Határőr, 1957 (12. évfolyam, 1-47. szám)

1957-05-23 / 18. szám

18 A NAGYÚR Mikor a történet elheződdik, VUUi Árpád „századas úr" már átvette a ■hatalmit. A megyeszékhelyről hozták magukkal Karvalin­ Ferenc volt sofőr, a „nemzeti bizottság’’ elnöke és Joó „Dadó " tanító, az alelnök, lévén már a Horthy-rend­­szerben is rendőrtiszt és Barcson is ismerős. A hatalomátvételt a Tiszó szoros értelmében kell tenni, mert Vida úr nem akart maga fölött tudni senkit, ő csak parancsolni és utasí­tani szeretett. Tekintve, hogy a ,,nemzetőrség” akkorra már felés­­k­ttatott, az idő kedvezett a megfe­lelő adminisztratív intézkedéseknek. Eljött a bosszú napja. Középtermetű volt, markáns arcán szúrós tekintet­­ült. Rövid, kurta mondatokban beszélt, csak úrnak szólíthatták és az ,elvtárs" kifeje­zést megtiltotta. Egy nap alatt csi­náltatott egyenruhájára csillagokat varratott ... Az egész emberen el­­ömlött valami kér lelhe­tetlenség . . . A hadiszállást már áttették a pártházban. Egypár funkcionáriust kitiltottak a járásból és a tanács dolgozóinál szájuk ize szerint el­kezdték a szanálást. Hét kommu­nista pedig bent ült a börtönben. Válogatás nélkül szedték össze őket, de Vida úr régi személyi ügyei is belejátszottak a dologba. A névsort közösen állították ösz­­sze és az ott feküdt íróasztalán: Sztranyák István tanácselnök, Drá­­vaszentes; Sztranyák József, a fia, a járási tanács dolgozója; Csorba Ödön járási rendőrség, volt tanács­funkcionárius; Szabó István rendőr, párttitkár, Vincze János tsz-tag, volt községi párttitkár, Gál József rendőr, őrsparancsnok, Ludas Fe­renc nyugdíjas, K­-es kommunista. A keze még most is ökölbe szo­rult. ,,Ti nyittatok ki innen engem, szemetek! Most leszámolunk" — gondolta. De mégsem volt teljesen nyugodt. Valahová még, nem ter­jedt ki a hatalma. A vasút mellett, a falu végén komoran hallgatott a határőrség emeletes épülete. A gép­puskák, gyorstüzelő ,fegyverek ki­felé néztek, az őrök senkit nem eresztettek közel. Tudta, hogy a tisztek kommunisták, a legénység­ről azonban senki sem tudott igazi képet adni neki. Gyorsan határozott. kihivatta Mihály főhadnagyot és Virányos törzsőrmestert a kiegészítő pa­rancsnokságról, gyorsan összekapta az ,elnökséget" és megtanácskoz­ták a teendőket. Kelepce Az őrs telefonja megcsörrent, egy hang Oláh Ferenc hadnagyot ke­reste : — Kérem, jöjjön át egy megbe­szélésre a Nemzeti Bizottsághoz . . . Oláh magához vette pisztolyát, zsebre dugott egy gránátot. Ságvári Róbert hadnagy odaszólt neki: — Én is megyek . . Kicsit meglepődtek, mikor a szo­bába léptek. A kiegészítőbeliek térdre fektetett géppisztollyal ültek a fotelekben. A másik szobából né­ha behallatszott a „nemzetőrök"­ is —16 éves fiúk­ fegyvercsörgése. Karvalics elnök éppen Vidovics­­főispán úr beszédét ecsetelte, hogy milyen jól beszélt és ő látta, hogy azalatt mindenki sírt. — Kicsit várni kell — szólt oda nekik. Nem kínálta hellyel őket, de azért leültek. Néhány perc múlva felpattant az ajtó. Fekete öltönyben Vida úr jelent meg. Egyenesen Oláhhoz fordult. — Csak ennyien vannak? Azon­nal hivassa a Katonai Tanács többi tagját is. Az elnök elküldte a személyautót értük. Amíg Ilku József és Nagy Tibor szakaszvezetők, Kordás László határőr megjöttek, csend volt a szobában. A feketeruhás fel-alá járkált, majd parancsaiban odafordult