakint, mint énekest és mint filmszínészt is. (Eléggé hasonlít az Esőember egyik főszereplőjére...) Közös a cégünk, egy filmvállalat, amelyik most alapít lemezcéget is. Segítenél egy picit? Tolmácsnak szeretnélek felkérni. Egyetlen kérdésem lenne Jeffhez: hogy érzi magát Magyarországon? (Jeff Leone leteszi a fülhallgatót és szívélyes mosollyal vállalkozik a miniinterjúra.) — A magyar emberek rendkívül szenzibilisek, nagyon érdeklődőek. Boldog vagyok, hogy itt lehetek, és bemutatkozhatom ennek a közönségnek is. És a riporterek is nagyon kedvesek, csak a legjobbakat tudom mondani Magyarországról. Köszönöm a tolmácskodást, az interjút, és további sikereket kívánok a Flörtnek, Vikinek és természetesen Jeffnek is. A pop dr. Jeff Leone meghódította a nyíregyházi közönséget (Fotó: Balázs Attila) Viki és a Flört a Bujtosi Szabadidőcsarnok színpadán SLÁGERLISTA 1. Billy Joel: Leningrád 2. Queen: A csoda 3. Phil Collins: Bárcsak esne! 4. Mixmasters: A zongora 5. Koncz Zsuzsa: Citerára 6. Aerosmith: Jamie-nek fegyvere van 7. Ossian: A rock katonái 8. Chicago: Milyen ember lennék én? 9. Bros: Nővér 10. Délhúsa Gjon: Kis csavargó 1990. április 6. Hol vagy, rock n’ roll? Ments meg, rock n’ roll! Háttérzeneként szól a Danubius, éppen valamelyik slágerlista. Hallgatom a „legmenőbb” dalokat , s bizony elkeseredek. Lehet, hogy öregszem? Huszonkét éves fejjel ez jut eszembe, ugyanis érzem, ez már nem az én zenei világom. A hiba biztosan bennem van, mindenesetre napjaink slágereinek legtöbbje számomra fikarcnyit sem különbözik egymástól. A számokban egyre kevesebb a hangszer, s úgy érzem, bizony egyre kevesebb a dallam. A dalok hidegek, egyformák és lélek nélküliek. Ez már nem rockzene. Eltűntek a nagy egyéniségek, gondosan kidolgozott imagedzsel rendelkező együttesek vannak, amelyek a stúdióban „legyártanak” egy-két slágert, melyek a listák élén tanyázhatnak néhány hétig, aztán eltűnnek, előadóikkal együtt. Egyre kevesebb a koncert is, hisz ezek a bandák a színpadon nem tudják azt adni, amit éteri körülmények között, XX. századvégi technika segítségével kikevernek a stúdióban. Egyébként sem színpadra való ez a zene — nem tudnának olyan hangulatot csinálni mint annak idején a „nagyok”. Ez a zene üres, lélekölő, s ráadásul arcnélküli — az együtteseknek nincs egyénisége. Milyen ma egy diszkó? Szól a zene, egymás után az egyforma dalok, dobhártya „rap”-esztő hangerővel s a párok táncolnak. Valóban párok? Hisz csak egymással szemben állnak, nem érintik egymást, s úgy mozognak a zene ritmusára. Akár egyedül is lehetnének, a partner itt valójában felesleges, a közvetlen, bensőséges kapcsolat megszűnik. Ilyennek kell lennie? Ilyen volt régen is? Nem hiszem. Kukkantsunk csak be egy igazi rock n' roll party-ra. A hangulat fantasztikus a zene úgyszintén. Régi és új előadók jól megférnek itt egymással, egy a fontos: amit játszanak, az igazi rock n' roll. A párok táncolnak, mozognak a ritmusra, forognak, s ami a lényeg: egyetlen pillanatra sem engedik el egymás kezét. Hogy itt is hasonlítanak a dalok? Talán igaz. Mégis hangulatuk van, mégis sorra ismerem föl az előadókat: énekel itt Bill Haley és a király, Elvis Presley, Little Richard és Chuck Berry, Jerry Lee Lewis és a Beatles, Rolling Stones és Roy Orbison, a Hollies és Paul Anka, Neil Sedeka, és Credence Clearweter Revival és még sokan mások. S újra jó a kedvem, mert érzem: a rock n’ roll elpusztíthatatlan, örökre élni fog! (kb)