Határőr, 1957 (12. évfolyam, 1-47. szám)
1957-05-23 / 18. szám
18 A NAGYÚR Mikor a történet elheződdik, VUUi Árpád „századas úr" már átvette a ■hatalmit. A megyeszékhelyről hozták magukkal Karvalin Ferenc volt sofőr, a „nemzeti bizottság’’ elnöke és Joó „Dadó " tanító, az alelnök, lévén már a Horthy-rendszerben is rendőrtiszt és Barcson is ismerős. A hatalomátvételt a Tiszó szoros értelmében kell tenni, mert Vida úr nem akart maga fölött tudni senkit, ő csak parancsolni és utasítani szeretett. Tekintve, hogy a ,,nemzetőrség” akkorra már feléskttatott, az idő kedvezett a megfelelő adminisztratív intézkedéseknek. Eljött a bosszú napja. Középtermetű volt, markáns arcán szúrós tekintetült. Rövid, kurta mondatokban beszélt, csak úrnak szólíthatták és az ,elvtárs" kifejezést megtiltotta. Egy nap alatt csináltatott egyenruhájára csillagokat varratott ... Az egész emberen elömlött valami kér lelhetetlenség . . . A hadiszállást már áttették a pártházban. Egypár funkcionáriust kitiltottak a járásból és a tanács dolgozóinál szájuk ize szerint elkezdték a szanálást. Hét kommunista pedig bent ült a börtönben. Válogatás nélkül szedték össze őket, de Vida úr régi személyi ügyei is belejátszottak a dologba. A névsort közösen állították öszsze és az ott feküdt íróasztalán: Sztranyák István tanácselnök, Drávaszentes; Sztranyák József, a fia, a járási tanács dolgozója; Csorba Ödön járási rendőrség, volt tanácsfunkcionárius; Szabó István rendőr, párttitkár, Vincze János tsz-tag, volt községi párttitkár, Gál József rendőr, őrsparancsnok, Ludas Ferenc nyugdíjas, K-es kommunista. A keze még most is ökölbe szorult. ,,Ti nyittatok ki innen engem, szemetek! Most leszámolunk" — gondolta. De mégsem volt teljesen nyugodt. Valahová még, nem terjedt ki a hatalma. A vasút mellett, a falu végén komoran hallgatott a határőrség emeletes épülete. A géppuskák, gyorstüzelő ,fegyverek kifelé néztek, az őrök senkit nem eresztettek közel. Tudta, hogy a tisztek kommunisták, a legénységről azonban senki sem tudott igazi képet adni neki. Gyorsan határozott. kihivatta Mihály főhadnagyot és Virányos törzsőrmestert a kiegészítő parancsnokságról, gyorsan összekapta az ,elnökséget" és megtanácskozták a teendőket. Kelepce Az őrs telefonja megcsörrent, egy hang Oláh Ferenc hadnagyot kereste : — Kérem, jöjjön át egy megbeszélésre a Nemzeti Bizottsághoz . . . Oláh magához vette pisztolyát, zsebre dugott egy gránátot. Ságvári Róbert hadnagy odaszólt neki: — Én is megyek . . Kicsit meglepődtek, mikor a szobába léptek. A kiegészítőbeliek térdre fektetett géppisztollyal ültek a fotelekben. A másik szobából néha behallatszott a „nemzetőrök" is —16 éves fiúk fegyvercsörgése. Karvalics elnök éppen Vidovicsfőispán úr beszédét ecsetelte, hogy milyen jól beszélt és ő látta, hogy azalatt mindenki sírt. — Kicsit várni kell — szólt oda nekik. Nem kínálta hellyel őket, de azért leültek. Néhány perc múlva felpattant az ajtó. Fekete öltönyben Vida úr jelent meg. Egyenesen Oláhhoz fordult. — Csak ennyien vannak? Azonnal hivassa a Katonai Tanács többi tagját is. Az elnök elküldte a személyautót értük. Amíg Ilku József és Nagy Tibor szakaszvezetők, Kordás László határőr megjöttek, csend volt a szobában. A feketeruhás fel-alá járkált, majd parancsaiban