az öt emberhez: — Álljanak fel sorba! — Végig­nézett rajtuk. Szeme Oláhra me­redt. Egy pillanatra farkasszemet néztek. — Ön kicsoda? Ön a parancsnok? — kérdezte, majd a választ be sem várva, egy papírlapot nyomott a kezébe. — Olvassa fel ,es?t, hallja min­denki . . . Megbízólevél volt, mely szerint Vida Árpád századost a járási for­radalmi bizottság a forradalmi ka­tonai tanács elnökévé nevezte ki és alárendel minden katonai és kar­hatalmi egységet. Aláírás: Karvalics Ferenc és Joó József. — Tudomásul vették? — kérdezte Vida. — Igen — felelte Oláh —, de ki az a Vida Árpád? — Én vagyok ... Ki nem ért vele egyet? — Végignézett a meglepett embereken. Azok hallgattak. Sorra végigkérdezte a nevüket. — Nos, most felszólítom önöket, adják át fegyverüket. Oláh körülnézett. Annyira feldü­hödött, hogy arca vörös lett az in­dulattól, keze a gránátot markolász­­ta. Virányos törzsőrmester géppisz­tolya felemelkedett, kinyílt a nem­zetőrség ajtaja. Kelepcében voltak. Egyszerre mindenhonnan ■­ Csőrétöl­­tött fegyvercsövek meredtek rájuk. Értelmetlen lett volna az ellenállás. „Majd eljön az idő" — gondolta Ilku szakaszvezető, amikor a második fi­gyelmeztetés után pisztolyát odaad­ta. Ekkor nyugodott meg végleg Vida százados úr. Kihúzta magát, vigyázzba állt és tagoltan beszélve, röviden végzett: — Én a Forradalmi Katonai Tanács parancsnoka, bizalmatlan vagyok mindenkivel szemben, aki a régi rendszert kiszolgálta. . . Önöket, Oláh hadnagy, Rágván hadnagy és Nagy Tibor szakaszvezető, védőri­­zetbe veszem ... A többiek elmehet­nek. Nemzetőrség, teljesítsék a pa­rancsot Végigköp.­­ték a falun és a kapi­tányság szűk celláiba zárták őket. Rövidesen ide került Pilisi István hadnagy is, aki egy faluban volt a délelőtti események alatt. A legénység hű marad... Az őrsöt ugyancsak csellel vették be aznap este. A kiegészítő pa­rancsnoka telefonált oda, hogy Oláh hadnagy megbízatásából és annak parancsára fegyver nélkül, sima de­rékszíjjal sorakozzanak az udvaron. A sorakozó időpontjában teherautó állt meg az őrs előtt rendőrök és nemzetőrök fogták körül az épüle­tet, puskájukat és a golyószórót az udvaron álló csoportra fogták. Majd odagördült a személyautó, kiszállt belőle Vida úr, és mint teg­nap, bemutatkozott, majd a pa­rancsnokkal és a többi tisztekkel kapcsolatos egyetlen megjegyzés nélkül, Litauszki Pál törzsőrmestert nevezte ki parancsnoknak. A fiúk között rettenetes volt a felháboro­dás, mert szerették feletteseiket. Az egész őrs olyan volt, mint egy nagy család. Különösen felháborította őket a cselek sorozata és Vida úr életpályája, melyet a „törzs" ismer­tetett velük. (Egyébként ha Vida tudja, hogy Litauszki pártonkívüli, de bolsevik, bizonyára nem bízza meg őt a parancsnoksággal.) Ez a „törzs" addig mindenben benne volt, rendszeresen tartotta a kapcsolatot a pártbeliekkel, járőrözött a falu­ban, most pedig gyanúsan hallgat. Különben is bárkinek a kezeibe tette volna a vezetést, ugyanaz marad az őrs, ami volt: a népköztársaság őre. Mikor másnap délelőtt még egyszer elment oda, Vidának valamit meg kellett éreznie. Az emberek elfor­dultak, amikor meglátták, és az ebédnél hallania kellett néhány halk csípős megjegyzést, ilyen jelét: „Mit keresnek ezek itt? .. . Hol a had­nagyunk? ..." Nagy volt a moz­gás. Az őrs nem volt hajlandó a fa­luban „nemzetőrködni”, fegyvereket kiadni, parancsnokait követelte. Hazament és gyorsan kiengedte Oláh hadnagyot. Ez azonban nem volt elég r­itku szakaszvezető napon­ta kétszer telefonált és személyesen járt a főhadiszálláson, nem kérte, követelte a többi határőr szabadon­­bocsátását is. A századosban forrt már a düh, azonban még türtőztette magát. Kissé bosszankodva fordult a szőke, nyúlánk, kemény tekintetű fiúhoz: — Láthatja, hogy szíveimen vise­lem a sorsukat nem? Már nem a szűk cellában vannak, hanem átki­­sertettem őket a pártházba. Ott ké­nyelmesebben vannak. Különben is a vizsgálat folyamatban van . . . De a fiúk nem nyugodtak. Támadás Megtudták­, hogy kivégzés készül. A parancsot kiadták rá és este 6 órára tűzték fel az idejét. Litauszki és Ilku kísérettel keresték fel Vidát. A százados úr nagyon nyugtalan volt. A megye térképe előtt állt. — Az oroszok megtámadtak ben­nünket. Most nem érünk erre a do­logra rá. Benzines üvegeket töltünk. Ilku most már nem bírta tovább, mert Vida le-föl szaladgált. — Ma már másodszor vagyok itt... többet nem jövök. De ha este hat óráig nem adja ki az embereket, itt lesz az egész őrs, megértette? Mindezt már a lépcsőn le­feléme­net mondta. Körülöttük ott volt az egész nemzetőrség­ néhány rendőr, teletűzdelve gránátokkal és fegyve­rekkel, lőszerrel teli zsebekkel. Hoz­zájuk is volt Ilkunak néhány szava: — Maguk csibész gazemberek, le­paktáltak ezekkel a sötét alakokkal, bezárták jogtalanul a mi becsületes embereinket. . . .Szégyeljék magu­kat, pfuj . . Senki nem mert hozzájuk nyúlni. Nem várták meg a hat órát. Ag­gódtak társaikért, 3 óra volt. Mire a pártházhoz értek, Vida és két te­­heraptónyi nemzetőr Nagyatád felé vette az útját. Fegyverekért mentek. Benn az épületben elég szép szám­mal voltak nemzetőrök. Most már Dögei politikai tiszt is itt van, ő tárgyal Karsaival, a nem­zetőrség parancsnokával. Az sumá­­kol, halogatni akarja a dolgot, de végül is kiadják a­ határ­őr tiszteket. Az őrs egyetlen nagy örömmámor­ban úszik. A tisztiszoba megtelik legénységgel, tisztekkel. Isznak a ta­lálkozás örömére. — Gyerünk, szabadítsuk ki a többi elvtársat is — mondja valaki, s egy­szerre jelentkezik mindenki, de Ilku ■válogat, maradjanak benn is embe­rek.. Korán esteledik ilyenkor, novem­berben. Nem nagyon lehet látni a két golyószórót és az álig feljegy■* vérzett csapatot. A golyószórót ne­­kiállítják a kapunak. Litauszki le­hív­atja Karsait. Tíz perc múlva lövünk, ha a többi em­ber nem szabadul ki. Csönd van az utcán, az épületben is. Senki nem jelentkezik. Ilku és Litauszki benyomják az ajtót. Mö­göttük csőre töltött géppisztolyok­kal Szilágyi Péter, Zöld István és Horváth István határőrök. Rohan­nak lefelé a lépcsőn. Fenn, az eme­leti lépcsőfeljárónál néhány zavaro­dott alak puskával futkos. Ilku egy sorozatot ereszt a mennyezetbe. Csak úgy sivitanak a golyók. A fa­lak százszoros erővel verik vissza a hangot. „Fel a kezekkel” — szól keményen Litauszki. A nemzetőrök ijedten dobálják el a fegyvert. Az­tán egy sorozat a zárba és­­ fel­tárul a börtönajtó. Egymás nyakába borulnak az em­berek, könnyesen csókolják a sza­badultak a határőröket, akik hűsé­gesek maradtak a viharban is a nép ügyéhez. Tíz perc múlva üres az épület. Az éjszakát együtt töltötték mindnyá­jan, ünnepelték második felszabadu­lásukat.

Next