odafordult az öt emberhez: — Álljanak fel sorba! — Végignézett rajtuk. Szeme Oláhra meredt. Egy pillanatra farkasszemet néztek. — Ön kicsoda? Ön a parancsnok? — kérdezte, majd a választ be sem várva, egy papírlapot nyomott a kezébe. — Olvassa fel ,es?t, hallja mindenki . . . Megbízólevél volt, mely szerint Vida Árpád századost a járási forradalmi bizottság a forradalmi katonai tanács elnökévé nevezte ki és alárendel minden katonai és karhatalmi egységet. Aláírás: Karvalics Ferenc és Joó József. — Tudomásul vették? — kérdezte Vida. — Igen — felelte Oláh —, de ki az a Vida Árpád? — Én vagyok ... Ki nem ért vele egyet? — Végignézett a meglepett embereken. Azok hallgattak. Sorra végigkérdezte a nevüket. — Nos, most felszólítom önöket, adják át fegyverüket. Oláh körülnézett. Annyira feldühödött, hogy arca vörös lett az indulattól, keze a gránátot markolászta. Virányos törzsőrmester géppisztolya felemelkedett, kinyílt a nemzetőrség ajtaja. Kelepcében voltak. Egyszerre mindenhonnan ■ Csőrétöltött fegyvercsövek meredtek rájuk. Értelmetlen lett volna az ellenállás. „Majd eljön az idő" — gondolta Ilku szakaszvezető, amikor a második figyelmeztetés után pisztolyát odaadta. Ekkor nyugodott meg végleg Vida százados úr. Kihúzta magát, vigyázzba állt és tagoltan beszélve, röviden végzett: — Én a Forradalmi Katonai Tanács parancsnoka, bizalmatlan vagyok mindenkivel szemben, aki a régi rendszert kiszolgálta. . . Önöket, Oláh hadnagy, Rágván hadnagy és Nagy Tibor szakaszvezető, védőrizetbe veszem ... A többiek elmehetnek. Nemzetőrség, teljesítsék a parancsot Végigköp.ték a falun és a kapitányság szűk celláiba zárták őket. Rövidesen ide került Pilisi István hadnagy is, aki egy faluban volt a délelőtti események alatt. A legénység hű marad... Az őrsöt ugyancsak csellel vették be aznap este. A kiegészítő parancsnoka telefonált oda, hogy Oláh hadnagy megbízatásából és annak parancsára fegyver nélkül, sima derékszíjjal sorakozzanak az udvaron. A sorakozó időpontjában teherautó állt meg az őrs előtt rendőrök és nemzetőrök fogták körül az épületet, puskájukat és a golyószórót az udvaron álló csoportra fogták. Majd odagördült a személyautó, kiszállt belőle Vida úr, és mint tegnap, bemutatkozott, majd a parancsnokkal és a többi tisztekkel kapcsolatos egyetlen megjegyzés nélkül, Litauszki Pál törzsőrmestert nevezte ki parancsnoknak. A fiúk között rettenetes volt a felháborodás, mert szerették feletteseiket. Az egész őrs olyan volt, mint egy nagy család. Különösen felháborította őket a cselek sorozata és Vida úr életpályája, melyet a „törzs" ismertetett velük. (Egyébként ha Vida tudja, hogy Litauszki pártonkívüli, de bolsevik, bizonyára nem bízza meg őt a parancsnoksággal.) Ez a „törzs" addig mindenben benne volt, rendszeresen tartotta a kapcsolatot a pártbeliekkel, járőrözött a faluban, most pedig gyanúsan hallgat. Különben is bárkinek a kezeibe tette volna a vezetést, ugyanaz marad az őrs, ami volt: a népköztársaság őre. Mikor másnap délelőtt még egyszer elment oda, Vidának valamit meg kellett éreznie. Az emberek elfordultak, amikor meglátták, és az ebédnél hallania kellett néhány halk csípős megjegyzést, ilyen jelét: „Mit keresnek ezek itt? .. . Hol a hadnagyunk? ..." Nagy volt a mozgás. Az őrs nem volt hajlandó a faluban „nemzetőrködni”, fegyvereket kiadni, parancsnokait követelte. Hazament és gyorsan kiengedte Oláh hadnagyot. Ez azonban nem volt elég ritku szakaszvezető naponta kétszer telefonált és személyesen járt a főhadiszálláson, nem kérte, követelte a többi határőr szabadonbocsátását is. A századosban forrt már a düh, azonban még türtőztette magát. Kissé bosszankodva fordult a szőke, nyúlánk, kemény tekintetű fiúhoz: — Láthatja, hogy szíveimen viselem a sorsukat nem? Már nem a szűk cellában vannak, hanem átkisertettem őket a pártházba. Ott kényelmesebben vannak. Különben is a vizsgálat folyamatban van . . . De a fiúk nem nyugodtak. Támadás Megtudták, hogy kivégzés készül. A parancsot kiadták rá és este 6 órára tűzték fel az idejét. Litauszki és Ilku kísérettel keresték fel Vidát. A százados úr nagyon nyugtalan volt. A megye térképe előtt állt. — Az oroszok megtámadtak bennünket. Most nem érünk erre a dologra rá. Benzines üvegeket töltünk. Ilku most már nem bírta tovább, mert Vida le-föl szaladgált. — Ma már másodszor vagyok itt... többet nem jövök. De ha este hat óráig nem adja ki az embereket, itt lesz az egész őrs, megértette? Mindezt már a lépcsőn lefelémenet mondta. Körülöttük ott volt az egész nemzetőrség néhány rendőr, teletűzdelve gránátokkal és fegyverekkel, lőszerrel teli zsebekkel. Hozzájuk is volt Ilkunak néhány szava: — Maguk csibész gazemberek, lepaktáltak ezekkel a sötét alakokkal, bezárták jogtalanul a mi becsületes embereinket. . . .Szégyeljék magukat, pfuj . . Senki nem mert hozzájuk nyúlni. Nem várták meg a hat órát. Aggódtak társaikért, 3 óra volt. Mire a pártházhoz értek, Vida és két teheraptónyi nemzetőr Nagyatád felé vette az útját. Fegyverekért mentek. Benn az épületben elég szép számmal voltak nemzetőrök. Most már Dögei politikai tiszt is itt van, ő tárgyal Karsaival, a nemzetőrség parancsnokával. Az sumákol, halogatni akarja a dolgot, de végül is kiadják a határőr tiszteket. Az őrs egyetlen nagy örömmámorban úszik. A tisztiszoba megtelik legénységgel, tisztekkel. Isznak a találkozás örömére. — Gyerünk, szabadítsuk ki a többi elvtársat is — mondja valaki, s egyszerre jelentkezik mindenki, de Ilku ■válogat, maradjanak benn is emberek.. Korán esteledik ilyenkor, novemberben. Nem nagyon lehet látni a két golyószórót és az álig feljegy■* vérzett csapatot. A golyószórót nekiállítják a kapunak. Litauszki lehívatja Karsait. Tíz perc múlva lövünk, ha a többi ember nem szabadul ki. Csönd van az utcán, az épületben is. Senki nem jelentkezik. Ilku és Litauszki benyomják az ajtót. Mögöttük csőre töltött géppisztolyokkal Szilágyi Péter, Zöld István és Horváth István határőrök. Rohannak lefelé a lépcsőn. Fenn, az emeleti lépcsőfeljárónál néhány zavarodott alak puskával futkos. Ilku egy sorozatot ereszt a mennyezetbe. Csak úgy sivitanak a golyók. A falak százszoros erővel verik vissza a hangot. „Fel a kezekkel” — szól keményen Litauszki. A nemzetőrök ijedten dobálják el a fegyvert. Aztán egy sorozat a zárba és feltárul a börtönajtó. Egymás nyakába borulnak az emberek, könnyesen csókolják a szabadultak a határőröket, akik hűségesek maradtak a viharban is a nép ügyéhez. Tíz perc múlva üres az épület. Az éjszakát együtt töltötték mindnyájan, ünnepelték második felszabadulásukat.